Délmagyarország, 1982. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

1982-08-20 / 195. szám

Péntek, 1982. augusztus 20. 11 Ha kettő ugyanazt csinálja. — avagy: hányféle erkölcs ? Felnőtt társadalom K

étségtelen, hogy vannak előnyei a gyermekkornak. Mert hát a gyermeket így, vagy úgy, mindenki szereti, babusgatja, segíti, támogatja, ha barátságos lekezeléssel is, jelezvén: azért te csak gyermek vagy, öcsém. S tán éppen ez az attitűd az, a gyermeki létformához kimért cselekvés- és döntéskorlátozással egyetemben, ami az egészséges gyermeket lázadásra készteti, s kívánatossá teszi számára a fölnóttkor szabadságait, önállóságát. Mert minden gyermek ellöki magától előbb-utóbb a babusgató kezet, hogy saját lábára állhasson, hogy önmaga dönthessen lépéseiről, hogy önmaga határozhassa meg önnön sorsát Mert hát a gyermek is teljes értékű emberré akar válni, aki a feLnőttek szabadságával, önállóan akarja intézni sorsát. S az ember számára adatott és kívánatos út miért ne lehetne kivánatos és hasznos a társadalom számára is fejlődése során? Hogyan is volt? Fejletlen, meg. lehetősen elmaradott agrár-ipari ország voltunk egykoron, a századnak azokban az évtizedeiben, amelyeket mai lakosságunk kisebb hányadának volt módja megélni. Fejletlen, meglehetősen elmaradott agrár-ipari ország, annak összes következményeivel együtt. Mert nemcsak termelőeszközeink maradtak el messz^ez akkori kor színvonalától, nemcsak a társadalmi munkamegosztás szervezetében voltak óriási hiátusok, hanem nélkülözte az ország a megfelelő képzettségű, elégséges számú szakembert is a gyorsabb ütemű fejlődéshez. S amikor a társadalmi változások, a szocialista átalakulás idején a politikai döhtéshozatal kijelölte az ország, a gazdaság fejlődésének új útjait és modelljét, az adott körülmények szerint volt kénytelen megszabni e remélt és előirányzott fejlődés kereteit. (Ez annál is könnyebben ment a számára, mert hogy e modellek és keretek végül is hasonlóan elmaradott gazdasági-társadalmi szerkezetben aiakultak ki. Tehát a gyakorlathoz formált elvek lényegében összhangban voltak a szükség által ki kényszer! tett módszerekkel.) M

ai világunk kezdeteit elemezni alighanem fölösleges. A körülmények,-amelyekkel meg kellett küzdenie az országnak, remélt és szándékolt céljaink elérése érdekében, nagyjából valamennyiünk számára ismertek. Egy vesztes háborúban elpusztult gazdaságot kellett helyreállítani. ismét működőképessé tenni, beleértve az infrastruktúra jó részét is. Aztán át kellett alakítani a politikai-társadalmi mechanizmusokat. a szocialista társadalmi rend követelményei szerint, s a helyreállítás után rögvest hozzá kellett kezdeni a nagymértékű iparfejlesztéshez, a mezőgazdaság átszervezéséhez, iparosításához. Hogy mindez mennyi gonddal-bajjal járt, hány vargabetűt, mellék- és vakvágányt jártunk végig, az is nagyjából közismert, csakúgy, mint eredményeink, amelynek gyümölcseit valamennyien élvezzük. (Még akkor Í6, ha a romló világgazdasági helyzetben e gyümölcsök kevésbé bőségesen is teremnek, mint azt várnánk és elvárnánk.) Fejlődésünk adott, bejárt útjának van egy jellegzetes vonása, ami az adott világpolitikai helyzetben természetes volt, s ami számos következményt is vont maga után. A gyorsabb, a társadalom céljai, s a politikai döntéshozatal akarata szerinti gazdasági, ipari fejlődéshez ugyanis emberek kellettek. Méghozzá meglehetősen nagy számban, vezető posztokra az igazgatásban, az iparban, a mezőgazdaságban. Jól képzett emberekben pedig ^múgy is szűkölködött az ország, • s a meglevők jó része így vagy úgy kompromittálódott. Űj embereket kellett hát fölkutatni, s mindenekelőtt olyanokat, akik föltételek nélkül bábáskodnak az új társadalmi valóság születésénél. S nemcsak emberekre, de mechanizmusokra is szükség volt. Olyanokra, amelyek a szándékolt és a kijelölt célo.k szerint . irányítják emberek és szervezetek és vállalatok és csoportok tevékenységét. A régi