Délmagyarország, 1982. április (72. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-10 / 84. szám

8 1BBBB31K'"— m gg mg qilPPiili Pifum \ inni" i wi'iH" iiiiiiiji m mm Tizenöt répa K

esernyés, avar illatú alkonyat. Békességes, mint ősszel szokott, amikor elfárad a természet. Az udvarra nyíló kiskonyha ajtaja tárva, a küszöbön Bezle bolhászkodik. odakint az Érben békák unkognak. Ide verődik az esti harangszó. Az asszony szigorú arccal matat a tűzhelyen. Fakanállal böködi a lábos fenekét, hogy egyenletesen piruljon a vöröshagyma. Idegesen kapkod, zajosan rángatja az edényeket, apró gallyat gyömöszöl a tűzre. Csípi a szemét a hagyma, s miközben odaodanyomkodja a köténye sarkát, oldalvást ránéz az emberre. Meg tudná ölni. Az ember az asztalnál görnyed. Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy fest ott hangosan szuszogva. Az imént tottyant le kimerülten a kisszékre. annyit mondott, hogy még a haja is fáj. Arról hallgat, hogy mitől. Talán elmesélné, de látja, vagy inkább érzi, hogy az asszony semmire se kíváncsi, csak a répára. Arra. amit ma sem hozott, pedig erős volt benne a szándék. Többet nem csinál ilyet, az biztos, azt hitte, belehal. Jplesik végre, hogy kifújhatja magát. Szedi is szaporán a levegőt, az arca mint a fölszegeit Krisztusé. Még ránézni is fájdalom. Hosszú volt az út az isten háta mögötti 10-es táblától, csúzos, rozoga lábai éppen hogy kibírták hazáig. Csak annyi ereje maradt, hogy le bírt rogyni a szokott helyére. Nem sokltal előbb jött meg az asszony is. Az ispánéknál napszámoskodik évek óta. most. takarít. főz. ellátja a jószágot, csinálja. amit mondanak neki. Soha nem engedik el napnyugta előtt. így nincs megállása itthon se. ripsz-ropsz, főzni kell az embernek. Neki is jólesne ülve várni. hogy eléje rakják az ételt de ilyen nem létezik harminc év óta. Kilencszázban esküdtek, azóta feszt megy a robot. Lehajol, megigazítja a lángot, s esküdni merne. hogy neki van a leghaszontalanabb embere. Ez még arra sem képes, hogy vessen néhány cukorrépát a hátizsákba, úgy sétál haza. mint valami nagyságos úr. — Hoztál? Olyan tónusban kérdezi, hogy az ember szuszogása fölerősödik tőle. Ránéz szegény a falra akasztott kis ötös lámpára, mintha attól várna megfelelő választ. Aztán nyel egyet, megtekergeti a nyakát, és jólesően érzi. hogy ropog, pattog. Jobbnak látja, ha nem szól, nincs semmi kedve a veszekedéshez, csak bámul meredt szemmel a semmibe. Az aszszony. hogy érthetőbb legyen, folytatja: — Agyon kéne ütni az olyat aki nem törődik a családjával. Még mindig semmi, az ember hallgat. Egytízet ad az uraság száz kvadrátjáért: ásóval föl kell a kötött, réti talajból feszegetni a répát aztán összehajigálni karimába, majd bunkós hegyű késsel lecsapkodni róla a koronát, megpucolni a ragacsos földtől, végül kupacba dobálni és saját levelével letakarni. Csak így veszi át a pallér. Másfélszeresére nyújtott nap kell hozzá, különben ott marad félben, amit kiöleztek. Elég rágondolni a dér lepte sötét hajnalokra, máris jön a lélekdermesztő borzongás. Hogv elűzze, rá akar gyújtani, de nem érez annyi erőt. hogy zsebbe nyúljon a dózniért. Sajog mindene, a lába hasigatózik. Aludni volna jó és soha föl nem ébredni. Csendje piszkálja az asszonyt. — Minek él az olyan, aki anynyi fáradtságot sem vesz, hogy hazahozza, ami nem kerül pénzbe. Ha már cukor nincs a háznál, legalább melaszt főzhettem volna... Megreccsen a szék. amiből tudja az asszony, hogy amit mondott annak indul a hatása. Elszántan mondja hát tovább: — Gazsi sógor tegnap is hozott. Az életrevaló, nem olyan tedd ki. hadd hűljön ki. Erre sem szól semmit az ember. csak telehörpinti magát levegővel, aztán nagy erővel kifújja. Ez a fújás azonban már annak a kétségtelen jele. hogy nem fér odabent a tehetetlen düh. S mivel az asszony csak nem hagyja békén, két kézen megtámaszkodva, kínnal-bajjal föltápászkodik. Áll. kissé bizonytalanul, szánalmas pózban, aztán kitör: — Rogyassza rád az isten a magas eget! És kilódul az ajtón. Még hallja az