Délmagyarország, 1982. április (72. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-10 / 84. szám

Srombat, 1982. április 10. Negyvenötös tavaszi ének Nomen est omen A

szabó vasárnap este fél hétkor zörgött be a pinceaitón. RÍD nem ugatott, azt hittük, a szomszédból jön át valaki gyógyszerért, vagv egyszerűen beszélgetni. Megszoktuk, hogy az ilyen kopogásokra senki se felel, tizenketten voltunk együtt, legtöbben az alomszalmán ültek, vagy heverésztek. A szabó félénken nyitott be a szürke deszkaajtón, első pillantásra láttam, hogy valami bal van a lábával. Körülnézett, köszönt és beljebb lépett. Igen. ez az ember sánta. állapítottam meg. Alacsony, nagyon sovány ember volt. barna bőrű és egy hetes szakáll éktelenkedett az állán. Az orrcsontját törés érte valamikor. — Bocsánat. Senki se felelt. A kutya most elvakkantotta magát az ajtóban. — Nem bántott. Megsimogattam. Érezte, hogy bajba kerültem. Dudás a nevem. Szabó vagyok. Itt van a telkem, kétszáz méternyire. Jelenleg födél nélkül. — Telt ház — szólalt meg a vasutas a kályha mellett. — Talán ott elférnék — mutatott hátra a sarokba. Hallgattunk. A ház fölött elég alacsonyan repülőgép húzott el. Néhány gépágyúlövés dörrent — Megint — mondta a szabó és nem mozdult a helyéről. Mind a tizenketten tanulmányoztuk az alakját az arcát. Nem tudom. miért. idegenkedtünk mindenkitől. Az emberség sok finom szála elvékonyodott bennünk. csak magunkra gondoltunk. a saját kis életünkre, amit napok óta halálos veszedelmek környékeztek. — Hová menjek Innen? — kérdezte a szabó, hogy fölszabadítsa bennünk az emberséget Hosszú csend után megszólalt a tanácsos. — Maradion. Emberi kötelesség. Remélem, megértik a többiek is. Olyan világban élünk... — de nem folytatta. • A szabó beljebb lépett megkérdezte. hol húzhatná meg magát Mindenki ragaszkodott a helyéhez. Senki se szólt. — Tessék megmondani. Senkit sem akarok kitúrni. Baloghné. a vasutas felesége nagyot lélegzett. — Talán ottan, az idős bácsi mellett. Bele tetszik egyezni? Az Idós bácsi krákogott egyet — Esetleg a falnál. Ott úgyis hideg van nekem. Beteg a derekam. A szabó odament óvatosan, nehogy rálépjen valakinek a lábára. — Nekem Itt is jó lesz. Nem vagyok kényes. Csak egy kis szalma kellene. Láttam, van az udvaron, hozhatok belőle? — Hozzon. Megint repülőgép szállt fölöttünk, most több lövés dörrent és valahol távojabb tompán böffent egy ágyú. A szabó kiment Hallgattunk. Ezekben a percekben természetesnek vettük, hogy a tanácsos befogadta. Már jött is vissza egy nvaláb hideg szagú szalmával. Bocsánat bocsánat mondogatta, és leterítette a szalmát az öregember mellé, egy kicsit fölhúzta a csúnya, fekete falra. — Itt van a telkem, nem meszsze. Volt rajta egy kis viskó. Szerszámkamra. Leégett. Tégla is van a telken valamennyL Remélem. nem hordják el. Leült a szalmára, befészkelte magát. — Tetszik látni. semmit se hoztam magammal, Csak ezt a fél kiló kolbászt a zsebemben. Ezt tisztelettel a közösségnek ajánlom. Ez megint feloldott valamenynyit a tartózkodásunkból. Az öregember elvette tőle az újságpapírba tekert kolbászt és átnyújtotta Nemesnének. — Tessék. Ez az asszonyok dolga. Megint repülőgép, megint lövések. — Nemsokára jön a többi — mondta a vasutas. — Ilyenkor szoktak megjelenni. — Szóval, itt van a telkem — ismételte a szabó, mintha semmit se hallott volna. — Tavasszal talán elkezdhetem az építkezést. — Tavasszal! — nevetett föl gúnyosan a vasutas. — Hol