mechanizmusok részint elégtelenek voltak az új feladatokhoz, részint pedig kompromittálódtak, egy másik világban. Üjakat kellett hát keresni és teremteni. Űj társadalom, új fejlődési modell — új emberek, új működtető-szervező mechanizmusok. Lényegében ez volt a megoldandó feladatok alapja. S ezek az alapok nem is heterogén módon éltek egymás mellett, hanem szervesen összefüggtek, szervesen kapcsolódtak egymáshoz. Mert az új, sokszor képzetlen, gyakorlat és tapasztalatok híján levő emberek gyakran napi feladataikkal is csak nehezen birkóztak meg. s csak nehezen mérhették föl a tágabb világ — a társadalom — igényeinek bonyolult, áttételekkel terhes rendszerét. Ezért is szükség volt hát arra, hogy tetteiket direkt módon, a lehető legközvetlenebb eszközökkel szabályozzák. Ügy, hogy e tettek lényegük szerint illeszkedjenek a fő tendenciákba, szolgálják és kiszolgálják azokat. S a politikai döntések által meggyorsított fejlődés számára ls elégtelennek bizonyultak az indirekt, árnyaltabb működtetőszervező mechanizmusok, lévén, hogy a fejlődés centralizált igényrendszerének kellett mindenekelőtt eleget tenni, akár a helyi, árnyaltabb igények és követelmények kárára is. Megszületett tehát a direkt, tervutasításos rendszer. Azon az alapon, hogy ami jó a politika számára, az mindenképpen jó a társadalom számára is, az egyes embernek is. S

okáig meglehetősen jól is működött e modell, s az adott helyzetben aligha lehetett volna mással helyettesíteni. Aztán, éppen a szándékolt és remélt fejlődés eredményeként egyre bonyolultabbá vált feltételeink rendszere. Eljutottunk mi is oda, ahova minden fejlett társadalom eljut egyszer, hogy a felsőfokon megszületett döntések a végrehajtás során láncreakciókat indítottak el. Hiszen minden egyes lépés a fejlődés útján igen sok szférát érint egy fejlettebb gazdaságban, társadalomban. S mind többször fordult elő, hogy jó döntések, jó és szükséges célok érdekében hozott határozatok gondok és bajok lavináját indították útjára a társadalmi és gazdasági szféra más területein. Hogy újabb és újabb politikai döntéseket igényelt egyegy folyamat más szférákban lényegivé növő követelményeinek korrekciója, aztán a korrekciók más szférákban kifejtett negatív hatásainak kiküszöbölése. És így tovább. Hiszen a fejlett ipari-mezőgazdasági társadalom fölöttébb érzékeny modell. Nagyon is sérülékeny, ha nem minden szempontot mérlegelve nyúlnak szerkezetébe. De ki is tudna minden szempontot, minden lehetséges következményeivel együtt mérlegelni? Szempontok szuperszámítógép számára is alighanem áttekinthetetlen milliárdjait? Évtizede is elmúlt hogy újabb modell született abban a társadalmi-gazdasági valóságban, amelyet fokozatosan, sok év alatt készítettek föl az új átvételére. Űjabb'modell, amely immár nem is akarja átfogni és ellenőrizni az átfoghatatlant és az ellenőrizhetetlent, a társadalmi-gazdasági szféra egymással iszonyúan bonyolult kölcsönhatásban álló valamennyi elemét. Hiszen ki tudhatna szelektálni? Ki tudhatná, mely • elem fontos, melyik nem? Mert a jelentéktelenről kiderülhet, ha hozzá nem értőn megbolygatják, iszonyúan fontossá válik, hatalmas károkat okozva. A fontosnak tartottról pedig az derülhet ki, hogy megváltoztatásával nem lépünk előre. Mert nem az az elem volt az, amelyik lényegét adta az adott folyamatnak. Szóval: újszerű modell született. Űjszerű, amelyben az irányítás nem beleszólni akar, hanem kereteket szabni, teremteni. Olyan kereteket, amelyek a cselekvéseket lehetőleg az össztársadalmi érdekeknek megfelelően alakítják. Kereteket adni jogszabályok rendszerével, gazdasági szabályozórendszerekkel, amelyek orientálják cselekvéseinket, s amelyeket mi, valamennyien szabiidon, közvetlenebb közegünk és saját igényeink ismeretében tölthetünk ki tartalommal. T

