Délmagyarország, 1983. február (73. évfolyam, 26-49. szám)

1983-02-12 / 36. szám

82 Szomftat, 1983, február 12: Katona Judit A 2. magyar hadsereg Mióta jönnek végtelen menetben lövészárkokból Jóskák, Jánosok zubbonyzsebükben otthoni levél rög bakancsaikban megfagyott utak gyalogmenetben leiekig lefogyva légnyomástól üvöltve, szitkozódva anyát, hazát és istent emlegetve hogy harcsak minden jajnak vége lenne! Sok ezren voltak, most már mind szabad hiilotl lovak, halott férfiak kiömlött vére nyírfákban kering nem jelzi őket földhalom se kö földet zabálnak mély gödrökbe lőve, de átragyognak füvön, harmaton s virágzik bennünk minden temető. Az országútig anyjuk kiszalad hany évtizede hüséges-híven. Vacsorát készít, friss mosdóvizet végigcsókol a sárgult képeken kit szenvedés, könny, rettegés kísért vér és üvöltés, kifolyt agyvelő szakadt kiáltás gyerektorkokon már megbűnhődött múltat és jövőt mellére képzel borostás férfi arcot K vállát érintő szelíd tenyeret várva-vár és megbűnhődve sír mert irgalommá nőtt a rettenet. Fiatal művészek Milyet parancsol? — Jő reffpelt; — Jó reggelt! — Ni mintha fcissé sápadtabban nézne ki... — Mondja csak meg őszintén, hogy úgy nézek ki, mint egy kicsavart citrom. — Na. ne túlozzon! — Hát nézzen rám, ember! Hozzám képest a nemespenész olyan, mint a jonatán alma. — De hát mi baja volt? — Volt? Most is van barátom. Kétoldali mellhártyagyulladás, uzoti túlmenően kideríthetetlen szivzörejek. általános legyengülés. és a többit nem is sorolom. — Es maga ezzel járkál? — Miért, feküdjek a koporsóba? — Embpr.' Ne legyen morbid! — En morbid? Engem tanulmányoznák az egyetemen! Szinte nincs olyan betegség, amit cn el ne kaptam volna. Vörheny, skarlát, kanyaró, szamárköhögés... — De hát ezek gyerekbetegségek ... — Na és? En is akkor kezdtem. És onnan jutottam el idáig. A vizenyős melthártyáig... Tudja, az orvosok már rég lemondtak rólam. — Es milyen tünetekkel jár ez a vizenyős mellhártya? Tudja. nekem is szúr itt hátul, baloldalt ... — Csak ott? Akkor nem lehet nagy baj. Nekem szúr jobbról is, balról is. oldalról is, keresztül is. Néha úgy érzem magam, mintha a szamurájok késpárbajt vívnának bennem. De már fel sem túnik. Megszoktam. — Megszokta? Az . iszonyú fájdalmakat? — Naná. Ha éveken át treníroz az ember. Na. de nem is tartom föl. sietnem kell. Tudja, tci akarnak vinni az orvosi világkiállításra. és most intézem a vízumokat. Persze, ha megérem... Meri most is majd szétrobban a fejem... Apropó, nincs valami tablettája? — De van. Nézze csak! Melyiket parancsolja? — Azt a sárgát. Illetve ... Talán inkább azt a pirosat. — Köszönöm. Viszlát! — Örülök, hogy ilyen jól elbeszélgettünk ... KAPOSI LEVENTE I

smert és általánosan elfogadott az a megállapítás, hogy a fiatalok pályakezdése, szakmai-emberi előrehaladása. állampolgárra érlelőd ése ma nehezebb, mint korábban, így a fiatal művészeké is. Bizonyos ágazatokban — például az előadóművészeiben, képző- és iparmúvészetben — több akadály állja el az utat, mint eleddig bármikor. Nem csiékkent eközben a tehetségek ..túlterme lése', s növekedtek a pályakezdés, az elismertségig vezető útszakasz anyagi terhei. Viszont a karitatív jelleget öltő megkülönböztetés is kevesebb. Korántsem arról van szó, hogy a hátrányból előnyt lehetne fabrikálni. de tény: a művészetben nem egészséges. ha életkor alapján minősítünk. A művészetben mégiscsak a teljesítmény az elsődleges. S a teljesítmények összevetésének. versengésének az az igazi