Délmagyarország, 1983. február (73. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
A falu egészsége Buonglorno Soha ilyen vidám pácienseket nem láttam orvosi rendelőben, főleg nem fogorvosiban! Nem izgulnak, nem szoronganak, s nem kíséri ijedt tekintettel' az orvos kézmozdulatait. Jókat nevetnek, ugratják egymást, ki üljön be a gombnyomásra emelkedő-süllyedő székbe, kapcsolgatják a vizsgálólámpát, érdeklődve szemlélik a műszereket, arcukon elégedettség, sugárzó öröm. Pedig, ahogy elnézem, a tenyérnyi patyolattiszta rendelőben szorongó vendégeknek nem sok okuk lehet a vígságra: összejönne tőlük egy marékra való lyukas fog! Egyikük megköszörüli a torkát, s kenetteljes hangsúllyal hosszú munkanélküliséget kíván a doktornőnek. Hajóavatáskor pezsgősüveg durran ezer darabra, most egy gyűszünyi pálinkáspohár leli vegzetét az új fogorvosi rendelő padozatán, alighanem a nevetéstől hánykódó tálca galádsága okán. Bakson kell ahhoz lakni, hogy megérezzük, mit jelent fogorvosi rendelőt avatni. Ott, ahonnan hetven kilométer oda-visszaútba és szerencsés esetben fél napba került egy ötperces fogtömés, és pár ezerbe a magánrendelőkben készített fogpótlások. Mind ez ideig a község valamennyi betege Szegedre utazgatott, ha rossz volt a foga. Január óta saját rendelőbe járnak — ha nem is az előbbiekben leírtakhoz mérhető vidámsággal, de mindenképpen nyugodtan. Teljesült a régi kívánságuk — szenvedhetnek otthon is. — Előzőleg cigányóvoda volt ez az épület, de ahogy megváltoztak a körülmények, a nevelési elképzelések, megszüntettük és átalakítottuk rendelővé — mondja Balogh Lajosné tanácselnök, s nevetve hozzáteszi. — Most végre egyszer nem mi tartozunk Sövényházához, vagyis Ópusztaszerhez. A baksi fogorvosi körzet látja el most már a szomszéd község betegeit is. Lesz munkája a fogorv^snönek. dr. Süveges Ágnesnek! Panaszra aligha lehet oka, s bizonyára sokan cserélnének vele évfolyamából. Tavaly végzett, s a különböző helyettesítések ulán ez az első .jigazi" munkahelye. Üj rendelő, új orvos. Kell ennél tisztább indulólap? — Igazán mondhatom, hogy örömmel vállaltam el ezt a kínálkozó állást és egyáltalán nem zavar, hogy naponta ki kell járnom Szegedről. Itt még minden úgy alakulhat, ahogy én elképzelem. s azt kéthónapos ittlét után mondhatom, hogy jó helyre kerültem. Kedvesen, bizalommal 1 fogadtak a betegek. A község egészségügyi ellátásának mérföldkövét jelentő rendelőavatáson a tapasztaltabb kolléga jóakaratú együttérzésével figyelte a történteket dr. Tábori Zoltán, a körzeti orvos. Gratulál, jó munkát kíván, és siet a saját betegeihez. Türelemmel állnak-ülnek a zsúfolt várószobában, mint akik biztosak a dolgukban: hamarosan, sorra kerülnek. Nyugtalanságnak nyoma sincs. — A doktor úrra mindig lehet számítani, mondja az egyik. — Talán túlságosan is — utal vissza erre később az orvos. — Amikor itt vagyunk, nemigen tudok elküldeni senkit azzal, hogy időn túl jött. Jó érezni a falubeliek ragaszkodását. Ha például hét végén otthon vagyok, Szegeden, nem rpennek el más ügyelethez, megvárnak hétfőig. Kivéve persze, ha életveszélyről van szó. — így talán fölösleges is a kérdés, jól érzi magát Bakson? — Az egyetem után ide jöttem. Az itt töltött idő önmagáért beszél. — Hány éve dolgozik a községben ? — Kilenc. Átmegyünk a várón, a tömegből kinyúl egy kar. — Jaj de szép