Délmagyarország, 1983. március (73. évfolyam, 50-76. szám)

1983-03-26 / 72. szám

12 Szombat, 1983. március 26. MAGA ÍRTA: JUHÁSZ GYULA m r • Tapai Szeged nagy költőjére emlékezünk, születésinek századik .évfordulóján. Ám ez a szeszélyes évszak nemcsak bölcsőjét ringatta ebbem a városban, szeles április volt akkor is. mikor a lélek zaklatásai elől menekült az öngyilkosságba. 1883. április 3. és 1937. április 6. A fővárosi egyetemről Máramarosszigetan. Nagyváradon. Szakolcán, Makón át vezetett az útja Szegedre vissza, itt erősödött föd a halk szavú költőnek, a könnyű csókú Anna reménytelen szerelmesének hangja harcos publicistává, József Attila fölfedezőjévé, a forradalmak idején gyűlések szónokává. Hogy 1917„től Szegeden élt. végig hűséges szerzője volt lapunknak, a Délmagyarországnak. Az alábbi összeállításunk műfaji sokoldalúságát igyekszik fölvillantam, még e tekintetben is messze a teljesség igénye nélkül. Jifate/e. , -ne* fc/r" —' 1 / y A

magyar ősz csodálatos aranyszínei csillogtak a Tisza-parti fűzfák erdejében. A töltésoldalon szembe jön velem Szűcs Mihály bátyám, Szeged mezőgazdaságának érdemes történetirója, a magyar föld és nép hű barátja, hívom' őt is a lagziba, Tápéra. Nem jöhet, a városba kell mennie, így hát egyedül ballagok toronyiránt. A falu ott terül el a töltés oldalában, hangjai már előre köszönnek. A kacsák hápognak az úsztatóban, lovak nyerítenek az itatónál, álmos sertések röfögnek a vályú mellett, és egyegy kutya is elvakkantja magát. Ahogy a faluba befordulok, zeneszó és kurjantás jön felém a Nepomuki Szent János menynyezetes szobra felől. A lagzi népe jön az anyaszentegyházból. Elöl pántlikás legények, virággal a fekete kalap mellett, két zászlóval, amelyekről az idő és eső lekoptatta a fölírást: Éljen Reök Iván követünk! A legénvek után a leányok sokadalma következik, majd az öregek jönnek. Borosüvegek topáza es rubinja csillog az október végi verőfényben, a rezesbanda is rázendít, ami csak fokozza a kurjongató jókedvet. Táncolva, dalolva megy a menet a lakodalmas házhoz, a vőfély kommandírozza őket. Magam a festő úrral, ahogv itt ,Heller Ödönt nevezik, még kiballagok a Tisza-partra, megnézni, mit csinál Takács Pista bátyánk, az országúti csősz, akinek xdskóján nincsen egy ablak se, de az ajtaja be van téve. — Hogy van kend, Pista bácsi? — kiáltunk be az öregnek. — Szuszogok, kérőm — feleli ki az öreg. —f Kemény tél lössz, a pesti újságban olvastam, egy francia mondja. De magam is úgy érzőm. Tegnap este átjött ide pár rác, bajok vannak ott lenn. Nem akarnak a legényök odaát a vérbe mönni. Nagy feneövésben vannak a népek mindönütt. Aztán elkérdezzük, hogy mivel is világít majd Pista bácsi a télen, ebben a sötétben? — Majd világít a hideg, mog a hó — feleli Pista bácsi, aki a deákoskolából is kijárt egv osztályt, és valamikor világot is látott. Most itt él az országút közepén, és a pesti lapokat viszi ki a földekre. Napeste lévén, befordulunk megint a faluba. A gyerekek, a legtöbb, piros sapkában és mezítláb, jönnek a kútról. Egy csikó sebes vágtában rúgtat el mellettünk. A lagzis ház előtt nagy csődület. Szellős sátorban van a lakodalom, a hangászok, egy tamburás meg egy citerás, már munkálkodnak, a sötétedő sátorban rúgják a port. lányok, legények járják a táncot, egy részük a sáA kis Petőfi Szegeden A

