Délmagyarország, 1983. február (73. évfolyam, 26-49. szám)
1983-02-19 / 42. szám
Lemondani nehéz* Ú jságíró vagyok, tehát nemcsak az olvasók, hanem a szerkesztők kegyének is kiszolgáltatott. Az már a dolgok végeredménye szempontjából teljesen mellekes hogy ez a kegy olykor a tétova tanacstalansag határát súrolhatja, hiszen ami nem kap nyomdafestéket, abból csakugyan nem lenét probléma. Egy írás megjelenese nem a szerző akaratának, hanem mások elhatározásának függvénye. Ez minden bizonnyal így volt mar az újságírás kezdetekor is, lehat nem lenne érdemes szót vesztegetni rá, ha nem juttatna eszembe egy néhány évvel ezelőtti esetei, amikor valamelyik kéziratomban — illő tisztelettel — azt óhajtottam javasolni, hogy mondjon le a miniszter. Sem az <-»et részleteire, sem arra nem emlékszem már. hogy melyik miniszter tárcáját kívántam másnál iatni. Különösebb vihar nem lett az ügyből. Szerkesztőim ponmsan olyan mosolyt produkáltak. amilyet hasonló esetben szerkesztőktől el lehet várni, és az írás nem jelénit meg. Ha pályakezdő vagyok, netán gyakornok, akkor bizonyára alapos kioktatásban részesülök a demagógia mibenlétéről. De mert ennyi esztendő után ezzel bajos lett volna vádolni, valószínűleg kezdődő szenilitásra gyanakodtak, netán arra. hogy a kelleténél mélyebben néztem a pohár fenekére. Az utóbbiról akkor történetesen nem volt szó, az előbbiről máig se sikerült meggyőzni. Mindmáig ugyan a kormány egyik tagjával se keveredtem niw/. viszonyba, sőt. kellően el nem ítélhető módon még a személyes megismerkedésig se jutottam el velük, de adott esetben változatlanul el tudom kepzelni a lemondás lehetségességét. Hozzáteszem, hogy a szocializmus alapjainak legkisebb veszélyeztetése nélkül. Bár mostanában már nem vagyok annyira biztos a dolSomiján. mint korábban. A közelmúltban szereztem néhány információt. melyek azt látszanak bizonyítani. hogy a lemondás nem is lehet olyan könnyű. amilyennek én azt a magam hebehurgya eszével elképzeltem. Természetesen nem miniszterekről lesz szó. * Z. Sándor a pozitív hősök táborához tartozik, ami mellekesen szólva sukkal népesebb, mint a negativoké. akik ugyan nem „hősök"', de akikről lényegesen sűrűbben beszelünk, mint emezekről. Valószínűleg, mert jobloan .szemet szúrnak, vagy mert az érdem állítólag úgyis önmagában hordja jutalmát, soha nem kerdeztem, de alaposan meRlepne. ha valaki kiderítené, hogy Z. Sándor bármilyen értelemben is hősnek tartja magát, ö csalk kitűnő szakember, akire az egyelem elvégzése után (teljes joggal) korán felfigyeltek. Szerencséje volt, hamar lehetőséget kapott arra. amit a „képességei kibontakoztatasának" szoktak nevezni. Ezek után felettesei úgy döntöttek, hogy előbb középvezetői majd (teljes joggal) felsőbb vezetői beceztasba emelik. Rengeteget dolgozott, remekül bevált. • Hazánkban még az igen nagy üzemek történetének megírása dolgaiban is meglehetősen csehül állunk, a közepes vagy ennél alig nagyobb gazdaságok, vállalatok históriáját pedig többnyire csak az emlékezet przi, amely eléggé esendő. Z. Sándor pályafutásának részleteiről éppen ezért nincs elégséges, historikusokat is kielégítő pontossággal szamba vehető adat. Volt benne siker, buktató, öröm, feszültség, letolás, kitüntetés, vita. nagyvonalúság, szőrszálhasogatás, keserűség. idegeskedés, letargia, felvillanyozódás — mikor hogvan. Tehát a stresszhatás csőstül és ezenközben észrevétlenül bár. de az idegek elnyüvődése. a szervezet. kopása. Fiatat diplomásként 24 éves korában kezdett el dolgozni, 39 volt. amikor állast változtatott. Most 52 éves. a haja hófehér. az arca olyan, mintha szekercével nagyolták volna k| a vonásait. Nem ráncos, hanem barázdás. * (Megjelent AJ. Elei ev Tradaltrm MU, február i-t niumabaná Élete második munkahelyét, egy meglehetősen speciális profilú, üe nagyon fontos vállalatot majdnem a semmiből „hozta tel" olyan szintre, amit a székházuk főbejárata felett diszlő kitüntetések csillagai jeleznek. Némi