máma, doktor úr! Gyűjjön már közelebb, hadd simogassam meg — kiáltja egy cigányasszony. A többiek felharsanó nevetése magával ragadja az orvost is. Együtt derülnek — mint egy jó közösségben. Kezdődik a rendelés. i Baks egészségét óvja a két orvoson kívül egy védőnő, napközi otthonban gondoskodnak húsz öregről, a házi szociális ellátó szolgálatban pedig két főállású és három tiszteletdíjas gondozónő segíti a rászorulókat, jelenleg tizenhárom . embert. így aztán rendben is volnánk. — Dehogy volnánk — mond ellent a tanácselnöknő, és vaskos dossziét vesz elő a szekrényből. Egészségház felirattal. Nem kell hozzá nagy búvártehetség, hogy az aktahalmazból előtűnjön a község egészségügyének teljes megoldását ígérő elképzelés. Jelenleg a kismamatanácsadás helyszűke miatt nehézségekkel küszködik. Ha lenne egy egészségház, a fejük se fájna a baksiaknak. Egyelőre ez a harmadik ötéves terv, amelyből kimaradt a községi egészségház. Ha az elnöknél összegyűjtött valamennyi társadalmimunka-felajánlást és pénzbeli hozzájárulást nem papíron, hanem mondjuk téglán nyújtották volna be, alighanem csak ebből túl lennének az alapozáson. Az évi harmincezres betegforgalom indokolja az építést — a pénzügyi helyzet nem. Várják most a baksiak. mikor kezd a „beteg" lábadozni. Ha valamikor kiadják az „így nem szabad beruházni" című — bizonyára sokoldalas — könyvet, a nyakam teszem rá, hogy a baksi gombaház benne lesz. A szerencsétlen objektum egy évtizeden belül átvedlett tarhonyaszárítóvá, tojásválogatóvá, majd gazdája, a helyi Magyar—Bolgár Barátság Tsz egyersmindenkorra lerázta magáról a gondot, eladta az exgombaházat. Halódó kertészeti telepen, gondozatlan üvegházak közt vezet az út immár a TSZKER tulajdonában levő épületig. Körülötte építkezések jelzik: feltámadt a tetszhalott. Amióta a cég átvette, 280 négyzetméter szilárd burkolatot, 1100 négyzetméter raktárat és géptermet, tmk-műhelyt épített. Hétszáznak mondtuk az ingázók-számát, ha viszont a tanulókat is hozzávesszük, nyolcszázra jön ki. A diákok napi elutazásai" kicsit a távolodás előtanulmányai is. A költöző madarak szárnypróbálgatásai. Középiskola, egyetem után nem mindenkit vár a falu — s nem mindenki vágyik vissza. Bakson hallani ugyan idegen szót, de azt még nem tanítják az egyetemen — marad a 209 főnyi cigány lakosság „közkincse", nem is akadt még „gádzsó", aki megtanulja. Ha viszont valaki — az iskolai oroszon kívül — szervezett oktatásban idegen nyelvet akar elsajátítani, ki kell, hogy mozduljon a községből. Éva szőke és kék szemű, állítólag szorgalmas, de ezzel nem dicsekszik, vizsgák előtt halálosan izgul, vizsgák után — időnként — ragyog, vagyis épp olyan, mint a többi — nemcsak szőke és nemcsak kék szemű — egyetemi hallgató társa. Harmadéves magyar—olasz szakos. — Buongiorno. Mi chiamo Éva Kovács. Che cosa desidera? — Tessék? — Csak bemutatkoztam, és kérdem, mit óhajt? — Hol tanult meg olaszul? — Szegeden. — Ott hol? — A Ságvári gimnáziumban. Oda jártam be naponta. — Most is ingázik? — Megpróbáltam, de nem megy. Az egyetemi órabeosztás sem engedi, a tanulásról nem is beszélve. Ahhoz itt kell lakni Szegeden. — Járt Olaszországban? — A múlt nyáron egy hónapot töltöttem odakint Perugiában, egyetemi ösztöndíjjal. Rengeteget tanultam, tele vagyok élménnyel. Imádom az olasz nyelvet — és az olaszokat. — Két év