Délmagyarország, 1979. augusztus (69. évfolyam, 178-203. szám)

1979-08-26 / 199. szám

23 Vasárnap, 1979. augusztus 26. MAGAZIN Z7AOi Móricz és Móra H árom hét különbséggel szü­lettek: Móricz Zsigmond 1879. június 29-én, Móra Ferenc július 19-én. Már a ne­vük is közös gyökerű: Móra ugyanannak a Maurus, Mauricius névnek rövidített. Mór változatá­ból keletkezett, az -a kicslnyítő­képzőveL, mint amelyből a Mó­ric*. Móra — írja maga Móra Fe­renc gúnyosan, a jobboldal anti­szemitizmusának fricskát hányva — „destruktívul" annyit tesz, mint Mórocska, ha úgy tetazik: Móricka. Párhuzamok Bölcsőhelyüket egyformán von­ják dicsfénybe. Cséese: „a boldog sziget". „Engem Félegyháza tett íróvá .. .*. „Nekem Félegyháza Je­lenti apámat, az 6 derűjét, és az anyám simogató kezét, jelenti azt a hűséget, amely elkísér a sí­rig ..." A derűvel viselt nyomorúság ls rokon. A Hét krajcár párja a Mindennapi kenyerünk. „Édes­anyám, mit vacsorázunk máma?". „Háromfélit: kenyeret, haját, bé­lit." „Azt mondtam erre, jobban szeretnék csak kétfélét enni... szalonnát kenyérrel." Ebből is­merjük meg a nép keserű öngúny­nyal adott ételneveit, a kertészpe­csenyének előrukkolt sült tökét, • a bundásgombócnak elökelösö­dött hajéba főtt krumpliét. Fer­csike vacsorája olykor csak az árokparton szedett papsajtocska volt S a hetedik krajcár megfele­lője: a szelet kenyér, amelyet a kis Fercsi a szomszédoknak tett szolgálatokkal keresett, de, éhes gyomrát legyőzve, az édesanyjá­nak adott, 6 meg a férjének, a munkába menőnek. S Móra Már­ton a földből hazahozza ugyan­azt a darabkát, és fiának aján­dékként adja a „madárlátta ke­nyeret" ... Éppoly siratni-, éppoly nevetnivaló, mint a hetedik kraj­cár Mindketten „félbenmaradt eg­zisztenciák". Ezt ugyan csak Móra mondja magáról, de Móricz sem végezte el sem a teológiát, sem a jogot; ahogy Móra sem szerzett tanári oklevelet. Mindkettejüknek az újságírás adott kenyeret, ez lett mintegy az életformájuk. Móricz novellái, sőt regényei folytatások­ban az Est-lapokban (Az Est, Ma­gyarország. Pesti Napló) jelentek meg; vezércikket is írt ezekbe. Móra tárcái, vezércikkei, jegyze­tei 1902-től 1922-ig a Szegedi Naplóban, utána a Szegedben, a Délmagyarországban, a Világban, majd a Magyar Hírlapban láttak napvilágot. Legfőbb témájuk: a magyar pa­raszt. Nem kizárólagosan. Mind­ketten másfelé is portyáztak. Mó­ricz a református papok, dzsent­rik. kisurak világába, Móra Euró­pába, a világirodalomba, az egye­temes művelődéstörténetbe. Mind a ketten írtak Rózsa Sán­dorról. S érdekes — mind a ket­ten megbotlottak az ö-zés bukta­tóin. Hiszen Móra sem született, nevelkedett Szegeden; nyelvében is félegyházl gyökérzetű volt. Hasonlóan emelték föl szavukat a háború ellen. Móricz megrendí­tő elbeszélése, a Szegény emberek (1916) „éles és fájdalmas tiltako­zás az imperialista háború ször­nyűsége, embertelensége ellen" (Nagy Péter). „Nem ismerünk há­borús elbeszélést a világirodalom­ban sem. amely ilyen erővel ki­áltana fel az imperialista háború ellen" (Czine Mihály). Bóka Lász­ló vette észre ennek a novellá­nak megfelelőjét Móra életművé­ben: „Az Ének a búzamezőkről odasorol a legnagyobb háborúel­lenes írások közé. Móricz Szegény emberek-jének ellenpárja." Bár­Czi Géza. Hegedűs Géza a magyar parasztság háborús sorsa legna­gyobb írói ábrázolásának tartja Móra e reRényét. Közös volt hitük a forradal­makban. Móricz azt hirdette: „Üj világot teremtünk!" Móra meg: „Hiszek az emberben." Mindkét vallomásból tanulságos párhuza­mokat lehetne idézni. Közös volt üldözöttségük az el­lenforradalomban. Mórlczot meg­hurcolták, bebörtönözték; Mórát létében fenyegették, pörbe fogták. Rövid