Délmagyarország, 1979. április (69. évfolyam, 77-100. szám)

1979-04-04 / 79. szám

MAGAZ E A fejlődés stációi M

int minden folyamatnak, a társadalmi-gardasági fejlődésnek is vannak szakaszai, állomásai. Valaha, harmincnégy évvel ezelőtt, amikor egy háborúban tönkretett országot örököltünk, az új társadalmi berendezkedés kereteinek megteremtése mellett egyik legfontosabb feladatunk volt a gazdaság helyreállítása, az ország jövőjének megalapozása. Aztán, bár nem kevés töréssel, szemlélet- és módszerváltozással, jószerével évtizedekig azonos célok lebegtek szemünk előtt: többet adni, többet teremteni elő az országnak, vagyis önmagunknak. E fejlődésnek is megvoltak a maga szakaszai, céljainkban foglalt kisebb-nagyobb különbségei, alapvetően mégis egy meghatározó cél fogta össze ezt az időszakot: a több akarása. S ez természetes is, hiszen a „kevés" országa voltunk. Még a közvetlenül a háború után született nemzedék is jól emlékszik a jószerével üres boltokra, az üres szombati krumplipaprikásra ... Kevesek voltak javaink: élelmünk, ruházatunk, beszerezhető, életet jobbító-könynyítő eszközeink. Közben lassan megteltek boltjaink, jókorát változott életünk, s ha gondtalan éppen nem is lett, de összehasonlíthatatlanul könnyebb és jobb, mint azelőtt. Változtak közben céljaink is. Ma már nemcsak egyszerűen a többről van szó, hanem a jobbról, a másról, az értelmesebbről. Már nem a növekedés, a több a mindenekelőtt való cél. Egyre többet hallunk a minőségről, arról, hogy nem egyszerűen többet, hanem jobbat és eladhatót kell gyártanunk. Minőségileg új stációba érkezett fejlődésünk, s bár nagyjából tudjuk ezt, beszélünk róla éppen eleget, kérdés, hogy életünk, gazdasági-társadalmi folyamataink egészére levonjuk-e mindebből az olyannyira szükséges következtetéseket. Ha megkérdezzük a mai huszonéveseket, hogyan akarnak élni. jól berendezett lakásról, autóról, kedvük, érdeklődésük szerinti munkáról, utazásokról fognak beszélni, vagyis apáik mára nehezen elért praxisát, életről alkotott elképzeléseinek gyakorlatát vallják nagyjából-egészéből a magukénak. És ha tizenéveseket kérdezünk? Náluk valahogyan mások az arányok, az elképzelések és célok, csakhogy ez sok bizonytalanságba öltözik. Náluk kevesebb teret kapnak az anyagi javak — s ez érthető is, hiszen meglétük, birtoklásuk számukra már jobbára természetes! —, helyette inkább jövendő munkájukról, s valami, általuk is csak homályosan elképzelt, alig körvonalazott „közösségibb" életformáról, annak igényéről beszélnek. A fejlődés egy állomásán tehát változnak a célok, jövőképek is. Ezért is, s a fejlődés öntörvényei szabta új követelmények miatt is sok tekintetben át kell értékelnünk a jövőről alkotott magánképeinket, a köztudatban élő várakozásainkat. Alighanem túlontúl is belénk rögződtek a több kényszerének reflexei, s bár egyre többet beszélünk általában is a minőségről, cselekvéseink gyakorta még mindig a „több" kényszerpályáján mozognak. Pedig hát ez a kényszerpálya ma már az élet legtöbb területén csak zsákutcába vihet... Űj stációhoz érkezett fejlődésünk. Sokat, nagyon sokat elértünk abból, ami harminc-egynéhány esztendővel ezelőtt csak távoli remény volt számunkra. Csak hát e munkás évtizedek közepetlf * te leginkább magára a munkára koncentráltunk, s kevesebb figyelem jutott például az életmódra, munkánk voltaképpeni társadalmi céljaira. Túlnyomóan az eszközre koncentráltunk, s ha figyeltünk is a célra, ha mindig ott is lebegett szemünk előtt, a lehetőnél kevesebb figyelmet fordítattunk arra, mit is kellene megelőlegeznünk. hogy