Délmagyarország, 1982. április (72. évfolyam, 77-100. szám)

1982-04-10 / 84. szám

Szombat, 1982. áprffis ÍO: Három fa N

em véletlenül került egymás mellé a költészet napját köszöntve ez a három Buday György-metszet. Alkotójuk költői arcképcsarnokából azt a három, huszadik századi géniuszt választottam, akiknek élete. Irodalmi munkássága ezer szállal kötődik Szegedhez, egymáshoz és a legnemesebb progresszióhoz. Hisz ezekkel a kötésekkel egyszersmind a költői hivatás, küldetés. gyötrődő boldogságigény fogalmazható meg. S utalhatunk az egymást követő nemzedékek nem feltétlenül csak tagadó kapcsolatára, de mester és tanítvány legszebb stafétaváltására, amikor az idősebb költő buszkén röppenti nálánál magasabb csúcsok felé ifjú pályatársát. felismerve a zsenialitás csíráit. De a különböző művészetek ma oly mostoha viszonyára is rácáfol a képek által felidézhető szegedi fiatalok művészeti csoportja, ahol a múzsák testvérisége Jegyében, a műfajok egymást serkentve alakultak-fejlőd tek. Juhász Gyula. József Attila és Radnóti Miklós triptichonja költői sorsokat mutat fel — mondhatnánk. a poétái sorsot. Juhász szegedi magányához a város nemcsak néma díszletet Jelentett, de mindennapi költői élményanyagot is. Buday fametszetén Is a könyvbe mélyedő költőarc mögött a Tisza mindig változó-mozgó ária. mely nem sodorhatja Juhász Gyula költészetét a feledésbe. Reneszánszra várhatunk. hisz minden évforduló — görögtüzei ellenére — reflektorfénybe állít embert és művet. S Juhász Gyulának Jövőre ünnepeljük születési centenáriumát. A következő láncszem szerves Illeszkedéséről gyózzön meg. bennünket néhány verssor, melyet József Attila írt Juhász Gyulához. 17 évesen: „Bátyám, ki bortól mámoros éneket / zenasz húrodon. Te, nézd a magyar hazát. / csititsd el Anna-kérő szived I s öntsd az erőd a reménytelenbe... / Csak így lehet célt érni magyarral el. / szid), kér), dörög) és hozd a reményt nekünk. I mert hogyha nem remél a költó. / más ki remélne az új hazában". József Attila születésnapja — április 11. — évek óta a költészet napja, a vers ünnepe hazánkban. A költeményé, a költői feladaté és felelősségé, mely József Attilában a szegedi terepen kezdett kibontakozni, élet- és versedző ellentmondások. nagy élmények és földre tipró csalódások páternoszterében. S ez a kettősség, a városnak ez az ellentmondásokkal teli atmoszférája azóta is indító, kiröppentő és edzőterepe a magyar költészet egy vonulatának. Budaynak sikerült József Attiláról olyan négyes portrét készíteni. mely épp a sors arcokon tükröződő nyomatait mutatja föl. Radnóti Miklós és Buday György barátsága köztudott A költő verset ajánl a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma megalapítójának. teoretikusának, a Jeles grafikusnak. Buday pedig illusztrációkat készít Radnóti verseihez. Szegeden, egy példaadó közösség tagjaiként gyűjtöttek életre szóló élményeket, indíttatásokat. A Kortárs útlevelére cimű versét Radnóti A Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának, a nevelő közösségnek, a barátainak ajánlotta. S a költemény utolsó strófájában ígv ír: „Gondold el! hogyha lázadsz, jövendő / fiatal koroknak embere hirdet f j yattogú hittel számot ad életedről; I számot ad és fiának adja át / emlékedet, hogy példakép, erös fa I legyen, melyre rákúszhat a gyönge növendék!" Ezen a három erős fán azóta növendékek sorai kúsztak, izmosodtak. önállósodtak. Sorra leültek Juhász Gyula asztalához, százszor megforgatták József Attila vonatkeréktépte szivét, skandálták. s pulzusaikon figyelték Radnóti Miklós lüktető verseit. Közben — tán észre sem vették — a költészet hatalma és reménye gyöngyözött a poharakban, költészet és társadalom vérszerződése kereste új formáit verseikben. T. L. Katona Judit Lödl Ferenc Bertók László Költészet Min nap süt át az mind ilyen* szőlők húsa és esők gyöngye, a gyerekkönny (lveggyöröngye s e vers is itt Már este van. lélegző szavak tüdején dereng a fény erezete. Virraszt a szó, én is vele, ujjaim versek ütőerén tapintanak: általuk élek én. Andrássy Lajos Köszönöm, jól... '.'.'. u hogy; volt-e más is? — Volt, igen: zúzódtam sarki jéghegyen, aszalódtam a déli tűzben s csontjaimat, hogy összefűztem olvasónak (mint kispapok) morzsoltam: — „Isten én vagyokf" — t trágár nótákat énekéltünk. '.'