Délmagyarország, 1979. szeptember (69. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-09 / 211. szám

Vasárnap, 1979. szeptember 16. 11 MAGAZIN Gondjainkról sokszemközt M

ivel a világ gazdasási gondjainak: hatását elsősorban a mindennapjainkban. kialakult életvitelünkre, életmódunkra gyakorolt hatásában vagyunk képesek fölmérni, mindaddig, amíg egy-egy globális válság ném módosítja lényegesen szokásainkat, életünket, személyesen alig veszünk tudomást róla, megmarad számunkra újsághírnek, tévékommentárnak. Am az energia- és nyersanyagárak immár nálunk is elkerülhetetlenné vált emelése már sejteti, hogy ez a folyamat ha tovább tart szükségszerűen jelentős hatást fog gyakorolni mindennapi életünkben is. Előbb-utóbb tehát mindenképpen át kell gondolnunk. mi az, amihez életmódunkban ragaszkodni kívánunk, s mi az. aminek mértéktelen használatáról le kell mondanunk, hogy egyensúlyban tarthassuk az ország. s saját családunk gazdálkodását Át kell gondolnunk mindezt hiszen az energia- és nyersanyagárak emelkedése belátható időn belül aligha áll meg. Lehet ostobának tűnik ez a Jóslat hiszen mostanában egyre többször hallom a kérdést: meddig mehet ez még így? Azaz, a kérdezők azt hiszik, hogy az energia- és anyagárak drágulása egy lényegében, alapvető okaiban nem indokolt folyamat, amit elhatározás kérdése, hogy mikor állítunk le. Pedig ez a folyamat amennyire szükségszerű, éppoly természetes következménye a világ mai helyzetének. Az okokat vizsgálva, a számtalan összefüggésből csak néhányat lehet e helyütt kiragadni, de néhány adat és tény is maradéktalanul képes érzékeltetni e folyamatok mozgatórugóit átfogó okait Kezdjük a felhasználók oldalával. Ma a Föld energia- és nyersanyagtermelésének 75 százalékát a világ lakóinak a fejlett országokban (Észak-Amerika, Európa, a Szovjetunióval és Ausztrália, valamint Japán) élő 33 százaléka használja föl. Példaként: az Egyesült Államok minden egyes lakosára a 70-es évek elején évente 13 tonna szénnel egyenértékű energia, 10 tonna acél, 150 kiló vörösréz. 100 kiló alumínium és ón jutott Az Egyesült Államok — mondhatnánk — magasan az élen jár a nyersanyag- és energiafelhasználásban. Ez így is van, hiszen Európa vagy Japán egy-egy lakója általában 40—45 százalékkal kevesebb energiát használ föl, mint az USA egy lakója. Csakhogy mindezeknek az országoknak az ipari-gazdasági fejlődése az amerikai színvonal felé tendál. Mindehhez az Is hozzátartozik, hogy az Egyesült Államok, ahol a világ népességének mindössze hat százaléka él, a hetvenes évek elején a világ nyersanyag- és energiafogyasztásának több mint 30 százalékát sajátította ki a maga számára. Ebből viszont az következik. hogy ha csak a többi fejlettnek tekinthető ország — amely csak a népesség 33 százaléka! — ipari és gazdasági fejlődése elérné az USA jelenlegi színvonalát, ehhez a világ energia- és nyersanyagtermelését a jelenleginek majdnem a kétszeresére kellene növelni, ha pedig a fejlődő országoknak jelenlegi, minimális fogyasztását is vesszük alapul, akkor a háromszoros energia- és nyersanyagmennyiségre lenne szükség. A föltevés nyilván eleve világméretű igazságtalansággal számol. hiszen föltételezi, hogy a fejlődő országok abszolút számban megmaradnak jelenlegi fölhasználásuknál. Ez pedig nyilván képtelenség. Ha pedig igazságosan akarnánk számolni, vagyis azt a célt tűznénk magunk elé, hogy az egész Föld lakói a jelenlegi amerikai színvonalon éljenek, fogyasszanak és termeljenek. akkor a jelenleginél mintegy hússzor több energiára és nyersanyagra volna szükség, föltételezve azt. hogy közben nem növekszik a népesség. Csakhogy ebben az esetben mindkét föltételezés abszurd, hiszen belátható időn belül a Földön képtelenség meghússzorozni az energia- és nyersanyag termelést, a népesség pedig — elsősorban a fejlődő országokban — vészes gyorsasággal növekszik. (Ha például a fejlett országokban évente mindössze 0,5 százalékkal növekszik a népesség. ötven év alatt akkor is