a célt itt-ott megközelítve, az valóban céllá ls válhasson. A szocialista életmód lassú megszületésének eredményévé. Üj idők köszöntöttek ránk. A több helyett a jobb, a minőség jelszava lett élő tényező cselekvéseinkben. S ha ezt sokszor még mindig csupán jelszóként kezeljük, ez legföljebb azt bizonyítja, hogy nem vetettünk kellőképpen számot általános helyzetünkkel, fejlődésünk új állomásának kikerülhetetlen követelményeivel. Például azokkal a hatásokkal, amelyeket a világ energia- és nyersanyaghelyzetében bekövetkezett, minden bizonnyal visszafordíthatatlan és hosszú távú változások gyakorolnak ránk. Gazdasági fejlődésünk eredményeként egyre több energiát és nyersanyagot fogyasztunk, amelynek java része importból származik. Megbomlott gazdasági egyensúlyunk, hiszen munkánk alaposan leértékelődött az utóbbi időben a világpiacon. S a görcsösen beidegzett ragaszkodás a „több"höz csak elmélyítheti ezt a már ma sem tartható folyamatot. Elmúlt, visszavonhatatlanul elmúlt az az időszak, amikor a fejlett tőkés országok tőkében gazdagon, s előttünk járva a műszaki fejlődésben, szinte korlátlanul bővíthették az anyagi javak termelését. Lassanként számukra is már múlttá válik ez az idő. Másnak elvetélt múltja nem lehet a mi célunk. Eljárt fölötte az idő, s nekünk is eszerint kell gondolkodnunk. Hiszen egy nyersanyagokban és energiában szegény, de iparában többé-kevésbé fejlett országnak létkérdés, hogy egyensúlyba hozza külgazdasági kapcsolatait. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha csökkentjük a viszonylagos anyag- és energiafelhasználást, vagyis a több helyett a jobban, a másban és az újban gondolkodunk. Természetesen nem könnyű a váltás, gondolkodásban, tettben és akaratban magunkévá tenni az újat. Ám az talán szerencse is. hogy a gazdasági kényszer együtt jelentkezik a fejlődés hozta társadalmi igénnyel. Sok mindenből immár nem többre, hanem jobbra és másra van szükségünk. Életmódunk változásai ls diktálják ezt az igényt. A születő szocialista életmód, amelynek körvonalai manapság válnak határozottabbá, mivelhogy anyagi alapjai, feltételei mostanra alakultak ki, igényei pedig éppen manapság öltenek határozottabb alakot. Mostanra már meglehetős bizonyossággal tudjuk, mik azok az alapok (például a lakás), amiből nemcsak jobb, hanem több is szükséges ahhoz, hogy az embert megszabadítsuk alapvető kötöttségeitől, s megkönnyítsük számára nem csupán az életet, hanem beilleszkedését egy új, kényszerpályáktól mentes, szocialista életformába. S azt is tudjuk, hogy mindennapi fogyasztást szolgáló javainkban ma már nem elsősorban többre, hanem jobbra, szebbre, igényesebbre van szükség, hogy megteremthessük e kiteljesedettebb életmód tárgyi környezetét, feltételeit is. Ehhez kell szabnunk gazdasági cselekvéseinket is. Nem csupán a gazdasági környezet kényszerítő hatásai miatt, hanem társadalmi céljainkból, a saját, s még inkább a köVetkező generáció igényeiből, életcéljából következően. S ha gazdasági kényszerek is diktálják e változásokat gazdaságunkban, azt tudnunk kell, e változások igénye már érett az időben, s épp e változások szolgálják majd szervesen a születőben levő új világot SZAVAT ISTVÁN T