terepe, amelyen másodlagossá válik: kinek milyen születési dátum szerepel a személyi igazolványában. Egyébként a huszadik század, de főként jelenkorunk sok meglepelest hozott a művészi életkor vonatkozásában. Közhely azt gondolni például, hogy ma okvetlenül fiatalabbak az első nagyobb sikert elérő művészek, mint más századokban. Lehet, hogy valamiféle átlagszámítás igazolná is ezt a feltételezést. (Más lapra tartozik, hogy a művészi teljesítmény megismertetése. elterjesztése valóban sokszorosan gyorsabban folyik manapság. mint bármikor a múltban: gondoljunk a televízió, a tömegközlés óriási lehetőségeire; a friss Nobel-díjas írót szinte percek alatt a világkultúra részévé avatják, villámgyorsan megjelennek művei, fordításai stb.) De az is bizonyos, hogy — mondjuk — Váci Mihályt szinte haláláig mint ..fiatal költőt" tartónak számon, pedig ötvenéves volt már, amikor váratlanul elszólította körünkből a sors. S valóban akadt rá példa, hogy huszonéves művészt, tehát igencsak fiatalt részesítettek legmagasabb kitüntetésben (tüneményes zongoraművészeinkre liivatKOzhatom). Ntm. a művészet végül is nem éleikor kérdése. Persze nagyon fon les. hogy az elinduláshoz — mini bármely hivatás, pálya eseteben — kapjon megfelelő támogatást a fiatal művész. De mai ekkoi a tehetség s nem valam. féle egyenlösdi alapján kell dontenl ennek mértékéről: a fiatalság tmondjuk: u 35 évesnél nem idősebbek „státusa") nem lenét önmagában különleges bánásmód indoka. Nyolcvanas éveink küszöb.-n a fiatal művészek körében fölerősödött iá nemzedékek szerinti összetartozás tudata, s az a törekvés, hogy az alkotó műhelyektt is a különféle nemzedékek alapján kellene „profilírozni". Főként az irodalomban kapott hangot az utóbbi esztendők vitáiban ez a felfogás, együtt azzal az igénnyel, hogy minimális függés, számonkérés, ám a legteljesebb önállóság jegyében válhatik termékennyé a ftiűvészi alkotó munka. Tagadhatatlan, hogy az azonos korosztályok közös élményvilága rendkívüli jelentőséggel bír a művészetben, de mégsem tekinthető kizárólagosnak. ötven esztendeje Babits nem csupán féltékenységből bírálta jóval fiatalabb pályatársai — Halász Gáborék — önállósulási törekvéseit: az értékes hagyományok sorsáért aggódott elsősorban. Joggal hangoztatta: a „továbbkérdezés szenvedélye" korántsem csupán a fiatalok joga és sajátossága; ezen az alapon nem érdemes határvonalat húzni a nemzedékek közé, me< kevesbé célszerű mesterségesen szítani az ellentéteket. Valóban: a nemzedéki besorolás, a nemzedéktudat túlhangsúlyozása legalább olyan merevségekhez vezethet, mint amilyenek ellen a fiatal művészek joggal hadakoznak a körükön kivű' eső szférákban. Szerencsére mind több a példa s normális beilleszkedésre, a korai hírnév és elismertség iótékonv hatására. A „másodfi!rnes" Gothár Péter, a Megáll az idő című film rendezője korántsem csupán a fiatal kritikusok szavazatai alapján kapott fődíjat a minap: teljesítménye tz egész magyar kultúrát gazdagítja. nem csupán a fiatalokét — hiszen ilyen, önmagában, nem is létezik. S a Megáll az idő a kortsrs magyar filmművészet egé"<eben való kritikus megméretés által foglalhatja el igazi helyet viták kereszttüzében igazolhatja különleges értéke:!. Ugyanígy — mondjuk — Szécny Beáta Kollár György eltérő jellegű. mégis egymás felé mutató, térhatású képzőművészeti munkái (láthattuk Budapesten. a Hiúd tó '82 műcsarnokbeli kiállilásar). Markó Iván balettjei, a fiatal társulattal indult zalaegerszegi szinház eddigi