múlva diplomát szerez. — Ha minden jól megy, mindenesetre bízom benne. — Bakson nincs szükség olasz szakos tanárra. — Én is csak ezt tudom, azt még nem, hogy hová helyezkedem el. Igaz, még csak harmadéves vagyok, azt is mondhatnám, ráérek még ezzel foglalkozni, de a körülmények arra figyelmeztetnek, hogy alaposabban fontolgassam az esélyeimet. Nem szeretnék elmenni Szegedről, legföljebb a környékre valahová. De ott meg nincs szükség olasz szakosra. Én viszont mindenképpen tanítani szeretnék. Kisgyermek korom óta ez a vágyam. El sem tudom képzelni, hogy valahová az ország másik végébe kerüljek. Én idevalósi vagyok. — Lélekben szegedi vagy baksi? — Baksi. Szeretem a falut. — Miért? — Miért lehet egy falut szeretni, ahol az ember fölnőtt? Mert... jó hazamenni. Egyszerűen csak jó. Az otthonérzés miatt vagy az emberek miatt. . . Vagyis az emberek miatt lehet, hogy igazán otthon érzem magamat. Kis község, mindenki ismer, mindenkit ismerek. Van ebben valami melengető, valami megnyugtató. — Ennyire idilli a kép? — Nagyvárosban élek. ahhoz viszonyítom. Szegeden idegenek az emberek, s azok is maradnak egymásnak. Mindenki lót-fut, rohan, nem érnek rá a másikra figyelni. Elhidegülünk egymástól. Falun segítőkészebbek az emberek. — Visszavágyik a faluba? — Háát. .. Az, hogy kicsi, az előnye mellett egy másik nézőpontból hátránya is. Alig van hová elmenni szórakozni — különösen a fiataloknak. Ha nincs mozi és valamilyen őket érdeklő program a művelődési házban, mi marad? — Jobb, ha én mondom ki: a kocsma. Váltsunk témát, hogyan sikerült az első féléve? — Jól. Négy egész két tized lett az átlagom, méghozzá öt vizsga és egy beszámoló után. — Közelebbi céljai? — Egy van, de az egyben távoli is. Férjhez megyek. — Most? — Annyira nem közeli. Augusztus végén lesz az esküvöm, 27-én. — Ki a jövendőbeli? — Üzemmérnök az öntödében, civilben. Mert még katona. — Köszönöm. Arrivederci. • — Viszontlátásra. Szobában a nagyvilág A helyi krónikában az 1968-as esztendőt a hírközlés évének is írhatnák. Akkor épült a postahivatal, a nagyvilággal összeköttetést biztosító legfontosabb intézmény. A jókora szobányi munkateremben összegyűlt levelekben ott van Amerika, Közel-kelet, Afrika, no meg Dóc, Öpusztaszer, Szombathely, netán Szatymaz üzenete. És Baksé? — Kérek egy baksi képeslapot. — Nincs. — Miért nincs? — Nem tudom . . . Kicsi a község. Elgondolkodom, mit is fotózhatnék a községből küldhető képeslapra. Új, szép kivitelű házat — tucatszámra. Autóvíü az udvarokon. Művelődési házat — belülről, amikor élet is van benne. Ezzel is tele lenne a képeslap. És villogó fekete szemekkel. A község cigány együttesének fotója akár turistacsalogatónak is megtenné. Lenne még a lapon utcai kifolyó és fürdőszobai csap — huszonkét kilométer vezeték mentén kattinthatnék egypárat — egy ember lába, amint léptei koppannak a betonlapokon — húsz kilométernyi járdán sétálhatnak a baksiak. Lehet, hogy képötleteim nem túl sziporkáznak, lehet, hogy másnak nem sokat mondanak, s az sem lehetetlen, hogy — mert más témák nemigen kiáltoznak fotósért — emiatt sincs baksi képeslap, mégis hiszem: a falubeliek mindennapjának jó tükörképei lennének. Legfeljebb senki se venné meg. Nos, éppen ott tartottam, hogy vásárolni óhajtottam a postán, a két kisablaknál. Helyi anziksz híján vehetnék még bélyeget, borítékot, általános