életük (Móricz 63. Móra 54 múlt, amikor meghalt) ellené­re mind a ketten bámulatosan so­kat dolgoztak, sokat Írtak, termé­kenyek voltak. S bár műveikben „kiírhatták" magukból az őket feszítő gondokat, gondolatokat, mind a ketten századunkban már ritka szorgalmú levelezők is vol­tak. Móricz — korántsem teljes — levelezése három vaskos kötet; Móráé harmadában még kiadat­lan. i Még abban is rokonok, hogy 1 naplementéjük előtt vonzalom tá­madt bennük egy-egy szép. fia­tal nő Iránt. Az ihlető nőalakok regényeikben kaptak örök életet. Angyélka (A festő halála; Négy apának egy leánya) figurájában a könyvtári munkatárs. Flschhof Ági vonásai éltek tovább, kis Ti­tében (Aranykoporsó) Kalmár Ilona örökült meg. Az Árvácska meg a Csibe-novellák az öregedő Móricz érzelmeit is őrizik. Mindezek persze fölületi pár­huzamok. Legfőbb rokonságuk: realizmusuk. Egy bordában szőt­ték őket. Ez természetesén nem jelenti egyformaságukat. Ha ket­ten csinálják ugyanazt, nem ugyanaz. A közös realista világ­látás és írói módszer nem kény­szerzubbony. Stílusuk, élményvi­láguk. eszmei mondanivalójuk különbözött, s éppen ez a jó a művészetben, irodalomban: I Kapcsolatuk Amikor Móricz először Szege­den Járt. 1913-ban, még aligha találkoztak. Móra akkor még nem volt ismert a körtöltésen túl. 1915. október 20-án Domokos Lászlónak azt írja: „M. Zs.-re nem haragszom, most senkire a világon." Nem tudjuk, mire vo­natkozhat ez az utalás. Személye­sen csak 1923. augusztusának vé­gén találkoztak. Móricz lányaival nagy alföldi körutat tett. a 25-e előtti napokban értek Szegedre. Ekkor megnézték a múzeumot is, megismerkedtek Móréval. Talán találkoztak 1925. szeptember 26­án is, a Sári biró szegedi bemu­tatóján. Bár Móra nem volt szín­házjéró. 1927. január 17-én Mó­ricz Mórának is. Juhász Gyulá­nak is levelet írt, és segítségüket kérte szlovákiai, kárpátaljai, er­délyi útjairól beszámoló előadá­sának megrendezésében. „Juliá­nusz barát kalandozásai" címmel adott elő Móricz, nemcsak itt, ha­nem más városokban is. és mű­sorát második feleségének, Simo­nyi Mária színművésznek tolmá­csolásában novelláival, verseivel egészítette ki. A Tisza-szállóban március 12-én volt a fölolvasóest. Móra 9-én kelt levelében kimen­tette magát: ásatásra kell men­nie, írta, sajnálja, hogy nem kö­szöntheti Móriczot és feleségét. A levélen, amely pár hete került a Petőfi Irodalmi Múzeumba, ott van Móricz — talán el sem kül­dött — válaszának fogalmazvá­nya. Leplezetlen sértődöttséggel furcsállja, hogy a pár ezer éve pihenő ősöket Mórának miért ép­pen március 12-én kellett fölás­nia. Rejtély, mi volt e lappangó fe­szültség oka a két — haladó és népi szemléletben oly rokon — író között De az okok és okoza­tok bonyolult láncolatában egye­lőre nem tudunk kiokosodni. Tény azonban, hogy Móra még Móricz szerkesztősége idején sem jutott be a Nyugat hasábjaira. Pedig Móra, bár írásaiban nem emlegeti Móriczot, előadásaiban kiállt mellette. Amikor Zemplén megye kezdeményezésére orszá­gos támadás indult a „hazafiat­lan" Móricz ellen, Móra Makón, Gyulán, Győrött beszélt róla. műveiről. Etet 1931. május 13-1 leveléből tudjuk, amelyben Mó­ricz hívására, hogy vegyen részt a könyvnapokon, ismét régészeti tennivalóira hivatkozva mond nemet, de ebben most semmi sér­tő nincs. „Drága Zsigám" — szól a megszólítás (az első levélben. 