ermészetesen ez a modell sem hibátlan. De hát, jószerével csak most kezdtük el gyakorolni. Mint az éppen fölserdült gyermek az egyelőre sok szempontból még korlátozott, felnőtti önállóságot. Még nem tudja igazán, mit is kezdhetne vele, s sokszor mellé is fog általa. De csakis ez az út vezet a felnőtti léthez, a hibák, 'tévedések és pkulások útja. S nemcsak az egyes ember, de a társadalom életében is. A valahai jogászállamból jogállam lettünk — mondhatnánk. Alkotmányos renddel, a közepesen fejlett gazdasági színvonalhoz is illő, egyre bonyolultabb mechanizmusokkal, lassanként növekvő társadalmi felelősségtudattal. S ilyenkor, az Alkotmány ünnepén a feltételek, adottságok és követelmények által indikált, általunk megteremtett, a felnőttek felnőtt társadalmához illő tágabb kereteket is köszönthetjük. SZAVAT ISTVÁN Egészséges tehetségkultusz van kialakulóban. Egyre nagyobb a jo ötletek, a hasznos gondolatok becsülete, s erkölcsi és anyagi ellentétele, különösen a termelésben. meg a külkereskedelemben. A szükség terelget bennünket errefelé, meg az a józan belátás, hogy minden tartalék lesoványodhat, kimerülhet, ám az emberi tudás és találékonyság tárnái sohasem apadnak el. Sőt bizony, már abban is haladtunk, hogy a közgondolkodás is elfogadja: kreatív embert nem szabad .,kilóra" mérni — a közboldoguláshoz való hozzájárulásának arányai alapján illendő kezelni és megfizetni. Ahogyan ezt különben a szocialista elosztás elvei is tartalmazzák, csak hát nálunk ezért még mindig csekélyke a bátorság, amikor differenciálni kell, s elég erősek a nagy szegénység után igazságosnak és méltányosnak tekintett egyenlősdi gyökerei. Egyelőre még nehezen emésztjük, ha valaki egy nagyszerű műszaki gondolattal egycsapásra jó anyagi körülmények közé kerül, s többet foglalkozunk tiszteletdíjának, vagy részesedésének summájával és az összeg felhasználásának módjával, mint magával az ötlettel. Araszolunk, araszolgatunk tehát. de ebben a folyamatban már az is nagy dolog, hogy a leiismerés általános és elfogadóit: nem szabad gáncsolni és irigykedéssel fékezni, meg kicsinyességgel kedvetleníteni a jókepességű, kreatív embereket, hanem inkább építeni kell képességeikre, és segíteni kell őket közhasznú gondolataik, ötleteik kidolgozásában és alkalmazásában. Nemrégiben tett egy kört a téma körül a tévé szegedi közreműködőkkel forgatott filmje is. A műsor és alappélda ugyan már a feledésé, hiszen amúgy is elöregedett. Ha azt mondom: Somos és Petneházi mérnökök esete — talárt előbb beugrik. A meglehetősen mesterkélt, didaktikus tanmese fölött kellett vitatkozniuk valóságos élethez szokott embereknek. Nos, bennem meglehetősen tartós utóélete van ennek a disputának —. s pontosan a tehetség és a körülötte fölfakadó vélemény- és indulatözönnek. És tulajdonképDen semmi kedvem a vita kuszált szálait bogozgatni; egy mellékmondata önállósult bennem és elkezdte élhi a maga gondola1 életét. Hogy ugyanis mit szabad a tehetséges embernek? ... Legelőször is az a baj, hogy bizonyos sémák úgy élnek bennünk, mint növények az üvegházban. S minthogy a tehetség megbecsülése érdekében beszélek kezdem azzal a berögzött mechanizmussal, hogy: a tehetséges ember nálunk valamiben mmdig zabolátlan, de legalább is különc. Petneházi. a tehetséges, jó üzletember ugye a gyöngébb nem iránti vonzódásában jár hanüs úton. Az irodalomban nagy skálája van a zseni mellékútjainak: szóhoz jut a kártya, az alkohol. valami különös hobbi, vagy extrém életvitel... Legendákat körítünk a tehetség köré —. s ezek értelmezése és megfejtése izgalmas játék a környezetüknek. A körítés miatt mindlart más lesz a megítélésünk is. Elnéző mosoly terem legelőbb, más ese'ben. a gondolat túlsó partján pedig ez a sarkos ítélet, hogy tőle pedig joggal várható el magasabb erkölcsiség, vagy példás életvitel. Csak emlékeztetésül kapcsoljunk vissza a már említett filmhez: egy helyen abban maradtak a vitázok, hogy — a régi szólássa, élve: ha ketten ugyanazt csinálják. az nem ugyanaz. A tehetséges emberrel szemben mindenki több megértést, finomabb bánásmódot szavazott meg. S addig