otyog a két öreg. Libasorban lépegetnek. Kerülgetik a pocsolyákat. — Ugorja át, Juliska néni — pajkoskodik mögötte a fehér bajszos, borostás Pál, amint megtorpan előtte szomszédaszszonya. — Ugornám én. Pali bácsi, csak akkor kilöttyen a levesem ... az a baj, tudja ... csak az a baj — mondja, és szemlélgeti, méregeti a vízzel telt gödröt, merről lehetne sekélyben átjutni rajta. — Hanem hallja-e, a Kopornoki jól megmondta a tanácstagi beszámolón, hogy majd lenne itt aszfaltos út, ha valami nagy ember költözne ide ... — Abbiz' a — mondja a fehér bajszos — eltartva magától az ételhordót, nehogy a nadrágjához érjen. Tudja-e. Juliska néni, hogy meghalt az öreg Bálint? — Melyik? Az. akinek az a sok fólia volt a kertjében? — Az, az, aki tavaly özvegyült meg ... — Ne mondja! Pedig milyen egészséges, nagy darab ember volt... — Mind ide jutunk egyBarackvirágzás — Ez az élet rendje ... Még a fán is. Az almafám. Képzelje, kiszáradt. Nézegetem minden reggel a bokrok, a fák rügyeit, mindegyiken van már valami jele az életnek, de ezen nincs. Szegény jó uram ültette, amikor Rozika született ... — Nem biztos, hogy kiszáradt az, majd átmegyek és megnézem... ha megengedi, Juliska néni... — Mit udvariaskodik, hát nem volt már odaát eleget?! Ö, a rossebb ezekbe az utakba! — jajdult föl az asszony, sziszeg is hozzá. Szeme sarkából meg lopva lesi kísérőjét. Pali bácsi akkurátusan kitapogat a földön egy tenyérnyi sík részt, leteszi az ételhordót és lehajol. — Fáj? — Hagyja csak! — No, de fáj? — néz aggódva a férfi és félszegen-finoman megérinti a vastag gyapjúharisnyába bújtatott bokát. — Már jobb — nyög egyet az asszony, míg kiegyenesedik. Lépeget tovább. Hallgatnak. A gödrökkel vannak elfoglalva. De nagyon. Csak a léptük csosszanása hallatszik. A férfi indítja útjára az első szót, aztán a többit. — Mondanék, mondanék én valamit. Tudja-e, Juliska néni, hogy már harmadik éve megfogadtam, ha megérem a barackfavirágzást, elveszem magát feleségül. De mindig azt gondoltam hozzá, csak ne lennék olyan öreg .. . Tegnap este is... Az ablakból odalátni a barackfára . .. Olyan, mint egy menyasszonyi csokor ... Odaértek Juliska néni kapujához. Két fekete ruhás, fehér hajú öreg. A kertből fejük fölé hajolt egy habos barackfaág. — Nem szól semmit, Juliska? Az asszony lesüti a szemét, aztán lassan oldódó kuncogással azt mondja: — Ugyan, ne bolondozzon már Pál! Nem való nekem menyasszonyi csokor! De jöjjön be, nézze csak meg azt a kiszáradt almafát! CHIKAN ÁGNES mm-A Mihály Árpád és Borvendég Béla jelképi erejű betonsarlói Emlékműtervek Mint arról lapunkban már beszámoltunk, kiállításon mutatták be a közelmúltban a pusztaszeri Felszabadulási és Földosztási Emlékmű pályázati anyagát. A pályázaton részt vevő szobrászművészek és építészek a második fordulóba tíz tervet nyújtottak be. A kiállítás egyértelműen bizonyította, hogy a pályázat még nem érhet véget egyik terv sem valósította meg maradéktalanul a kiírás feltételeit A bemutatóhoz kapcsolódóan szakmai értékelést és nyilvános vitát rendeztek, a tapasztalatok feldolgozása, elemzése bizonyára újabb lendületet ad e nagyszabású munka alapos és felelősségteljes megvalósításához. A pályamunkák és a vita három lehetséges utat jelölt ki Az egyik egy jelképi erejű, szimbolikus Felszabadulási és Földosztási Emlékmű megvalósításának ötlete, a másik a Feszty-körcsarno! és az emlékmű együttes megoldása, a harmadik egy epikus jellegű, a Feszty-körkép elbeszélő jellegére válaszoló monumentális alkotás lehetősége. A pályatervek minden lehetséges úton csak félmegoldásokkal szolgáltak, a végleges terv és mű elkészítése közös, felelős kollektív munka révén jöhet létre. Gyurcsek Ferenc domborművekkel díszített epikus diadalkapuja Csíkszentmihályi Róbert fölrepedezeft dombokra emelt emlékműtervn \ Somogyi Karolyné (elvételel Tóth Sándor és Takács János munká ja összekapcsol ja a Feszty-köf» csarnok tervét a Felszabadulási és Földosztási Emlékművel