Délmagyarország, 1979. szeptember (69. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-09 / 211. szám

Vasárnap, 1979. szeptember 9. 11 MAGAZIN Egy jó nap H étfő volt A vasárnapi apuka fölment a kisfiú­ért A nagymama vigyá­zott rá. — Elviszem egy hétre — Azt nem Nyolc órát Ítélt a btróeág, délután hatig viheted. — Nincs magának szive! Miért nem engedik ei a gyereket? — TI sem engedtétek, míg ná­latok volt. Csak szerencsére van még jog- meg igazságszolgáltatás ebben az országban, hogy meg­védje az embert a hozzád ha­sonló erőszakos fráterektől. Most sem dolgozol, ml? Ha rendes em­ber volnál, vasárnap jönnél a gyereket látogatni — Vén kurvái — mondta a vasárnapi apuka lakonikusan. Magához ölelte a kisfiút bevág­ta az ajtót maga után. Lent várta a másik nagyma­ma a nagypapával. Rávetették magukat a gyerekre, csókolgat­ták, tapogatták. — Megismered a nagymamát? — Emlékszel a nagypapára? — Adjál puszit! — A kisfiú nem adott de tűrte, hogy pu­szilgassák. Amikor abbahagyták, megtörölte a képét a kezefejé­vel. — Milyen sápadt ez a gyerek. — Biztos nem viszik a levegő­re. — Nem foglalkozik ftt szegény­kémmel senki. Becsukják a szo­bába, egész nap rá sem néznek. A tanácsháza felé mentek. Az apuka felvitte a gyereket ts. A gyámügyi előadó a fülét piszkál­ta egy eeruzávaL — Adjon engedélyt, hogy ha­zavihessem egy hétre a fiamat — A anyának ítélték, vele egyezkedjék! — Akkor csináljanak környe­zettanulmányt hogy egészségte­len helyen nevelik a gyermeke­met. Levegőváltozásra van szük­sége. — Már csináltunk. A tárgyalás előtt. Nincs azzal a környezettel semmi baj. — Nézze, milyen sápadt! — Fölkapta a kisfiút keményen az asztalra állította. — Fehér a bőre — mondta a hivatalnok. — Igen? Vegye tudomásul, hogy magát is följelentem elfo­gultságért, és a hivatali hata­lommal való visszaélésért! össze­játszik a feleségemmel. Na. árul­ja el, mennyit adtak magának? Vagy természetben fizették meg a jóindulatát? Az előadónak arcizma sem rándult — Sajnálom, uram. — Perújrafelvételt fogok kér­ni! — Kérjen. — Mit ettél ma reggel? — érdeklődött lenn a nagymama. Teát — mondta a kisfiú­— Hát még? — Kiflit, — Mást nem? — Sajtot. — Husikát nem adott az anyu? — A kisfiú hallgatott — Éhes vagy? Nem laktál Jdl, Ugye, bogaram? Ad neked a nagymama finom pipihúst — Kezdte elflráneigálnl az útra csomagolt sült csirkét — Ne itt tömd az utcán! — mondta a vasárnapi apuka. Poros kisváros volt Kisétáltak egy kopott ligetbe. — Szoktak az anyuhoz vendé­gek járni? — érdeklődött a va­sárnapi apuka. A kisfiú nem ér­tette. — Valami bácsi nem szokott hozzátok jönni? — A postás bácsi. — Más nem? — A gyerek un­ta a témát — Ott a madárka — mutatott egy verebet — Milyen kopott a ruhája — mondta a nagypapa. — Ezt a kis nadrágot még én vettem neki — válaszolta az apuka. — Nem vesznek szegénykém­nek semmit — háborgott a nagy­mama. — Na, ne félj, kincsem, majd vesz neked a mama. A le­lencben Is jobb dolgod lenne, mint ezeknél. — Énekelj valamit apunaki — Metyagőzös Kanizsára -— énekelte engedelmesen a kisfiú. Hasacskája ütemesen hullámzott az igyekezettől. — Gyere