Délmagyarország, 1981. március (71. évfolyam, 51-76. szám)

1981-03-29 / 75. szám

Forgácsok B

artók hegedűversenyét közvetítették a minap az éter hullámain. S bár a csodálatosan szép dallam a születésének manapság széles e földkerekségen megünnepelt centenáriumi rendezvényei keretében csendült föl, nekem önkéntelenül egy másik jubileumot is eszembe juttatott. Hiszen nemrég volt kereken negyven esztendeje, hogy Bartók Béla önmaga választotta száműzetés előtt búcsúhangversenyt adott Budapesten. Akkori tette, általában egész emberi-művészi magatartása azután is világszerte visszhangra talált. Bálint György írta volt róla: „Nem tudott hallgatni, amikor látta, hogy börtön fenyegeti a magyar nép nyomorának kutatóit Nevének európai súlyával fordult az üldözöttek felé, ugyanolyan csendes, higgadt bátorsággal, mint ahogy egész életében mindig elfordult az üldözők minden fajától... Zsenijének bátor logikájából következik, hogy a magyar nép szabadságának ügye az ő ügye is.". Nem sokkal amerikai útja előtt letiltatta művei játszását Németországban és Olaszországban. Néhány nappal elutazása előtt végrendeletben hagyta meg: amíg régi patinás pesti utcák és terek azok nevét viselik, akikről akkor voltak elnevezve — róla utcát, teret sehol ne jelöljenek meg, emléktáblát ne leplezzenek le tiszteletére... Erre is emlékeztetett a rádió Bartókhangversenye ... A

ki igazán átérzi az idők szavát, nem . percekben, pillanatokban, hanem távlataiban méri a kort. Az egyén mindennapi teendőit a társadalom — beleértve a, nemzet, nemzetiség, kisebbség — függvényként tekinti. Előre tekint... Az ilyen helyes következtetéseket von le a társadalmi jelenségekből. Nem véletlen, hogy intelmei, megállapításai az idő múltával sem veszítenek érvényükből. Nemrég lett volna például hetvenöt éves a szlovákiai magyar irodalom egyik kiemelkedő személyisége. Szalatnai Rezső, aki az egymás mellett élő népek igaz ügyének bátor, meg nem alkuvó szószólója volt. Akit a két világháború közötti megpróbáltatássorozat edzett igaz emberré, ö írta: „A fasizmus határát mindenki ott vonhatja meg, ahol észleli a gyűlölködést, a féktelen izgatást, más nemzet semmibe vevését, a féltékenységet és harácsolási vágyat. a nacionalizmust. „Ugyanígy igaz és érvényes ez a megfogalmazása is: „A kisebbségi körülmények között a nemzeti és emberi magatartás jellem dolga. Az embernek minden mozdulatáért, minden szaváért kollektív felelősséget kell vállalnia, hiszen egyéni ballépéseit is kollektív sajátosságnak fogják fel." Sorait ma is hitvallásnak tekinthetjük ... N

egyvenöt esztendeje lesz az idén, hogy meghalt Kosztolányi Dezső. Ki íróként, ki költőként, megint más műfordítóként tartja nagynak. Kétségtelen, valamennyi műfajban maradandót alkotott. Én mégis mint anyanyelvünk egyik legkövetkezetesebb szerelmese-védője-ápolója előtt emelem le, gondolatban utólag is minduntalan, kalapomat. A nyelvújítókéhoz hasonló fontosságúnak nevezném ügyködését, annak tartom azt a fáradhatatlan konokságot, mellyel szinte minden sorában a magyar nyelv, drága közös kincsünk tisztaságáért küzdött, ö, aki minden nyelvet külön hangszernek tekintett, s aki állította, hogy minden nyelv küszöbén új világ kezdődik, „a szépség új birodalma", azt is tudta, hogy „a nyelvvel minden szellemi kincsünk alapföltételét, a képzelhető legnagyobbat kapjuk, melyért semmi fáradság nem sok." Tisztán látta, hogy az anyanyelv megtanulása nagyon nehéz, de megéri a fáradságot. mert ..csak anyanyelvemen lehetek igazán én (....) Csak az anyanyelvvel nem lehet soha jóllakni." És, „aki már az anyanyelvét sem ismeri, az ember sem lehetf Csaknem fél századdal ezelőtt írta ezt Kosztolányi. Mindörökre időszerű! * S