van még az a tavasszal 1 — Eredetileg kétszobásra terveztem. — Tervezni, azt lehet — mondta a tanácsos, és rágyújtott. Fölállt kiment a pince előterébe. A szabót egyre közelebb éreztük magunkhoz. Itt van a telke kétszáz méternyire. Nem lehet rossz ember. Sánta is. Segíteni kell rajta. Az asszonyok krumplit hámoztak. Délelőtt hozta a tanácsos egy elhagyott házból. Vacsorára paprikás krumpli lesz. A kolbászt bele lehet vágni, mondta a vasutas felesége, ö nem hámozott, beteg volt a keze. De beszélt, beszélt Senki se hallgatott rá. A szabó szépen befészkelte magát nálunk. Másnap már elment tüzelőt keresni, hozott két katonakenyeret is. büszkén nyújtogatta az asszonyoknak. Tessék egészséggel elfogyasztani. Ha nem volt bent a pincében, sokat beszéltünk róla. Tudtuk már, hogy a felesége és a kisfia egy alföldi faluban tartózkodik, azt is tudtuk, hogy a bal lábáról hiányoznak az ujjak, motorbalesetben vesztette el. És megszoktuk, hogy egyre a telkéről beszél. A harmadik napon már virradatkor vad lövöldözésre ébredtünk. A vasutas azt magvarázta, hogy csak aknavető. Elhittük neki. Aknavető, vagv nem aknavetó, minden dörrenés halált okozhat. Erősen fájt a fejem, hevertem a bűzlő szalmán. Nyolc óra tájban. amikor megettük már a kevés zsírral készült rántott levest.. odatelepedett mellém a szabó. — Meg tetszik engedni? — Meg? Papírdarabot kotort elő a zsebéből. Ceruzarajz volt rajta. — Ez itten a telkem. Száz négyszögöl. A vasutas rászólt. — Ilyenkor telekről beszélni? — Jó, ha beszél — intette le a tanácsos. — Lehet, hogy tíz perc múlva halottak vagyunk. — Ez az. amiről nem szabad beszélni — szólt rá erélyesen a tanácsos. — Tetszik látni. Itt is a véleménykülönbségek — hajolt hozzám a szabó. — Itt ez a négyzet, a szerszámkamra, ami leégett. Teljesen fából volt. Azt nem Is építem föl. Minek? Elfér majd minden a házban. A közelben akna csapott be, a kereskedő kislánya fölsírt. A szabó behúzta a nyakát, de nem tette el a papírt — Ezt ide gondoltam, ez lesz a ház eleje. Verandával. Üvegezve. Kifelé füleltem, mert mintha sok repülőgép szállna most fölénk. Rá akartam szólni a szabóra, hogy talán jobb lenne most hallgatnunk és az élet veszedelmeiről elmélkednünk. De ő még közelebb tartotta elém a papírt. — Tessék nézni. ígv pontosan hat méterre lesz az utcai kerítéstől. Ez az előírás. Mi lenne, ha az ember minden dörrenésre lemondana a jövőjéről. Itt van a másik oldalon az alaprajz. Nem szakszerű, én csak szabó vagyok, nem mérnök. Iszonyú dörrenés a közelben. —i Ez közel volt — mondta a vasutas. — Talán a templom. — Templomra nem dobnak — szólalt meg a kereskedő. — Ez így, erre. hat méter széles lesz — folytatta a szabó. — A hossza tizennégy méter. Megjegyzem, itt nem lesz nekem műhelyem. Elég a várost ellátni. No, ez az előszoba. Vagy halL Ahogyan tetszik. — Ez még utóbb fölépiti a menyországot — kottyant bele a bőrmunkás, akinek nagy ritkán hallottam a szavát. Újabb repülőtámadás. Élesen csattanó kis bombák. Egészen a közelben. — A konyha, az elég kicsi lesz. Nincs szükség nagyra. Inkább a szobák legyenek nagyok. Mert vannak testvéreim, ők is eljönnek néha pár napra. — Vizet kellene hozni — nyafogott a vasutas felesége, és a szabó fölkapta a fejét. — Vizet? azonnal hozok — és ugrott, fogta a fehér vödröt, ebben a pillanatban megint akna csattant. A szabó megtorpant, fölnézett az alacsony mennyezetre. — Azért kimegyek. Remélem, nem találnak el. És két perccel utóbb hozta