Délmagyarország, 1981. április (71. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

Emberek és galambok M

egálltam a Széchenyi téren, és leültem a kis padra. a városházával szemben. A teli ételhordói letettem a lábam elé a földre. Ha jó idö járja, mindig itt pihenek meg. Az egyetemi menza és a lakásom közötti távolság háromezer-kétszáznégy lépés és számomra egészen furcsa, ennek az útnak itt van a felezője. Megszoktam ezt a padot, ötven esztendeje pihenők rajta, úgy hozzám nőtt, mint legkedvesebb szikém, amelyet elhoztam a klinikáról, amikor leköszöntem igazgatói állásomról. Korán tavasztól' a jó idő végéig rendszerint itt ért a vasárnapi déli harangszó. Levizlteltem a reggeli órákban, megnéztem a frissen műtött betegeimet, és megvettem a reggeli lapokat, belemerültem egy-egy szellemes írásba, és élveztem a kellemes időt, meg a körülöttem hancúrozó, búgó galambokat. Gyakran kiflimaradékot vittem a Hági sörkertjéből, ahová bementem egy pikoló barna sörre, egykét sóskiflire, amit állva, a söntés előtt fogyasztottam el. A gyérülő vendéglői látogatásnak szegény galambok látták kárát, elmaradtak a sóskiflivégek. Jártak-keltek előttem a korzózók, köszöngettek, de nem viszonoztam. Később rájöttem, hogy sokan azért sétálnak előttem, hogy mustrára vegyenek. Nem a korán megfehéredett hajamra, harcsabajuszomra. választékos fazonú öltönyeimre voltak kíváncsiak, hanem a sebészre, akiről — és ezt tudtam ldekerülésem ötödik-hatodik esztendejében — legendákat költöttek betegek, orvosolj, apácák. Mások talán beszélgetni akartak velem, de én a nyugalmas magányt szerettem a téren, és ezen a megszokott fiadon. Nem a félrehúzódás magányát, hanem a megszokott életformámat éltem vasárnap ls, mert én csak a betegágynál éreztem, hogy van valami fontosságom, jelentőségem az életben, és valakik számon tartanak, legalább addig, amíg szükségük van rám. Orvosaimmal nem tartottam fönn semmilyen nexust a hivatalos érintkezésen kívül. Különböző fölfogású emberek voltak, akik az élet kisebb-nagyobb dolgait másként értelmezték, mlnt én, és a beosztottalmmal nem szívesen keveredtem vitába. Számomra egyetlen embert tényező számított a műtőben és a kórteremben: a tudás, amely párosult azzal az emberi tisztességgel, hogy a beteget — legyen cigány vagy főispán — segítjük vissza az életbe. Aki ezt nem értette, nem így viselkedett a klinikámon, annak nem sikerült megmaradnia, kidobtam. Aki megmaradt mellettem, abból nagy tudású sebészt neveltem. Főleg a szívós székelyfajta Jeleskedett. Nem beszélek velük, ők meg engem kerülnek. Ez az élet rendje. — Menjetek arrább, még fölborul az ételhordóm — hessentette föl a körülötte tipegő, repdeső galambokat Egy Idős ember telepedett mellém. — Szabad leülni? — kérdezte a hajlott hátú vén. — Tessék. Megfigyeltem ezt a vékony, Kirhes öregembert. Olyan bütykösek, kidolgozottak a kezei, mintha egész életét a lapát meg a talicskn mellett töltötte volna. A kolozsvári vajdá.a emlékeztetett ez a kéz. Annak a vén torzonmborz cigánynak volt Ilyen csúnya, ormótlan keze. Érdekesnek találtam az öreget, mert olyan hallgatag, mlnt a némák. Hetek óta Ide ül, és csak annyit kérdez, hogy szabad-e leülnie. Nem szól semmit, de a szeme sarkából meglesi az ételhordót, a cipőt meg a kopott, régi felöltőt. Az jó, hogy nem beszél, de hiába, csak megzavarja az emlékezést, meg aztán, ez az alattomos szemlélődése