zülői értekezleten panaszkodott az osztályfőnök: feltűnően durván beszélnek egymással az éppenhogy tizenéves gyermekek. S ami szerfölött megdöbbentő: különösen a leányok járnak az élen a zabolátlan, vulgáris kifejezések terjesztésében. Néhány szülő valósággal meghőkölt a bejelentés hallatán. S míg mások szinte pirulva, „Tudjuk. Sajnos, így van" megjegyzéssel nyugtázták a hallottakat, egyesek — ami azt illeti, nem is olyan kevesen — kézlegyintéssel intézték el csemetéik ilyen előmenetelét. Minden .álszenteskedés és prüdéria helyett engedtessék meg élő klaszszikusunkat, Illyés Gyulát idéznem : „az obszcén szavak terjedését azok próbálják nyelvi demokratizálódással értelmezni, akik az alacsonyt (...) összetévesztik az aljassal." Vagy menjünk a múltba még messzebbre vissza, emlékeztessünk Arany Jánosra. aki nagyszalontai jegyzösködése idején arra a kérdésre, hogy miért nem hallani tőle soha egy adta terem tettét sem. így válaszolt.: „Nem szokásom." S a további firtatásra, ..ha nagyon megharagszik?", ezt felelte: „Akkor hallgatok." Végül a zárókérdésre: „De, ha nagyon, de nagyon megharagszik?" csendesen csak ennyit mondott: „Akkor még jobban hallgatok." Volna hót kitől, kiktől tanulnunk... * M

aradjunk a tanulásnál... Csaknem fél századdal ezelőtti, de véleményem szerint ma (és talán örökre) érvényes megállapításokat tartalmazó Gorkij-levelet olvastam a minap. A majdnem öt évtizedes hallgatás után előkerült sorokból idéznék néhányat. Azokat, melyeket egy annak idején írói pályája kezdetén álló fiatal barátjához írt. Okulhatunk belőle — ma és mi is. Mint mondja: .Kételkedni szükséges, hiszen, ahol nincs kétkedés, ott az önteltség kerekedik felül." Vagy: „Az ismeretekkel sohasem lehet eltelni. Azokból általában kevés van az embernek, az emberiségnek. Am az irodalmár, ugyanúgy, mint a tudós, ismereteket teremt. A tudós emberek úgy idézik műveikben a régi és ősi szerzők szavait, mint alapigazságokat. Az igazi művészt sohasem fertőzi meg az önelégültség." A fiatalnak ős idősebbnek egyaránt „minél több könyvet kell olvasnia, s ne fintorogjon a régi könyvektől." A tehetségtelen embert pedig sohasem szabad azzal becsapni, hogy azt sugalljuk neki — tehetséges! Neki és magunknak is ártanánk ezzel! — érződik a nagy realista soraiból. Hihetünk neki. Rengeteg emberrel akadt dolga — tehetségessel, s tehetségtelennel egyaránt... K

