Délmagyarország, 1979. november (69. évfolyam, 256-280. szám)

1979-11-11 / 264. szám

93 Vasárnap, 1979. november 11; Munka és életvitel I

gazán nem hat az újdonság erejével a munkának, mint minden érték forrásának, következésképpen, mint az életviszonyod alakítójának meghatározása. Újdonság sokkal inkább az, ahogyan a változó valóság prizmáján átcsillanva, új megvilágításba kerülnek, módosuló tartalmakat fejeznek ki manapság még efféle alapigazságként ismert. ismételt fogalmak és kapcsolódási vonzataik is. Idézzük csak föl — a fogalmi átrendeződés szemléltetéséül — a hajdanvolt jelszót, mely olyanynyira tömör sűrítésben tüio-özte a kor igényeit: „Termelj többet, jobban élsz". Ha alaposabban meggondoljuk, ez az egyszerűségében is oly sokatmondó követelmény pontosan közvetítette mindenkihez azt az alapvető társadalmi tényt, hogy az általános hiánykorszak közegében minden többletként termelt darab, kiló, tonna és hektoliter valamilyen 6ürgető igényt, javak beszerzésére irányuló óhajt elégített ki, ahhoz tehát, hogy jobban élhessünk, mindenekelőtt az elosztható javak gyarapítására volt szükség. Innen azonban térjünk vissza napjainkhoz, és válasszunk útjelzőként két olyan állásfoglalást, amelyek csupán egyben rokoníthatók; egyiket sem illeti meg a feltételezés, hogy különösebb rokonszenvvel viseltetnének társadalmi viszonyaink iránt. Mindemellett tanulságos lehet, ha ilyen véleményeket, rólunk alkotott értékítéleteket is kellő figyelemre méltatunk. Nos, a svájci Basler Zeitung tudósítója ekképp számolt be rólunk lapjában: „Több termék fogyasztasában Magyarország nem marad el túlságosan Svájc mögött 1977-ben például 1000 lakos közül Magyarországon körülbelül 250-nek volt televíziója (Svájc: 284), 241-nek rádiója (Svájo: 331), a magyar húsfogyasztás egy főre számítva évente 70 kilogramm, 5 kilóval marad el Svájcétól." A másik közlés esetében a riport dátuma is figyelemre méltó; a Stern tudósítója így adott hírt rólunk augusztus 2-án megjelent riportjában: „Sertéshúshegyek és libadi»nping, televízó és gépkocsi, Magyarország a legutóbbi áremelések ellenére még mindig a fogyasztás mámorában él. A piacokat elárasztja az élelmiszer. Hús, hal, szárnyas,. zöldség, vaj, sajt, tojás, kolbász, szalonna, hagyma és paprika — az emberek a legeldugottabb helyen levő vendéglőben is csámcsognak, rágnak és nyelnek. A kalóriákat számon tartó nyugatnémetek már a látványtól is idegsokkot kapnak." Vonjuk le e közlésből az elfogultság indulatos és ízléstelenül fölényes felhangjait; a levonás után még helyezzük mínuszba azt is, hogy tudjuk: nincs nálunk sem mindenki ama fölöttébb kellemes anyagi helyzetbe, hogy manapság a legeldugottabb vendéglőben üldögélvén rágjon és nyeljen. S ha elvégeztük e műveleteket, még mindig marad tanulság, amit azért az iménti tudósításból érdemes kiemelnünk. E tanulság persze távolról sem az, mintha okunk lenne az idegsokkra attól, hogy minden kapható nálunk, s hogy jól táplálkozunk. Azokat az életviszonyokat, amelyek ezt lehetővé tették, bizony, kiérdemelte ez az ország. Bizony, a Stern tudósítója nem tudja, honnan is tudhatná, mily történelmi mélységből örökitődött át nálunk a jó táplálkozás — ha úgy tetszik: a rágás és a nyelés •— igénye; bizony, honnan is tudhatna, hogy azt az életszínvonalat, amit jobbára a 60-as évtized hozott nálunk, évszázadok, s a közvetlenül előző évek