utánjárás arán kevésbé szembeötlő jelekre is lehet bukkanni. Emelkedő termelési érték, jövedelmezőség, minimális munkásvandorlás, jó kereseti lehetősége* es rengeteg törzsgárdista. Néhány szocialista brigádjuk annyira igényes. hogy tagjelödtséget vezetett be. Z. Sándor kevesebb társadalmi szervnek és vezető testületnek tagja, mint ahogy ilyen mult és eredmények után feltételezhető volna. — Nem szeretem a „Részt vett Elvtárs" szerepét játszani! — mondoilu félreérthetetlenül. — Teljesen felesleges bárhová, elnóksegbe vagy testületbe csak azért beválasztani, hogy meglegyen a létszám, és a jelenléti ív valamelyik rubrikájában ott díszeleghessen az aláírásom. Különben sem a titulusoknak van jelentőségük, hanem az elvégzett munkának. Mindezt persze nem ilyen brosúraízűen fogalmazta, a fentiek csak tömöríteni akarják véleménye lényegét. Aztán benyújtotta a lemondását. A lemondás nem úgy értendő, hogy más — természetesen magasabb — beosztásba kívánt távozni. Az 'ilyesminek különben sem ez a forgatóikönyve. Korengedményes nyugdíjaztatását, netán leszázalékolását se kérte, hivatkozva valamijyen célirányos és a legjobb időpontban mindig elővehető, lappangó betegségre. Hangsúlyozta, hogy tovább szeretne dolgozni annál a vállalatnál, melynek munkamenetét, feladatai imk legapróbb részleteit, lehetosegeit es hibáit, minden csínját-búijut ismeri. De nem úgy, mint első ember, hanein mint valamelyik hozzá közelálló ágazat vezetője, netán szaktanacsadó. Ugyanis erzi. hogy egesz egyszerűen elfáradt, nem fog ugy az agya, mint korábban, és nem akar se idegösszeroppanást kapni. se infarktust. Cseppjei sem lehetetlen, hogy még néhány évig a megszokás és a rutin revén annyira-amennyire el tudná látni feladatat.. Csakhogy ebben nem lenne semmi köszönet, es éppen attól iszonyodik a legjobban. hogy annyira-amennyire, tessék-lássék dolgozzon. Ez neki se lenne jo. a rábízott közösségnek még kevesbe. A közérdek és az egyéni erdek párhuzamosságának klasszikus esete forog fenn. Ugyebár ezt igazán nem nehéz megérteni? A fölöttesei mindinkább azt mondták. hogy bármikor számíthat a megértésükre, támogatásukra. Nos, most itt az alkalom az ige megtestesítésére. Kepzelte a naiv. Azzal kezdődött, hogy a nyakára szabadítottak egy minuciózus pontosságú. a szőrszálak hosszirányú hasogatásáig részletező, revizori vizsgálatot. Ha ugyanis egy vezető a főhatóságokat meglepve, hirtelen távozni kíván, akkor ott valami gyanús. A legnagyobb felelőtlenség volna arra gondolni, hogy nincs semmi a füle mögött, netán vaj van a fején, öreg róka, tapasztalt szakember, tehát bizonyára megumbuldálta valahogy a dolgot. és a botrány majd akkor és olyan helyen robban ki, amikor ő már távol lesz és aho] senki sem gondolná. Ez tagadhatatlanul előfordulhat, csakhogy Z. és vállalata esetében a több hetes vizsgálat a bármikor megeső, nüanszbeli hibákat leszámítva, nem talált semmit. A következő lehetőség, hogy megsértett valakit, persze nala jóval magasabb poszton ülőt. és nem kívánja' megvárni, amíg az illető valamilyen úton-módon visszaüt. Való igaz. hogy Z. Sándor ahhoz a ritka emberfajtahoz tartozik, mely soha nem rejti véka alá a véleményét, hanem a nyereségig őszinte, szókimondó. Aki kiismeri magát hivatali életünk útvesztőjében, az tudja jól, hogy az ilyesfajta emberek ellen egyfajta védekezés van. Büszkélkedni kell velük Uam. mi elég erősek vagyunk ahhoz, hogy az ilyen elvtársakat is megtűrjük, nvegjiallgassuk. sőt megbecsüljük. Ennek a haszna kettős: neszben a szocialista demokratizmus mutogatható, tehát fontos es hasznos bizonyítéka. Másrészt az illetői — a szokimondásával együtt — nem kell komolyan venni. Lásd a magányos fecske és a távoli nyar összefüggéseit. Z. Sándorral pontosan ez volt a helyzet. A napnál is világosabb: nem sértett meg senkit. Az Olvasó nem téved, ha azt hiszi, hogy a fentebb említett információk megszerzésének csalornai. a puhaiolozas ösvényei szövevényesebbek, mint a katakombák