Délmagyarország, 1979. március (69. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-04 / 53. szám

/ Vasárnap, 1979. március 4. KK Magyar írók a forradalomban Sorozatunkban a legjelentősebb XX. századi klasszikusainknak az 1918—19-es magyarországi forradalmakban betöltött szerepét villantjuk fel egy-egy művükkel és rövid tanulmánnyal. Móricz Zsigmond A

magyar vidékeken minden száz lakos közül hetvenöt csak földmívelésből él. Némely vármegyében még több is. Hajdú megyében hetvenkilenc. Tehát a földiníveseké az ország és ezt minden földmívesnek tudnia kell. A földmívesek közt száz lélek közül 54 vagyontalan munkás, vagy gazdasági cseléd, vagy majoros, juhtenyésztő, kertészeti munkás, 46 pedig kisebb-nagyobb vagyonú gazda. A gazdák közül is öt holdon aluli kisbirtokos 20. öt és ötven hold között van a másik 20. A hátralevő hatnak nagyobb birtoka van ötven holdnál. Mégpedig száz közül egynek van száz holdja. ezer közül egynek van ötszáz holdja, tízezer gazda közül csak egynek van 1000 holdnál többje. Tehát látnivaló, hogy a vagyontalanoké az ország fele, minden igazság szerint úgy kell lennie, s a nagybirtokosoké jog szerint az ország tizedrésze. Pedig eddig úgy volt, hogy a vagyontalanoké nem volt semmi, s a nagybirtokosoké volt az országnak egynegyed része. Egymillió-nyolcszázezer felnőtt, kereső embernek nem volt ebben az országban földje, ellenben 1439 földbirtokosnak volt összesen 13 millió 678 ezer hold földje. Oj világot kell tehát teremteni. Ennek az új világnak olyannak kell lennie, hogy minden emberre jusson annyi föld. amennyi juthat. Mindenkinek jusson annyi étel, amennyi a teste táplálására elégséges, annyi ruha, ami a teste védésére szükséges, annyi önérzet, amennyi a lelke egészségére elengedhetetlen. Üj világ legyen. Ebben az új világban nem szabad alázatos, nyomorult, úrtisztelö szolgalelkeknek ácsorogni az útfélen, s nem szabad sörtedíszes, púskás, kamásnis, hetyke, parasztlenéző uraknak kucsirozni az út közepén. Soha többet a szegény ember alázattal le ne kapja a kalapját, ha egy úr előtt izerencséje van megállani. Az a szegény ember éppen olyan ember, mint az a nagybirtokos. Üj világot teremtsünk Emelje fel mindenki a fejét ebben az országban, nézzen föl az égre, szívja tele a tüdejét jó levegővel, s vegye tudomásul, hogy ha megnyílik a tavasz, azzal megnyílik egy új világ. Testvérek vagyunk, s csak most lettünk először emberek. Hadd jöjjön az áldott kikelet, hadd nyíljon ki a mező, a szép tavaszi munka. Hadd jöjjön a munka, most először jön az az idő, mikor mindenki magának fog dolgozni! Ezután nem lesz olyan rettenetes gazdag az embereknek egy csoportja, s nem lesz olyan irtóztatóan szegény az emberek tömegének a fele. S ami még ennél is fontosabb, * senkinek nem lesz joga leköpni a szegényt, a kenyéradó nem fogja megpofozni a munkást, a szolgabíró nem fogja kiebrudalni a panaszost. A kenyéradó szidja le a munkást? Ki ad kenyeret? Ember adhat kenyeret? Tud valami ember kenyeret szülni? Csak a természet tud kenyeret teremteni. Akit kenyéradó gazdának neveztek eddig, az tulajdonképpen uzsorás, aki olcsón, egy darab kenyérért vette meg a legdrágábbat, amit ember eladhat: a munkát. S a szolgabíró, a jegyző, a hivatalnok dobja ki a hivatalból a szegény embert? Akár panaszra megy, akár panaszt tesznek ellene? Ezek az urak mind a legszegényebb szegénynépnek a cselédjei. Azért vannak azon a helyen, hogy elintézzék a nép minden ügyét-baját. Ügy igyekezzenek hát, hogy megelégedéssel nézhesse az ember a szorgalmas, becsületes munkájukat. Mindjárt nem fáj úgy a szegénység, ha megaláztatás nem jár vele, nem fáj úgy a betegség, ha gúny és megvetés nem nehezíti a sorsot, nem olyan nehéz az élet, ha mesterséges gazságok nem teszik még százszorta nehezebbé. Megvolt a forradalom, most már ki kell épülni az új világrendnek. Egyenlőségnek, igazságnak, becsületes