asszony erősített szövegét de rá se hederít. Csak megy. viszi a mérge. Mar éjszakába hajlik az este. amikor benyit a kocsmába. A leghátsó zúgba ténfereg, egy terítetlen asztalhoz. Akkor látja, hogy rajta kívül csak két aliglegényke lökdösi a biliárdot. Lekókad a feje. jöhet akármi. A kocsmáros ismeri, látja, hogy megint baj van, s megszánja. Abbahagyja a könyvelést. bemegy a pult mögé. rakosgat, majd ráérős léptekkel odamegy a kései vendéghez. — Az asszony? — kérdezi részvéttel. Az ember t>ambán néz föl rá. — Igya meg. jót tesz. Nyilván nem is evett még. Vörös bort és huszárrostélyost rak az asztalra, de az ember félretolja ezt is. azt is: — Egy vasam sincs. — Jól van. Lesz másképp is. — És leül. hogy hallja, mi történt. Az ember szájához emelj a poharat. s tartja remegő kézzel. Szagolja az italt. Aztán hirtelen hátravágja a fejét, s úgy lezúdítja. hogy alig mozdul az ádámcsutkája. — Honnan való? — kérdezi lekoppan tva a poharat, csakhogy mondjon valamit. A bor szétfolyik fáradt testében és bizsergetni kezdi lomha vérét. Beleharap a paprikás-sós kenyérbe és beszélhetnékje támad. — Rávett, hogy hozzak neki cukorrépát Volfingertöl. Mert mindig kieszel valamit, s mondja, mondja vég nélkül Nem akartam én belemenni ilyen boltba, tudtam, egy nagyocska répa is mázsásra nehezedik ilyen hosszú úton. Aztán úgy voltam vele. üsse kő. a békesség kedvéért vetek párat a hátizsákba, tán csak nem döglök bele. A kocsmáros föláll, megint telehozza a poharat. Tudja, ilyen állapotban nem utasítják vissza, s úgyis megkapja az árát — Egyhuzamban elhoztam én vagv három kilométert. Hanem akkorára úgy elhalt a vállam a hevederek alatt hogy nem éreztem. Ott ziháltam kucorogva a kanális partján, rajtam a pakk. Nem akartam letenni, nehogy baj legyen a fölvétellel. Sajgott minden tagom, de gondoltam, most. már minden mindegy, ezt a tizenöt répát hazahozom, ha a fene fenét eszik is. Aztán mégis letettem a zsákot, mivel nagyon jólesett ott ülni. Rosszul tettem. Ahogy indulni akartam, a zsák nem mozdult. Sőt kezdett lefelé csúszni a vízbe. Na, gyorsan kidobáltam belőle öt répát, hogy a hátamra bírjam kacimbáini. Még így is citerázott az inam. de nagyon. A lábaim tönkrementek Galíciában, nem soknak hívják már ezeket A két biliárdos már odafülel, lerakják a botot és közelebb húzódnak. — Nem értem el a Kislakatosék tanyájáig se, megint úgy éreztem, megszakadok. Elnyújtóztam a lesárgult magas pareiban. mint. egy hulla és vártam, mikor nyitogatják szemüket a csillagok. Lehűlt a levegő, éreztem a hátamra izzadt ing hidegét. De nem lsántam. hadd legyen boldog az asszonv... — Hány répa repült ki megint? — türelmetlenkedik az egvik legényke nevetős képpel. — öt. fiam, öt — néz föl rá az ember, de a maradék is nehezebb volt már. mint induláskor az összes. Még világos volt de bármerre fordultam, mindenütt fénvek cikáztak, színes karikák táncoltak a szemem előtt S minduntalan rám jött valami utálatos melegség. Nem. nem és nem, csikorgattam a fogam, most már azért se hagyom. Ezt az öt répát hazaviszem akkor is. ha« vénasszonyok potyognak az égből. Fölhajtja a maradék bort. a már majdnem derűsen mesél. — Már kis híján beértem a faluba, amikor megbotlottam valamiben és nvekk A pofám tele lett porral. Nem látta senki azt hiszem, de ha nem restelltem volna, biz'isten rívás ba fogok. Ügy hasaltam tehetetlenül a kocsiúton, mint egy hulla. Beletelt tán félóra is, mire le tudtam fejteni magamról a hátizsákot. Iszonyatos erővel fölálltam, hogy majd a aiákot csücskénél fogva megszabadítom a maradék répától. Mintha téglával lett volna megtömve, kicsúszott a markomból. Egyenként kellett kihajigálnom a répát mind, egv jó haiításnyira a háztól. Otthon meg az asszonv nekem esett... A kocsmáros hümmög, bólogat, csóválja a fejét, aztán nevetgélve elmegy pofcarat mosogatni. Az ember kivörösödve néz utána. s torz vigyorral kérdezi tőle, nem kaphatna-e még egy pohár vörösbort, hozomra. F. NAGY ISTVÁN VASAS KÁROLY RAJZA RÉVÉSZ NAPSUGÁR RAJZA Császármetszés A műtőlámpa