nagypapához lovaca­kázní! A nagypapa nehézkesen mor­gott Nyakába vette a gyereket, föl-le szaladgált vele a lejtőn. Feketére égett arcáról ömlött a verejték. — Még egyszer — követelte a kisfiú. — Még egyszer. De most ne szuszogjál! — Szedjél virágot a nagyma­mának! — Szedett Nehezen telt az idő. — Apu fog néked szöcskét — Hogy csinál a szöcske? Nézd, a papa megmutatja. — A nagy­papa páros lábbal ugrott néhá­nyat Rengett a pocakja. A kis­fiú kezéből kiugrott a szöcske. — Na megállj, szöcske — mond­ta az apuka. Lecsapott a rovarra, kitépte az egyik ugrólábát Visz­szahelyezte a gyerek tenyerére. A szöcske a megmaradt lábéval el­rúgta magét, lehullott a fűbe. — Mér ugrik le? — érdeklődött a kisfiú. — Most már nem ugrik le — vigasztalta az apuka. Kitépte a szöcske másik lábát is. A kék­tiszta égen nagy robajjal elhú­zott egy vadászgép. — Kérsz még kólát? — kér­dezte a nagymama a presszóban. — Kérek. — A felnőttek ösz­szenéztek. — Igyál kicsim, ki tudja, mi­kor Ihatsz újra. A kisfiú megevett három kré­mest Még kellőt becsomagoltat­tak neki. — Talán nem eszik meg előle — mondta a nagymama. Az áruházba mentek. Az apu­ka vásárolt egy cipót a kisfiúnak. A nagymama pulóvert. A nagy­papa nadrágot Rögtön fel ls öl­töztették az új holmikba, igy sé­táltak tovább. — Ki vette neked a cipőt? — Hát a szép nadrágot kitől kaptad? — Pulcsikát ki vásárolt neked? Mire hazaértek, jól belesuly­kolták, kitől, mit kapott. — Eljönnél-e mihozzánk? — kérdezte a nagypapa. — Eljönnék — mondta kis gondolkodás után a gyerek, ösz­szenéztek. — Egyszer úgyis elkapom az anyját — heveskedett az apuka. — A bíróságnál kellene újra megpróbálni — tűnődött a nagy­papa. összecsókolták a kisfiút, aztán az apuka elindult vele a lépcsőn fölfelé. — Szegény gyerek, legalább volt egy jó napja — sóhajtotta a nagymama, és elpityeredett Kér­ges kesével a nagypapa ls elmor­zsolt egy könnycseppet. TANÁCS ISTVÁN Benke László Várakozás az idő szakadékában A már nem te a még nem szakadékából kéken képzeletemmel hogyan Mert csak a visszavétel gödre csontzenével a dörgő hörgő nőta Létem vasárnapjára hitetlenül hiába hittel ls mindhiába Halálra nem hiába mindörökké bokázv.­előtte csak bokázva 1 Anyám is meggyötörve hull kútmélynyi közönybe s főzi főzi a levest íme a béke csöndje Valahol könnyen födve felsóhajt egy szép halott A pontosság a királyok eré­nye, vallja egy régi mon­dás, ám , ezúttal ezt az erényt nem valami király gyako­rolta — egyébként is egyre keve­sebb van belőlük —, hanem a biológia tanára. S ahogy közele­dem feléje, a Béke tanszék asz­talán már ott volt, ahogy koráb­ban megbeszéltük, a jó öreg Brehm zöldkötetes könyve, de ott az a kétszer két deci is, amit ugyan nem beszéltünk meg, de hát a tanár úr gondoskodó lélek. Isten-isten, kezdtük, majd a ta­nár úr föltette a kérdést: — Miért érdekli az önt, hogy mit eszik a medve? És pontosan melyik medve érdekli? Mert a medvefélék családjába igen sok medve tartozik, az európai barna­medvétöl a jegesmedvén át az amerikai grizzli medvéig... — Engem az európai barna­medve érdekel. És az, hogy mit eszik. — Hát kérem, azonnali — La­pozni kezdte az Állatok világát, annak ts negyedik kötetét s meg­állt a 217. oldalnál. — Itt van. „A barnamedve — Ursus arctus, — Hm. Furcsa dolog, megpró­bálom röviden összefoglalni. — Gondolom, nem minden ta­nulság nélküli a történet. — Persze. Ügy kezdődött, hogy egy fiatal, néhány írását olvasva, tehetségesnek bizonyuló pesti új­ságíró megírt egy tárcát, mely­nek egyik szereplője a saját kis­fia. Másik meg ő, a papa. Na­mármost a gyerek azt ajánlotta az apjának, hogy játszanak maci­sat. Erre a papa vállalta a maci szerepét. A kisfia pedig legyen őzike. A papa azt mondta a fiá­nak, hogy szaladj ám, mert ha utolérlek, megeszlek ... — Na és? Én ebben nem talá­lok semmi különös... — Akadt azonban egy idősebb kolléga, aki talált. És aki kiok­tatta egy glosszában a fiatal kol­légát. mondván, hogy a medve nem eszik őzet, csak csigabigát, málnát, meg mittudomén. mit. — De hát uram... hát nem idéztem Brehmet? Aki mégiscsak ért az állatok világához,,. Hogy még a lovat ls.., hát még egy őzikét! Mit akar ön ebből az mindenit, a huszonévesekről így beszélni... abban az országban, ahol a huszonéves Petőfi,., élt... — És huszonhat éves korára megírta összes költeményeit. A sort magam is tudnám tovább folytatni.,. például azokkal a huszonéves fiatalokkal, akiknek forradalmi tettei nélkül ma nem ünnepelhetnénk március tizenötö­dikét ... Hogy néhány ismerteb­bet említsek, Jókai huszonhárom éves volt akkor. Vasvári Pál hu­szonkettő .,, — Látja csak, hova elkanya­rodtunk. Attól, hogy mit eszik 4 medve ... egészen a márciusi fia­talokig. Akik, ha ismeri annak a napnak a történetét, azt a már­ciusi napot... — Ismerem. Nagyjóból. — Nos. ott nemcsak a? észről, az okosságról volt szó. Hanem — a szívére tette a kezét —. erről is. A szívről. Meg az elszántság­ról, a lelkesedésről. Sőt talán ön jobban emlékszik, volt köztük egy dadogót. Ha jól emlékszem, ee­sel kezdődött a neve ... — Jól emlékszik. Sükey Ká­Mocsár Gábor Mit eszik a medve? pillantott fel —- Európa legna­gyobb súlyú ragadozója," — Ragadozó? — csodálkoztam. — De mit eszik? — „Fő tápláléka — idézte Brehmet — rendszerint növényi anyagok. Megeszi a halat, a csi­gát, rovarokat és a dögöket is, nagyon szereti a málnát és áfo­nyát. Emellett feltúrja a hangya­bolyokat, s nagyon kedveli a mé­zet és a gyümölcsöt. Előfordul, hogy kifosztja a gyümölcsöskerte­ket, így nagy károkat okoz az­által, hogy amikor felmászik cse­resznyefákra, súlya alatt letörnek az ágak,.." — Hát hogy ilyen szemtelen legyen, nem is hittem volna. De miért mondja róla Brehm, hogy ragadozó? — Ha megengedi, folytatom. — Ujjaival követte a sorokat — „Tavasszal a havasi legelökön le­legeli az első fiatal füvet- Kközx ben némelykor arra a tapaszta­latra jut. hogy a legelésző juho­kat minden nagyobb fáradság nélkül zsákmányul ejtheti, s így a nyáj tolvajává válik .. — Aha! A mézesszájú Mici­mackó, a gyermekek kedvence! Birkákat rabol.., Nahát! — „Ha szűkében van a növényi élelemnek, az éhség és a nélkü­lözés vaLódi ragadozóvá teheti. A sikerek vakmerővé teszik. Így vá­lik a barnamedve az Uraiban — minthogy