testvériségnek kell elkövetkezni. Üj világot kell teremtenünkl Ültessünk barackfát! Móricz és a földkérdés 1918-ban Móricz már régen sikeres, ünnepelt és támadott író, Ady mellett a haladó irodalom vezéralakja. Már egy évtizede tudja, s műveiben egyre világosabban ábrázolja, hogy a magyar társadalom fejlődésének legnagyobb akadálya a feudális nagybirtokrendszer, a továbblépés legelső feltétele tehát az agrárreform: a lakosság háromnegyedét kitevő parasztság helyzetének megoldása. És tudja a megoldást is: a parasztnak föld kell, saját föld, amely számára nemcsak kenyér, megélhetés, hanem emberi jogának, társadalmi nagykorúsodásának jelképes és valóságos alapja. A kitörő első világháborútól sem a külső győzelmet várta Móricz, hanem a belső keretek széthullását, a társadalmi felemelkedés lehetőségeinek megnyílását a dolgozó rétegek, elsősorban természetesen vérei, a „földmíves munkásság" előtt. Háborús novellái világosan láttatták e helyzet érlelődését, a szegénység öntudatra ébredésének folyamatát. Ehhez az írói tisztánlátáshoz képest az 1918-as polgári demokratikus forradalom idején a politizáló, cikkíró Móricz — a külpolitikai helyzet, a polgári forradalom célkitűzései és az agrárproletariátus igényei közti feloldhatatlannak vélt ellentmondások miatt — visszalépett némileg. A köztársaság kikiáltása és a háború befejezése, az áhított béke első napjainak mámorából való ocsúdást követő tájékozódás után (Debrecenbe, Kabára, Kisújszállásra és Balmazújvárosba ment felderítő útra, s itteni tapasztalatait, javaslatait, aggodalmait publikálja riportokban, publicisztikai írásokban. tárcp-iovellákban) tulajdonkkpoet. jó ideig egyebet SCTH fcÜ, mint megpróbált közvetíteni az urak és a „földmíves munkásság" közt. Nem jelenti ez azt, hogy ne az utóbblak érdekeivel azonosult volna, hogy ne látta és ne hirdette volna történelmi és emberi igazságukat. Egyértelműen, s Petőfi a Nép nevében című versének fenyegető hangsúlyával fogalmazta meg a földosztás szükségességét. Abban a kérdésben, hogy „ingyen", vagy pénzbeli megváltás ellenében osszák-e szét a nagybirtokokat, így írt: az a pénz, amit érte fizetünk, kié lesz? Azé az úré, akié eddig a főd vét? Ügy megy firól fira? Akkor mi biztosítjuk a birtokosoknak, hogy ezután még annyit sem kell dolgozniuk, mint eddig, mert még a bérlökkel sem kell tárgyalnia, megél a mi zsírunkból. A legszegényebb ember Izzadni fog és a szájától húzza el a legjobb falatokat, hogy ... fizetni tudja a mai nagyuraknak a tökét: hogy azok örökre megtarthassák a hatalmat, a gő-<* göt és a zsarnokságot." Mégis, ebben az időben születő írásainak legfőbb törekvése, hogy békés megoldást teremtsen, békét szerezzen a birtokosok és a nincstelenek között —, hogy az előbbieket meggyőzze: földjüket szépszerivel és haladéktalanul osszák meg a nincstelenekkel — az utóbbiakat pedig meggyőzze arról, hogy várják ki türelemmel ezt az osztást, ne folyamodjanak erőszakhoz. Békés megoldást hirdetett, mert a kisantantnak az ország, a nemzet létét fenyegető imperialista területszerző falánkságával a nemzeti egységet vélte szembeszegezhetőnek. A józan ész szülte megoldást kereste, mert feloldhatatlan ellentmondással vélt találkozni: Magyarországon nincs anynyi szántóföld, amennyi egyenlő részekre osztva — az igényjogosultaknak megélhetést nyújthatna: ám e makacs ténnyel szemben legalább olyan megkerülhetetlen tény a milliók jogos és csillapíthatatlan földigénye. Félt az erőszakos földosztástól, amely szerinte gazdasági és kulturális anarchiához vezethet. Ezért is zeng fel olyan gyönyörűen, himnikus erővel, mint egy hatalmas, felszabadult sóhaj az 1919 februári földtörvény megszületését ünneplő cikke, az Üj világot teremtsünk. Az igazi megnyugvás azonban a Tanácsköztársaság idején, a csíráikban is hatalmas távlatokat megalapozó eredmények láttán