Roma és Párizs alatt. Isten útjairól is azt mondjak, de a pletyka útjai egész biztósan kifürkészhetetlenek. Az az elképzelés is megfordult némelyek lejében, hogy Z. talán kitunö diplomata és olyan, a távolabbi jóvöljen várható belső változások nyomára bukkant, melyek célszerűvé teszik, hogy még iobogo zászlókkal idejében elvitorlázzon. Amíg teheti. Ez — eppen szókimondása, diplomatikusnak cseppet sem mondható őszinlesege miatt — valószerűtlen volt. — Hát akkor?! — csapott az asztalra a Z. Sándor „ügy" egyik oknyomozó kutatója. — Mi a fenének akar lemondani a hatalomról? Amikor ezt a kérdé6t neki szegeztem, ügy nézett rám. mintha olajrészvényei árfolyamát kivanta volna tudakolni. — Miről akarok én lemondani? Semmi kétség se maradt az iránt, hogy vezetői hatalma eszébe se jutott Tudta, hogy beosztásával másokánál szélesebb döntési jogkör áll Járulékként de korántsem, mint funkciója lényege. Természetesen szabott márki fegyelmi büntetést, sőt. felmondólevelet is írt alá ... Félő mégis, hogy a hatalommal kapcsolatos kérdés nem véletlenül vetődött fel Z. Sándor „lehetetlen" döntésének oknyomozása közben. Legtöbben ezt piersze még önmaguknak se sietnek bevallani, másnak pedig még kevésbé, hogy a beosztásukkal járó lehetőséget, a rendelkezést, utasítás adást hajlamosak valamiféle égiek által rájuk ruházott jognak, egyéniségük. személyiségük természetes velejárójának tekinteni. Ki ne tudna példákat sorolni azzal kapcsolatban, hogy mindez miként tükröződik sokak életvitelében? Végtére is az ember esendő. Könnyen elhiteti önmagával. hogy a titkárság, a reptezentációs alap, a mindig elnökségbe szóló meghívás személyének és nem beosztásának szól. Ha teheti, hajlamos a hivatalsegedben államkasszából fizetett cselédet látni, és elfelejt vonattal utazni, mert igaz. hogy nem olcsón. de vállalati gépkocsival is megteheti. Nem azt nézi, hogy kivel jóleső érintkezni, hanem, hogy kivel — általában még „hatalmasabbal" — érdemes. A „Hatalom és dicsőség" gyakorta több. mint Graham Greene egyik regényének címe. Sokak életfelfogásának torz mottója és egyúttal némi feledékenység jele is. A feledékenységet arra vonatkoztatva, amire nézve az alkotmányból egészen pontosan felvilágosítást lehet kapni a hatalom származására. Melv ugyebár hazánkban mindenestül a dolgozó néptől ered. * Z. Sándorral félévenként, olykor évenként szoktunk találkozni. Amikor ez a legutóbb megtörtént. fékezhetetlenül vibrált a szeme sarka, ujjai pergőtüzet doboltak az asztal lapján, ó maga pédig pattogósan beszelt. es am.t korábban ritkán tett. meglehetősen trágárul. Egyiknek sem volt tudatában. Lemondását az ideig egyébként még mindig nem fogadták el. pedig érvei számát időközben váratlanul rászakadt csnládj problémákkal — az egyik közvetlen hozzátartozója súlyös betegségével — is tudta szaporítani. Gazdagabb lett viszont, egy a sajátjához mindenben hasonlító példa ismeretével. A sorstárs egy másik város másik vállalatának főkönyvelője. Kettejük között csak annyi a különbség, hogy az illető időközben már infarktust kapott. Túlélté, és jelenleg korházban lábadozva azza]" vigasztalja önmagát. hogy neki (alán most ttjár csakugyan elfogadták a lemondását. ORDAS IVÁN STÉHLIK JÁNOS FESTMÉNYE: HAVAS UDVAR A tehetség kötelez A nagyeszű T. Pista baráti körében mindenkit elkápráztat tudásával, lebilincselő elbeszéléseivel,' technikai hókusz-pókuszaival. Ismerősei között már legendák keringenek különleges „találmányairól", ötleteiről. Nem kis büszkeséggel dicsekszik fűnek-fának, miként sikerült túljárnia egy egész gyár eszén, hajdan volt B-i lakos korában. Az üzem melletti szolgálati lakásában sikerült neki úgy csűrni, csavarni, kötni a vezetékeket. hogy miközben ő kedvére fogyasztotta az áramot, az a vállalat számláját terhelte. T. Pista nagy tudású műszaki ember lévén, nem nézhette el, hogy felesége mosóvizében nem habzik eléggé még a MOS—6 sem. vízlágyítót szerkesztett hát a hálózatba. Kitanulta önként