. ', szelídebb voltam, mint az őzek: nem illettem a sorba hősnek. Amikor aztán: nyársra húztak, kerékbe-törtek, szélbe fúttak. illően megköszönve, mégis eltöprengtem a dolgon én is. I: — s trágár nótákat énekeltem. S hogy: volt-e más !s? — Volt, igen. De erről semmit Nem hiszem, hogy szóra érdemes: az Élet velem is épp úgy heherészett, mint bárkivel! — és Jó nagyot csaptunk egymásra. Jó nagyot! — s trágár nótákat énekeltünk. Mátyás Ferenc Makacs hajlam Hányan mentettük népünket Mohács óta, s mentjük szájaskodással manapság is. ó. balga költők, spártai jelleműek. kik hadsereggé növekedtünk a felkorbácsolt időben, — s nézd a térképet, véletlen csupán, hogy fejeden lángot nem vet a zöld babérkoszorú. S mégis, a rímekbe szedett istentelen imák. szent káromkodások láthatatlan ereje több volt a hasztalan elfolyt vérnél. — a szellem lázadása, e makacs hajlam tett valamit e rokontalan kis nyelven azért, hogy mégis él a magyar, testvéri szövetségber a józan népek közösségében. Leckemondás Tanító úr. ma nem hiányzik senki. Tessék beírni: mind jelen vagyunk a külvárosi öreg iskolából. A hátsó padból rossz fia jelenti: nagyon készültünk ... éjünk, nappalunk ráment, láthatja sokunk ősz hajáról. Sok volt a lecke s többen nem felelnek. Megállt szemükben torzán a világ. Csak fekszenek az idők tetején, mint játékalt sosem játszott gyermek, mint ködbe csavart fáradt múmiák, s a leckéjüket én mondom fel, én. Futóárkok és lőporfüst mögül szólítsa őket, tanitó uram, kl szivét-lelkét szétosztotta kőztünk! O, mondja hát, hogy csak nekünk örül. kik megmaradtunk — tizedelt futam —; a halálunkat új élettel győztük. Tanitó úr, a Móra-iskolából, lépjen elénk és ossza szét magát csupa jóságból, ahogy akkor tette, mikor a világ vérből állt meg lángból és bennünk hitte, látta, fogta át az ember jobbik énjét s mentegette. ígérem már, hogy jó leszek, a legjobb, ha büntetésből hátra ültet is. Majd rímbe szedem tárulkozó álmom — ahogy a költő földet, felleget lop -% s a dicséretnek csillan fénye is, ha nem kell mindig hátul ülnöm, állnom. Szikszai Károly Amikor nincs már semmi Amikor nincs már semmi, csak ez a végtelen eső, mintha kegyelmet osztana, amnesztiát néhány napnak, mert tavaly is virágoztak a nők, ruhájuk alatt boldog pillanatokkal, most mégis rád gondolok, meztelenségünkre, ami sosem volt meztelen, csak valami hasonló, akár a pornográf képeken, egy tanult mosoly, egy tanult póz, másvalakihez tartozó gyakorlat, szavak, mondatok, ruhátlanul is hazudott testünk, most mégis rád gondolok, amikor nincs már semmi, csak ez a végtelen hosszú eső, mintha kegyelmet osztana lassú fejbólintással, amnesztiát néhány napnak, néhány távolodó fényképnek — — — Udvara nő Végül csupán a betegek, becsapottak, árvák maradnak, körülülik az életet, mint ünnepre terített asztalt, kínálják egymást, kóstolgatnak, hinnének még, de nincs kinek, kivágódik néha egy ablak, minden sebed lüktetni kezd, megkérdezik, mi van veled, s leülsz, mint akit beavattak, végigfut rajtad a hideg, de azt válaszolod, hogy jól vagy, és udvara nő minden szónak, bogy elférjen a sok kereszt. Petrl Csathó Ferenc Nyitott ajtó Sohasem zárod kulcsra az ajtót Ládd most szél támadt és szobádban rebeg a gyertya lángja Sohasem zárod kulcsra az ajtót s most bordáid között is fú a szél túljut ereid országútján átkel rajtad mint a madarak a határokon Ám a félelem gyorsabb a madárnál és a madarat is csak kitalálod mióta sorsod úgy alakult mióta végleg bizonytalan lettél Nincs is madár nincs is szárnya csak árnya van Sohasem zárod kulcsra az ajtót mintha haramiákra mintha rablókra várnál Eljönnek ők idővel megjelennek akár a lovasok a bibliában félsz már — ne legyen korán véged — óvod édeni hiszékenységed Sohasem zárod kulcsra az ajtót a gomolygó sötétet látod — jön feléd pisla ellenfény nem állítja meg — lobognak szobádban a gyertyák mintha az örök világosság fényeskedne • szemeid kihalt kráterek Szalal Csaba Az ujjaim, kik esküt tettek Ha már szívemre gyűlt okos vád a kétségbe vont bizonyosság, hogy láttalak, feledd el úgy mind azt a tiz titkos tanút, az ujjaim, kik esküt tettek kebled hegyén, sohase leld meg nélkülük majd a vesztőhelyet. ahol a kéz fejét lehajtva a mély sötéten bújt. alatta már sima testeden kitévedt a büszkeséghez (miért találta arcod is meg?), elítélted. * I