Délmagyarország, 1981. április (71. évfolyam, 77-100. szám)

1981-04-26 / 97. szám

Vasárnap, 1981. április 26. vv Olaj kontra gabona Égnek álló gyökerek R

emek feliratot láthattunk a mezőgazdasági kiállításon: „A gabona a mí kőolajunk!" A vendégek rácsodálkoztak erre az újszerű Igazságra, részükről talán tökéletesen rendben is lett volna a dolog, ha történetesen nem kellett volna éppen a kiállításra jövet többet fizetniük a benzinért, mint néhány nappal azelőtt. — Az emberekben tényleg az motoszkálhat — vélekedett akkor közgazdász barátom —, hogy ha valamiféle kártyajátéknak tüntetnénk fel a dolgot, az olajat és vele szemben a gabonát, akkor most mi húznánk a roszszabb lapot Nincs ebben semmi, ami a játék balszerencséjével hozható összefüggésbe. Egyszerűen arról van szó, hogy a külpiacon az anyag- és az energiaárak rohamos emelkedését csak tempóvesztéssel követi az élelmiszerek árának növekedése. És ez a mi türelmetlenségünk forrása. Mi tagadás, alkalmasint joggal vagyunk türelmetlenek akkor, amikor a gabona pályafutását vizsgáljuk a külpiaci versengésben és itthon. Igaz, a magyar gabona jó része „bőrben" utazik a külpiacra, azaz, az állati szervezet transzformálja még magasabbra értékét de végül ls a mi búzánk, a mi kukoricánk érvényesüléséért aggódunk. És reményeink megalapozottak, hiszen a gabona valóban stratégiai cikké lépett elő. (Tegyük hozzá: hazánkban a növénytermesztés közel kétharmadát teszi ki a gabonatermesztés; az elmúlt öt évben csaknem 13 millió tonnát!). E hangzatos értékmérő mögött viszont ott rejlik a szomorú igazság, hogy — a FAO statisztikája szerint — a világ ötven országában éheznek az emberek, mert nincs elég búza és kukorica. Következésképpen már csak ezért ia látnunk kell: a vásárlóerő sem mindenütt adott, és a magyar gabona vagy hús is csak ott tud versenyezni, ahol egyáltalán piaci versenyről szó lehet. Lassabban értékelődik fel tehát a mi nemzeti kincsünk, a föld terméke, mint a mélyebbről jövö és néha bizony színének megfelelő tulajdonságokkal rendelkező kőolaj. De folyamatosan nőnek — és ez Jó jel — az agrárgazdaság külpiaci bevételei, és javul az export jövedelmezősége. Csak türelem tehát, és minden rendbe Jön?! Idő kérdése, hogy a kőolaj mellé meghatározott ranggal odaállíthatjuk a gabonát, amelynek termesztésében felzárkóztunk a nemzetközi élvonalhoz? Nem hiszem, hogy ez elég lenne. , Nem is olyan régen, a gabonatáblák műtrágyázása idején hoszszú csíkot húzott maga után az egyenetlenül dolgozó szórógép. A főagronómus fásultan nézte, azután — szerintem menthető módon — kiköpött a távolodó gép után, lényegében azt téve, mint a néhány évtizeddel ezelőtti gazda, a Mőricz-regény Csörgheő Csulija. Aki ugyan „szebben" fejezte ki magát, hiszen könnyet morzsolt szeme sarkából, amikor elpusztult utolsó aagy disznaja, de végül is mindkettőjükben a tehetetlenség érzése uralkodott el. Nem lehet szó nélkül elmenni a tehetetlenség érzését kiváltó fogyatékosságok mellett. Jó gépekre, Jó felszerelésre és jó alkatrészellátásra van szükség. Arra, hogy a mezőgazdákat ellátó szállítók sohase kényelmesedjenek, még akkor sem, ha számukra a verseny kényszerítő ereje talán nem annyira erós, mint a mezőgazdák kiszolgáltatottsága az Itthoni sürgető igényekkel szemben, és a világpiacon. Amikor a gépek nem ls olyan ritka konstrukciós hibáiról, megbízhatatlanságáról panaszkodnak vagy arról, hogy a gépalkatrészek döcögve érkeznek meg —, ha egyáltalán megérkeznek — nekik kell igazat adnunk1 És az olaj kihívására nehézkesebben reagál a mi gabonánk akkor is, ha a termelők nem „szednek ki" mindent a gépekből, ami bennük van. A karbantartási rendszer megerősítése lehet a soron következő tennivaló. Meg például az, hogy ne csak „saccolva" becsüljék fel a földek termőerejét, hanem mindenhol vegyék komolyan a talajerő