1927. január 23-én még „Kedves Barátom", az említett március 9-iben „Kedves Zsigám"), s ez ls benső barátságról tanúskodik. Aminthogy Móricz nekrológja Is. Nincs benne semmi fönntartás, semmi kifogásoló. Móra egyénisé­géről is, művészetéről is rokon­szenvvel vallott. „Gyöngyöket szólott, és csiszolt drágaköveket hullatott." „Volt egy adománya, ami kevés embernek jutott osz­tályrészül: ha a száját megnyi­totta. mér mindenki nevetett, aki a közelébe került." ..Sose mon­dott olyat, aminek ne lett volna egy adag keserűség a mélyén." „Elment, és vele eltűnt a magyar Irodalomból egy eredeti, sajátla­gos, meghatóan őszinte, s megil­letően ragyogó magyar szín." Rokonságuk Lehetne most már sorjáztatnl a novellacímeket: hol közelíti meg Móra Móricz társadalombírálatá­nak szintjét. Idézhetném a ma­gyar paraszt jellemzésének két olyan remekét, mint Az édesapám fejfái vagy A fajtám. De kemé­nyebb társadalomkritikai hangvé­tel űeket is: A csaló-t, meg A má­sik csaló-t. a Zuginó egykéje-1, vagy a Georgikon félreértett epi­lógusát, a Levél Messzi Imriské­nek címűt. A született félreértők és félremagyarázók ebben azt akarták látni, hogy Móra ellenzi a paraszti tehetség kiemelkedését a szegénységből; nem véve észre, hogy ezek az intelmek mérhetet­len keserűségből fakadtak, s hogy éppen Móra volt az, aki agy má­sik tanyai tehetséget, Lippai Ist­vánt kitaníttatott. Kétségtelenül a legélesebb kri­tikai hangot a gazdasági válság éveiben A magyar paraszt, a Földhözragadt János története és a Földhözragadt Jánosék 1932­ben című írásaiban ütötte meg. Csak ebből az Aranykoporsó írá­sa közben született utóbbiból van helyem itt idézni: „Engem is kiöntött az alföldi paraszt sírása a nyugalmam szi­getéről. A Földhözragadt Jánosok elébe tolakodtak az Olimpuszon fényeskedőknek. Jussuk volt rém szegezni beesett szemüket a be­íratlan kéziratpapíromról: — Közülünk való vagy, vérünk vagy, a mi eresztésünk vagy: be­szélj rólunk azoknak, akik közé küldtünk. Ne cifrázd, ne szépítsd: mondj el bennünket olyanoknak, amilyenek vagyunk ebben az esz­tendőben. Nem egészen fogadtam szót. Nem mondtam el mindent, amit láttam, mert azt mondhatnák rám, lázítok. így is volt egy-két jó emberem, aki féltett, hogy az igazságom nem lesz elég erős pajzsom, ha védelemre szorulok. S ami riportot írtam, annak is irodalmi formát próbáltam adni. Nem azért, hogy nagyobb legyen a hatás, hanem hogy ne legyen olyan kegyetlen a tények brutali­tása." Ugye, ez a hang már mennyire hasonlít — a maga különbségei­ben is — Móricz hangjához? Honnan ez a rokonság? A pa­rasztságból indult, a nép pártján maradt realista írók akaratlan, öntudatlan, mély. közös hitéből. PÉTER LASZLÖ Szakdolgozunk H ogy kihez-mihez keltene (te­hetne) érteni szakmánkban, mármint az újságírásban, arra többnyire csak akkor jön rá az ember, amikor időnként a tehető legkülönbözőbb kérdé­sekben keresik meg tanácsért, szakmai segítségért. Vagyis, sok­szor azt is föltételezik rólunk, hogy nemcsak úgy átabotában, hanem részletekbe menő alapos­sággal értünk (vagy kel lene ér­tenünk) kismillió szakma dolgai­hoz. Nemrégiben egy ismerősöm keresett meg, aki villanyszerelő­ként dolgozott egyik építőipari válllalatunknáj, s éppen techni­kusi vizsgája előtt állt. Azt kér­te. javasoljak neki témát a szak­dolgozatához, s adjak is hozzá azon melegében tanácsokat, ho­gyan is kellene azt megírni. Mentegetőztem: nem értek ón ehhez. Kívülállóként vagy lakó­ként még tudom, mi fán terem az építőipar, de közelebbről.,. Addig-addig győzködtük egymást kölcsönösen, míg végre fölvillant bennem a megváltó ötlet Tudod mit? — mondtam. Állandó gond nálatok, hogy egyre-másra épül­nek az új házak, csakhogy a be­fejező munkáikkal képtelenek ha­ladni a vállalatok. Merthogy, a házgyár nem. oldja meg az épü­letek belső szerelésének bajait. Így van? — így! — kaptam a lelkes helyeslést — Akkor meg­van a téma — közöltem lelke­sen. Mérd föl, hogyan álltok a vállalatnál a belső munkák