már a vizet a kútról. Ilyen ember volt a szabó. Mások beszélgetésébe nagyon ritkán szólt bele, ha nem tetszett neki valami, vagv a tanácsosnak, vagy nekem mondta el, de sohase haragos vagy feddő hangon. Nem tudott haragudni senkire. Pedig örá nagyon sokan haragudtak. Nem tudom miért, talán a biztonságérzetét a nyugalmát irigyelték. — Van egy ötletem — ült megint mellém, és elővette a rajzot. — Miért ne legyen ez itten egy nagy konyha, ahol étkezni is lehet. — Persze — feleltem. — Miért ne. — Es ez a szoba, ez hátranéz a kertre, ez innen is nyílhatna, nem igaz? Ezt is ráhagytam. Igaz. Nyíljon csak onnan a szoba. Micsoda hallatlanul nagy. tiszta erók fútik ezt az embert! Másnap reggel megint vízért ment föl a szabó, két vödörrel hozott, hogy elég legyen a mosdáshoz és főzéshez. — Erősen fagyott — dörzsölte össze a száraz kezeit, s azt magyarázta. hogy nagyon távol dörögnek az ágyúk. Talán csendesebb napunk lesz. De nem. Kilenc óra tájban megint Jöttek a repülök. A szabó kifutott még egyszer tüzelőért, aztán mellém telepedett. — Tetszik tudni, az utcafronton beton és vaskerítés lesz. A régi léceket mind elhordták. Beton lesz. ezt úgy tervezem, hogy fél méter magasságban jön a kovácsolt vas. — Szép lesz. — Olaj festékkel. Az tartós. De elóbb kap egy réteg míniumot. A szobába eredetileg hajópadlót képzeltem. Nagy dörrenés, közeli becsapódás. A szabó behúzta a nyakát, aztán folytatta. — De megváltoztatom. Parketta lesz. Mégiscsak más. Egyszer költ rá az ember. Ebben a pillanatban vadul fölugatott Rip. Elhallgattunk. Ököl ütötte meg az ajtót, de nem durván. És belépett egy köpcös, vörös arcú szovjet őrnagy. Mögötte altiszti rangjelzéssel egy katona. Betették az ajtót és megálltak. Az őrnagy szoktatta szemét a félhomályhoz. és odaszólt halkan a katonának. Az megszólalt magyarul. — Hányan vannak itt? A tanácsos felelt. — Tizenketten. További kérdések következtek. — Beteg nincs? — Nincs. Csak egy öregember. — Élelmük van? Kis hallgatás után megint a tanácsos válaszolt. — Krumpli. És katonakenyér. — Gyógyszer nem kell? — Köszönjük, van. — Marhahúst adhatunk. Valaki Jöjjön majd velünk — mondta. — Mindenki a családjával van? — Én nem — tartotta föl a kezét a szabó. 4- Álljon föl. Hol van a családja. A szabó fölállt. — Falun. Elszakadtunk egymástól. Tetszik tudni, nekem van itt egy telkem. Száz négyszögöl. A tolmács fordított, az őrnagy nagyon komolyan nézte a szabót. — Miért nem katona? Fölemelte a beteg lábát: — Ezért. — Csak a telkem miatt jöttem ide — és belenyúlt hirtelen a zsebébe, elővette az agyongvűrt papírt, odalépett az őrnagv elé. — Tetszik tudni, volt itt rajta egy kis kamra. Leégett. Ilyenre építem majd. Hatszor tizennégy méter lesz. Parkettás. Verandával. Az őrnagy ráhajolt a papírra, motyogott valamit. a tolmács nem fordított. A szabó pedig a beton lábas vaskerítést kezdte magyarázni, és hozzátette, hogv lesz fürdőszoba is, szóval, minden, ami kell. Az őrnagy rátette kesztyűs kezét a szabó vállára. — Nagyon helyes, nagyon szép gondolkodás — fordította a tolmács. — Így kell ezt Vége lesz a háborúnak, építkezni kell majd. Nagyon helyes. Ne jöiiön velünk senki, majd küldök ide marhahúst. zsírt és krumplit. Kezet fogott a szabóval. köszönt a többieknek és elment a katona kíséretében. — Ugye. neki is tetszettek a terveim! — örvendezett a szabó, és mi. többiek ls örültünk, pedig odakint megint irgalmatlan ágyúdörgés hangzott föl. ORMOS GERÖ N

emrégiben vendégeket vártunk. A megbeszélt idő jóval elmúlt, amikor egyszercsak csörög a telefon. Megdöbbenéssel hallottuk, hogy barátaink nem találták nevünket a kapucsöngőnél, nyolc után senkit sem akartak zavarni. így hát inkább hazaautóztak, s telefonon kérdezték, tulajdonképpen hanyadik emeleten is lakunk. Másnap — ki tudja, hányadszor már ez évben — új címkét ragasztottam kaputelefonunk gombja mellé. S íme. egy hét 6em telt el, néhány napja egy hajnalban itthon maradtam, mert nem elég, hogy nem ébredtem föl az óra csörgésére, de kollégám sem találta nevemet a csengő mellett. Valaki, vagy valakik tréfát űznek a tízemeletes lakóiból — mert amikor megnéznem a táblát, kiderült, nemcsak az én nevem hiányzik. S ekkor rájöttem, hogy nem véletlen volt az a tűz, ami nemrégiben megpörkölte a postaládákat, nem véletlen a reggelenkénti tökmaghéjhalom a bejárat melletti fűtőtest körül, és az sem lehet véletlen, hogy a ház pohár mélyére néző lakói éppen a liftben szabadulnak meg kellemetlen terheiktől. Mondhatnánk. a házfelügyelő (majdnem házmestert írtam — ugye, menynyivel szebb és tartalmasabb ez a kifejezés — mester. Alig van néhány olyan, nyugodtan merem mondani, hivatás, amelyet ezzel a szóval illetnének: karmester, gyepmester, gépmester stb. Nem értem, miért pont a házmester lenne rossz csengésű és hitelrontó?!), szóval, mondhatnám, a házfelügyelő lehet a fő ok. de felelősségem teljes tudatában kijelentem, hogy nem rajta múlik sem az anonimitás, sem a tökmaghéjhalom, sem a lift ocsmánysága. Mert ismerek egy másik tízemeletest — az Északiban található. földszintién nemrég nyílt meg egy könyvesbolt —, ahol gyakran megfordulva olyan példákat látok, melyek igencsak követésre méltók. Kezdjük a.nevekkel: minden lakó neve egyformán, esztétikusan olvasható a kaputelefonon éppúgy, mint a postaládákon. Az előtér éppúgy ragyog, mint a lift. vagy az emeleti folyosók. Zöldellő virág mindenütt, karácsonykor még gyertyák is égtek az előtér közös fenyőfáján. Egyszóval, itt minden névhez tartozik valaki, s mindenkihez tartozik felelősség. Ez tartja tisztán a házat, ettől zöldülnek a növények, ez a közös felelőssé" neveli a ház előtti kert virágait. * A szerkesztőségbe érkező leveleknek még mindig jelentős része névtelen. Sokszor ékeskednek ilyen aláírások a nem ls mindig ákom-bákom lapok alján: XY, Nekere,sd István. Egy színházlátogató. Hűséges olvasójuk, Valaki sokak nevében. vagy csupán egy olvashatatlan macskakaparás. Pedig leszámítva az ocsmányságokat, gorombaságokat, a levelek döntő többsége fontos és közérdekű kérdéseket feszeget. Beszámolnak például a munkahely megromlott légköréről, egy-egy lakótelepi ház sokszor embertelen viszonyairól, szólnak a nehezedő gazdasági élet családok mindennapjaira kiható körülményeiről, bíráló megjegyzések illetnek művészi produkciókat és újságcikkeket, tévéműsorokat és mindennapi eseteket. Egyre inkább nem értem, miért burkolóznak az emberek névtelenségbe akkor, amikor érzik, hogy igazuk van. amikor nemcsak maguk, de egy kisebb-nagyobb közösség érdekében emelnek szót Sőt, miért félnek a nyilvánosságtól, ha pusztán önálló véleményüket kényszeríti kl egy-egy lelenség? Éppúgy lehet ez régi beidegződések újabb és újabb nemzedékekre testálódó szokása, mint a megtorlástól való félelem. De vajon a szocializmus 37. évében, amikor oly sok szó esik demokratizmusról, emberi szabadságról, miért csak a névtelenség rejtett lövészárkaibál tüzel «les