az európai barnamed­véről van szó, az Ural is európai földrajzi fogalom, legalábbis az Innenső oldala, jegyezte meg mel­lékesen a tanár úr, majd folytat­ta az idézetet — a lovak legmeg­átalkodottabb ellenségévé. Még a kocsi «lé fogott lovat ls megtá­madja. Ha a medve elszemtele­nedik, éjjel, sőt nappal is meg­jelenik az istállóknál, s megpró­bálja feltörni ajtajukat vagy fel­feszíteni a tetejüket. Rendkívüli erejével a barnamedve még ak­kora zsákmányt is el tud hur­colni, mint a ló vagy a tehén, így pl. a biojewiesai területen egy medve... — Nagyon kérem, ne folytassa tovább. Ne ábrándítson ki vég­leg a macikból, hiszen ezek még a mesebeli csúf, rút farkas-bar­kasnál is veszedelmesebb fickók! — Hát kérem, ez az igazság az európai barnamedvék körül. Csak azt nem tudom, hogy egyáltalán van-e még belőlük Európában. Ügy értem, az állatkerteken meg a cirkuszokon kívül. Szabadon. — Vannak. Tudja, én egyilc szovjetunióbeli utamon Moszkvá­ból gépkocsival elmentem Za­gorszkba, hogy az mily csodála­tos vároe. csupa templom te bú­csújáróhely, hát egy nagy-nagy erdőn kellett keresztülmenni, bi­zony, ki volt téve nem is egy helyen a medveveszélyt jelző táb­la. És talán a Kárpátokban is van még néhány. — Lehetséges, Ámbár még min­dig nem tudom, miért érdekli ép­pen önt. épp a barnamedve ét­rendi* egész medveügyből kihozni? Ta­nulságot? — Nem érti? De hisz uram, ez akár tanmese is lehetne arról, hogy valaki nem ért valamihez, mégis kioktatja azt, aki ért ah­hoz a bizonyos valamihez. Nem találkozott ön ilyesmivel az élet­ben? — Ohó,,, kezdem már érteni a maga ravasz észjárását. Hát hogy az ördögbe ne találkoztam volna ilyesmivel! Nagyon is! Akármilyen értekezleten. Például — szakmámnál maradva — tan­testületin. De mondhatnánk más­féléről is. Ahol hiába mond va­laki akármilyen okos dolgot az asztal alsó végénél, mégis annak van igaza, aki az elnöki székben ül. akármilyen butaságot vála­szol is annak az esetleg fiatal kollégának, aki okosabb, mint 6. Nincs igazam? — De — helyeseltem —, elő szokott fordulni ilyesmi, nem vi­tás. De ha már a fiatalok okos­ságát említette, ezt komolyan gondolja? És ha igen, akkor mi­től okosak ezek a fiatalok? — Attól uram — s göcögve ne­vetgélt —, attól, hogy mi tanít­juk őket. öregek. Például én — történetesen biológiára. Azt ls megkérdezhette volna, vajon miért nőnek magasabbra. mint rni, mert ezt, gondolom, ön is tudja, általános jelenség. Hát at­tól uram, hogy mi etetjük őket, igenis, mi, öregek! Na, isten-is­ten. — Ha már a fiataloknál tar­tunk, akik között persze akadnak buták is, erről se feledkezzünk meg —- a tanár úr erőteljesen „igen"-t bólogatott — és persze, vannak okosak is. Amit az ön gondolatmenetét folytatni akarva mondok, azt én a rádióból hal­lottam .,. — Tudom, hogy szokta hallgat­ni. — Nos, néha odafigyelek és egyszer valami megütötte a füle­met — Ahal, jelezte érdeklődé­sét a tanár úr. — Történetesen az úgynevezett rátóti humorfesztivál tanácskozásáról közvetítették, ter­mészetesen magnóról, néhány hozzászóló fejtegetését. Nos, az egyik, mellesleg egy budapesti szórakoztató színházi