Délmagyarország, 1983. március (73. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-26 / 72. szám

« Maroknyi ember, maréknyi falu. A homokbuckák útját álló erdő, mint valami féltő tenyér öleli körül az egyetlen pillantással látómezőbe fogható kicsiny települést, nyolcszázhetvenkilenc ember otthonát. Neve régi, közigazgatási múltja mégis csupán évtizedes léptékkel mérhető: 1948-ban parcellázták a dóci major földjét házhelyeknek, s 1952-ben lett önálló község. A hivatalos rangra emelést a tanács megalakítása — s ennek nyomán tanácsháza építése — jelentette. A percsorai, Károlyi.majori urasági cselédekből szerveződött falu papírönállósága felett azóta eljárt az idő, a helyi tanács megszűnt, a tanácsháza kirendeltség lett. a község községi rangjának egyetlen közszemlén álló dokumentuma az útjelző tabla. Van is belőle a faluszélen mindjárt kettő! Így írja elő a KRESZ. Dóci tudósítások „Tanácstalan" Közvetlen tapasztalat híján nincs okom, hogy kételkedjem dr. Öcsai József. Sándorfalva Nagyközség Közös Tanácsa vbelnökének szavaiban, amelyekből kitűnik számomra, hogy Dóc község lakossága annak idején kiváló közéleti vevőantennával rendelkezvén fölfogta a koi éteren át küldött parancsát, és belátva, hogy (szél ellen nem lehet községét fejleszteni) az egyetlen járható út, ha csatlakoznak Sándoríalvához. -» Egy küldöttség járt nálam 1973-ban. mégpedig a volt községi párttitkár és a volt vb-titkár. Felajánlották) hogy az évi választáson hozzunk létre közös tanácsot. Erre mi igent mondtunk. mert úgy ítéltük meg. hogy a dóci tei-ület visszajött hozzánk, mint egykori sándorfalvi tartozék. Tájékoztattuk a kérésről a járási tanácsot, amelynek vezetői helyeselték az elképzelést. Falugyűlés elé vittük. megbeszéltük az ügyet, ott elfogadták, s 1973. április 15-e óta közös tanács irányítja a közügyeket. Hát így! A dóriak kérték — Sándorfalva teljesítette. Olyan szép, mint egy igazi mese; a hetvenes évek közigazgatástörténeténék szép fejezete, amikor pár év alatt több száz falucskának jutott eszébe: egyesülni kéne már. És boldogan élnek ... Igaz. voltak viharos falugyűlések, voltak presztízsféltő kirohanások, „falu-országuk nemzeti létéért reszkető" házi nacionalista fellángolások, s ha visszakanyarodok — a különben mintafalu — Dócra. hallani vélem azok ágálását. akik az általános iskola elsorvasztását élték meg személyes jogaik megcsorbításaként minősítve a könyörtelenül bekövetkező változást. A funkciójukat. jogkörüket vesztett intézmények jelképek is voltak. Értsük hát meg az értük fakadt indulatokat. Nézzük érzelmek nélkül — számok tükrében a gyerekek ügyét: a tanácsok egyesítésének Szegények! Patakzik a künynvük! Ezt nem lehet kibírni, nem nézhetem tétlenül, szolidaritás is van a világon. Adjanak egy kést! Nahát. Én is beállok közéjük — hagymát pucolni. Egyébként is, tehetségtelennek mutatkoztam a szőnvegszövőrvők közt. Mármint a szőnyegszövésben. Mulyán kezeltem a vetélőt. pedig az a legfontosabb! Vetélés nélkül nem születik szőnyeg. Rongyszőnyeg. Legföljebb rongy lesz a szőnyegből, amelyet már elkezdtek az éppenhogy kezdő dóci asszonyok. A Virágzó Tsz bimbózó ötlete, hogy a Szegedi „ Háziipari Szövetkezettel összefogva szőoyegüzemet létesít, s az első lépé»ek már megtörténtek. A betanítás első hetén — nálam község idején az önálló 1—8 osztályos iskolában 7—13 gyerek jutott osztályonként. A népesedés alakulása a gyermeklétszám további csökkenését ígérte. Jelenleg a 18 éven aluliak száma 196, a körzetesítés után megmaradt alsó tagozatos iskolába 1—4. osztályig 18 gyermek jár. A nebulók összlétszáma ennél valamivel több, mert néhány szülő már kisiskolás gyerekét is idegenbe — Balástyára, Sándorfalvára, Öpusztaszerre — járatja. A felsősök pedig „hivatalból" oda tartoznak. Ha valaki ezt nem tudja, akkor is feltűnik neki, csend van, lélekvidító gyerekcsiripelés nem hallik, az utca olyan, mint fecskevonulás után a kiürült „szeptemberkék" ég. — Meggyőződésem, hogy a társközséggé válással kialakult új szervezeti rend helyes — mondja a tanácselnök, s visszautal az utolsó dóri tanácsülésre. — Tizenhat tanácstag üu ott, tele gondokkal. Akkor