tölti el Móriezot A Nemzeti Színházat először megtöltő proletárközönség értő műélvezete láttán tudja már: az igazi kultúra befogadására és teremtésére a nép alkalmas. A somogyi termelőszövetkezetet járva, a tavaszi munkálatok ésszerű szervezettségét, a munkában részt vevő tegnapi cselédek, öntudatos szorgalmát, gazdatudatát látva, a készülő terveket megismerve, s tapasztalva, hogy azok az élet minden területére, utak, iskolák, egészségügyi intézmények létesítésére, a falvak villamosítására is kiterjednek — bizonyosság tölti el, hogy az anarchia és összeomlás helyett itt valóban új világ születik. Somogy Magyarország egészének, a Tanácsköztársaság pedig Európának, a világnak mutat példát arra, hogy milyen teremtőerő lakozik a népben, a szabad közösségben. A somogyi termelőszövetkezetben tapasztaltak életre szóló tapasztalatok voltak Móricz számára. Jóval a Tanácsköztársaság bukása után mondta: „ ... a somogyi paraszt csakugyan meg tudta volna csinálni a maga eredeti és kedves egyenlöségvilágát. Ha a magyarság valaha is dönthetett volna az élete fölött, és nem lett volna mindenkor a világpolitikai érdekek ütöttvetett labdája, meg tudta volna' teremteni a maga nagy dolgát. Akkor én azt hittem, ehhez a népmeseien nagy dologhoz lát a magyar. Azok a cikkek, amiket én erről az utamról irtam, ... mint a himnuszok repültek a magyar nép ... erejéről • és nagyságáról." MENYHÉRT JENŐ L

ógattam az orrom, mert hiába jöttem. Rátaláltam egy 32-ből való listára, akkori ínségmunkások nevével van tele. Mentem a tanácshoz, három ember keze alá adtam, segítenének kitalálni, hol találnék belőlük egyet-kettőt. Jól megnézték, de mind a hárman oda jutottak, fejfák alatt legföljebb. Ellenben itt van a Pista bácsi, ha ugyan róla van szó a listán. Szép nagy háza van, sokra vitte. Két perc alatt kiderült, nem jó helyen járok, ez a lista már kihalt. Névileg egyezik ő ezzel, árvább is volt a királydinnyés homoknál, de ínségmunkára nem járt. Se lova, se földje, adója se volt, nem nagyon fájt azért a feje senkinek, hogy vele mi lesz. De ha már itt vagyok, csak menjek be. Ráérnek, beszélgessünk. Körülnézvén a nagy házat, okosabb szó nem jutott eszembe: — Gazdag ember vagy szegény? — Nézzen az asszonyra. Nem lehet az szegény, akinek a felesége kövér. Anyóka megtoldja, miheztartás végett: — Negyvenhat kiló voltam, amikor szegények voltunk. Aszszony létemre. — Meddig voltak szegények? — Most is azok vagyunk. Kettőbe porciózzuk tehát életüket. Volt időszak, amikor igenigen szegények voltak, de erről nem érdemes beszélni, és eljött az az idő. amikor már nem anynyira szegények, de erről se ér• demes beszélni, mert mindig támadnak irigyei az embernek. Pista bácsi most hetvepnégy éves. Amikor kimondja, mindjárt hozzáteszi: ebben a korban már sose lehet tudni, mikor fordul föl az ember. Fejére idézem Katona József rúzsai öreg szavait, miszerint divatba jött mostanában a száz év, de legyint rá. Egy év, kettő? Lehet, hogy több lesz, de fiatalabb már soha nem lesz, az biztos. Ha ennyire fejébe vette az öregséget, elindulunk onnan, hogy jó erőben van. és bírja a munkát. — Alig-alig. Hányjuk a farunkat este, úgy táj, hogv ülni se nagyon tudunk. Alszunk rá egyet, vagy egy felet, másnap megint kezdjük. — Minek? — Mert dolgozni muszáj. — Ki adja rá a parancsot? — Az élet. Amíg az ember mozog, addig dolgozzon! Ha megáll, megsűrűsödik a vére, és kész. Megint előhozom a száz évet, de kipótolják a mondatot. Hozzák majd a koporsót, huszonöt év múlva legföljebb, Pista bácsi meg rájuk kiált: tegyétek le a diófa alá, most nem érek rá. Ezt az emeletes csirkeólat még föl kell építenem. Mert építkezik, megállás nélkül. Ott van az udvaron az új melléképület, még vakolatlanul. Kétszer akkora, mint az első saját viskó, ahonnan a lányát férjhez adta. Ügy is mondták a legények: férjhez ment a Szegény Pista