Délmagyarország, 1979. szeptember (69. évfolyam, 204-229. szám)

1979-09-02 / 205. szám

MAGAZIN ft • SN10 Vasárnap, 1979. szeptember 2. Megkérdeztük... Három bunda naponta K

enyeret keresni minden gyár bon lehet, meg ls fizetik máshol is, ha jól dolgozik valaki, de én mindenáron csak ide akartam jönni. Azt nem tudtam, milyen lesz, csak azt, hogy a szomszédasszonyaim Itt dolgoznak. Akkor jöttünk Szegedre, nekem a város is új volt, gyárban se voltam még soha. az is idegen volt, legalább egy-két ismerős lenne benne. Majdnemhogy lábujjhegyen mertem csak bejönni először. Megütötte a fülemet a zaj: meg lehet ezt szokni? Látom a sok szép bundát: én is tudok majd ilyet varrni? Leülök a gép mellé: villanygépen még egyszer se dolgoztam. Megnyomom a pedált, és indul, mint a villám. Azt kellett először tanulnom, hogy akkor induljon, amikor én akarom és akkor is álljon meg Délután már gyerekbundát kaptam a kezembe: mi lesz ebből? Csak annyira sikerüljön, hogy maradhassak! Figyeltem én máskor ls a munkámra, női szabó nem sokat ügyetlenkedhet, de ennyire még nem. Varrom a kicsi bundát, csak varrom, aztán mondom, amit ezen varrni lehet, az készen van. Rá a babára, nézi mindenki, mit tud az új asszony. Monostori Ferenc meg a Bakai Ferenc foglalkozott akkor az új munkaerővel, de ott volt a mustrán a mi főnökünk is, meg az irodából is jöttek. Ha mind csak egy kifogást mond, nekem akkor is végem van. Csak annyit mondtak, jól van. Este tízkor megyek haza, a férjem első szava: maradsz? Én maradnék. Ha megmaradhatok, akkor maradok. Később mondták a többiek, még egy hét múlva se mertem fölnézni a gép mellől, nehogy elrontsak valamit. A hatodik napon hívatnak az irodába. Hol vétettem el a lé. pést? Majdnem elszédültem, amikor azt mondják, részükről a próbaidőnek vége. Most már én mondjam meg akarok-e maradni. Életem első kitüntetése ez volt, a második meg az, hogy negyedik hónapja már exportra dolgoztam. Sokszor nem tudtam rendesen aludni, álmomban is varrtam tovább a bundákat Jöttek hozzám sokáig érdeklődni: hogy van a szaktársnő megelégedve a munkahellyel? Hogy lehetnék? örülök, hogy itt vagyok. Én kérdezem inkább, velem hogy vannak megelégedve? Nem lehet tagadni, exportra nagyobb a követelmény, pedig aki tíz-tizennyolcezer forintot ad egy irháért, itthon is szeret szépet is, Jót is venni. Nagyon nem érdemes mégse rágódni rajta, kár lenne azt mondani, hogy a hazai vevőt lebecsüljük, mert ha jól megtanulja az ember a szakmát, nem tud rosszul dolgozni. Arra küjön erőfeszítés kellene. Azt is vegye figyelembe, hogy Ilyen drága holmira jobban vigyáz az ember, mint pék a kiflire. Ha az exportot „belkeresítik", akkor a gyár is ráfizet, de én is izegnékmozognék a széken, miért nem tudtam Jobban megcsinálni. Tudja, mi ennek a szakmának a legszebb pillanata? Elkészül egy nagyon szép bunda, és magunkra próbáljuk. Benne van az ls, elvégre nők vagyunk: milyen lennék én egy ilyen irhában? Nyugaton én még nem jártam, nem is tudom elképzelni, mifélék a kinti nők, akik a mi bundánkban sétálnak. Nem a szegényebbek közül valók, az biztos. Nagyon erőlködünk, hogy jól érezzék benne magukat Itthon meg mondjuk: de Jó volna nekünk ls! Három bunda naponta — ennyi a fejadag, de nem csak az én munkám van benne. Elmondjam? Megtervezik, válogatják a neki való anyagot, a szabász kiszabja, kézbe veszi a pőszölő — ahol nincs rajta szőr, kézzel pőszölik —, megnyírják mintára, aztán megy a leigazítóba, silfelik, szücsgépelik, ráteszik megint a mintát, leigazítják, csak utána jön hozzánk, a gépesekhez, aztán az ujjázóba, fölrakják a gallért, a mandzsettát, Jön a kézi munka, a vasaló és a minőségi vizsgálat. Ha csak egy ember téveszt, az is nagy hiba. Ha bundák lógnak a boltban, más is megnézi, de úgy, mint mi, talán senki. Ha másét látjuk, különösen. Ilyen munkát hogy lehet csinálni, mondjuk, ha