ét, egymástól meglehetősen távoleső helyről érkezett nemrég a szómomrra egybevágó híradás: Budapesten, a nevét viselő színházban felújították Madách Imre remekét. Az ember tragédiáját, Rio de Janeiróban pedig portugál fordításban jelent meg az egész emberiség történetét felölelő filozofikus dráma. A hírek gimnáziumi éveim igen szép fejezetét juttatják eszembe. Hiszen a kolozsvári Református Kollégiumban felejthetetlen emlékű tanárunk. a nemrég elhunyt, elévülhetetlen érdemű dr. Nagy Géza jóvoltából hosszú heteken, hónapokon át ismerkedtünk, barátkoztuk a Tragédiával. Egész életre szóló tanítás maradt a sok felejthetetlen óra. Mennyire híven cseng ma is: „... az végzetem, / hogy harcaimba bukjam szüntelen, / de új erővel felkeljek megint". S milyen dialektikus: „az élet mellett ott van a halál, / a fénynél árnyék, kétség és remény." Az. ember, „ki sárból, napsugárból öszszegyúrva,. / tudása törpe, és vaksága nagy", mégis a zárószavak útrabocsató, hitet, erőt, reményt adó üzenetét hozza-viszi magával mind az idők végezetéig: „ember küzdi és bízva bízzál!" LASZLÖ FERENC Vígh Ferenc emléke r U "gy tűnik, hogy a plasztika műfajának elhunyt hazai mesterei közül többek felidézésére kerül az idén sor. Emlékezetüknek szentelt hódolatunkat nagy szobrászunk, az európai hírű Medgyessy Ferenc (1881 —1958) népi fundamentumú életműve előtti tiszteletadásunkkal kezdtük el. amely méltán vált országos méretűvé, öt követte az alföldi gyökerű Pásztor János (1881—1945) plasztikai munkásságának értékelése, hagyatékának számbavétele. Ránk vár még többek között Szentgyörgyi• István (1881—1938). Stróbl Alajos (1856 —1926) és Izsó Miklós (1831— 1875) mesterszobrászainknak a jelentőségükhöz méltó, a 100.. 125., 150. évfordulóikra való visszaemlékezéseink szép kötelessége. Jóleső érzés, hogv e neves magyar szobrászok Szegeden látható köztéri és a Móra Ferenc Múzeumban őrzött alkotásaik révén Tisza-parti városunkhoz is kötődnek. melynek patinássá vált szobrászati kultúrájához figyelmet kelbően hozzájárulnak. A fent említett mestereknek kijáró megbecsülés mellett sxólanunk kell azokról a művészekről is. akik egykor Szegeden éltek és becsülettel dolgoztak, de nevüket sajnos ma már az ismeretlenség árnyéka fedi be. mint a száz évvel ezelőtt, 1881. március 30-án, Hódmezővásárhelyen született Vígh Ferenc (1881—1951) szobrász érdemes munkásságát is. Apja. Vígh Török János MÁVpálvaör volt aki fián kívül még Etelka nevű lányát szerény körülmények között nevelte. Vígh Ferenc (a családnév „Török" tagját nem használta) tehetsége már korán feltűnt Magyaros fafaragványai révén fiatalon szép jövőt jósoltak neki. Szobrászati tanulmányait anyagi támogatásokkal az Iparművészeti Iskolán kezdte, ahol Mátrai Txijos és az említett Stróbl Alajos növendéke volt Szeged város művészeti ösztöndíját 1904-ben nyerte el. amelyből a müncheni akadémián B. Schmidt mellett képezte magát. A következő évben hazalátogatott szüleinek újszegedi otthonába, máid a nyarat a nagybányai művésztelepen töltötte. Az ekkoriban mintázott Kuruc című szobráról a helyi újság is hírt adott. Utána ismét Münchenbe ment. ahol sikerült plasztikáit (Szfinksz stb.) kiáUitáson mutatta be. Ezt követően tett tanulmányutat Párizsban. s innen francia feleséggel. Chevalier Antónia (1886—1932) festőnővel tért vissza Szegedre. A Dugonics Társaság megbízáA régiség A lakásrendezésre rezisztensnek tartott férjnek nagyon megtetszett a dorozsmai vásáron két szék. Nem is tágított az ócskás sorról, míg meg nem alkudott rájuk. Az otthoni bútorok állásáról, helyzetéről, mikéntjéről elméletben mit sem sejtő férfiembernek egekbe szaladt a jókedve. A véletlenül előnyös üzlettől mindössze száz forinttal rövidült meg a költőpénze. Számolgatta 'is. kevéske