hiánya, szegénysége előzte meg. Mindemellett kétségtelen: igényeink kielégítését, az életszínvonalat nem alapozhatjuk arra a megállapításra, hogy ezt bizony kiérdemeltük. Éles a verseny a nemzetek mezőnyében, ahol szintúgy az érvényes, mint amikor a boltba lépünk: semmit nem adnak ingyen, a világpiac tehát korántsem méltányolja érveinket. De érvként ott csak azt fogadják el: milyen termelékenyen, milyen minőségi színvonalon, mennyire eredményesen dolgozunk. Ezt az érvet — igaz — esztendők óta pontosan így közlik az illetékes állásfoglalások és a publicisztikus elemzések is, s ha foganatja, a valóságos hatása mégis elmaradt a várakozástól, az mindenekelőtt abból következik, hogy elmaradt ezeknek a nyomatékos érveknek a pénzügyi, jövedelmi közvetítése is. Tehát, az a tény, hogy sokáig a közpénztár, a költségvetés átvállalta e világpiaci „érvelés" következményeit, természetesen és szükségképpen hatott tudatunkra, életvitelükre, arra is, hogy cselekvéseinkben kellően levonjuk a merőben új helyzetből adódó következtetéseket. S ha mindezek után figyelembe vesszük azt is, hogy termelékenységünk messze elmarad az iparilag fejlett országokétól, 6őt, a KGST-ben sem foglalunk el „előkelő helyet" — érthetővé válik, hogy a munkának és az életvitelnek, teljesítményeinknek és fogyasztásunknak szükségszerűen közelíteniük kellett egymáshoz. Hiba lenne a termelés és a fogyasztás kapcsolatát olyan merev módon értelmezni, hogy a magasabb fogyasztás szükségképpen jobb munkát vonz, a mérsékeltebb fogyasztás pedig gyengébbet. Az a társadalmi logika is eredményekhez vezethet, ha — immár a személyes tapasztalat alapján — közelíthet egymáshoz a gazdálkodási teljesítmény és az életvitel, a fogyasztás, a jövedelem. Pontosan ezt a logikát követik napjaink intézkedései, szabályozásai, változásai. Ne túlozzunk: e logika kialakításában a körülmények kényszere, a világgazdasági változások nyomása, az ország — nevezhetjük így is — nemzetközi megélhetési viszonyai nagy szerepet játszottak. Ám kétségtelen: ez a szerep, ez a hatás, történelmi értelemben, lehet nagyon kedvező is. Kedvező abban a megvilágításban, hogy segítheti a tömeges és személyes felismeréseket, melyek a munka és az életstílus újabb, korszerűbb kapcsolatához vezetnek. Ez a kapcsolat lényegében azt jelenti, hogy eredményesebben, hatékonyabban, keményebben kell dolgoznunk; életszínvonalunk megőrzésének és későbbi emelésének csak ez lehet az alapja. S noha ez így közhelynek tűnhet, mögötte a munka új r értelmezése' is" húzódik, s ez adja e közhely újdonságértékűt, módosuló tartalmát. Az új tartalom pedig azt jelenti, hogy nemcsak a szorgos munka, hanem valós, gazdálkodási eredménye — tehát: a szorgos munkával előállított termékek használhatósága, kedvező értékesíthetősége — az országos és személyes gyarapodás forrása. Amiből egyszersmind az is következik: ahol nem vezet ilyen értékgyarapodáshoz a munka, ott csökken, netán megszűnik • a termelés. Mindez összhatásában végül is azt jelenti: összhangba kerül a munka és a személyes életvitel, az országos eredmény és a fogyasztás, „nemzetközi helyezésünk" és az elosztható jövedelem. Ezt a közelítést most és a következő években oly módon kell értelmeznünk, hogy a fogyasztási—jövedelmi színvonal megőrzésével a társadalmi egyenlet másik oldalán: a jobban, eredményesebben végzett munkával alapozzuk meg előrehaladásunkat. TÁBORI AJVDRAS A kultúra szekere K