hunyorgott néhányszor. aztán kialudt. Az orvos dühöngött, az apácák imádkoztak. A műtősegéd gyufája sercent, meggyújtott egv gyertyát, azzal az ablakpárkányra készíteU petróleumlámpát. Szaga áthatolt az éter bódító illatán. — Ide azt a lámpát! A beteg horkolt, nyitott hasa gőzölgött, a fehér lepleken vércseppek piroslottak. — Tartsa ígv! Ne így. ide! A szentségit, ne olyan közel, leégeti a fülemet! — Uram, Jézus... — Hozza vissza, semmit nem látok! A fehérmaszkosok összehajolva vergődtek a félhomályban. — Kinyomja a beleit! Altassa, nővér! Alig egy hete még a város határában feküdtek. A zászlóalj néhány hét alatt negyedére olvadt. tömegével tűntek el az emberek. A maradékot szétzilalta egy betört páncélosék. Két-három fős csoportok csellengtek az őszről itt maradt, szárazon csörgő kukoricaszárak sűrűiében. Ostoba és értelmetlen ez az egész. Néhány perces lövöldözés, aztán visszavonulás. De ő befeiezte. a határon nem megy át. Hajnalban csengetett be a kórház kapuján. A felvert igazgató leragadó szemekkel. félálomban hallgatta, de értett mindent. Civilruhát kapott és reggel már a szülészeti osztályon vizitelt. A régi főorvos egy hete nyugatra távozott. Sok ideje nem maradt elmélkedésre, mert a szentlászlósok három napig makacsul védték a várost, többször is razziáztak a tábori csendőrök, ilyenkor a ruharaktárban bújtatták, az intézet több belövést is kapott, mire eljött az áhított csönd. — Mennyi munka: sebesült katonák, szinte még gyerek legtöbbje, meg civilek is szép száminál. A sebészek operáltak éjjel-nappal, ő segédkezett, közben szülések, nőgyógyászati operációk. Az igazgató többször is kérte, maradjon itt akár állandóan. láthatja, mennyire szükséges a munkája. De még nem döntött. Az augusztusi katasztrófa óta nem is volt a régi önmaga. Előttük kéklettek a Kárpátok vonulatai, melyek mögött az otthon, a haza. a család. Levelet kapott, és megtudta, hogv családja Pestre „menekült", egyik rokonuk fogadta be őket. 10 nap szabadságot kapott. Felesége, három gyereke, négy nagyszülő szorongott a nem nagy lakásban. Egv délelőtt, hadnagvi tekintélyében bízva, indult élelmet vásárolni. Ütban haza érte a légiriadó. Egy pincében vészelte át. Lefúiás után sietett haza. A négyemeletes ház helyén csak romok. Minden lakója elpusztult, köztük családja is; nyolcan egy pillanat alatt! Azóta csak lézengő bábu. aki automatikusan végzi tennivalóit, de lelke elköltözött vagy tetszhalott. Most ez a műtét a legfontosabb. Csak láthatná, amit csinál! Csak egy kicsivel több íény... — inkább a rutin vezette kezeit — Ki az? Az ügyeletes sebész nyitott be, kezében zseblámpa. — Látom, dolgoztok. gondoltam, benézek. — Hozd csak azt a lámpát, a legjobbkor! Felmetszette a méhet, ömlött a vér, keze kotorászott az üregben, talált egy kis lábat, kiemelte a síkos-véres magzatot. Elvágták a köldököt, a szülésznő nyújtotta a pelenkát, az orvos belehelyezte a ficánkoló testet. Hangos, dühös oázás töltötte be a termet: mindenki felsóhajtott. Hosszú éjszaka. Hideg műtő. bemosakodás dideregve, a kazán csak ritkán ad gőzt. Gémberedett kezek, ilyenkor meg izzadnak, mint az igás lovak ... még szerencse, hogy az előbb jó fényben operálták a méhen kívüli terhességet ... most meg ez a császármetszés; fiatal anya, első terhesség, szűk medence ... mit ' tudna mondani ennek az asszonynak, ha nem sikerül? Képtelen- ' ség, meg kellett csinálni. akár ( sötétben is ... persze, könnyű utólag ... de itt bíznak benne ... A méh összevarrása és a többi már rendben ment A kisegítő zseblámpa is erősen halványodott de már nem is volt rá szükség: Az asszonyt hordágyra emelték; még öntudatlan volt Ledobták az átizzadt köpenyeket fázósan, fáradtan mosakodtak. A szülésznő bekukkantott. — Négy kiló és húsz deka. Leány. Az orvos halkan fütyörészve lépett keskeny kis szobájába. Már virradt. Tábori kulacsának alján még lötyögött egy kevés büdös gabonapálinka. Húzott belőle. Hónapok óta most először érezte, hogy halvány életöröm óvatoskodik lelke mélyén. BANKI MIHÁLY I