egyenesen boszszantó. Most meg ezt a nagv csomagot hozta, és bal kezével birizgálja a csomagolópapírt, és elijeszti a galambokat. — Hagyja azt a papírt, elröpülnek a galambok! — szóltam rá. Kis ideig tűnődött az öreg, aztán válaszolt. — Ha a professzor urat zavarja ... Elvette a kezét a barna papiroscsomagról és még föltűnőbben nézett rám, régi edenkalapomtól a magas szárú cúgos cipőmig. Ez a figyelés! Hetek óta ül mellettem és néz, szótlanul, mint akit hallgatagságra ítélt a végzete. Professzornak szólított, tehát ismer. Biztosan a klinikán feküdt. vagy operáltam, és onnan emlékszik rám. de az is lehet, hogy valami régi városi ember, tisztviselő volt. — Honnan ismer engem? — kérdeztem, mert nem bírtam ezt a nézelődést, apró egérszemei olyan fürgén forogtak, mintha nem tudna uralkodni a szemidegein. — Én ismerem a professzor urat, már nagyon régen. — Jó, de honnan ismer? — A Dugonics téren lakom, a házfelügyelő vagyok. — Bokor István? — Az vagyok, professzor úr. — Még mindig ott lakik? — Ott a házmesterlakásban. — Megtartották? — Meg, de ez már nem házmesterség. — Nem? — Nem kérik úgy számon a ház rendjét, mlnt annak idején a professzor úr. Ez biztosan hízelegni akar. Másra tereltem a szót. — Ezek a galambok éhesek. — Csak lakunk, aztán a ház meg olyan csúnya omladékos, piszkos, hogy a régi lakók ezerszer emlegetik a professzor urat. Akkor volt ott minden, de most, kérem!.., — Jobb, hogy elvették a bérházaimat Is. Legalább nincsen annyi vesződségem. Ne is beszéljünk róla. Bokor nem válaszolt. — Indulok, mert egészen elhűl az étel — szóltam, és megfogtam az ételhordót. Bérházak, bérházak, de mi a fenének vettem én azokat? Az életem fele vesződséggel telt el, a lakók Igényelnek rendezésével,' meg a házmesterek irányitásával, Ez a Bokor ls egy gyalázatos figura volt, emlékszem, soha nem volt égő a pincében, mindig azt jelentette, hogy ellonták, pedig ő hordta el, és féláron eladta. — Ha meg nem sértem, professzor úr. ezt a csomagot a feleségem küldte. — A felesége, nekem? — Ruhaféle van benne. Meg cipő. — Mit képzel maga, Bokor? — Tudjuk mi, hogy se nyugdíj, sc semmi, és segíteni gondoltunk. — Köszönöm. Igazán nagylelkűek. de nekem megvan mindenem. — Jó, ha még amellett ls van, azért csak vigye haza. — Nem viszem haza Bokor, a feleségét se akarom megbántani, de legyenek nyugodtak, én rendben vagyok.. Az öreg ember újra szótlanhá vált. Állt a csomaggal a padnak támaszkodva, én meg vele szemben az ételhordóval. — Na, isten áldja, Bokor — és megfordultam a Takaréktár utca irányába. Nem a fölháborodásom formálta az elutasító mondatokat, inkább a megalázottság érzése. Mégsem fogadhatok el a régi házmesteremtől olyan ruhaneműt, amit az már elnyűtt. — Azt azért nem! — csattant föl a hangom, pedig nem beszélek magamban. Már a következő pillanatban arra gondoltam, hogy ez a Bokor hetek óta figyel. Látja félretaposott sarkú cúgos cipőmet, kopott, csíkos, szürke nadrágomat. felöltőmet. Magában biztosan tudja a valóságot, de mégsem alázkodhatok meg. Mindenki úgy él, ahogyan az életét elrendezte. Én így rendeztem el, és ezt viselem. — Kár ilyen hosszú kort megérni — sóhajtottam csöndesen. — Azért mégsem pusztíthatom el magamat, méltatlan lenne hozzám. Meg itt van a lányom, a maga kínjával, szellemi nyomorúságával. Legalább addig él, amíg fönntartom. Élni muszáj, minden helyzetben muszáj élni. Különösen az orvosnak, aki