megkétszereződik.) A világ számára tehát egyszerűen gyakorlati okokból sem lehet követendő példa az amerikai életforma, mivel azt csupán a Föld lakosságának roppant kis hányada számára teszik lehetővé bolygónk erőforrásai. Csakhogy mindezt még nem ismerték föl sok helyen a világon. Ahogyan Barbara Ward és René Dubos írják az ENSZ megbízásából szerkesztett könyvükben, a „Csak egyetlen Föld van" című kötetben: „A társadalom normáit máig is a leggazdagabbak fényűzése szabja meg... Az inflációs nyomás legfőbb okai közé tartozik az állandó feltörekvés." Az anyag- és energiaválság voltaképpen még nem következett be a maga teljes és kérlelhetetlen szigorával, csupán a válság néhány elemét hozták előre a világméretű áremelkedések. Az okok közül kíséreljünk meg egyet kiemelni. Valaha — s most szóljunk csak az olajról! — a termelő országoknak első rendű érdeke volt a termelés növelése, amelyből elsősorban fogyasztási cikkeket, fegyvereket vásároltak. Ám fordult a kocka, s többek közt éppen a világszerte végbemenő társadalmi változások eredményeképpen, valamint annak következtében, hogy világossá vált: az olajkészletek a termelő országokban, a fölhasználás növekedési ütemét is figyelembe véve, mintegy két-három évtized múltán kifogynak, ezekben az országokban is előtérbe került a távlati gondolkodás. Vagyis az alapvető cél az lett, hogy az olajkészletek kimerülése után is megállhasson a lábán az addig jól élő ország. Ezért az olajbevételekből egy-másfél évtizeddel ezelőtt már egyre több termelőeszközt, technológiát és know-how-t is vásároltak. Csakhogy rendre bebizonyosodott hogy hiába ömlik számolatlanul a dollár, s az érte megvehető technológia, a termelőeszközök garmadája egy olajtermelő országba, az a belső feltételek híján képtelen két-három évtized alatt fejlett ipari országgá válni. Ha pedig erőltetve fölgyorsítják a folyamatot az szükségszerűen gazdasági csődhöz, vagy társadalmi földrengéshez vezet ahogy az például Iránban is történt. A termelő országok tehát egyre inkább belátták: elsőrendű érdekük az. ha a termelés „szintentartása", esetleg csökkentése mellett magasabb árakat képesek elérni, s egyúttal jóval hosszabb időre biztosíthatják maguknak az olajat mint bevételi forrást. Anynyi időre, míg végbemehetnek ezekben az országokban azok a minimálisan szükséges változások. amelyek alapot teremthetnek ipari civilizációjuk megteremtéséhez. « Vagyis, a termelő országok saját jól felfogott érdekeik szerint — az áremelések és a termelés fölfuttatásának lassítása révén — mintegy előre hozták a csak egykét évtized múltán várható volt válság néhány hatását S a dolgok iróniája, hogy ezzel még némi „jót" is tettek az emberiségnek, mivel ily módon máris érdekeltté tettek a fejlett világot hogy komoly kutatásokba kezdjen az alternatív energiaforrások föltárása terén. Mindez csak néhány szempont e végtelenül összetett kérdéskörből. Annyi viszont ezek átgondolása után is nyilván világossá kell. hogy váljék: eddigi magánjövőképeink, egyéni elképzeléseink saját és gyermekeink jövőjéről egy tárgyakban, fogyasztási javakban „szupergazdag" világról — szóval, ezek az elképzelések jórészt tarthatatlanok. S nem is csak energia- és nyersanyagkészleteink korlátozott volta miatt. hanem a környezet szennyezésének hatványozott veszélye okán is. Mert a termelés túlzott és túlzottan fogyasztáscentrikus növelése óriási terhekre vezet a környezetvédelemben is. vagyis újólag rontja a gazdaság egyensúlyát (Az olajnál jóval nagyobb bőségben rendelkezésre álló szén előnyben részesítésének éppen a „tiszta" technológia drágasága az oka.) Ahogyan Ward és Dubos könyve írja: „Azért hegy az emberek többségét ki lehessen emelni a nyomorúságból, talán valóban érdemes jó adag füstöt és szennyet elviselni. De egyre nagyobb esztelenségnek tűnik, hogy az amúgy is jólétben élő családok még egy autóhoz vagy televízióhoz jussanak bűzlő tavak és kihalt folyók árán." Világunkban tehát a következő húsz—negyven évre szóló