hibát találunk, néha meg ezt: na, ezek tudják, mi a tisztesség. Volt nekem akkoriban más bajom is, nemcsak az, hogy megmaradok a gyárban, vagy nem. Már arról is letettünk, hogy valaha is lesz saját gyerekünk. A világ egyik felét odaadtam volna érte. Azon rágódtunk már, örökbe fogadunk valakit Bementem a kórházba, műtét, az eredmény: semmi. Két évig utána is, hej de nagyon bizakodtam! Nem és nem. Más családot ismerek, ugyanígy jártak, de azok elváltak. A férfinek lett gyereke az új házasságban, de az asszony nem ment többet férjhez. Megint hozzászoktattuk magunkat, nekünk már nem lesz. A tizenhatodik évben, a műtét után hét esztendőre aztán mégis lett Ildikó, a kis Véletlenke. Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok, mondani se mertem, úgy örültem. Mindenki tudta, örülésig vagyunk a gyerekért, hogy mondjam meg ennyi idő után? Fiú is van a családban, de annak külön története van. Engem Panni néninek szólít, az uramat Jancsi bácsinak, a bályámat apukának, a sógornőmet anyukának, az én anyámat pedig nagymamának. Jön a Laci, ha csak ideje van, mindig jön. Nem kell neki bejelentenie előre, mert mindig várjuk. Ha a bátyámékhoz megy, a baksi buszon már mindenki ismeri. Van talán anyja, szegénynek, amíg kicsi korában a sógornőméknél volt, egyszer irt is, hogy látni szeretné a fiát, engedjék meg neki. Visszaválaszoltak, akármikor Jöhet, szívesen látják, nem jött mégse. Azóta semmi hír nincsen róla. Jön vasárnap, most legutóbb ls, délig elbeszélgetnek a lányommal, tévét néznek, olvasgatnak, társasjátékoznak. elmennek a barátnőkhöz, délben ebéd, és amíg a kimenő tart, ott van nálunk. Együtt törik a fejüket az urammal, milyen szakmát válasszon. Azt mondja, neki mindegy, csak Szegeden maradhasson. Ami eddig szóba jött, azért nem jó, mert azt csak Sopronban lehet tanulni. Egy gyerekünk született, látja, mégis kettő van. A lányom ls töri a fejét, ml legyen. Bejött az egész iskola gyárat látogatni, tetszett is mindnek a sok szép bunda, próbálták volna reggeltől estig. Büszke is volt a lányom, na, látjátok, itt dolgozik az én anyám. Megkérdezte a végén az osztályfőnökük, szeretnee valaki ide Jönni, szakmát tanulni. Arra már nem jelentkezett senki. Mind azt mondja, normába dolgozni nem jó. Ildi azt forgatja a fejében, tervező lesz. Irhát a lányomnak? Jaj, nem tudom, mikor lesz, de ha közbe nem jön valami, akkor biztosan nemsokára. Olcsóbban mi se kapjuk, csak a boltba vehetjük meg, legföljebb előre tudjuk, melyik lesz a mienk. Azt nem mondom neki, várj lányom, nézd meg anyádat, ennyi évet leélt irha nélkül, mégis megvan, mert az ilyen beszédre ez a nemzedék nem sokat ad. Arra is gondolok, ha annyi külföldinek a kedvében járok huszonegy év óta, hadd örüljön egyszer az én lányom ls. Várni kell, persze, hogy várni, pénz is kell rá, és azt is meg kell várni, hogy ne nőjön tovább, mert egy bunda egy élet, de benne van az is, hogy kimondhatatlanul nagy öröm volt nekünk, amikor megszületett, miért ne akarnánk ml örömöt szerezni neki. Különben nem követelődző, megérti, mit lehet, és mit nem. (Elmondta Farkas Jánosné a szegedi szőrmefeldolgozóban.) HORVÁTH DEZS0 botár Attila Egy kéz kagylója Hazudjunk, mondtuk, játsszuk le legaláb az ismerős szobának... A meszelésen hajszolt lovakat én — te meg a tengert láttad Az Izzó falról falkában az Idő csaholt, álmunkra támadt Ez volt szerelem? A híres, széttépett éden? Már félvad árnyak. Egy kéz kagylója: óceán-reggelen, zúgatja koponyámat Új reggel A