vizsgálatát és pótlását. Erre egyébként rendelet is kötelezi (?) őket. Sok mindenen múlik a gabona versenyképessége. Múlik az egykor világhírű magyar gabonaiparon ls, amelynek nem a híre kopott meg, hanem műszaki lehetőségei lettek szerényebbek. Nemcsak azért, mert 2000-ről 148-ra csökkent a malmok száma, sokkal inkább amiatt, hogy a meglevők több mint fele gépészetileg, építészetileg elhasználódott. Pedig a magyar búzát külföldön most is javító hatása miatt használják, többnyire a gyengébb sütőipari alapanyagok feljavítására, „fényesítésére". Amikor a tévében szótlanul lessük az összekapcsolt traktorok vívódását vízzel, sárral, hóval. valamit megsejtünk: mezőgazdáink nincsenek könnyű helyzetben. Néha az összekapcsolt gépek erejét meg kell sokszorozni emberi tudással, leleménnyel. Még akkor is, ha ez már nem az a régi-régi „kenyércsata", a harc a mindennapi kenyérért, ami ma már mindenkinek adott. A harc most a gabona pozíciójának megszilárdításáért indult meg. S a folytatáshoz jelentős erőket kell mozgósítani. JASZONYI FERENC A

taxisofőr majdnem viszszafordult, amikor az öregember arra kérte: a falutól úgy hajtson, mintha biciklivel mennének. Már induláskor baj volt a vénemberrel. Odarendelte kilencre, és még fél tízkor se kászálódott le. Neki kellett fölmenni érte a kilencedikre. Az irodai megrendelés átkára fogta és szidta magában a főnökeit, hogy ilyen újítás is csak hivatalnokoknak juthat az eszükbe. Féláras sétaút — öregeknek. Ráadásul ez a biciklitaxizás teljesen betette a kaput. Átkozta magát, miért nyitott be Pirihez az irodába. Kész a mai napja. Az öregember ebből nem vett észre semmit, beszélt csendesen. Még mutatta is: látja fiatalember, ott a tocsogó szélén gólyák féllábaznak, arrébb tarkállik a sok virág és bizonyára mindegyiken döngicsél a méhecske valamit. Arrébbról majd mindjárt hallik a gémesküt nyikorgása és a maszatos arcú gyerek kötelére fogja a tehenet. Elindul vele hazafelé, amint bennünket meglát A taxisofőrnek tágultak a pupillái, megállította a motort. Mindenre, de erre nem gondolt, hogy egy bolondhoz írták ki. Ez a vén szemüveges magában beszél. Egy gólyáról ennyire megindult a látomása .,. Érezvén a sofőr tétovázását, halkan kérte az öreg: — Azért haladjunk fiam, mindjárt becsöngetnek. Addigra oda kell érnünk a gyerekekhez. Elmerengett. Mert a kis kócosok már mindenfelől baktatnak. Hátukon a hatalmas táska, a nagyobbjai gyorsabbak, bent priccselnek a falnál. A suhancok biztos megint hátul, a vécénél eregetik a füstöt. Az apjuktól csenik a bagót. A Tóthsoron lakók meg mér térdig járnak a vízben. A szemük éles, meglátják a halat a kanális partjáról is. — Megérti, ugye, fiatal barátom, oda kell érnem időben, hogy csináljak nekik meleget. Meg aztán rendet is! A bozontos sörényű fiatalember tajtékzott. Akik melléje lassítottak, az úton, ilyeneket-olyanokat mutogattak. A legjobban akkor dühödött meg, amikor a piros arcú kocsis fölajánlotta segítségét, hogy elhúzatja a szürkékkel a taxit. Fölszaladt az agyvize: — Mondja, tata, komolyan gondolja maga ezt az utat? Hová megyünk mi tulajdonképpen? Nem akarom megsérteni, de látja az órát. Harminc kilométerre elhagytuk a várost. A szemüveges öregember elegánsan igazított egyet öltönyén, kényelembe helyezkedett, megtapogatta a botját és válaszolt: — A régi iskolához, fiam. Tudod, minden tavaszon eljövök egyszer, ha tehetem. Mióta beszorultam a városi betongtengerbe, már nehezebben megy. Amikor még a faluban laktam, a plébános — akit tanítottam akkoriban — kibiciklizett velem, de annak már jó tíz éve. Azóta ... Ne haragudj, hogy tegezlek, bizonyára nem jó útitárs egy öregember, de tisztességgel megfizetem az utat. Meglátod majd, ha visszaérünk... A taxi váratlanul meglódult. A sofőr sziszegve kérdezte, meszszi-e még az iskola. De aztán megnyugodott, bekapott