elképzeléseinkben az energiát és anyagot pocsékoló individuális fogyasztási igények növekedése helyett minden bizonnyal az alapvető emberi igények (jó lakás, egészséges környezet könnyebb, emberhez méltóbb munka, jó táplálkozás, a kultúra) közösségi felkarolása és kielégítése kerül előtérbe, már csak azért is, mert a következő tíz-húsz évben várható árváltozások is ezeket az irányzatokat fogják előnyben részesíteni. Aki tehát nem akar egyre nagyobb és nagyobb, értelmetlen terheket venni á nyakába a fogyasztás halmozásával, az kénytelen lesz ésszerűsíteni életvitelét kénytelen lesz globális, az egész emberiség mércéjével mért racionalitást érvényesíteni mindennapjaiban. Azaz, úgy is fogalmazhatnánk: egyszerűbben, emberibben élni. Nem, szó sincs visszafejlődésről. Inkább egy olyan racionális kényszerről, amely soha nem élvezhetett színvonalon természetesebb és emberibb életmód felé vezérel valamennyiünket SZÁVAY ISTVÁN Géczi lános Önarckép napraforgókkal Röpdös a Nap, donog. dönőg. kavarja az eget dongószárnya — napraforgók állnak felé arccal, csurig-méz képük homloksárga. Higanyszín egünk alatt mondhatni őszben, kóróvá válva vagyok itt mindennek háttal. Léckerítések fogvacogása rácsozza körém szabadságom Athajlik-e rajta testem árnya, ahogy én hajlok át a halálon. Bűvöli az eget a Nap dongószárnya — napraforgók állnak felé arccal, csurig-méz képük homoksiirga. Levél a tengertől Kedves Barátom* Megszegve ígéretemet; nem képeslapot hanem ezt a pár soros levelet küldöm el Neked. A szem lencséje millió felvételt képes készíteni, tárolni, hogy aztán az emlékezet sötétkamrájából azt és akkor hívja élőt amikor szükséges. Előlegként hadd hfvjak elő Neked néhányat betűjelekké alakítva. Fönt a hegyekben sikerült ellesnem valamit Valamit abból a párhuzamból, amely a hegyi emberek és a természet között játszódik. Pontosabban azt, hogy milyen kevéske termőföldből boldogul mindegyik ott a sziklákon. Látom az EMBERT, amint kicsi, játéknyi kaszájával a legmeredekebb oldalakon is minden tenyérnyi területet legyőz. Szinte szálanként rakja — középen karóval erősített — karcsú petrencébe jószágai eleségét, megélhetésének egyetlen zálogát. Ha nem is látom a FA gyökérzetét, mégis tudom, hogy ugyanolyan szívóssággal dolgozik a szikla repedésében. Mert mindegyik él és nemcsak él, de fölfelé tör a fény felé. Emlékszem még jól az iskolapadra. Nem múlt el szeptember, hogy ne írattak volna ilyen címmel házi feladatot: „Legkedvesebb nyári élményem." Ha most lennék diák, bizonyára kioktatnám kedves tanítómat, hogy micsoda ostoba, milyen elérhetetlen, megfoghatatlan ez a cím? Milyen metafizikus?! Mert van-e legkedvesebb élmény? Én nem hiszem. Számomra sok-sok apró élmény létezik... amelyben egyszer az egyik, másszor a másik kerekedik felül. Ha mégis, ezek után is megíratná tanítóm a házi feladatot; nem esnék kétség1 Tápokig nem találtam / Y sehol. Végigtelefonáltam a nyomdákat — nem tudtak róla. Végül üzenetet hagytam, hogy pénteken várom a Pokol Csárdában. Pontosan érkezett, egyenesen odajött az asztalomhoz, köszönésfélét mormogott és leült. Fáradtnak látszott. Szemei alatt petyhüdt táskákba ráncolódott a bőr, hegyes fülei észrevehetően lekonyultak, szőrös mancsai enyhén remegtek. — Elég rossz bőrben van — kezdtem a beszélgetést —, csak nincs valami baj? Lemondóan legyintett, és bekapott egy fél konyakot poharastul. — Belefáradtam, uram, az a baj. Hiába, nem bírom én már ezt a sok gürit. Ledolgoztam pár száz évet, rámférne a pihenés. És minden az én nyakamban van. Az a rengeteg nyomda Budapesten, nem is beszélve a vidéki kiszállásokról — ezért a napidíjért. A két fiam is cserbenhagyott. Tehetséges mindkettő, volt érzékük a sajtóhibákhoz. Gondoltam, átvehetA nyomda ördöge nék tőlem az ifjúsági lapokat. Csinálták is vagy két hónapig, aztán az egyik elment a rádióhoz, a másik a tv-hez bakikat gyártani. Hogy ott jobb a társaság, meg a perspektíva ... Könnyelmű fiatalok, egyik sincs még százéves sem. Pedig ezt