magyar Sasfiók, Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról többször szó esett már -a lapokban. Legutóbb a Petőfi-könyvtár új kötete, Déri Gyulának Petőfi Zoltánról szóló életrajza foglalkozott ezzel. Tudvalevőleg Petőfi Zoltán az én nagyapám házánál, ahol én születtem, volt szálláson Szegeden a háborús 1866-ban. Nagyapám nemigen beszélt erről, de amikor értesült a lapok cikkeiről es elolvasta a Petőfi-társaság kiadványát, elővette régi* írásait, és átadta nekem a saját hiteles följegyzéseit Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról. Ezek a följegyzések sok új és érdekes adattal szolgálnak Petőfi szerencsétlen fia egyéniségének és sorsának megértéséhez, és sokban módosítják és megváltoztatják az eddigi adatokat. Különösen a szegedi piaristák eljárását tisztázzák az egykori diákkal szemben. Én, úgy vélekedve. VASVÁRI ANNA FÉNYKÉPE hogy ezek a dolgok az olvasót is érdekelhetik, itt közlöm a krónikás pontosságával és pártatlanságával nagyapám adatait, és csak néhol szólal meg a lírikus, hogy elsirassa a magyar Sasfiókot. Petőfi Zoltán 1866 őszén, a háborús időkben került nagyapám, Káló Antal házához. Sörház utcának hívták az utcánkat akkor. A tizenhét éves. szép. sápadt és nyúlánk ifjút, a r>agy költő álom-országának reichstadti hereegét egy derék es neves piarista ajánlatára vitte el Petőfi István, ar akkori csákói gazdálkodó, Kálóékhoz. Havi húsz pengő forintot fizetett a gyermekert, akit a piaristák már ez időben is jónevú gimnáziumába íratott. A tanárok között Csaplár Benedek és Budavári József is ott voltak. Petőfi István nagyon szigorú tanácsokkal hagyta itt a nagy Petőfi szülöttét, de volt oka erre. A fiú már ekkor szabad élet szilaj árjából került a volt szegedi révbe. Itt, szoros felögvelet és szinte apai szeretet mellett, három hónanig csöndesen és komolyan élt. Az utcában és városban hamarosan elterjedt, hogv Petőfi Sándor fia itt van, a Sörház utcában lakik. Akkor még frissen, forrón és ésetőn élt a fiatal lángész és vértanú ragyogó emléke. Költészet és hazafiság élő koszorúi övezték a nevét. Fiát majd megfojtották az ölelő karok. Jó cimborák és szép leánvok ölelő karjai. Petőfi Zoltán Szegeden azonban, úgy látszik, új életet akart kezdeni. Magánvosan és gőgösen. Nem fogadta el a városi urak szíves invitálását, elvonult a kíváncsiság tekintete elől. Ámde három hónap múlva hirtelen megváltozott. Nem ízlett < neki a tanulás; a fegyelem, a nyugalom. Az apja szilaj vére űzte. De hiányzott belőle az apja sziklaakarata. Petőfi Zoltán hanyag lett, pajtások után nézett, kisasszonyok után járt. mulatozott. Nagyapám szomorúan látta ezt, és Petőfi Istvánt értesítette róla. A derék, becsületes gazdálkodó, akiben a nagv költőnek csak igazságérzete volt meg. hevesen megdar-* SáRa a könnyeimé fiút, kifizet« • tor előtt gangoskodik, ki-U I fVt m "f a párjával. A sátor mélyén, M /I a lócán ülnek a násznagyok, fehér selyem jelvényük világít a homályban, a pipájuk tüze is fölcsillan. Előttünk újbor, és lakodalmas fonott kalács'. Dávid János és Kónya örzsi esküvője volt ma. Török Mátyás és Zakár István a násznagyok. Meggyújtják a két petróleumlámpást a sátor mennyezetén, és előlép Ördög Sándor vőfély, akit mint jó tréfacsinálót és rigmusmondót, igen kedvelnek az idevalósi népek. Egy üveg bort. kaláccsal koszorúzva teszi le az asztalra, a szokásos köszöntő verssel, amelyben Ádám maradékiról és a kentek hajlékiról tesz említést. A vendég, aki a nászajándékot (pénzzel kibélelve) hozta, illedelmesen előlép élete párjával és egy pohár borocskát iszik', majd beáll szépen a táncba. Lassacskán