egy diltbogyót és hallgatta az öregurat. Aki mit sem törődve emeletes haragjával, magyarázott « bóbiták lelkéről, a kökény ptrulásáról, és még sok minden másról, amit a tovasuhanó táj látványa ébresztett. Acélt is megadta: ahogy elhagyják a kőkeresztet, attól éppen két kilométerre esik az iskola. Nagy, sárga épület, tele az udvara Illatos fákkal, díszlő virágokkal. Messziről virítanak ilyenkor a tömött cseresznyeágak, fehér koszorút fonnak magukra, mint a menyasszonyok. A kapunál apró sárga csillagokat szór a sövényre az aranyeső és lógatja piros szakállát a harangvirág. — Majd meglátod, milyen szépek. Tavaly, mikor kint voltam, kiritkítottam a liliomot és adtam pénzt a boltosnak, nyesse meg az orgonát. Csak tudod, fiam, az a baj. már szemüveggel se látok rendesen. Minden egybefolyik előttem. Meg is kérlek: tovább ne szaladjunk. Biztosan ráismersz az iskolára, olyan kellemes a környéke. A semlyékekből a tavaszi víz páráját, a madarak zsivajét hozza a szél. Képzeld még, a gyerekek ricsaja is elcsitul, mire odaérünk. Most is itt lármáznak a fülemben, mint tanító koromban. De ha leállunk, néma lesz az udvar. Kijár a tisztelet n tanító bácsinak. Ugye. azért álltál meg, te is. Hát itt volnánk .., Segítsél kiszállni, ég hagyjál időzni fél órát a kedves bokraim között. Ha letelik az idő, bátran dudálj,.. A taxisofőr megkönnyebbülve ropogtatta tagjait a friss levegőn, Ilyen nehéz ütja még nem volt soha. Közben az öregember bebotorkált a hatalmas kőépület udvarába. A kapunál megpróbálta kihúzni magát, de beérte egy nyakrándítással. Letilt a boltozatos verandára, és süttette arcát a nappnl. Meg ls szunnyadt, mert a dudálésro öszszerezzent. Bent a kocsiban rákezdte, hogy minden oiyan volt, mint rég. Érezte a fenyők illatát, hallotta a nyárfék levelének zizzenését és a vadgalambok szárnyainak suhogását. Oak az a szemtelen rigó nem akart megszólalni ott, a nagy eperfa odvában, meg a gyerekek voltak nagyon csendesek. Űgv látszik, m»0iavultak. És elővette a zsebkendőjét... A taxisofőr hsitott hazafelé, mint a meszes, Állandóan az óráját nézte káromkodott, hogv oda a délelőttié. — A maH naD a leeo'mzesebb, ő meg ezt a vénembert tudta kifogni. Hol volt itt liliom, meg rozsaidat' Büdös meg kosz. az igen. Az iskolához járnak a dolgukat végezni a kocsmából az. emberek, Az, elvadult udvaron széttört sörösüvegek, elmállott papírdobozok, Az öreg nem látta. hogy az eperfák rég gyökerükkel állnak az ég felé. Akkor sem lett vidámabb, amikor a zsebében érezte a tanító úr műanyag perselymalacát. Meg se hallgatta a köszönést, becsapta az ajtót, és rálépett a gázra. Az öregember pedig még mondani akarta, hogy a tízeseket neki rakosgatta. Minden nyugdíjból egyet... MAJOROS TIBOR Városszél A

folytonosság és a megszakítottság vszonyát jól példázza környékünk, a város legszélső utcája. A növényi vegetáció és az urbanisztikai elrendeződés ütközik Itt egymásba, vált át egyik forma a másikra. Egyik oldalon ligetes rét, folydogáló erek, buján benőtt egykori vasúti töltés, a másikon a panelmértan tömbjei, szögletei, idomai; mintha a falak, a fák. és bokrok ostromgyűrűje ellen, emelkednének. A kétféle létforma kíméletlen egymásba hatol, pusztulva és roncsolódva a találkozások pontjain. A városszél erre ls figyelmeztet. Hatalmas olajfolt: feketére lecsupaszodott talaj, s körül füves tolongás; a szélben úgy tűnik, odanyomakodna minden szál fű. virág, hogy megnézze, ml történt... Akár egy utcai balesetnél. Ez az ökológiai minikatasztrófa a vegetációnak próbatétel, nekünk közömbös látvány. Legalábábls egyelőre. A töltés mellett, a mély árokban alkalmi roncstelep pompázik: biciklialkatrészek, rozsda rágta edények, műanyag flakonok, lavórok, huzalok, rongyok, dobozok és mindaz, amit egy lakótelepi ház ki tud okádni magaból. mint fölösleges, elhasznált