az életre esküdött. Annak azért örülök, hogy a képemet legalább a klinika folyosójának a falán megtűrik. Ott van, de mit is mond az a kép egy elsőéves hallgatónak már most, és majd huszonöt esztendő múltán, mondjuk ezerkilencszáznyolcvanban ? Semmit. Ah, ostobaság ez is, a hiúságomat a sírig hordozom. Az utca végéről visszanéztem. Bokor még mindig ott állt a padnak támaszkodva. Körülötte a galambok hancúroztak, verdeső szárnyakkal követeltek valami ennivalót. Majd holnap viszek egy kis kenyeret nekik. Ragaszkodó természetűek a galambok, kár, hogy nem tudnak gondolkodni és beszélni. Milyen jó barátságot köthetnénk egymással. SIKLÓS JÁNOS Bényei lózsef Pék Pál Velem árva Élengedsz-e ha latod álmodok délibábot királylányt mesevárat s hűlni hagyom a szádat Elengedsz-e hisz ebben a koldús-szerelemben olyan magadba' lennél akár az elcseppent vér Engedj hisz úgyse máshoz költözöm a magányhoz s ki voltál velem árva bocsáss el árvaságra Darázs-idő Mert megadatik hogy elereszt a háló — Lassudan fordul körém a táj, sörényes dombok rázkódnak a szélben, s a völgy is fénnyel telt kosár. És perzsel az út. Suhogva vág a réten csapást a múlt bedőlt bányáiba, ha odaátról végül fölfakad a forrás — Füzek fölött nézek az ég fátylaira. Hogy rohantam ott a patakig egy nyáron, gyógyító vizekben fürdetni arcom... 1 S ölelt a sás a megpezsdülő lombok — Darázs-időm onnan újra visszahallom. ^ de fullánkját kitépem, s ami volt, tán épül hiánytalan eggyé: apám, anyám arca — Hisz kisüvít belőlem tél-aklom hidege s földre kushad engem tönkresilányítva. Koszorúér, infarktus, pészméker (Folytatás az 5. oldalról.) amely elzárja a szív üregét. Ugyanez a helyzet áll elő akkor is, ha véralvadéknak vagy az érfal belső leváló rétegének öszszecsomosodásából keletkező dugó állja útját a vér folyásának. Magától értetődik, hogy minden olyan kóros folyamat, amely gátat emel az elé, hogy az ér ellátási területére vér juthasson, az oda tartozó alkotóelemeknek az elhalásához vezet. Súlyosabb a helyzet akkor, ha azok az izomsejtek maradnak táplálék és oxigén nélkül, amelyekben a szívmozgásokhoz szükséges ingerület termelődik és amelyek ezt a szívfalazat különböző részeihez továbbítják. Az ilyen fajta elzáródás az egész szív munkájának a kikapcsolásához vezethet. No, és itt következik a pészméker a lépéstartó, amely az összevisszaverő szív számára nyugtot és rendet teremt. A ritmikus mozgást megindítja és ennek rendes menetét biztosítja. Mielőtt erről a ma sokat emlegetett életműszerről szóllanék, meg kell mondanom, hogy mi az, amiért a pészméker, ha el nem késik, egyszerűen csodát művel. Már Arisztotelesnek, a nagy görög természettudósnak és filozófusnak tudomása volt arról, hogy a szív jobb pitvarának a falazatában. ott, ahol a felső nagy üresvisszér a pitvar üregébe ömlik, van egy falrészlet, amely a szív fejlődése során először húzódik össze, és utoljára áll meg, amely, ahogy Arlsztoteles tanította: „primum movens et ultimum mortens" — az első mozgató és az utolsó elhaló. A szívnek ez a része az úgynevezett sinuscsomó. Két angol kutató fedezte fel 1907-ben. Lényegéber olyan szívizomsejteknek a cso portja, amelyek a szív mozgásaihoz szükséges ingerülete' képezik, és ezt egymás után egyenlő időközökben a szomszédos munkaizomsejteknek közvetítik. Ezek pedig a pitvarban továbbvezetik, majd ugyancsak jobb pitvar falában, s ennek alsó szélén