intézmény igazgatója, a kritikát meglehető­sen elmarasztalva ... eddig még nincs szerintem semmi baj... de aztán, vagyia közbon valami olyasmit mondott, hogy akadnak vidéki lapocskáknál huszonéves kritikusok, akik, hogy műveltsé­güket. tudálékosságukat bizonyít­sák, bírálni merészelik a tévé hu­moros műsorait, például a szil­veszteri kabarét... amelynek ő, vagyis a felszólaló elmaradhatat­lan résztvevője... Nem tudom, világos-e. amit mondok. — Tökéletesen. Vagyis a hu­szonéves kritikusnak nincs jo­ga,.. — Egy darabig eltöpren­gett, a töprengést csak egy isten­isten szakította meg, aztán igy folytatta: — De uram, a keserves rolyról van szó. Aki dadogás volt, és amikor valaki, valami maredi­ságos illető arra intette a fiata­lokat, hogy hallgassanak az okos, fontolgatva halapgató emberekre, az okos szóra, azt kiáltotta da­dogva, hogy most nincs szük­ség ... o,,, o,,, okos emberek­re! Ez a Sükey is huszonnégy éves volt akkor. — Hát ez nem volt valami okos gondolat attól a SükeytöL Habár •,. bár van benne valami igazság. Ugyanis uram. nem min­den az ész, az okosság, bizony sziv és lélek és lelkesedte 1* szükségeltetik — hogy magam is már rógimódlasan fogalmazzak. Hát ezzel az utóbbivsi vajon ho­gyan állunk? Nem tudtam rá mit felelni, én is elég öreg vagyok már ahhoz, hogy a fiatalok eszével és szívé­vel tudjak gondolkozni és érezni. De — s ebben megállapodtunk —» egyszer erről ls érdemes lenne elgondolkodni és elbeszélgetni. — Np — mondta a tanár úr —. ideje áttérnünk más témára. El­mondanék egy viccet.,. — Nem szeretem a vicceket —» feleltem kissé ingerülten —, mert üresjáratra kényszeritik az em­ber agyát. Azok a hülye viccek. — Tudhatja, hogy ón sem. Egyetértünk, de ez nem ám olyan vicc. Pontosan belefér a témakörünkbe. — No — nyugodtam bele — tessék elmondani. —• Ismétlem, ez vicc és nem megtörtént eset, de mégis a té­makörbe vág. Tudja kérem, hogy vannak beszédhibás gyerekek. —­Hogyne tudnám; pöazék, dadogó­sak, selypítők, persze, hogy van­nak ilyenek. — No», egy ilyen beszédhibás gyereket, tanéri ta­náesra, elvitt egy logopédushoz a mama. Tudja, a logopédus.., — tudom, tudom, bólogattam türel­metlenül, hogyne tudnám, hogy a logopédus a helyes kiejtésre ta­nítja a hibás beszédüeket —, nos, a logopédus megvizsgálja, beszél­teti a gyereket aki „s" hang he­lyett mindig „sz" hangot ejt ki. Például „sajt" helyett azt mond­ja: „szajt". — No és? — kérdeztem. —- Mire a logopédus azt mond­ja a mamának: „Szajnos, ez elég gyakori ktejtészi betegszág." Jó vicc, mi? Legyintettem, bosszúsan, Ezzel fejeztem kl. hogy a vicc nem jó: ilyen logopédus nincs. A vice te­hát nem érvényes. Rossz. — Na jó — mondta béküléke­nyen a tf»nár úr —, nem akar­tam önt felbosszantani. Lehet, hogy rossz a vicc, de témakö­rünkbe belevág. Vagy nem? — Hááát. feleltem, úgy nagyjából. — De az a tanmese, amit ön a medve étrendjével kapcsolat­ban elmondott, beismerem, az Igenis, nem minden tanulság nél­kül való. — Az asztalhoz koppan­tottá pohara talpát, — Isten-isten. Így aztán végül is békességgel váltunk el egymástól. I

Next

/
Oldalképek
Tartalom