a szakmát kérem, szeretni kell. Tudja, kikkel dolgoztam én együtt? Karinthy, Bródy, Hunyady, Móricz ... Volt olyan sajtóhibám, amin a fél ország hetekig röhögött. Kérem, én karriereket tudtam valaha kettétörni. Piros szemeiben egy pillanatra felcsillant valami különös tűz, de néhány másodperc múlva már rezignáltán piszkálta ki fogai közül a második konyakospohár szilánkjait. — És mi van ma? Kénytelen vagyok másodállást vállalni, hogy felépíthessem a nyaralómat Balatonördögön. Nemrég egy nagyvállalat főkönyvelőjének segítettem a kimutatás elkészítésében. A nyereség rovathoz hozzácsempésztem néhány nullát, természetesen a számok végéhez, míg a beruházás és kiadás oldalán a tizedes vesszőt egy kicsit balra toltam- A vállalat kiváló címet kapott. Nem fogja elhinni, de még az ünnepségre sem hívtak meg. Hát érdemes lelkiismeretesen dolgozni? Nehéz mesterség ez, uram, megbecsülés meg sehol. Lenéznek a kollégák is, a Tánc ördöge, és a Test ördöge egyenesen kiröhögnek, ha meglátnak nyomdafesté kes, ócska munkásruhámban. Persze, ők az entellektüelek... Belefáradtam, előbb-utóbb abbahagyom. — Ne keseredjen el, hiszen igény van a munkájára — ,vigasztaltam. Gondoljon a sikerei, a Ludas Matyi közkedvelt „Tücsök és bogár" rovatára ... — Menjen a pokolba! — kiáltott rám villogó szemekkel, feugrott és fizetés nélkül távozott. VÁRNAI PÉTER IVÁN be, ezt írnám a fehér papírosra: „Egyik sem és mindegyik." Két lubickolás közben a parton hozott össze a véletlen I. B. Kolev bolgár gépkocsivezetővel. Hallgatva magyar szavainkat, ő szólított meg, szintén magyarul, ám kissé akadozva. Kiderült, hogy a II. világháborúban nálunk is harcolt, Nagykanizsáig üldözte a „fasisztó"kat Társalgásunk hamarosan egy üveg bor mellett folytatódott. ha azt társalgásnak lehet nevezni. Előkerültek a több mint harmincéves, elsárgult dokumentumok a belsőzsebbal. Meghagyta mementóként a szíve fölötti zsebben. Elragadtatással szólt Országházunkról, ahol a magyar kormánytól kitüntetést is átvehetett a hatvanas években. Természetesen dicsérte a tüzes magyar borokat és az aszszonyokat. Később föltette a búvárszemüvegét, eltűnt a Feketetenger gyöngyöző hullámai között, hogy pár perc múlva meglephessen valamivel. „Tessek. kicsi ájándek mágyárnak!" — így nyújtotta át azt a színes csigaházat, amelyet az én kedvemért hozott föl a tenger fenekéről. Nappal: fölrázott piezsgő, fürdés öröme, sója. Homok parazsa. Elérhetetlen „bronzra sült" lányok, akik másokat tartanak elérhetetlennek. Alkalmi homokszobrászok, kagylóvadászok, napimádók. De éjszaka! Mikor föl-alá szaladgáló hullámok járnak a partra meghalni. Meghalni, hogy elindulhasson helyettük valahol a végtelenből még több hullám. Ha elmégy a tengerhez; csak éjszaka időzz el a partján. Mert akkor igazmondó. Akkor teregeti ki a titkait. Félelmetes! Ami pedig félelmetes, az csodálatos is. Persze — figyeltem — mást jelent a tenger egy várnai embernek; megélhetést, otthont, hazát. Nekem; akárhányszor lépek a partjára, akárhányszor is fekszem méteres hullámaira, megmarad karnyújtásnyira. Mint képzeletemben, mint a mesékben. Ha átléped a magyar határt, úgy érzed, illetve csak akkor érzed úgy igazán, hogy az egyetlen biztos pontodat veszítetted el. Az anyanyelvedet Először még ringatnak az ismeretlen tájak, később elaltatnak. Azután arra ébredsz egy napion, hogy magadban beszélsz, akár a bolondok. Értetlenül állsz az újságosp>avilonok előtt, minden apró ablak becsukódik előtted, amely otthon még a világra tárult. Fölveheted mentőövedet, ha hoztál magaddal. Előhalászhatod útipoggyászod mélyéről Csokonait, Petőfit, József Attilát. Egyszerre édes lesz minden szó, mint gyermekkorod nyalókái. Talpra állhatsz, lesz egy pont, amire támaszkodhatsz. Az egyetlen! „Nem tudhatom, hogy jnásnak e tájék mit jelent..." Hosszú idő után szeretnék már mélyet szippantani a levegőből, mikor a határőr rányomja bélyegzőjét az amúgy szótlan útlevél lapjára: „Belépett." Baráti üdvözlettel: 1 PÁTKAI TIVADAR