spórolással csak néhány nélkülözhető jó barát fröccse marad el. Rettenetesen megörült a két széknek hát a feleség szerint lakberendezés ellen beoltott férj. Már tenyérbecsapáskor oda gondolta azokat a dolgozószoba íróasztalához. Keresztülügyetlenkedte a tömeget a szerzeményével. Fején, hátán, hóna alatt vitte az ülőgumók alá valót. Járműre nem tudott fölkapaszkodni, gyalogosan tette meg az utat hazáig. A baj csak ezután kezdődött. Amikor asszonya — a lakások belső együtthatóinak nagy tudora — meglátta a cifra székekkel beállító urát, elképedt. Megtántorodott és becsukta az orra előtt az ajtót, mondván, hogy biztosan eltévesztette a házat. Az ócskás odébb van. A jámbor természetű férj nagy nehezen bebátorkodott a székekkel, de azonnal a lomtárba irányították. Tervet eszelt ki a pukkadó feleség puhítására. Legelőnyösebb, ha megbánja tettét. Aztán majd alakul. El is kezdte az önmarcangolást: hogy micsoda badarságot követett el, mikor bedőlt a látványnak, engedett a szem csábításának, mert való igaz, ezek a cikornyás régi bútorok egyáltalán nem illenek a modernekhez. Hiába a hajlított, pácolt diófa támla, meg a kézzel faragott, oroszlánmancsot formáló láb és a századeleji bársonykárpit, mind semmit se ér. Ide vasvázas, hegesztett puffok kellenek, úgy, ahogy azt te megtervezted. drágám, kis bojtokkal a fejünk fölé. Ahogy végzett a beszéddel, a lakások bútorozásában előnyt kicsikaró asszony is igazat adott neki. — Na, látod, önfejű, előbb kellett volna így gondolkodnod. — Egészen megenyhült a légkör, mikor már ő is ott gyúrta a tésztát, szaggatta a pogácsát a konyhai asztalon. Közben célzást tett. ha már így jártak, nem kellene levinni a lomtárba a székeket, gyönyörűre mossa mindkettőt és beteszi azokat a kisszobába. Elférnek majd a nagy íróasztal mellett — Rég ki kellett volna azt is dobnod, az a szerencséd, hogy dög-nehéz... De egyszer fölhasogatom... Erre a kijelentésre most a férj duzzogott, mert az asztal nagyapai örökség volt. De végül is bekanalazták békességben az ebédet , Délután mindketten belemélyedtek a lakás rendezés elméleti tanulmányozásába. A belső bútorok hierarchiájához, strukturális viszonylatához remek érzéket tulajdonító feleség kiselőadást tartott. Okította emberét, hogy az ilyen régi vacakok használata mennyire idejét múlt. Stilárisan, formálisan, együtthatóiban nem elfogadható. Sőt, vonzásaiban nem is megengedett, ennélfogva — jelesül — irtandó még alapgondolatában is. A mi házunkban pedig egyáltalán nem tűrendő még a maga környezetében sem. Oka egyszerű: én nem szeretem. A megszégyenített — de két régi széket saját pénzén beszerzett férj — két füllel hallgatta hitvesét. Ügy figyelte mondandóját, mintha ettől függne megélhetése. Mikor kellően átélte a tudományos értekezést, az ülőkék, padok és karosszékek együttes hatásmechanizmusáról, nézegetni kezdte a szakirodalmat. Jobb későn, mint soha. Már az első oldalnál majd a földhöz ragadt a meglepetéstől. A színes. fényes újságok telis-teli voltak régi szekrényekkel, asztalokkal, székekkel. Mohón falta az oldalakat, s a végére diadalittas mámorba merült. Nagvon jól tette, hogy kiment a vásárra. Potomért kapott értéket. Éppen csak ki nem tépte a lapot a boldogságtól, mikor fölfedezte az övéhez hasonlókat a fényképen. Szaladt is párjához: — Nézd csak, drágám, illenek az asztalhoz a székek. — Ide ugyan nem — pökhendiskedett a feleség. — De aranyom, nézd, pont olyan, mint itt — tartotta az újságlapot asszonya elé. Mivel az asszonynál az írott szónak ereje volt, megnézte. — Valóban olyan. A fórj belelkesült: — Teljesen egyezik a formájuk, színük, tán még a nagyságuk is. Nem is lehetnek ezek olyan gusztustalanok, ha olyan patinás helyen, mint ez a cukrászda, még most is használatosak. — Add csak ide, hol vannak ilyen székek? — Hát a Virág cukrászdában! — Na, akkor holnap elviszed oda mind a kettőt. MAJOROS TIBOR ülő asszony Mik-sából ekkor készítette a száth-plakettet. 1911. novemberében a szegedi kultúrpalotában közös tárlatot rendezett feleségével. Chevalier Antóniával, akinek impresszionista táj- és figurális képeiből a régi helyi családoknál ma is találunk hangulatos alkotásokat. Kiállításukat Szőri József méltatta a Délmagyarország hasábjain. Finom elemzésében kihangsúlyozta. hogy különös hajlandóságot árul el Vígh Ferenc a síremléktervezések iránt. Vigasztalhatatlan bánatok formája ül síremlékein. Pedig egyszerű felületű építészeti motívumokkal és néhány mérsékelt mozgású alak kombinálásával oldja meg a föladatokat." Ezek a vonások jellemzik Vígh egykori alsótanyai Honvédsiremlék-ét (1913) is. A két világháború között több mint másfél évtizedig Vígh Ferenc Rákospalotán élt. ahová felesége korai halála (1932) után telepedett le. A harmincas évek végétől szerepelt ismét a szegedi tárlatokon. A Móra Ferenc Múzeum több plasztikai művét (Anya gyermekével. Ülő asszony. Fiú felakt stb.) őrzi, melyeket újabban Szántó Lajosné adományai (Síremlékterv, Lovas relief. Kálvária stb.) gazdagítanak. Egykori tanitvánva. Angster Ilona által készített paszteliportré hitelesen adja vissza Vígh Ferenc arcmását. amely csakúgy a szegedi múzeumba került, mint Vígh Női fej-e. melyet 1948-ban növendékének ajánlott a művész. Vígh Ferenc érdekes kisplasztikáival a mai szegedi magántulajdonokban is találkozhatunk. Hagvatéka a rokonság között került szétosztásra. mely közül kiemelkedik egy fehér márvány Női portré. Modellje a művész unokahúga. Valentiny Erzsébet volt. A Víghörökséghez tartozó festmények Biró János ny. dékáni hivatalvezetőhöz jutottak, aki e műveket a szegedi múzeumra hagyományozta. * A Művészeti Lexikonban (1968) szereplő. Vígh Ferencre vonatkozó életrajzi adatok téves dátumait. a családhoz tartozó — már említett — Bíró János és Komoly Pál szegedi levéli áros segítettek korrigálni. Amint emlékező cikkünkből is kitűnt, a szegénységgel küzdő Vígh pályáia tipikus példája a felszabadulás előtti vidéki művészsorsnak. Ha a két világháború közötti helyi életkörülmények őt nem is kergették őrületbe mint szegedi festő kortársát. Papp Gábort (1872 —1931). akinek fél százada lezárult piktúráiát Juhász Gyul» többször is méltatta: vagv nem várt reá buidosás és hosszú emigráció, mint a kommunista hitű Hódi Gézára (1881—1942) —, de az elmúlt korszak gúzsbakötő viszonvai Víg talentumát sem engedték teliesen kibontakozni. Ezért is indokolt a harminc évvel ezelőtt 1951. február 8-án elhunyt Vígh Ferenc alkotásait felutatni. összegvű'teni és bemutatni. hogv homálvban levö életműve feltáv'"-n-So<5<!ó'- Szeged művészets7P" eoP előtt. SZELESI ZOLTÁN