önnyű lenne bizonyítanunk, ha kellene egyáltalán, hogy közművelődési hálózatunk nagy anyagi áldozatok árán épült ki. Jó húsz évre tudok visszatekinteni ebben a szakmában, anynyi ideje cseng ugyan a fülembe sok népművelőnk panasza, mely szerint kevés a pénze az igényes munkára, mert a puszta létfönntartás sokszor megalkuvásra kényszeríti, bátran mondom mégis, aki eltökélte magában, hogy minden lehetőséget kihasznál, és az emberek szellemi fölemelkedését szolgálja, szerényen is szép eredményeket mondhat magáénak. Praktikus szervünk az agyvelő, idők múltával képes egy vágányra állni, és megesik, hogy más járatok berozsdásodnak. Ha mozgatjuk, ha csiszoljuk, lepórög a rozsda. A művelődési ház, ha csak azt a föladatot vállalja .is magára, hogy emberek tucatjainak agyát tartja mozgásban újabb és újabb töltésekkel, társadalmi jótéteménye már kimondhatatlanul nagy. Ha segíti eligazodni bonyolult életünkben a tibláboló embert, ha netán új képességeket is ki tud fejleszteni, ha befoltozni tudja művelődésünk hézagjait, ha építeni tud ismereteink eddigi alapjára, akkor betölti rendelt és vállalt hivatását. Személyes tapasztalatok és hiteles fölmérések igazolják, a kultúra sok szép háza ilyen. Azt is, sajnos, hogy közülük sok nem ilyen. Berozsdásodott tekervényeinket mutatnánk, ha föl nem Ismernénk a helyzetet, és akkor is, ha nem keresnénk az okokat A pénzt emlegetjük régóta első helyen, ha védekezésre szorulunk. Nem lehet tagadni, forint nélkül nyikorog, döcög, lassan halad és sokszor elakad a kultúra szekere. Ha azonban úgy tesszük föl a kérdést, mindig arra fordítjuk-e a pénzünket, amire szántuk, hamar belátjuk, legfőbb bajunk nem a pénz hiánya Vállalataink, szövetkezeteink legtöbbször alamizsnát adnak csak meglevő, művelődésre könyvelt forintjaikból a közművelődésre, de arra is van példa, hogy még alamizsnát se. Szemléletbeli görcsök említődnek a második helyen. Népművelők sokasága személyes ismerősöm, sokszor hallom panaszukat: az apaállat-istálló társadalmigazdasági hasznossága sokak előtt nyilvánvalóbb, mint a művelődési házé. És a benne dolgozó népművelőé. Ezt a gondolatot nem folytatom tovább, nem méltó rá. Föl kell azonban említenem, igen sok kiváló népművelő lépett más pályára, mert úgy érezte, nem becsülik, sőt gátolják munkáját. A statisztika itt nem mindig segít, hiszen bizonyítani lehet, ha elmegy valaki, jön helyette más, de a másik sokszor egészen más. El kellene hinnünk, népművelő csak az lehet, akit annak ismernek el az emberek. A rövidke húsz esztendő, amit tapasztalatokkal tudok áttekinteni, olyan példákkal is szolgái. hogy utána ment a népművelő az embernek. Ott kereste,' ahol van. Súlyos gondunk, a kiépült hálózatba legtöbbször várjuk őket. Ha nem jönnek, kimondjuk, úgy változott a világ, hogy nem igénylik szolgáltatásainkat. Ha valamit nagyon be akarunk bizonyítani vagy előbb, vagy utóbb, de legtöbbször sikerül. Nem akarom festeni az eget, tapasztalom, csöndesedik sokszor a lelkesedés, visszhang nélkül marad néha a nagyszerű kezdeményezés is. Arra is tudnék azonban példakat sorakoztatni, akár névvel és lakcímmel is, hányan indulnának neki szellemi fölfedező utaknak, ha segítséget kapnának. Váltanunk kellene: ne arra hivatkozzunk, aki eltávolodott tőlünk, azt segítsük, aki közeledne. Nyugdíjas barátom, megrögzött pedagógus, kelt ki