azt kérték. hogy az ötéves tervük megvalósításához segítsen az új közös tanács. — Segített? — Nemcsak az valósult meg, amit elterveztek, hanem mi még „meg is fejeltük". Akkoriban a községben egyetlen higanygőzlámpa nem volt, ma minden fontosabb helyen modern viiágítás van. Vízmű épüjt, állatorvost vittünk a faluba, kiszélesítettük a bekötő utat, így most már csuklósbusz is járhat be, no és a sok vihart kavart iskola! A fölső tagozat helyén óvodát nyitottunk. Csak az érdekesség kedvéért: 25 gyereknek van hely, 20 jár oda. s ha szigorúan vesszük, 18 nem jogosult, mert mindkét szülője nem dolgozik. Még jó, hogy nem veszik olyan szigorúan, elvégre, ha nagyon utánanéznénk, nem hemzsegnek a helyi munkaalkalmak. Eljárni meg sem az utazást, sem a növekedő költségeket nézve nem túlzottan vonzó. ügyesebben — túlesett nők reménnyel startolnak, hogy a legfrissebb iparág helyi képviselőiként találtak biztos munkát — odahaza. Váradi Sándorné téesztag volt eddig is. Lele Ferencné viszont — alkalmazottként beállva — érettségizett gyors- és gépíró szakképesítéssel a szegedi Volán munkahelyet cserélte fel az „új kenyérrel". Ügy legyen, sikerüljön neki, nekik. Értük nem ejtek könnyet. Az elején említett asszonyokért sem. Csak velük. Piszok erős ez a hagyma! És még nevetni is tudnak. Na igen, nekem nagyobb a kínom, mint nekik, igazuk is van. Ebből is látTúljelentkezés Hogy mennyire nem dúskálnak a dóriak igényeik szerinti munkahelyben, arra péld? a lisztfeldolgozó, azaz bélyegző szerinti nevén a „Csongrád megyei Gabonaforgalmi és Malomipari Vállalat Szegedi Körzeti Üzeme Lisztfeldolgozó Üzem Dóc" esete. Amikor meghirdették. hogy új munkára lehet jelentkezni. végül is minden szakmára képzett embert kaptak, s a többi állásra sem kellet túlzott buzgalommal toborozni. Többen is jöttek, mint kellett. Az anyag nem vész el, csak átalakul, még ha azt tehénistállónak teremtette is a szocialista mezőgazdaság nem mindig előrelátó istene, s így adódott, hogy a nevével ellentétben inkább hervatag Virágzó Téesz állattelepét immáron a hosszú nevű élelmiszeripari intézményként tisztelhetjük. Miért, hogyan, ne firtassuk, lényeg, hogv a gabonaipar felismervén a piaci lehetőségeket, új telephelyén panírporok, tejbegrízporok, sütőipari adalékanyagok keverésére rendezkedett be az elmúlt évben. A készítmények iránt máris nagy az érdeklődés, igaz, egyelőre az üzemi konyhákon több vevőre találnak a dóri porok, mint a háziasszonyok közt, ám ez aligha az utóbbiakon múlik. Egyelőre a nagyobb adagokból többet gyártanak. Igazság szerint kedvem volna idézőjelbe tenni, hogy gyártják az új konyhafőnök-segítőket, hiszen a száraz alkotórészekből — liszt, tojáspor, tejpor, morzsa, miegyéb — összemért készítményhez csupán egy keverőüst kell. No meg sok asszonykéz — méricskéléshez. Van itt már két műszakra való. Műszak — mint a gyárban! Ipari munka ez már — ha úgy vesszük. Nos, vegyük úgy, mert a dolgozók sem ítélik másként a maga kötöttségével. Lázár Istvánné a háztartást hagyta ott a napi nyolc órára, s nem bánja: a fix munkaidő rendszerességet ad, s szik, minden viszonylagos. A hetényegyházi konzervüzembe hagymát előkészítő téesztagok között — könnyeken át — beszélgetve hamar kiderült, mindenki ugyanazt — legföljebb kicsit másként — csinálja: munka utáni munkában paprika, disznó, paprika, uborka, paprijca, disznó, disznó, disznó ... Disznófalva? — kérdem a — szerintem — legilletékesebbtől, a Szegedi Szalámigyár és Húskombinát fölvásárlási osztályától. Nem jellemző — mondják ott. A havonta leadott 100—150 sertéssel a község a kombinátot ellátó termelők sorában a sereghajtók közt kullog. No lám, már megint; minden viszonylagos. munkahelyre leteltével ott a fix szabad idő. Amelyben aztán ki-ki annyit dolgozik, amennyit csak akar. Vagy bír! Tülkös Istvánné mellé szegődöm hazafelé a „Tésztagyárból". Tésztát ugyan nem csinálnak, soha nem is gyártottak, de úgy tűnik könnyebb ezt kimondani, mint a hivatalos üzemnevet. A lisztfeldolgozó munkásnője akkori ifjú házasként az első beköltözők között volt, három évtizede. Mindenkit ismer, s mindenkiről tudja mit dolgozott, míg idáig