holmit, az mind itt éktelenkedik föltornyosulva, önnön dicsőségét és a romlás lebírhatatlan erejét hirdetve. A kis akáccserjék, kökényvesszők óvatosan kerülgetik a betolakodókat, s ágacskáikat kidugják a lyukakon, réseken, repedéseken, különös maszkabálszerű jelleget adva a komikus egymásbafonódásnak. Vereségek és győzelmek határán élünk öntudatlanul, békésen közlekedve e határterület útjain és ösvényein. Mert itt az utak átváltozása is megfigyelhető: akár a történeti fejlődés alakzatait vehetjük leltárba, ha éppen erre támad kedvünk. Az aszfaltos burkolat, mint vedlik át lekavicsozott emelkedéssé, melyet autónyomok szalagoznak föl, s a traktorok vájta kettős mélyedés — közepén a bakháttal — hogyan kanyarog a kis gyümölcsösök, 6 a nagyüzemi táblák felé. S persze, magányosan álló családi házakhoz ls befordul, mert mindig vannak olyanok, akik a határában (két életforma hatérán?) telepednek meg, a várostól való idegenkedésüket szimbolikusan is megjelenítve a tájban. S milyen csúfondáros az élet: most a legtöményebben zúdul rájuk a szélre szorított gyárak, kirendeltségek, lerakatok, telephelyek füstje, bűze. zaja, az erre csellengők emberi ártalma. Gyanakvó riadalmukat a gondosan zárt kertkapuk jelzik, s bent az udvaron egy-egy láncon futkosó-őrjöngő farkaskutya ad nyomatékot a szinte már népművészeti ággá divatosodé táblácskának az ismerős felirattal: A kutya harapós! S ne feledkezzünk meg a gyalogutakról, ösvényekről sem. Ahol egy ember elhalad, ott a nyomokat eltörli a kíméletlen natúra, mint a táblán felejtett érvénytelen írást. De ahol tíz-száz ember Jár naponta, ott a nyomok egymásba érnek, a pontok egybefolynak, s kirajzolódik a fűtorsok közt az ösvény keskeny csíkja. A lakótelep peremének megvan a maga sajátos útösvény hálózata, melyet nem tervezett senki sem, mégis kiválóan szolgálja az itteniek igyekezetét. Némelyik idővel elhalványul, eltűnik, a másik döngölt simaságára kopik az ismétlődő lépésektől. ösvények: cipőtalpak emlékművei I S akik rajtuk járnak, azok is jellegzetes alakjai a környéknek, akiket hiába is keresnénk másfelé A bokor tövében akkurátusan kiválasztott helyen mámorát klalvó férfi nyúlik el a füves árnyékban: még a bogarak ís vigyázva mászkálnak ruháján, arcán; a kaszával-kapával fölszerelkezettek a telek felé húznak kerékpáron. A kutyasétáltatók kasztja ugyancsak ide tartozik: külön szertartás a nyakörv, póráz leoldása, és a nekiszabaduló állat önfeledt ugrándozásának gusztálása. Zavart tekintetű párocskák tűnnek fel, akiknek felrezzentett nyulak, elkóborolt macskák adnak díszkíséretet kirándulásukhoz. Gyerekcsapat a patak medrét vizsgálja: halat ugyan elvétve, ha látni, de a csobogó víz, a felrebbenő szitakötők, lepkék, a menekülő cslborok bőséges élményt kínálnak a messzire elcsavargott kölyköknek. A szél erőeebb itt, a fagy csípősebb. A kizöldülés vehemensebb. Aki késő éjszaka tér haza. megpillanthatja a csillagképek tankönyvből jól Ismert ábráit. A Göncölszekeret, a Nagymedvét, s el lehet vitázni azon, melyik a Kis és Nagy Göncöl, az esthajnalcsillag és a sarkcsillag? Az éjszaka félelmetesebb: egyfelől a városi kivilágítás fényszigetei, másfelől az áthatolhatatlan, sötét derengés, kiismerhetetlen neszeivel, zajaival, moccanásaival. A reggel fényesebb. S aki kora hajnalban munkába Indul, azt kedélyes • pitypangok totyogják körül, hol sárga virágot, hol bolyhos búrát kínálgatva. Egy csorba tégla szilánkjain harmatcseppek csillognak: szinte vonzzák a tekintetet. Ide viszszatérni kényelmetlenebb: messze van. De aki Itt él, annak Otthon, hajlék, menedék, megszokott távolságok, beidegződött mértékek viszonyítási pontja. Néhárv száz év múltán pedig minden eltolódik: a határ vonal távolabb kerül. A szél, városszél, meglehet, a centrumot fogja jelenteni a jövő utcáin erre tévedőnek. PÉNTEK IMRE (