mikor kivette még . nem tudhatta, hogy mit rejt a kék színú köntöse. A levelesládájában az újság mellett lapult szerényen. Meglepte a feladó neve. — Marcsi! Hiszen három napja találkoztunk és szombaton újra látjuk egymást. — Izgatottságában a sarkánál tépte fel a borítékot és beleszakított a levélpapírba is. A kapkodó kézírás két oldalt töltött meg. Átfutotta, s az első mondatok után valami torz mosoly ült az arcára. Újra, szinte szótagolva olvasta a sorokat, s el kellett ismernie Marcsinak szép stílusa van, és ő sohasem tudna ilyen elbocsájtó üzenetet írni. Pedig az első lépést neki kellett volna már megtennie, mert szerelmük nem ezzel a búcsúlevéllel múlt el. Sokkal régebben megszakadt bennük valami... Talán akkor, amikor a strandon lopva figyelte a szőke hajú lány domborodó melleit, vagy akkor, amikor már nem volt gusztusa Marcsi után inni a pohárból. I tigignézett az Öregen. Jó y feje van, olyan ősmagyar — mondta magában. Istenemre! Valamikor nyugtalanul forgolódhattak utána a lányos anyák a promenádon Kísztihandnadsád" Mennyi lehet? Legalább 190 magas. Agyonverte az élet. Nem is agyon... rongyává. örül, hogy ültében a lábát keresztbe bírja még fektetni a mankóin. Szép az ilyen öregség, mi? A perspektíva... Vajon ki nézett így? A... Derkovits Dózsája, a mellén félkörbe: „Büdös paraszt" Vagy lei tudja! Lehet, hogy éppen Werbőczíre hasonlít. Nem ismertem egyiket sem. Megint a lányon akadt meg a szeme. Éppen rajzolta az öreget. Na ugye, hogy diák — szívta tele a tüdejét elégedetten — és úgy érezte, mindjárt szétrobban a levegőtől, aztán mint egy bomba repeszei, eltörli a föld színéről az SZTK épületét Vagy ha nem is az egészet, de a szemészetet biztos. Mit dumálhat az öreg? Hogy ...6a huszár ... a Tisza Lajos körúton álló lóról. — Nem látszik már rajtam csak a 88 év. Ferenc Jóska huszárja voltam én. Kék lajbi, piros nadrág, piros sapka ... Hijj, az istenfáját! — A fehér fal nem nyelte el a hangot. Állj meg Faust, ez az a pillanat ... az öreg nem hazudik. Lassabban, az istenért... amíg felskribálom a lelkét tata... Jegyzetfüzet is golyóstoll után kotorászott a tarisznyájában, amit egy farmernadrágból csinált. — Azt kérdezd meg, hogyan került a lóra! — súgta oda a lánynak, amikor melléfurakodott. — És a bácsit mikor mintázta a szobrász? — Stróbl volt a művész úr! Két hétig ültem egy széken. Addit7 csak rajzolt, de feszt ám. Hát a lovon se sokkal nehezebb. De a huszárfenék mindent kibír... Nem haragszik ugye, hogy az ülepemet emlegetem? SZTKhuszár Nem haraoszik ... csak gyerünk tovább, öreg. Maga egy aranybánya, ami két .,lö"-vel mondja, hogy ülepem. Ez az, na. az első világháború. Oroszország ... tényleg nem született burokban! — ... sebesültem is nyolcszor. de csak lóháton és szemből ért a kard vagy a pika. A hátam nekem ugyan ... csak az ezredesünk látta. Tudja, még öt éve is találkoztunk a szobornál. Néztük egymást.., maga az. Ferenc? — kérdezte. Én. ezredes úr! Volt ott még egy legény, a hármasoktól is... No, hogy hívták... Eh, szóval megegyeztünk, többet nem találkozunk már. Évek óta most jutott eszébe először, milyen volt sorkatonának lenni. Az őrmester egyszer azt mondta: ne fűzzenek már a viollnkulccsal. Tudom, azzal hangolják a hegedűt. Aztán a gyakorlaton a kis Kövér. akinek az apja ... hát szóval, a csillár és a plafon közt van, odadobta a kézigránátot a golyószórós elé. Az meg széttárta a karját, mintha a felhőknek mondta volna — vigyetek! És feküdt. Napfényes mezőn, széttárt karral feküdni hanyatt, egy fél centis sebbel. A derék katonák így halnak meg mind? Vagy nem? Félig kilógva egy acéldögből. szénné égve. Fél lábbal. fél karral vergődve, hagy a szanitécek észrevegyék, még mozog benne az akarat... — ... fogolyként... Vlagyivosztokba, az isten háta mögött. A boltos hadifoglyot kért. qki legény a talpán ... Hát én az voltam ... Még a feleségét is — érti ugye —, huszárosán! Amikor huszonegyben haza Készültem, kért az orosz özvegy — mert meghalt közben az ura — maradjak. Mondtam neki: nem érted te mi az. hogy „haza". Anyám teje után a Tisza vizét ittam. Még ma is hoz az albérlőm kérem, néha egy üveggel. No, itthon aztán cipészkedtem tovább. Nem tudom, melyik