kis­gépesitésével. Vizsgáld meg, mit lehetne még gépesíteni, az mit jelentene anyagiakban és mit hozna eredményekben, s esetleg még vázold föl egy-két munka gépesítésének elvi tehetőségeit, s ha megfelelő gépek nincsenek a piacon, vázolj föl egy-két le­hetséges konstrukciót egy-egy munka megkönnyítésére ... Ismerősöm lelkesen távozott, hálásan köszönte a segítséget, mondván: no, ebből lesz csak igazi szakdolgozat! Eltelt vagy fél év, mire ismét találkoztunk. Első kérdésem a dolgozat volt: Mi van vele? — Mi lenne? — kaptam a választ — Ötös. Nem tagadom, elégedetten nyugtáztam az eredményt. — És a kisgépek? — kérdeztem rá. — A, nem arról írtam — hangzott a válasz. Aztán kiderült, ismerősöm ki­vett két-három szakkönyvet a könyvtárból, összemásolt belő­lük részeket, leadta, s meg­kapta a jelest. Egy eset ez a sok közül, ame­lyekkel az utóbbi jó néhány év­ben találkoztam, önmagában a tény talán szót sem érdemelne, hiszen egy technikusi vizsga szakdolgozatától senki sem vár­hatja, hogy szerzője azzal meg­váltsa a világot, alapvetően megújítsa a magyar ipart. Nem, ezt még mérnöki diplomamunká­tól sem várhatja az ember. Hogy akkor mi bajom az egésszel ? Pél­dául az, hogy értékeink pocsé­kolásót már a fiatalok szemlé­letformáláséban kezdjük sok­szor, ami azután természetesen folytatódik a munkában, az élet­ben is. Tudom, egy technikusi szakdol­gozat nem váltja meg a világot. Ám egyre föltétlenül jó kellene, hogy legyen: szoktasson önálló gondolkodásra, kreativitásra. Mert ha ezt nem teszi, ha a techniku­Nem a szójáték kedvéért, hanem egy nagyon tiszteletre­méltó társadalmi tendencia csendes ünneplésére választot­tam ezt a címet, amely a női másodrendűség több évszáza­dos asszonynévhasználatát, azt a bizonyos „né"-t állítja szembe a személyiséget őrző és hirdető, öntudatos „én" szóval. Felesleges Jogtörténeti visszaemlékezésekkel tölteni itt az időt, és pazarolni a he­lyet, céltalan a római házas­sági szertartásra utalni, ahol a menyasszony ezekkel ásza­vakkal fogadta férjéül a vőle­gényt: „Ubi tu Caius, ibl ego Caia" — „Ahol te Caiusvagy, Cala leszek én ott", elég az. ha tudjuk, hogy a magyar pol­gári világban csak a művé­szek, esetleg az orvosok tar­tották meg leánynevüket a többi pedig volt X-né vagy Y­Né és én né. S így adódott néha az a bizarr helyzet, hogy egy ki­váló asszony férjét nemegy­szer úgy emlegették, hogy „a Z-né férje". Hát nem lett volna logiku­sabb és tisztességesebb a be­csületes leánynevét emleget­ni? Pedig, ha még régebbi idők­be térünk vissza, ott a férfi­központú társadalmi beren­dezkedettség ellenére is több becsületét találjuk a nőknek. A történelemből ismert, neve­zetes magyar asszonyokat bi­zony így emlegetjük: Zrínyi Ilona (nem pedig Thököly Im­réné), Széchy Mária (nem pe­dig Wesselényi Ferencné). S akkoriban még középrendű családáinknál ls szokás volt a férj neve után tenni az asz­szony leánynevét. Es ez a szokás, ez a na­gyon dicsérendő szokás mos­tanában — az anyakönyvek tanúsága szerint — lassan-las­san kezd visszatérni a köz­használatba. No, persze, nem megy ez könnyen. A mai fia­talasszonyok nagy része még csak így íratja be asszony­nevét a nagy könyvbe: „Sza­bóné Kovács Mária", ám már ez is valami. És egyre töb­ben vannak, akik férjezett lé­tükre ls kitartanak puszta leánynevük mellett, vállalva az ostoba és elavult „meg­szólást", a terhességükkel kap­csolatos „félreértést", fel­emelt fővel vállalva sn ját ma­gukat, nem alávetettként, ha­nem egyenrangú társként, fe­lestársként. feleségként. KEMÉNY PETER Bi, mérnöki, vagy a csoda tudja milyen vizsgát tevő emberektől caak azt várjuk el. hogy többé­kevésbé elsajátítsák a leadott