magából a napokban, amikor nepmüvelési oldalágról elárvuló tanyavilágunkat sodorta elő a beszéd. Arról volt szó, hogy az „elnéptelenedett" címkével fölruházott iskola egy része dehogy áll elnéptelenedett körzetben. Régi, második funkciója ha elhal, fölmérhetetlen réseket üt a közművelődés táblázatain. Hová lettek innen a népművelők? — ezt kérdezte, és előhozta pályakezdő éveit, amikor a tanyai iskolák esténként fölnőtteket fogadtak. Nem veszszük észre — ezt is kérdezte —, ahonnan kihúzzuk a lábunkat, oda beteszi más? Kemény jóslatát azért nem írom le, mert nekünk nem jósolnunk, hanem cselekednünk kell. Velünk együtt lépnének a kint levők is. Szeretnének fejben is egyenrangú állampolgárokká válni a beljebb lakókkal. A bezárt iskoláknak igehirdetője, népművelője sincsen- Rúzsán számoltuk össze nemrég, nyolcszázötven emberre jut egy művelődési ház, és kétezer-ötszázra hat bezárt tanyai iskola. Lakótelepeink szociológusai hívják föl a figyelmünket rá, hogy új városrészeink lakói is mészsze esnek a közművelődés lehetőségeitől. Azt is ők mondjak, ha kivárnánk, amíg nagy épületeink lesznek hozzá, talán már nem is kellenének az épületek. A könyvtári honfoglaló kísérletek szép példával állnak előttünk, a műveltség terjesztésének legalapvetőbb eszközét hozzák forgalomba ott, ahol egyelőre más eszköz nemigen van. Tanyáink és új városaink ügye, íme, egymás mellé került. Elmondanunk a gondokat kevés, de mit tehetünk? Azokat kellene megkeresnünk újra, akik a népművelői igehirdetés fölkent apostolai voltak jó ideig, és azokat hívni melléjük, akik szívesen csatlakoznának. A közművelődés módozatai kiapadhatatlanok és kiaknázhatók. Meggyőződésem, sokan vannak, akik nehéz terepen is hajlandók tolni a népművelés szekerét. HORVÁTH DEZSŐ cízSEMMI: NEKEM Ó^ÍÍ.^n U.IL DOHA FIAMCANADA: NEMCSAK AZT MU-! If^^&BbRáADZlKA KtSrj \AZ lSIASOM_wZe/fc Zoltán Konczek lózsef Tizenegy gyilkosom Hétvége Tizenegy bicskával szívemben tizenegy gyilkosom körében —: nyugtattam őket, ne riadjanak, nem sorolom Isten fülébe tizenegy gyilkosom nevét, így aztán halálomban megnyugodva, mégegyszer koccintottak s odább tolva a poharat, elindultak a város tizenegy környékére. (Ahányan, annyifelé laktak.) Aztán három nap múlva tizenegy feketébe öltözött férfi vállára vette koporsómat, aztán a tujabokrok sorfala, aztán a fejtől lábig jó gödör, aztán a szorgalmas lapátok, s ők megvárva az utolsó dübörgést, mint a tüntetők, sorban elvonultak. (Csak egy borzas kis szél futott után-.' bokájukat keresve.) S végül, mint három nap előtt, ültek a kocrma hosszú asztalánál, kezükben homályos pohár, s homályos szemmel nézték, hogvan írom meg ezt a költeményt — Eső száll a kockaházak lapos tete jére. Az esőben zöld víz, buborék meg fény van. Tetőn kátrány, de lejjebb az asszonyok [íábafehér.ie puhul a párolgó délutáni mélyben. Szőlővel, almával, kosarával hazaér A rég vágyott gömbölyűség esőköpeny-sátoros [hona. Felmered a jókedv, s kiböki a tévé egyszemét. Ilyenkor már Odisszeusz sem bolyongana. És a tenyérbe települt ikrás teli combok teljes érzetében öntudatlan dadogó szavak zuhognak, hiszen szombat van. Lehetnek l [bolondok. Legalább a vége jó. És mindjárt igazabb. Szeder Katáim Táltos A csillaghomlokú kancát a kertek végibe űzték Ne varázsolj zöld zivatart ne varázsolj [tiszta időt ME VARÁZSOLJ úgysem kap rád a királyfi nem vagy csillaghomlokú mén