szerintem is rendben levő ez. amíg a munka, ar alkotás frontján maradunk. Egy mindig motozó elme nehezen szorítható be mondjuk a vállalati regulába Az ő szellem) malma nemcsak munkahelyi íróasztala mellett őrölget. hanem vacsora közben, vagy akár a hitvesi ágyban is. Méltatlan volna tehát úgy kezelni, hogy alkosson szigorúan reggel héttől délután háromig ... Munkájának egész természetrajza más- igy az eltérő feltételrendszer teljesen indokolt. Ám volt egy olyan félmondat is, amely egyúttal másféle erkölcsi megítélést szorgalmaz az ilyen ember dolgaival szemben. S ez az a pont. amiért ennyi idő után is erűemes szóba hozni (nem a filmet)»— a témát. Sok mindenben eltérhet a mérték (anyagi dotációban. erkölcsi megbecsülésben, kiküldetesben stb.), hiszen a társadalmi hasznosságban tanúsított különbségnek ez természetes vetülete, aogos, hogy nincs akkora lárma és olyan fegyelmezési indulat, ha mondjuk egy jeles konstruktőr egy fél délelőttre kint felejtkezik a városban, mintha műszaki rajzoló lazsál el fél napot egy preszszóban. Ezt a különbséget rendesen a munkaköri leírás is tartalmazza, vagy eleve szabad mozgást biztosít az egyiknek. Hanem, hogy más fajta erkölcsiséget engedélyezne a társadalom egyiknek és másiknak — az már gondolatban is nehezen viselhető. Hány féle erkölcsnek kellene akkor léteznie? * Rendkívül síkos az út, amelyen ez a gondolatmenet végigmehetne. Ha erkölcsi normákat is külön-külön írna a társadalom tehetségeknek, alkotó típusú embereknek és egyszerű végrehajtóknak, szaíagmunkásoknak, alighanem éppen a morál alapjai billennének meg. Ebben a vonzatban végképp nem lehet igaz. hogy ha kettő ugyanazt csinálja. nem ugyanaz. Mert bár ezzel a formulával igen játékosan körbe lehet járni minden témát, a7 immoralitás mindig is az marad, bárki követi el. Akár jeles újító, akár sikeres külkereskedő, akár zseniális rendszervezö flörtöl munkaidőben, a beosztottjával. akár brigádvezető vagy i aktáros — erkölcsiekben egyremegy. Intrika, jogtalan előnyszerzés, visszaélés, s hány meg hány erkölcseinkbe botló fogalmat lehetne felsorolni — egyformán undok, bárki kövesse el. Ha van ebben valami, ami azért megsem ugyanaz két ember eseteben. az csak az lehet, hogy a társadalom valójában szigorúbban ítéli meg a képzettebb, * a munkamegosztás magasabb fokán alló ember azonos típusú erkölcsi megingását. Elképesztően furcsa lenne, ha erkölcsi elnézéssel, nagyobb morális „szabadsággal". PróDalnánk honorálni a tehetséget. Arra való a bér, a külön díjazás, a szakmai elismerések íendszere, a munka természetéhez illő jogos kedvezmények. Mert a teljesítmény nehezen hozható összefüggésbe erkölcsi elnézéssel — vagy ha igen. hát inkább azon a végén, hogy az erkölcsi gyöngeség előbb-utóbb kikezdi és szinte módszeresen rombolja a tehetséget is. Gazdag példatárát produkálta már az élet annak is. miként semmisültek meg Ígéretes tehetségek, mert nem volt erkölcsi erejük. S ne legyen belőle önvád, de lehetséges, hogy ha nem „a zseni botlásainak" tekintette volna környezetük a kilengéseiket; ha a számonkérés épp olyan következetem lett volna, mint egy átlagember esetében — talán gazdagóbbak volnánk a tehetségükkel, ék maguk pedig sikerélményekben — új ösztönzéseket találó, és elégedett emberek. Amint az erkölcsről a jog síkjára ereszkedünk, a logika már igen kézenfekvő: a törvényeket és a büntetőjogi szankciókat nem egyes emberekre, hanem esettivusokra szabták. Nincs egyéni" jog —, s nincs „egyéni" erkölcs sem. Az egyik is. a másik is egyetemes. Magam Pedig abban sem hiszek, amit manapság pedig sokszor hallani: hogy netánlalán a magánélet sérthetetlen falai mögé lehetne vagy kellene utalni például a két nem viszonyában adódó minden erkölcsi esetet — legyenek bár összefüggésben munkahelyi légkörrel, vezető és beosztott viszonnyal, ebből eredő érzékelhető kivételezéssel! Csak* addig maradhat magánügy bármi, amíg nem ütközik a közösség erkölcseivel. SZ. SIMON ISTVÁN