teljesítményei, a Budapesti Vonósok néven itthon s külföldön máris el'smert ifjú muzsikusok szereplései nemkülönben az egy és oszthatatlan kortárs magyar művészet eredményeit gyarapítják. S szaporíthatnók a példákat a legkülönfélébb művészeti Egakból. Az összegeződés, a kölcsönhatás, az integrálódás tehát a helyes folyamat művészeti életében, a fiatalok vonatkozásában is, nem a széttagolódás, a merev ütközés. Ami persze nem jelenii azt, hogy nincs szükség elvszerű. gondolatgazdagitó, előrevivő vitákra, eszmecserékre. Üj jelenség a televízióban, hogy idősebb művészek sérelmeiről, félreáliítottságárói esik szó egyre gyakrabban. Az esetek többségeben természetes folyamatot ke.lene tudomásul venni: a korosztályok váltását; azt a — sajnos, kérlelhetetlen — tényt, hogy fiatalok lépnek az idősebbek helyére. Az a szerencse, hogy a kérdés helyes megközelítésére olykor maguk a fiatalok mutatnak példát: Markó Iván, aki szerződteti egy fontos szerepre a folyamatos művészi gyakorlat kövlelmenyének immár megfelelni nemigen képes Fülöp Viktort, de másokat is említhetnék ezzel kapcsolatban. Bizonyosra vehető, hogy a különféle művésznemzedékek, korosztályok terméken v kó.csonhatásának folyamata tovább erősödik az elkövetkező időszakban. K. ZS. A mester Fogta a lapátot, a keverőt, s maga keverte meg a habarcsot, csak aztán lökte oda a fiú kezébe a szerszámot. — Így! — mondta. — Kevés víz, sok keverés, amíg fokhagyma szaga nem lesz. — Fölhúzta az ínyét. Talán nevetni készült. De még idei jében észbe kapott, és abba' hagyta. A keverőből a habarcsot a fiú már egyedül merte ki egy ütöttkopott vödörbe, s vitte az emeletre. A létra előtt megálltak. A mestei elvette a vödröt, s a létrán függő kampóra akasztotta. Hozzálátott a munkához. Mindenféle mendemondák terjengenek az építkezésen, hogy a mester a párttitkár rokona, hogy egy fél hízót adott az üzemi orvosnak, s az Irta föl neki ezt a munkát, hogy szőlője van, e«: minden évben egy teli hordó móri ezerjót gurít be az építés»e«eló pincéjébe, de hát mindebből »sak az volt biztos, hogy senki nem >ud semmit, vaktába irigylik tőle a^ könnyű munkai. A munka tényleg könnyű volt, és teljesen értelmetlen: a betonoszlopok apró pattogásait simította be habarccsal reggel héttől tste Ötig. és nem Is akármilyen órabérért. A mesternél csak s fiúnak I volt jobb dolga: naponta hároniI négy vödör habarcsot fölvitt ŐZ emeletre, ezenkívül szinte semmit se kellett csinálnia. — Felőlem úgy ütöd agyon az időt, ahogy akarod — mondta a mester —, akár le is fekhetsz, de amikor füttyentek, akkor aztán lódulj! Ha más dolgod nincs, lölszeaed a rozsdás szögeket, nehogy azt higgye a művezető, hogy lógunk, és a nyakunkba sózzon valamit. Fő a lázas semmittevés. Na. érted már? A lényeg az, hogy órabéresek vagyunk — mondta, és egy sokat mondó kacsintással tetézte meg a tanítást. Fizetésnap volt, zsebünkben a borítékkal éppen elszéledőben voltak, amikor valaki nevén szólította a fiút. A művezető volt az. Betessékelte az irodába. A nagy, barna íróasztal mögött egy idegen férfi ült. A művezető, miközben a fiút leültette a fal me.lt tolt rozoga székek egyikére, maga állva maradt. — Mind itt vannak? — kérdezte az idegen. A művezető bólintott. A fiú ekkor vette csak észre, nincs egyedül, negyedmagával hallgatja az idegent, aki úgy beszél, mintha nem is hozzájuk, a puszta levegőhöz intézné a szavait. — Maguk fiatalok — mondta. • gúnyos mosoly villant meg 3 szája szölgetében. — Akarnak-c töboei keresni? — Itt