jócskán megtelik az asztal. a násznagyoknak minden érkező vendéghez van eg> szíves szavuk és egv kedves kötődésük. A varsorát is kezdik fölszolgálni, van itt még hála istennek leves hús, kalács. — Szögények vagyunk, de jól élünk — mondja a tápai ember. Elnézem a táncoló párokat. Szép szál legények vannak köztük. — Ugyan magasra nőttek — mondom Tőrök násznak. mire ő jelentősen bólint: — Jó föld ez. kérőm. És mösolyog. A beszéd sora sok mindenre kerül, életről, halálról sok szó esik. régi lagzflrról, garasos szivarról, tizenöt krajcáros liter borról. csak politikáról nem esik itt egy árva szó sem. Az az urak dolga ott benn a városban, meg ott fönn Pesten, ahonnan a törvény jön. meg többek között eev nóta is. amit roppant lelkesen citerázhatnak meg tambu rázhatnak éopen. Lina a címe. gondolom, Zerkovitz a mestere, az egvik nász azt mondta: igencsak talp alá való. Magában gondol még valamit, de egvszerre csak úi nóta támad és a fehércselédek apraja-nagyja harsányan fújja, hogy: Kistévéi kislány txigyök. Búcsúzok a babámtúl.. Magam ls búcsúzom a falutól, amely teljes holdfényben ragyog az őszi éjszakában, szinte világító. fehérre meszelt házaival. Az országúton rejtelmesen susognak a nyárfák, a Tisza vékony ezüst szalagja álmosan csillog, a túlsó parton is nyárfák vannak és fűzfák, magyar fák, csak a magyar nóta hallgat most ott, az éjszakában, amíg megvirrad még valaha ... (Szeged, 1920. október 31.) te adósságait és tanulásra intette. Érettségi előtt állott akkor a nagy költő fia. De Petőfi Zoltán kereken kijelentette, hogy ö nem akar tanulni. De hogy mit akar, arról hallgatott. Elszomorodva távozott Petőfi István Szegedről, kifizette a gyerek háromhavi kötelezettségét előre. és kérve nagyapámul, hogy ha Zoltán semmi áron sem akar tanulni és maradni — ő jól ismerte már —, akkor adja ki neki a pénzt, az utolsót, amit Zoltánra költ, és bízzák sorsára Petőfi könnyelmű, veszendő fiát. Zoltán egy napon színlapot látott és azonnal hazajött, pedig az iskolába indult. ..Színlapot láttam, nem megyek többe iskolába Iró— kiáltotta lelkendezve, és táncolt örömében. A színlap az ő számára a szabadságot, a szerelmet, a művészetet, az új életet jelentette. Nem lehetett vele bírni többet. Menni akart. Nomád ösztönei fölébredtek, kalandos vére elszólította a békés, csöndes és családias környezetből. Nagyapám látta, hogy itt az idő, Petőfi István végső meghagyását teljesíteni. Kiadta a pénzét Zoltánnak, aki most már r.em akart többé hallani sem a tanulásról, az érettségiről, hanem ment Debrecenbe. Csokonai városába, ahol apja élete legsanyarúbb telét töltötte. Nagyapá.m följegyzéseiból világosan meg lehet állapítani, hogy Petőfi Zoltánt a szegedi piaristák egyáltalában nem távolították cl az intézetből, mint Déri Gvula íria a könyvében. Petőfi Zoltán önkényt és hirtelenül tűnt el Szegedről. Egyszerűen itt hagyta a csöndes és nyugalmas életet — várta tragikus, viharos végzete. Nagyapámnál később lakott egy valamikor híres színész. Vezéri nevezetű, ö újságolta neki. hogv .Zoltán Debrecenben nagvbeleg. A város tekintélves öszszeget gyűjtött a nagv költő szerencsétlen fiának, de ez gőgösen — egv Petőfi gesztusával — utasította vissza a gazdagok adományát. És ez volt az 6 tragédiája voltaképpen : a magyar Sasfiók nagyszerű és lánglelkű apjától nem kapott más örökséget szegénységen és dicsőségen kívül, csak a szilaj és büszke fiatalság ellobogó életvágyát. (Szeged és Videke, mm. <tp*tiK 154