üdvözlőlapot, totót, lottót, szóval azokat a bizonyos értékcikkeket. Feladhatok pénzt, táviratot, beszélhetek távoli ismerősömmel... — Halló, Szegedke, adom a hívót! Szegedbe belép. kapcs. Naponta ötven-hatvan hívás fut be és ki. Farkas Józsefné a központ — és még mi minden — kezelője a kisablakhoz fordul. Jött a következő ügyfél, lakasbejelentőt kér. A másik ablaknál az újságíró elől a névtelenségbe burkolózott hivatalvezető, a „postamesternő". Elveszi a pénzt, becsukja az ablakot, míg számol. Odakint roszszalló tekintet. — Ha becsukom, megsértődnek, ha kinyitom, huzatot kapok. Nemrég be is gyulladt a fogam. Egyébként azt is írja meg, hogy kevés a fizetés. Tíz év után háromezer-kétszáz. Nem tudom, vigasztaljam-e, hogy most már van kihez fordulnia. Fogfájással legalábbis. Antal Nándorné hírlapfelelős, leszámoló, átnézi az újságkartonokat. Tavaly, a decemberi kimutatás szerint 15 ezer 937 lapot forgalmaztak. A kimutatásból — szerénységünk tiltja saját adatainkat idézni — három kiragadott adat a baksi olvasókedvről. Képes Újság 450, Kistenyésztők Lapja 15, Élet és Irodalom — 0. IGRICZI ZSIGMOND Egy tetszhalott feltámadása A helyi adottságokat kihasználva 1980-ban csonthéjas magokat, diót, mogyorót és barackmagot tisztítottak, s nagyobbrészt exportálták a feldolgozott magot, illetve, ami maradt, a hazai édesipar használta fel. A következő évben megalapozták az egyértelműen sikert hozó munkát: gesztenyét dolgoznak fel. A Szovjetunióból és hazulról, Zalából érkező alapanyagból a speciális gépsoron gesztenyemasszát készítenek, amelyből aztán különböző adalékanyagokkal keverve gesztenyepüré lesz. A „Csongrádi romos gesztenyepüré" néven azóta forgalomba hozott csemege tavaly vásárdíjat kapott Szegeden, s meglehetősen nagy az érdeklődés iránta. A negyvendekás, üvegbe ömlesztett püré egyébként sokkal inkább keresett a Dunántúlon, mint itt, ahol készítik, bár ez némileg érthető is. Arrafelé, ahol a fán megterem a gesztenye, jobban hozzátartozik a napi étkezéshez. A tavaly gyártott félmillió üvegből legtöbbet Baranya és Veszprém megye üzleteibe szállítottak. A siker biztos, mert a megrendelésekre bátran alapozhatnak, s az idén másfél millió üveget gyártanak a — Dontos nevén — TSZKER Exporttartalékokat Feltáró Igazgatóság 1 számú gyáregységében. Lám, már a címe is megnőtt, nemcsak az értéke! Mégiscsak szebb, mint: gombaház. Baksi tudósítások A település harminchat éve önálló község, „rangját" 1947 augusztus 1-én kapta. Akkor 2 ezer 142 lakosa volt, ma 2 ezer I 674. Az aktív keresők száma 1396, ami a lakosság 52 százalékai jelenti. A dolgozók közül 700 a községen kívül (néhányan a megyén kívül) vállaltak munkát, s közülük legtöbben az épi' töiparban. a Szegedi Magas- és Mélyépítő Vállalatnál, a DÉLEP-nél helyezkedtek el. Az ingázók eljárnak még Szegedre a ruhagyárba, a konzervgyárba: a környező téeszekbe és a kis. teleki kábelgyárba. A keresőképes baksiak többsége a mezőgazdaságban dolgozik — ók 613-án vannak —, az építőipaiban 383-an, szállítás- és hírközléságazatban 53, kereskedelemben 99, iparban 87, ..egyéb" helyen, hivatalban, intézményben 161 keresi a kenyerét. Baks község lakóépületeinek szama 1970-ben 742 volt, 1981ben 852. zömében két- vagy többszobás, fürdővel, vízöblítéses W. C.-vel. Televízió 600 házban van, mindegyikben mosógép, pébégáz.