rövid hatásszünetet tartott. — Helyes. Ügy látszik, jól választottunk, amikor magukra gondoltunk. Az új helyen többet kell majd dolgozniuk, de jóval többet is kereshetnek, akár a dupláját az eddiginek. Kérdés van? Nincs. Akkor hétfőn már az új helyen kezdenek. Jó munkát! — s szedelőzködni kezdett, úgy, hogy mindenki értsen belőle. Az új munkahely a födémké szító telep volt. A fiú megállt a telepvezető előtt: — Tiszteletem — mondta. — Mi lesz a munkánk? — Nem kell elkapkodni — mondta a telepvezető, s barátságosan hátbavágta a fiút. — Azt kell — mutatott a kapu előtt várakozó pótkocsis teherautóra, ami tele volt cementeszsákokka] — behordaniuk oda... a raktárba. — S mindjárt mutatta is a telep közepén düledező féf zei 1. — Nem lehetne megkérni a sofőrt, hogy álljon közelebb? — kérdezte a fiú. A telepvezető válasz gyanánt hátat fordított, s bevetette magát az irodába, egy zsaluzódeszkákból összerótt barakkba. Félretolta az egyik deszkát, úgy figyelte, mire jutnak az áldozatai. Amikor végeztek, már délután lehetett, a fáradtságtól támolyogva indultak el a barakk felé. — Na. megszolgáltátok a pihenest — mondta a telepvezető —, mehettek udvart söpörni. — Föl se nézett a kártyából. A szállítómunkások nem bírták tovább, kirobbant belőlük a röhögés. Féktelen jókedvükben a földre állított borosüveget is fölrúgták. A por szomjasan itta be a kiömlő folyadékot. Ettől némileg alábbhagyott a vidámság A fiú lehajtott fejjel megszégyenülten lépett kl a barakkból. Nem nézett, föl. nem akarta látni a többieket. — Dögöljetek meg — mondta már a söprű vei bajlódva valaki, és kiköpött a barakk fele. — Sose törődj velük, a lényeg az. hogy megfizetnek — vigasztalta a másik. Mintha szándékosan intézték volna így. fizetéskor a barakk teli volt emberekkel, nem volt egy nyugodt zug. ahol megszámolhattad volna, rendben van-e a boríték. A fiú azonban már a fogásáról megérezte, hogy baj van. A kabátja szárnya alatt bontotta ki, számolta a pénzt, negyedannyi se volt, mint amenynyit várt, amikor a Mester lecsapott rá. — Na, mi van. hova 6Zökt.él gyerek, hogy még elköszönni se volt időd? Olyan jó az új helyed? — Ügy beszélt, mint aki mindent tud. Fölöslegesnek látszott hazudni, de a fiú ellene szegült, csakazértis. — Jó — mondta. — Nagyon is jó — mintha attól, hogy egymás után többször is kimondja, nagyobb hitele lehetne az állításának. A Mester lassan, megfontoltan fölemelte a tekintetét, és belenézett a fiú szemébe. A kék tekintet, mért volt Ilyen valószínűtlenül kék. szinte kényszerítette. hogy tovább beszéljen, hogy egészen belebonyolódjék a hazugságba. — Na. meló az van. de megfizetik. Ilyen borítékot í viszek haza, ni! — és mutatta | hogy ujjnyi vastagot. A mester fölhúzta a szemöldökét. — Nem hiszi? — ijedt meg a kételkedés elsó. nem is egészen bizonyos jelétől a fiú. — Kérdezze meg ... — megakadt egy pillanatra, érezte, idé igazán szavahihető tanú neve kívánkoznék, s ilyen nem jutott eszébe, ugyanakkor azt is érezte, ha elveszíti a lendületét. az végzetes lehet. Bemondta a telepvezető nevét. S ettől a bent fen tesen hang/ó névtől, amit mintha valami makacs jóakarójának, atyai barátjának a neve lett volna, olyan bizalmaskodva, már-már sértő közvetlenséggel a hangjában ejtett ki, igazzá kezdett volna válni, ami nyilvánvalóan hazugság volt. Csábító lehetőség volt ez. Maga is hinni kezdett benne. S annyira belefeledkezett., észre se vétle. hogy a mester eltűnt mellöle. nem hallgatja senki, a levegőbe beszél. OL.AH JÁNOS