az antennakészítés és -szerelés minden csínját-bínját, magacsinálta forgatható tüskerendszer meredezik háza tetején, s az jrigvek messze földről csodájára járnak arnyékmenles. csillogó képet sugárzó tévéjének. Legutóbb vendégei szájukat tátva tapasztalták: csöngetésre magától tárutt ki előttük a kertkapu. „Csuda ügyes egy ember". ..Micsoda műszaki érzés!" „Pityuka. magának mérnöki diplomát kéne adni!" — hangzottak a bókok, melyeket T. Pista szerénykedő mosollyal vágott zsebre. Szerintem minden oka megvolt erre a szerénységre, ugyanis az élelmiszeripari gyárban. ahol szakmunkásként dolgozik, még nem tűnt ki istenáldotta műszaki tehetségével, főnöke szerint úgy jó közepesen végzi el munkáiét. Egy a szakma számára névtelen. de nagyon kedves angol kutató hívott meg egyszer otthonába. Tudtam róla. hogy munkatársai. mint embert. szerelik, mert szórakoztató tájékozott, tehetséges „fickó", de maguk ts csodálkoznak, hogyan maradhat meg a' pályán, aki a természettudományok egyik területén éppen hogy csak kutatgat, minden komoly eredmény és publikáció nélkül. Hamarosan fény derült arra. hol folyhat ei ennek az igazán sokoldalú embernek a tehetsége. Ottlétünk első félórájában szerét ejtette, hogy bemutassa „szerelmét", a házi komputert Attól kezdve „ő" volt az est fénypontja, központi témája. Vendéglátónk lázasan magyarázta: csák egy gombnyomás és nyomban megtudjuk, hány csésze. villa, kanál és kés van a házban, hány damaszlterítő és hány párnahuzat, hány szőnyeg es hány ajtókilincs. És ebben az a csodálatos, lelkendezett a maga! tudósnak tartó férfiú, hogy ö a nap bármely pillanatában egy gombnyomásra választ kaphat ezekre a lényegbe vagó kérdésekre. S hogy ő mindezt milyen komolyan vette kiderült, amikor az illemhelyen fölfedeztem: apró leltári szamok lógnak mindenen: a tükrön, a kagylón, a törölközőtartón . de még a W. C.-csészén is. Micsoda energiabefektetés, mennyi idő! Az eredmény? Kismillió leltári tétel otthon és nulla tudományos dolgozat. Legyint, vagy legfeljebb mosolyog az ember. ha külföldön lút ilyet, fájjon az angolok feje emiatt. Sajnos azonban, nem kell messze mennünk a példákért. Elterjedt honfitársunkról, hogy >,hú, az aztán az okos ember!" Ismerősei, a rokonok, a barátok, a szomszédok tudják róla, hogy valamiféle intézetben tudomán.ws kutató, tücskökkel-bogarakkai foglalkozik, de emellett bármik'or lehengerlő előadásokat rögtönöz az Árpád-házi királyokról, fölsorolja a futballcsapatok fölállását, századelőtől napjainkig, vagy fölmondja ábécérendben az idegen szavak szótárát Azzal azonban csak néhány szakmabeli t ü csk ész- bogarász van tisztában, hogy Z. okossága a laboratórium falait nem rengette meg, es egyetlen dolgozat sem röpítette világgá hírét-nevét. Ismerek magvartanárt, akj az ország egyik felsőfokú intézményében ugyan, de nem felső fokon ad elő irodalmat. S ahelyett, hogy a hivatásához szükséges szaikmai tudást gyarapította, csiszolta volna a doktori cím kedvéért. inkább a jogi diploma megszerzése után járt. Sajat épüléséi-* vagy kedvtelésből, ki tudja, de tanítványai rovására. Nem a szakbarbárság mellett és nem is a szabad időben, kedvvel végzett bolondériák, az önművelődés ellen szónokolok. Csak tudom, mint mindenki, hogy Leonardo da Vinci csak egy volt. és hiszem, hogy a mai világot átfogni képes zseni nem is születik. Erkölcsi és észérvek szólnak amellett, hogy ki-ki a tengernyi ismeret egy-egy csöppjével jegyezze el magát, és tegyen meg minden tőle telhetőt patakká, folyóvá duzzasztásáért, tudása hasznosításáért. Nem hiszek a l'art pour fari okosságában, és a köz egy tagjaként tiltakozom, ha tehetséges honfitársaim nemelyike jobban belefeledkezik hobbijába. mint fizetett foglalkozásába. A tehetség kötelez: magánkedvtelésekre eltékozolni bün. Ne tápláljuk hát a látványos, de talmi eredményeket elérők önbizalmát semmiféle elismeréssel. de tiszteljük és becsüljük meg azt. akinek a hivatása egyben a hobbija is. CHIKAN ÁGNES