levő ingerközpontnak adják át, amely ezt a kamrák izomzatába továbbítja. A sinuscsomó és a hozzákapcsolódó ingervezető szakaszok alkotják a pitvar kamrai inger vezető rendszert. Magától értetődőleg, hogyha az a kis koszorúér záródik el. amely a sinuscsomó ingerületképző sejtjeit látja el vérrel, akkor a sinuscsamó sejtjelben attól függően, hogy teljes-e, vagy csak részleges az elzáródás, lecsökken vagy megszűnik az ingerületképzés. Ennek következtében zavarok állnak be a szívmozgások egész rendszerében. A mozgások rendezetlenekké válnak, a szívritmusban zavarok állnak be. De most is, mint az életben nagy veszedelmek idején mindig jelentkezik a segítő kéz. a pészméker. Az alaptudományos vizsgálatokat, amelyek ennek a valóban életmentő készüléknek az elkészüléséhez vezettek, Teodore C. West amerikai gyógyszerkutató végezte 1955-ben. West házinyúlszíveken végzett vizsgálatai nyomán megállapította, hogy az ingerület, amely a sinuscsomóban képződik, tulajdonságaiban egyezik az elektromos árammal. Amikor ezt bejelentette, egyúttal azt is megjósolta, hogy ez a megállapítás a szívgyógyászatnak nagy hasznára fog válni. A West-féle vizsgálatokat ugyancsak házinyúlszíveken megismételte 1963-ban a német Trautwein és a Japán Uchizonó. ök amellett, hogy a West-féle vizsgálati eredményeket megerősítették, pontosan leírták az ingerületképző sejtek szerkezetét és ezeknek a kapcsolódásait a szívmozgásokat létesítő munkaizomsejtekkel. De a West-féle jóslat beteljesedésére sem kellett sokáig várni. 1993-ben, amikor mint egy nemzetközi tudományos összejövetel tagja, az amerikai Daytonban a vérnyomás-szabályozó idegvégkészülékekről előadást tartottam, a Cox szívkoszorúér kutatóintézetben még csak próbálgatták a pészmékert, amely egy fiatalember szíve tájékán volt elhelyezve, ma már életmentő cs világcsoda. A pészméker, egy elektromos adókészülék, amely egyenlő időközökben, egyenlő elektromos ütéseket ad ie a sziv falába. Pitvar-kamrai ingervezetéses zavarokban szokták a beteg melltájékára helyezni, jobboldalt, a bőr alá. A készülék egyik elektródját a mell bőre alatt, a másikat a jobb kamra faléban helyezik eh Automatikusan működik, ak_ kumlátor táplálja. Négy-öt esztendeig használható, igazítható és javítható. Cserélhető, de ma már olyan is van. amely kívülről tölthető. A működésképtelen sinuscsomó munkáját tökéletesen pótolja. Meg kell vallanom, hogy ahányszor erről beszélek, vagy írok, mindig elgondolkozom azon, hogy milyen elképzelhetetlenül csodálatos az emberi agyvelő, mely olyan alkotásra képes, amelyben a műszer harmonikusan, tartósan és eredményesen együttműködik az élő szervezettel. A pészméker, amely minden szónál és minden betűnél jobban bizonyítja, mire képes az elmélet és a gyakorlat, ha a kettő egymásra talál, ha összefognak a gondolatok és a formát osztogató kezek. írásom végéré értem. Az az érzésem, hogy elmondottam mindent, amit az infarktusnak, ennek a járványszerűleg terjedő betegségnek a kapcsolataira vonatkozólag hasznosnak és szükségesnek tartottam. Tanácsokat nem osztogatók, ie nem mulaszthatom el, hogy ide ne Iktassak két sort Pápai Páriz Ferencnek, a jeles orvosnak 1771-ben. Kolozsváron kiadott „Pax corporis" — a test békéje — című könyvéből, amelyek fenntartói az egészségnek és gyógyszerei a betegségnek: „Elméd vidítsd, tested nyugodalmat végyen. / Későn 6 üdő előtt, ebéded ne légyen," i