tananyagot, akkor éppen a kép­zés, a továbbtanulás egyik alap­vető célja ellen cselekszünk. Mert, hiszen a továbbképzés fel­adata sz*-. cm berek képzés*. már­pedig a mai világban aligna te­kinthető Jó szakembernek az, aki csak egyszerűen ismeretekkel rendelkezik. Ez legföljebb ha a középkorban lehetett elegendő. Ma már az ismeretanyag caak alap ahhoz, hogy a birtokéban tevő ember önállóan gondolkoz­ni, dönteni, pontosabban a le­hető legoptimálisabb módon dönteni tudjon. Dönteni a mun­kafolyamatok ésszerű szervezé­sében, állandó megújításban, új eljárások bevezetésében, egy­szóval a munka hatékonyságénak, eredményességének javítása ér­dekében. Ezt várjuk el ma már általában a szakemberektől. Szép a várakozás — mond­hatnánk, de hol van ettől az élet, a mindennapok gyakorla­ta? Igaz, egyelőre még nagy a szakadék az igények és a való­ság között ezen a területen is. Föl ls ismerték ezt az oktatás­ügy felelősei, s az iskolai refor­mok rendre abban az irányban tapogatóznak, hogy oktatási in­tézményeinkből egyre nagyobb számban kreatív, önálló gondol­kodásra képes emberek kerül­jenek kl. Egyre inkább ennek a célnak a szolgálatában alakul oktatásunk, amely az ismerete­ket immár sok helyen nem me­rev rendszerként, hanem dina­mikus struktúra ként igyekszik átadni a tanulónak, a diáknak, éreztetve vele az ismeretek rend­szerének állandóan változó, meg­újuló dinamizmusát, fölkeltve benne annak az igényét, hogy életében teljes emberként ő is aktív részese legyen saját mun­kájában az ismeretek állandó megújításának, az újabb és újabb alkalmazási lehetőségek fölku­tatásának. Tudom, e szép elveknek, cé­loknak. gyakorta ellene hat ma még a mindennapok, a rutinsze­rűen végzett munka szürkesé­ge, a szellem sokhelyütt fölfe­dezhető rest megmerevedése. Csakhogy, egyre gyorsabban vál­tozik ma már nálunk is a világ, s egyre kevesebb vezetőnél ta­lálkozhat manapság az ember szellemi kényelemmel és merev­séggel. Annál furcsább tehát, hogy oktatásunkban még föllel­hetők a rések, ahol tovább élhet a középszer világa. S éppen a középvezetők képzésében, akiknek pedig egyre nagyobb feladataik lesznek e változó világban. Rendre olvashatjuk mostaná­ban az adatokat arról, hogy tu­dományos kutatásunkban a kül­földi példákhoz viszonyítva ke­vés alkalmazható, gyakorlati eredmény születik, a kutatók lét­számához, s a rendelkezésükre bocsátott anyagi eszközökhöz vi­szonyítva. S még kevesebb az olyan eredmény, amely valóban át is megy a gyakorlatba, a gaz­daságba. Az okok kutatása mesz­szire vezetne, s szóltak arról már bőségesen hivatottabbak, hi­vatottabb fórumokon is. Esetünk­ben csak eggyel érdemes kiegé­szíteni a lehetséges okok sorát: az oktatás, a továbbképzés sem szolgálja mindig az egészségesebb fejlődést, azt, hogy a szerzett is­meretek alapján a hallgatóban valóban kibontakozhassék a gya­korlatias alkotó fantázia, A tudás hatalom! — hirdetjük teljes joggal. Ám valódi hata­lommá csakis akkor válhat, ha arra használjuk, amire lényege szerint való. Vagyis a bennünket körülvevő tények elemzésére, lényeges összefüggéseik megra­gadáséra. hogy aztán hathas­sunk e tényekre, értelmesebbé, je­lenünket és jövőnket jobbá és szebbé formálókká alakíthassuk azokat. Enélkül tudásnak, okta­tásnak — a statisztikát leszá­mítva — csak kevés haszna van. S vajon elmondhatjuk-e, hogy okleveleink, diplomáink minden esetben nem csupán egy­eev beosztás betöltésére képesí­tenek. hanem a szó emberi tel­íességéhen vett. alkotó munka si­keres elvégzésére is rru "adják a rugalmas, az önálló gondolkodást igénylő és feltételező szellemi alapokat? SZAVAY ISTVÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom