Délmagyarország, 1980. július (70. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-27 / 175. szám

Vasárnap, Í98Ö. július ??. A fehér Kent U tolsó címem volt aznapra, csak nehéz volt megtalál­ni. Rám sötétedett a la­kótelepen. Szitált a hűvös őszi eső. A toronyházak ablaksorai kékes fénnyel villóztak: az össz­lakosság a Felügyelőt nézte, szin­te csak én csatangoltam az ut­cán. Sokáig nem találtam meg a 42-es számot Volt negyvenes és negyvennégy es. és nem akadt senki, aki megmondhatta volna nekem, miért van ez így. Aztán addig keringtem a házak és a zo­máncosan fénylő autók között míg megtaláltam: a szomszéd ut­ca sarkán volt és onnan tizen­hetesnek számított mindkét ut­canév és házszám ki volt rá ír­va. nagy betűkkel. Becsöngettem, és pillanatok múlva láttam, hogy ha valami cifrán Indul, akkor az később sem mehe< simán. Csöngetésem nyomán hatalmas rohangálás kezdődött az, előbb még csöndes lakásban. — Ki az? -- kiabált egy ré­mült férfihang, valami nehéz tárgy a földre zuhant egy ajtó csapódott Nem válaszoltam, mert mit üvöltözzek a folyosón, majd kinyitják, és akkerr megmondom, hogy a Televízió kérdezóbtztosa vagyok. Néha nem a legjóbbkor érke­zem a kérdőívemmel, ezzel ma­gam is tisztában vagyok. Esküvőt családi leszámolást és kibékülést zavartam már meg. nem beszélve az intimebb helyzetekről. De nem tehetek mást Kiadják a központ­ban a címet oda kell mennem. Ha előre bejelenteném egy udva­rias telefonnal, hogy jövök, fele­annyian sem állnának rá a be­szélgetésre, és úgyis kevés em­bernek van telefonja. Tiz év körüli, borzas kissrác nyitotta résnyire az ajtót — Mit akar a bécsi.? — kér­dezte rémülten. — A papádat keresem — mondtam szigorúan, és a kar­tonról felolvastam a kérdezendő nevét. ** — Nincs itthon a papám — nyögte a srác. láttam rajta, fe­lemás neveltetése lehetett még nem tanult meg hazudni rende­sen. — Mondd meg. hogy a Televf­slótól jöttem. A fiú becsukta és kulcsraxárta az ajtót Ismét hallottam a su­tyorgást. jövés-menést Éreztem, hogy most mér kijön a papa. tudja, hogy egyedül vagyok, ha­csak nem épp most darabolják a nagymamit a kíváncsiság kihoz­za. A kartonjáról tudtam, hogy egyidős velem, harmincon túli. az ls lehet hogy együtt rúgtuk a labdát sráckorunkban. Ismét csikordult a kulcs, nyílt az ajtó. A férfi kilépett elém a folyosóra Ha nem tudom, hogy egyidősek vagyunk. Igazán nem mondtam volna meg. Krumplior­rú. sörhasú férfi állt előttem, va­donatúj farmernadrágban, még lógott róla az árcédula. Az ar­cán pedig az a gyanakvó, zárt ki­fejezés. amiről egészen addig azt hittem, hogy csak az ötvenen fe­lüliek sajátja. Kezet nyújtottam. J61 megszorítottuk, megráztuk. — A tévétől jöttem, egy rövid kis kérdőívre. Néztük egymást " — Most nem a legalkalmasabb — vakarta a fejét —. mert ro­konok vannak nálam. — Bent közben nem lazsáltak, hallottuk mindketten az őrült rohangálást az ajtócsapkodást — Tíz perc az egész — mond­tam cinkos mosollyal. Olyan volt mintha bent bújkálna a negyven rabló, de legalább harmincki­lenc. Ha ezek tényleg a nagyma­mit darabolják, akkor én sem úszom meg szárazon, és egyre ke­vesebb kedvem volt megkérdezni a pasast hogy tetszett neki a „Hosszú, forró nyár", mennyit né­zi a televíziót és miből vette a lakását — Hát jöjjön be — mondta, mintha csak megérezte volna, hogy egyre kevesebb az egészhez a kedvem. Az előszobában nem volt semmi különös, eltekintve attól, hogy pár perccel ezelőtt még legalább öten futkároztak benne, néptelen volt olyan ren­des előszoba, fogassal. Lehel hű­tőszekrénnyel és Munkácsy olaj­nyomattal a falon. — Talán menjünk be az én szobámba —. mondta, miután alaposan körülnézett. Szerintem azon törhette a fejét, a többiek hol lehetnek. A szobában öt far­kasarcú férfi gubbasztott a fo­telekben. — A rokonaim — mondta, ők pedig felálltak, mint a kisisko­lások. ha az Igazgató úr belép a terembe. — Az elvtárs a televí­ziótól jött interjút készít velem. Ti menjetek ki a konyhába. Szépen, libasorban kivonultak. Ismét körülnéztem, feltűnt hogy annyi farmernadrág van a szo­bában, mintha konkurrencia­harcra készülnének az áruház el­lea Csak a heverőn lehetett vagy száz darab, a földön a szekrény mellé felstócolva pedig talán még több. Leültünk az asztalhoz. El rakos­gatott előlem vagy öt üveg whiskyt mire maradt annyi hely. hogy letegyem a kérdőívelmet, mert volt még úgy öt-hat kiló szexmagazin is. » — Szódával, szóda nélkül? — kérdezte finomkodva. Bólintot­tam, hát legyen szódával. Töltött jégkockát ls rakott bele. — Mi­lyen cigarettát parancsolsz? Gi­tane, Philipp Morris. Kent Marlboro, vagy egy jó Burns szivart inkább? Körülnéztem, mint aki csak azért teszi, hogy legyen ideje dönteni. Volt minden, amit fel­sorolt. kartonszám állt a szek­rény tetején. — Kentet — mondtam, és igye­keztem nem számolni a farme­reket — Rövid vagy hosszá Kentet kívánsz inkább? Nevetnem kellett. Olyan volt az egész, mint egy hülye angol film, leszámítva azt hogy tegez­tük egymást Együtt nevettünk, mint két kölyök a grundon. Jean­vlcceket mesélve. — A rövid Kentet szeretem — válaszoltam, felállt keresgélt a kartonok között dc csak hosszú Kentet talált Addig legalább nyugodtan számolhattam a far­merokat de végül mindig bele­zavarodtam. Kinyitotta az ajtót kikiabált az előszobába: — Jó­zsi! Hozzál be rövid Kentet de ne hosszút rövidet! — visszaült büszkén nézett. Egymás egészsé­gére emeltük a poharunkat Jó­zsi pár pillanat múlva érkezett egy bőröndöt cipelt Letette elénk, kinyitotta, tele volt rövid Kenttel. Kicsit meghajolt felénk, és visszavonult a konyhába. Er­re inni kellett Elképzeltem, mennyire tele lehet ez a lakás cuccal, ha ml éppen ebben a szobában beszélgetünk. — Tudod, kamionos vagyok, ritkán nézek tévét — mondta halkan, és szégyenlősen mosoly­gott —. amikor itthon vagyok, akkor sem érek rá. Kint lenne rá Időnk, csak a magyar adás nem Jön be. De azért töltögettem a kérdő­ívet. Az ugyan szorgos televízió­nézőkre készült de az ilyen cso­dabogarakra is volt egv rovata. — Majd a következő utamról hozok egy képmagnót és az asz­szony felveszi nekem a legjobb műsorokat — mentegetőzött, mert azért látta, hogy oldalszám csak nullát írok a kérdésekhez —, Közel-Keletre járunk, még a Kossuth rádió sem jön be. Amikor ahhoz a részhez ér­tem, hogy mijük van. mikor vet­ték. ott már azért kellett dol­goznom. Mindenük volt, kivéve az üdülőtelket de megígérte, hogy jövőre vesz egyet. Mindent azóta vettek, hogy kamionos lett Azelőtt az anyós sufnijában lak­tak. — Ha akarsz egy farmert ven­ni. neked nyolcszázért odaadok egyet — mondta, amikor végez­tem a kérdésekkel, és pakoltam össze az íveimet. Fáradt volt: a legtöbb embert kikészíti a kér­dezgetős, sok minden eszükbe jut kénytelenek emlékezni. — Nem kell, ez az utolsó far­mer. ami rajtam van. ezt még elhordom. — És hány ilyet kell naponta megcsinálni? Vártam már a kérdést, meg­szoktam, hogy a magabiztosab­bak visszakérdeznek, ők is meg akarnak valamit tudni, cserébe. — Hármat-négyet naponta — válaszoltam az igazsághoz híven. — És mennyire jön ki a sus­ka? — mutatta az ujjaival. — Darabonként hatvan forint Mosolygott csóválta a fejét Gondolom, összehasonlította a saját keresetével. Megköszöntem, hogy időt szakított rám. és kife­lé Indultam. A farkasarcú roko­nok a konyhaaitóból leskelődtek. Köszöntem nekik is. Kinyitotta előttem az ajtót egy karton Kenttel gyengéden hátbavágott és a kezembe nyomta. — Szívd el az egészségemre, haver — mondta nevetve —. és mondd meg a televíziónak, hogv mi, kamionosok, pénzt keresünk, nem érünk rá a műsort bámulni! Hónom alá kaptam a kérdő­ívek mellé a Kentet kezet ráz­tunk. A rokonok egymás után jöttek elő a konyhából, és men­tek a szoba felé. Már nem tö­rődtek velem, hiszen én is a nagy osztás részese lettem. Hazafelé menet még mindig esett az eső. Arra gondoltam, lám. milyen mulya vagyok, hogy nem vettem nyolcszázért far­mert holnap eladhatnám a dup­lájáért. és még boldog is lenne, aki megvehetné. Talán azért nem vettem, mert olyan sok volt be­lőle a szobában. De lehet hogy azért, mert valamikor régen azt hittem, hogy a farmer valami egészen más — nemcsak egysze­rűen egy nadrágféleség — ha­nem több. Egy azok közül a dol­gok közül, amelyek majd — mint a holdutazás és a beatzene — megváltoztatják az életünket, és minden más lesz. nem pedig ugyanaz. MÓZES LAJOS A hirdetés B arátom nősülni akar. Nem futó kalandokra, nem gyor­san múló érzelmekre vá­gyik, hanem igazi társat keres. Hirdetést adott fel, s kézzel írt, fényképpel ellátott leveleket várt. Kapott is üzenetet arányos test­alkatúaktól, szőkéktől, mahagó­ni barnáktól, huszadik életévük­höz közeledőktől; főiskolát vég­zett lánytól, fél éve elvált asz­szonytól. Szinte Ijedten mutat az író­asztalára. — Nézd, ennyi levelet kap­tam ... Az asztalt elborító nagy ha­lom borítékból kettőt magamhoz vettem. Csak nem akarod felkeresni őket? — kérdezi. Az első találkozás. „Kedves Is­meretlen! Nehezen szánom rá magam, hogy írjak. Harminc­éves vagyok, két évig férjnél vol­tam, de elvesztettem azt, akit igazán szerettem. Szeretnék én is valakihez tartozni. Találkoz­zunk pénteken délután öt óra­kor a Széchenyi téren. Hogy megismerjem, legyen önnél egy könyv és három szál piros ró­zsa." A sötét ruhám veszem fel. s gondosan megkötöm a nyakken­dőmet. A Kárász utcai virág­boltból a kérésnek megfelelően három szál piros rózsát veszek. A sietségben a polcról találom­ra emeltem le e£y könyvet, most nézem csak meg. Ember Mária Aktavers és egyéb történetek cí­mű novelláskötetét hoztam ma­gammal. Ülök az egyik padon, térde­men a könyv, kezemben a virág, és várok. Van ebben a várako­zásban valami izgató, mintha a barátom boldogsága ezen a talál­kozáson múlna. A nő — észre­veszem — már háromszor sétál el előttem. Fekete haja a hátát veri, vállán vászontarisznya. Sé­tál. kerülget, köröz, mindig kö­zelebb-közelebb ér. Kivár egy al­kalmas pillanatot, s azután hir­telen mondja. — Üdvözlöm, maga az? Alacsonyabb nálam, a válla­mig ér. Tetszik szelíd, barna szeme, festetlen, szép arca. Mi­előtt megszólalhatnék, összeza­varja bennem a harmóniát. — Tárgytalan a levelem! Géczl János rti Irt rt rtrt /wá- ^ 1 rtrtk <t rtl A. 1 rt rtrt í^aioK manüolmra megmeredsz a pillanatban es hangtalan dudolasra itt itt ülök aztán itt kitörni nem lehet homlokomra tapad a kéz arcodon csillagok a lét megmásíthatatlansága tenyereden patakok csipkézi virágát márványon csirátlanságtól terméketlenségig japán festmények rimtelenül ritmus talanul az alvónak a szó is szívéig gyökereznek a füvek elfogy mellén a virágok szirmokat nyitnak hold billeg a homorú égen összetört csönd aztán a nap is kapaszkodnak ujjaim egymásba szemek kavicsa! edényt formáznak gyűrűtlenül a vízben zuhog a vér kitörölhetetlen mozdulat s párolog a tenger kifordulnak héjukból a kagylók arcomon hogy kihasítsa fájdalmát árkot mos a gyűlölet vize ez éjszakából a nap denevéreket küld a világra időmet élik a magány halai forrásig úsznak a hold árnyékában elülnek a fények hol összeérnek csillagok tükörképükkel őrséget áll a mozdulatlanság esőt fonnak hajukból a fűzek — De hát.:: — Tudja, nagyon elkeseredtem.' — Mellém ül, kezeit összekulcsol­ja, olyan mintha imádságot mon­dana. — Keveset tudtam az életről, mikor férjhez mentem. Szüleim féltettek a férjemtől. Mondták is: rossz ember, nem hozzád való. Akkor nem értettem a féltésüket, de sajnos nekik lett igazuk. A rövid együttlét alatt megtört, megöregített s higgye el. meg­könnyebbültem, amikor az autó­szerencsétlenség érte. — Miért tárgytalan az egész? — kérdem, s próbálom megállítani a szóáradatot. — Még mindig az emlékeinek élek, s a hirdetése felkavart — mondja zavartan. Némán ülünk, s csöndben mor­zsolom a rózsák leveleit. Való­színűleg őt ls meglepte a hir­telen kitárulkozása. — Köszönöm, hogy meghallga­tott — Otthagy, és méltóságtel­jesen elvonul. Követem a tekin­tetemmel. Szép nő. A férfiak a téren utána fordulnak. Barátom­nak is biztosan tetszett vol­na. A második találkozás. „A tele­fonszámom ... Délután 4-től fel­hívhat." Kellemes női hang. S4 éves. tervező, két éve elvált A lakásán fogad. Csinos, az a fajta, akinek az álla környékén bujkál valami kis gonosz vonás. A vi­rágot elegáns mozdulattal helye­zi vázába. A fotelba ül — szem­be velem — nagyon szép lábal vannak. — Igazi nagy szerelemnek In­dult a kapcsolatunk — mondja —, de szexuálisan nem illettünk össze. A válóperes tárgyaláson a bírák belepirultak, amikor a részletekre is válaszoltam. Nem tagadom, azóta próbálkozom. Most vidékre, egy kis községbe akarnak helyezni. Nem bírnám kl azt az életformát Üjból férj­hez kell mennem! Konyakot vesz elő és két öblös poharat. Ahogy feláll, s az ablak előtt elhalad, köntösén átdereng a fény, látom, melltartó nincs rajta. — Egészségére! — Egy hajtásra lehúzza és meg sem rázkódik u erős italtóL — Tudja, nyáron minden év­ben elmegyek üdülni, lehetőleg minél messzebbre, ahol senki sem ismer, de kiábrándultan Jö­vök vissza, nekem semmi sem sikerül. Maga túlságosan fiatal és becsületesnek Játszik. Nem akarom elrontani az életét. Ke­ressen magának fiatalabbat és olyat aki hisz a boldogságban. No. ne duzzogjon. Jöjjön ide és csókoljon meg! Állunk a szobában, ő lágyan omlik rám és lehunyt szemén megborzognak a szempillák. Még a karjaim között van, de érzem, percről, percre távolodik. Lélek­ben már a fotelban kuksol. — Most rossz formában va­gyok. A telefonszámom tudja, ha máskor el akar jönni, csak hív­jon fel. A konyakot azt szere­tem — mondja — s újból emeli a poharát. Majd hirtelen, udva­riasan kidob, még köszönni sem tudok a meglepetéstől. Váratlan volt az érkezésem, barátom éppen borotválkozik. — Voltál a két címen? — kér­dezi. — Igen. de tárgytalan mind­kettő. A tükör előtt áll. Látom, hogy megvágta magát Izgatott, talál­kozóra készül, kapkod, s teljesen simára szeretné borotválni az ar­cát. Kicsit sajnálom, harminckét éves. társat keres, boldogságra vágyik, nem futó kalandot keres. Hirtelen Etienne Rey aforizmá­ja Jut az eszembe; „A boldogság­ra éppoly gyorsan ráununk, mint má^ra." De ezt a bölcs* mondást barátomnak elmondani még nem merem. RÖZSA JÁNOS

Next

/
Oldalképek
Tartalom