töltényekkel az emberek jó része?! Tán ar. is oka lehet hogy monogrammal jelöljük a fiatalkorú bűnözőket, akik kegyetlen erőszakot követnek el, betörnek., rabolnak kriptát fosztogatnák, de teljes névvel és címmel állítjuk pellengérre a segédmotor-kerékpárost, akit egy névnapi buli után szondáztatott a rendőrjárőr. Mintha valami nem lenne rendjén a személyiség védelmével, mintha még mindig nem érett volna meg ez az ország arra, hogy minden lakója tisztában legyen jogaival és kötelezettségeivel. * Szép festménnyel ajándékozta meg egyik barátomat születésnapján a felesége. A képnek azonban volt egy nagy hibája; a művész lehagyta róla kézjegyét A hátoldalán levő zsürivignetta egyértelműen bizonyította ugyan az alkotója személyét, sőt, a zsűri pecsétjét és a mű árát is. de tudnivaló, hogy egy festmény csak akkor hiteles, ha sarkában ott az alkotó aláírása. Bejelentkeztek hat a műteremben, ahol röpke óra alatt igaz barátság kötődött művész éá vásárló között. Vajon hány ilyen tartalmas, tán életre szóló beszélgetés rejtőzhet a szignálatlan művek hátországából?! S ez a történet juttat az eszembe egy másikat. Néhány évvel ezelőtt egy ismerősöm magával invitált a nemrégen elhunyt B. A. festőművészhez, hóna alatt egy szignó nélküli festménnyel. Az idős művész kedvesen fogadott, hosszan elbeszélgettünk. de nehezen állt kötélnek, mondván, hogy ő ilyen asztalt soha életében nem festett. Végül mégiscsak meggyőzték, s a kép jobb sarkába pingálta ezre. ket érő nevét. Néha mit ér egyegy aláírást hitelesítő kalligráílájal * Hónapokkal ezelőtt iskolaavatásra voltam hivatalos. Az iskola sok száz tanulója és az érdeklődők népes tábora előtt köszöntötték az elnökséget, ahol a hivatalos szervek képviselői mellett ott ültek azok. akiknek munkája segítette az iskolakomplexum létrejöttét. Egy valaki hiányzott a sorból: az építésztervező. Az. aki megálmodta, rajzasztalán megtervezte, űj ötletekkel gazdaságossá, olcsóvá, megvalósíthatóvá tette ezt az objektumot. De nemcsak ott nem hangzott el a neve. az ünnepi avatáson, de én. aki erről az eseményről tudósítottam, sem emiitettem meg. Az úi. szegedi hid tartóoszlopán ls ott a névsor, csak a tervezőé hiányzik. S még hányszor maradunk adósak! Ma már, ha az ember beül egv étterembe, minden pincér nevét tudja, hisz nevüket zakójuk hajtókáján olvashatja. De tudjuk a taxisofőr nevét, a villamosvezetőét, sőt azét is. aki az alufóliába csomagolt mélyhűtött körömpörköltet főzte a Nagykörösi Konzervgyárban. De azét nem, aki Ybl-díjat kapott nagyszerű épületéért, azét sem. ald képzőművészeti alkotásával évszázadokra jelen van egy város lakóinak mindennapi életében. A reneszánszban a művészek odafestették saját arcmásukat freskóikra, a maguk vonásait is megmintázták szobraikban. Hol van már ez az idő?! Vagy mégsem? A nemrégiben átadott budapesti Fórum-szálló fa domborművön. Kő Pál szobrászművész megörökítette az építésztervező Finta József arcmását is. Nemes és nagyszerű művészi tett ez. építész éa képzőművész kölcsönös megbecsülésének példája, ök már nemcsak nevűket adják munkájukhoz, de arcukat is. Olyan nagy dolog lenne ez? Bátortalan javaslat de talán kivitelezhető: a város jelesebb épületei tervezőinek nevét akár a Tömörkény gimnázium művészeti szakközépiskolásai bet ügy akorlatként kifaraghatnák. S akkor olvashatná mindenki, mint a régi épületek homlokzatán, hogy; „Tervezte és építette Kovács István kőművesmester, anno 1902.", TANÚI LAJOS