nyáron találkoztam egy katonatiszttel. Nézegettem a lovát. Szép állású jószág volt. Ért a lóhoz? —szólt a tiszt. Jöjjön hozzánk, ha huszár volt. A ló kedvéért felcsaptam. Aztán huszonnyolcban megálltam beszélgetni a K. Tónlval. Gyermekkoromtól ismertem, tudtam, hogy nyugtalan... Ez tizenegykor lehetett. Délben a laktanyában azzal fogadtak — adja csak ide a kardját. Kidobtak! Büdös kommunista — ordították utánam. ... ordították utánam — firkálta a két utolsó szót. — Később vöröskeresztes titkár voltam a kerületben — mászik fülébe az öreg reszelős hangja. Eltette a noteszt és a tollat. Minden élet ilyen unalmasan végződik — morfondírozott. Az ember örül, hogy ha a székről fel tud állni ... Vigyorogva ugrott, amikor a nevét hallotta. Ráült a kemény forgatható székre és a táblára bámult, közben arra gondolt, milyen hülye jelek vannak azon... — Pótszemüveget akar? — hallotta az orvos hangját — Nem! — Hát akkor? — Tudja, doktor úr, az a bajom, hogy 88 éves vagyok. Ide a mellemre félkörbe pedig azt irták: „Büdös paraszt". És amikor szájonvágtam az „Űjhungáriában" a Paskievicz herceget, az elfeküdt a napsütésben és széttárta a karját, így • •. — mutatta hátradőlve a széken. Az orvos egy ideig nézte. Hirtelen fogta meg a karját, az ajtóhoz rángatta és nagyot lökött rajta ... Tudja kivel szórakozzon. Jampec, szemétláda — ordította utána a két utolsó szót... SÁNDOR L. BENEDEK A tükör elé állt és vizsgálgatta arcvonásalt. Az arca barázdált volt, s fekete hajában ősz szál árválkodott. Szembe nézve önmagával feltette a kérdést: hogy szerethettem igazán Marcsit, hisz túlságosan hasonlít rám? Pedig, mi férfiak gyűlöljük azt, aki hozzánk hasonlít Hisz azért vonzódik oly gyakran a művelt a műveletlenhez, aki elvarázsolja természetességével, az érzékeny a kissé fásulthoz, mert elviselhetetlen számára, ha a másik szemében könnyet lát Tekintete az asztalon álló fényképre tévedt, s Marcsi mosolygó, beszédes szemel nevettek rá. Az ózbarna szemek, amelyek most azt sugallták, hogy a szerelemnek el kell viselni az élet mérgét és ízlelnie kell a legkeserűbb keservet ls. Kinyitotta a bárszekrónyt, elővett egy talpas poharat, s teletöltötte konyakkal. Nagyokat kortyolt, de valahogy most nem ízlett az ital. Képek kavarogtak benne, árnyékok és fények. Az első csókok, a mozdulatlan ölelések, a kudarcok, az esztelen rohanások, a megplhenések. Szinte magának mondta: a biztonság megöli a szerelmet Későn érkezett, a bejárati üvegajtót már zárva találta, és beleszédült ahogy felnézett a tízemeletes épületre. Marcsinál a nyolcadikon világosság volt. A szokásos három rövid és két hosszú jelzést adta le a kaputelefonon. Mire a lakásba feljutott és a hangszőróban sípoló hanggá alakult át az elektromos Impulzus, a szobában kialudt a fény. Hirtelen valami végérvényesen összekuszálódott benne. Összeszorította az ujjait és belevágott a vastag üvegbe. A csörömpölést, az üvegszilánkok csapódó zaját még hallotta, de néhány másodperc múlva bíborszínűvé változott előtte a lépcsőházi neonfény, és könnyű lebegést érzett. Meglepődve vette észre kezén a hatalmas fehér pólyát, testén az Idegen, kórház szagú pizsamát. Egy idősebb férfi szólította meg. — Jobban van már fiam? Micsoda közömbös emberek vannak! Azt mondják, fél óráig feküdt a lépcsőház előtt és senki sem akart mentőt hívni. Tényleg így volt? — kérdezte az ágya szélére ülve. Nem tudott válaszolni. Lehunyta a szemét és arra gondolt, hogy a szerelem legtöbbször önállta tás, hogy nagyszerűnek higgyük azt. akit szeretünk. A felismerés megnyugtatta, s fejét az ablak felé fordította. Odakint meleg nyári reggel volt, s úgy érezte, ebben a reggelben van valami más. egy kis újjászületés, ami a nap többi óráiból hiányzik. — Az ember minden reggel kicsit újrakezdi az életét — mondta, s megsimogatta csuklóján a vastag kötést. ROZSA JÁNOS