elért. Meddig is? A falura a tisztes jómód kezdeti jelei jellemzőek — sokkal inkább .mint a hivalkodó gazdaságéi. Mintha a hajdani szegények most eszmélnének, hoppá, lehet valamit keresni,. Csak idő legyen hozzá. Meg erő. Mert mintha a munkaszeretetből nem lenne hiány. Hazaérünk. Otthon a kosárlabdázó termetűre nőtt fiú — nentesszakmunkás-jelölt — bekapja az ebédet, s ásót ragad. Megy ki a kertbe földet forgatni. Szemléljük a „másodlagos gazdaságot". Ez itt disznó, itt is, ott is, amott birka, ez meg itt nyúlketrec. Itt is nyúl, arra hátrébb is nyúl az ólban, a góréban fönt, a ketrecben lent. Mindenütt. Még a nyúlban is nyúl. A községből eljárók legtöbbje napi ingázóként Szegeden keresi kenyerét, s nem kevesen vannak közöttük, akik a DÉLÉP-nél találtak munkát. Tülkös József már két évtizede. a vállalat dolgozója. Valaha látott jpbb napokat is — szakmunkásként. Most nem az. Nemritkán kis robogóján prüttyög be a megyeszékhelyre, hogy. munkába álljon. Az ő műszakjához nem alkalmas a munkásbusz. — Jó estét. — Jó estét. Kérem az igazolványát. — Az nincs. — Akkor viszontlátás. Szállóigazolvány nélkül ide oszt nem! — De szigorú! — Ez kérem az ukáz, meg ez is a rend. Aki minket ki akar játszani, az korán keljen fel. Ezt neki: füge, kesére! A nagy szigorúság minden komolysága mellett — mert azt bizony tapasztaltam, hogy igyekezetben nincs nála hiány — némiképp játékos is. Annyira legalábbis. hogy nem vagyunk vadidegenek Tülkös Józseffel, a szegedi Kossuth Lajos sugárúti szálló portásával, elvégre épp egy gyerekkihordásnyi ideig éber tekintetétől kísérve jártam ki s be a portásfülkének címzett üvegkalitkája előtt. Már akkor tudtam becsülni a kitartást, hogy a kívülről unalmasnak tűnő foglalkozás oda tudja kötni. Aligha tévedek, ha ez k:tartás kérdése is, hisz csak az említett Nemsokára fial! Háromszáz bundás eszi a tápot, s a szaporulat hozza a pénzt. Itt. A szomszédban meg a disznók. Meg a paprika. Meg a korai krumpli, aztán, ha az kijön a földből, káposzta a helyén. Nagy Lajos — a változatosság kedvéért portás a lisztraktárban — elmondhatná: a főállása a másodállása. Általában tíz-tizenkét disznót adok le minden év'oen, tavaly például tizenhármat vittem a felvásárlóhoz 182 kilós átlagsúllyal. A kismalacot sokkal nehezebb fölnevelni egymázsásra, mint a százkilóst a duplájára. Mit gondol, miért kapok én ilyenkor 60—70 ezer forintokat? Ugye elhiszik, hogy a portásfizetés egy kicsivel keveseb!}? Nagy Lajos a beköltözők második hullámával érkezett. Húsz éve dóri, Homokpusztáról, Sándorfalva alól jött. — Amíg kint éltem a tanyán, birkát hizlaltam. Itt meg csinálok mindent, amit birok. — Elégedett? — Hát hogyne. Már majdnem kész a fiam háza is. Érdemes volt dolgozni. — Pihenés? — Este 11 után. Ja, amúgy? Szoktunk mi kirándulni. Vettem a gyereknek egy autót, ő vitt. Legutóbb Tapolcán voltunk, most meg? Nem tudom, majd ha leszerel a gyerek. De megyünk, az biztos! • rövidke idő alatt is hárman mondtak búcsút az „ajtónálló" ülőfoglalkozásnak, nem lévén egyikük sem az „antialkoholizmus" mintaképe. De hát utóvégre is nem egy portás dolga, hogy megoldja azt amit az az egy — és hányszor egy! — ember, meg az egészségügyi szolgálat nem tud. Így aztán marad a játékos-kedveskedő atyai hangú figyelmeztetés. (Legalább a szándék meglegyen !) Éjszaka, nem sokkaj éjfél előtt. Türelmesen ücsörög az üvegkalitkában, nyitja a kisablakot, megszemléli a beérkező fiatalokat, s mindegyikhez van egykét kedves szava. Tülkös József kovács volt. Üzemi balesete miatt kényszerült a portára. Máig nem nyugszik meg a lelke, hogy az üzemi balesetként elszenvedett kézsérülésért semmiféle kárpótlást nem kapott. Saját hiba. mondták, s mert senkinek nem árulta el, hogy a kézfejét hátratörő betonkeverő gépet egy ipari tanuló indította el. maradt is enynyiben. S örül, hogy portás lehet. Három műszak — ötnapos új múnkahét. folyamatos régi munkarend. Elszállt felettünk az idő —, nyomtalanul? Tény, hogy az átállásból semmit nem érez jó néhány társával egyetemben. Mi is változott akkor? Tényleg mi? Legföljebb a benzin. IGRICZL ZSIGMOND „Siratóasszonyok" a téeszben Egy dóci Szegeden