lánya. — Mire jó a melléképület, amikor a ház is akkora, ha reggel elkezdik keresni, egymást, délre talán megtalálják? — Lesz benne nyári konyha, szín, istálló. — A szín minek? — Berakjuk a gyümölcsöt, ha esik az eső. Még ezt az épületet bepucolom, de én többet ebben az életben nem építek. — Ott a vályog az udvaron. — Na, azt még, de csak azt az egyet. Tyúkól lesz belőle. — Üj a góré is. — El is ment rá húszezer forint. — De minek? Meddig? — Mindig azt akartam, szép górém legyen, alatta disznóóllal. Most összejött. — És a disznó minek? — Hogyhogy minek? Az a takarék. Beletesszük a pénzt, haj, de nehezen veszi be, sok munka kell hozzá, aztán egyszerre kivesszük. — Gondoljon rá, hetvennégy éves. Ne tegye bele a pénzt. — Kevés a nyugdíj. Ketten kapunk ezerhétötvenet. — Ott a gyümölcsös, az is forintot terem. — Csak a felit, mert kiadtam. Nehéz már nekünk. — Ez a jó, csak nézi, hogyan terem. — Most sincsen igaza. Mindig megyek segíteni, kapálni, metszeni, permetezni. J — Venne egy hintaszéket, kitenné a teraszra, onnan lesné, hogyan dolgozik a feles. — Félnék, hogy hanyattesem benne, és nem tudok fölkelni. — Sokan kipróbálták, meg lehet tanulni. — Amit meg lehet tanulni, én megtanultam, de ezt az egyet, a hintaszéket nem akarom. Nincs rá időm. — Ketten vannak, megélnének a gyümölcs feléből meg a nyugdíjból. — Kevés. — Tavaly mire költöttek? — Takarmányra, a disznóiénak. — Maguknak? Anyóka mondja, kendőt, harisnyát vett, csizmát meg nadrágot az embernek. Másra nem nagyon költöttek. Mondom én, mehetnének világot látni, de nem tudom eltalálni a kívánságukat. Arra való a televízió, hogy házhoz szállítsa a világot, dehogy kecmeregnek ók benne. A lányuk meg a vejük minden évben elmegy valahová, de amikor hazajönnek, a lábukon alig állnak. Esnek bele az ágyba. — Én itthon is el tudok fáradni, ahogy akarok. Legalább a pénz megmarad. Abbahagyni tehát nem lehet, mert sűrűbb lesz a vér. Itt van az egyik szomszéd, azt mondta, neki elég, ő a gyerekeire nem dolgozik, inkább pihent Jussa van rá. Meg is nyerte a főnyereményt, a háromkerekű tolókocsit, saját hajtókarral. — Most mondja meg. melyik ér többet? A disznóhizlalás, vagy a hintaszék. — Csihadni kéne azért egy kicsit — Majd! Ha eljön az Ideje. Előadja élete nagy kívánságát: most lenne jó hatvanévesnek lenni, de hetvennégy éves esszel. Mit csinálna akkor? Ültetné a barackot éjjel-nappaL De minek, amikor a másfél holdat is felesbe adta? Akárhányszor ejtjük ki az őszibarack nevét, mindig összefut a nyál a számban. Az a sárga, kicsit cirmos, csupa íz, csupa zamat, az jut eszembe — de ebből is kiderül, hogy élhetetlen vagyok. Ilyen barackot nem szabad ültetni. Pista bácsi ha hatvanéves lenne, a legrosszabbat ültetné. Amelyik leghamarabb érik, azért fizet a városi ember legtöbbet. Nincs ideje kivárni, amíg a jó megérik. Száz szónak is egy a vége, akinek esze van, és hatvanéves, korai barackot ültet. Körüljárjuk a házat, hátha kitaláljuk, mi pénzt kell még összehizlalní, hogy belül is legyen szőnyeg minden tisztaszobába, és talpra álljon a betonlábú drótkerítés is a tyúkól után. Sok itt a munka még, hej, de sok. Amíg mozogni tud az ember! A kerítés tövét viszont barackcsemetével rakta be. Saját szemzés. — Minek? — Megfordítom még ezt a kis kertet, beültetem barackkal. — Sárga húsú jó barackkal? Legyen, ha jön az unoka? — A legrosszabbak A legkorábbival. Abban van a pénz. — Értsünk szót, Pista bácsi! Ott a nagy gyümölcsös, kiadta felesbe, mert nehéz a munkája. Miért telepít akkor a ház körül? Mire terem, maga akkor lesz hetvenkilenc éves." — Azért, fiam, mert most érdemes. Csak ennyi a tudománya: ha nem éri meg, ne telepíts akkor se, ha bottal ütnek, de ha rájön az idő, a lehetőséget el ne szalaszd. — Uramisten, mi lenne. ha most lenne hatvanéves? — Beültetném a földet őszibarackkal. Balástvától Szegedig. HORVÁTH DEZSŐ 4 «