Délmagyarország, 1979. március (69. évfolyam, 50-76. szám)

1979-03-18 / 65. szám

10 Vasárnap, 1979. március 73. MAGAZIN Miket beszélünk! Alternatívák a biztonságra K

I tudná megmondani, mit is szeretünk inkább? Ha mozgékony, ha változik körülöttünk a világ, s ezáltal változhatunk mi magunk is, mindig megújulva, vagy ha a nyugalom mozdulatlansága vesz körül bennünket? Hallottam már panaszt az egyik, s hallottam a másik miatt is. Hiszen ha mozdulatlan állandósággal ismétlődnek napjaink, sokszor még az életünket is megunjuk, ha pedig környezetünk változásai bennünket is változásokra kényszerítenek, akkor gyakorta biztonságérzetünk vész el, s nehezen találjuk helyünket a megbolydult világban. Vajon mi a jobb? A megszokott biztonsaga, vagy a dinamikusan változó világ izgalmai. az újdonság varázsa? A választ eddig is mindenki maga kereste magának, önmagához, személyiségéhez mérve, s a szituációhoz, amelyben esetleg választania kellett a megszokott, az olyannyira biztonságosnak tudott életforma, s a még bizonytalannak tűnő, a furcsa és szokatlan új között. Eddig is kerültünk válaszutak elé, s döntöttünk legjobb tudásunk, hitünk szerint, igyekezve a jobbat választani. S ha választásunkat meg is bántuk néha, akár így, akár úgy döntöttünk, ilyenkor mindenképpen megérintett bennünket az élet dinamizmusának levegője. S amiért most hasznos erről beszélni: a jövőben várhatóan mindenki gyakrabban kerül ilyen válaszút elé, gyakrabban lesz kitéve a döntés kétségeinek. Divat volt egy időben nálunk ls a gyorsuló időről beszélni. S valóban, világszerte felgyorsultak az események, egy hosszú, válságos időszak eredményeként jócskán átalakult, változott körülöttünk a világgazdaság. Mi e változásokat — talán külkereskedőinket leszámítva — jósaerével csak hírből ismertük meg, hiszen az állam gondoskodott arról, hogy a vállalatok is csak kevéssé, mi pedig szinte egyáltalán ne érezzük e változások hatásait. így azután, amíg körülöttünk jócskán „fölgyorsult az idő", amíg az egymást nagyon gyorsan követő új és új helyzetek mindenhol nagyon gyors alkalmazkodást követeltek meg a vállalatoktól, minálunk inkább lelassult a tempó. Azt ugyanis érezni lehetett, hogy amit csinálunk, az nem egészen jó, vagy legalábbis nem a legjobb piacképességünk számára, ám a nálunk hosszú éveken át megtartott .Állóvízben" még nem lehetett egyértelmű, merre is kellene lépnünk voltaképpen. Természetesen ennek a „kivárásnak" is megvoltak az előnyei. A nyersanyag- és energiaválság okozta sokéves bizonytalanság után mostanra valamelyes stabilizálódott a helyzet a világban, kialakult az új árak, követelmények és lehetőségek együttese, amely legalábbis tendenciáiban valószínűleg immár stabilnak tekinthető. így hát most már vannak biztonságosnak tekinthető mércéink, amelyekhez igazodva felgyorsíthatják saját változásainkat is. Sokáig inkább csak divatból beszéltek nálunk a gyorsuló időről. hiszen "a világban az utóbbi években lezajlott változások miatt az időnek ez, a XX. század harmadik harmadát jellemző fölgyorsulása jó ideig csak kevéssé éreztette hatásait minálunk. Beszéltünk arról, hogy egy egyetemi, főiskolai diploma, öttíz év alatt elavul, ha valaki nem képezi tovább magát. S ez nagyjából igaz volt az elmúlt évekre is. Aztán vagy tíz éve kezdtük mondogatni, hogy egyegy szakma elsajátítása tíz-húsz évre szólhat legföljebb. Nemcsak azért, mert egy dinamikusan fejlődő gazdaságban mindig ' ujabb és újabb szakmák születnek, hanem azért is, mert szakmák sora szűnik meg. Vagyis, amíg korábban generációk dolgozhattak ugyanabban a műhelyben, ugyanúgy, ma előre látható, hogy a mai szakmunkások, főleg a fiatalok közül soknak még legalább egy, de lehet, hogy több szakmát is el kell sajátítania életében. Hiszen például az Egyesült Államokban végzett fölmérések arról vallanak, hogy a dolgozóknak átlagosan tízévenként kell új szakmát, sokszor az előzőtől egészen eltérő munkát elsajátítaniuk. Nálunk még nem ennyire feszítettek az igények, nem ilyen gyorsak a változások. Ám most, hogy a viszonylagos stabilitás beköszöntével gyorsuló ütemben kell alkalmazkodnunk a világban végbement változásokhoz, nálunk is szükségszerűen „felgyorsul" az idő, s ez nálunk is egyre több ember munkájában, pályájában,, életében hoz majd változásokat. Igaz. mindez — ahogyan kisebb körben eddig is — elsősorban nem kényszerként, hanem lehetőségként fog jelentkezni majd az egyén számára. De éppen ezért valamit majd meg kell tanulnunk. Meg kell tanulnunk élnünk az új lehetőségekkel, meg kell barátkoznunk a tanulás ízével, az újdonságok varázsával munkánkban, életünkben is. Sokszor nehezen adjuk föl a megszokottat. Többnyire legalábbis tudat alatt, úgy érezzük, a megszokottal biztonságunkat adnánk föl. Helyünket a világban többnyire csak akkor érezzük biztonságos szigetnek, ha nem. vagy ha csak lassan, szinte észrevétlenül változik. Biztonságérzetünk jórészt az állandósághoz kapcsolódik. Amíg csak lassan változott a világ, nem is volt baj. Egész életünkben megőrizhettük magunk körül az állandóságot, vagy legalábbis annak illúzióját. Most nálunk is fölgyorsul majd az idő. Egyre többen találják majd magukat szembe a változtatás lehetőségével, s néhányan minden bizonnyal kényszerével is. A lehetőségek pedig majd döntéseket követelnek tőlünk. Igaz. az alternatívák, választásunk szabad lehetőségei. — ami az egyént illeti — megmaradnak. Az egyén a jövőben is a legtöbb esetben maga választhatja majd meg a saját útját, hogy a megszokott biztonsághoz ragaszkodik-e, vagy vállalja az újat. esetleges bizonytalanságaival, ám izgalmának. érdekességének, egyéni és társadalmi hasznosságának bizonyosságával. Az egyén számára megmaradnak az alternatívák, ám a közösség, a társadalom számára csak egy lehetséges út maradt. A társadalom, a népgazdaság számára biztonságot egyértelműen csak a megújulás fokozott készsége adhat, a „gyorsuló időhöz" való gyorsabb alkalmazkodás. S hogy az egyén végül hogyan dönt, ha válaszút elé kerül? Az nyilván ezután ls sok mindentől függ majd. Ideális esetben nyilván ő is azonnali és kézzelfogható. anyagiakban és munkakörülményekben kifejeződő hasznát látja maid a társadalom számára hasznosabb döntésnek. S ha ez nem is lesz minden esetben nyilvánvaló, az bizonyos, hogy nekünk is nyitot.tabban kell élnünk ezután, gyorsabban alkalmazkodva. Fogékonyabban az újra, amely érdekességével, szépségeivel és hasznosságával egyre többünk számára átveszi s egyúttal idegenné teszi a megszokott állóvizek — inkább csak vélt, s eredményében mindenképpen hamis — biztonságát SZAVAT ISTVAN N

émelyik ember — Shakespeare szavaival — rettentő mennyiségű semmit beszél össze, hozzászólás ürügyén. Korábban kozmikus locsogásnak tituláltam az olyan szócsáplést. amelyben a gondolatnak egy kicsinyke törmelékét sem voltam képes fölfedezni, manapság azonban már vaskosabb kifejezéssel, rablótámadásnak minősítem. Mert az. Aki fél óráig is fecseg arról, amire egyetlen percet is bűn áldozni, az tulajdonképpen ötven, vagy száz elfoglalt ember ideje és idegrendszere ellen tör érzéketlen brutalitással. De ezt már kezdem megszokni. Ha utálom is. mint a kutya a koloncot, tűröm a békesség, s a nagy közéleti harmónia kedvéért. Ügy vagyok vele, ennél többet is kibírt már a mi kényelmesedő, birkatürelmű demokráciánk. Az azonban nehezen viselhető el, hogy egyesek immár huszonkét év óta hamisan énekeljenek az egyesített nemzeti kórus tagjaként, s valamiféle balos pozícióban tetszelegve, megkérdőjelezzék az országos irányvonalat, a párt népszerű politikáját Tapasztalatom szerint még nem fordult elő, hogy a „radikális" jelszavas elvtársaktól egy-egy fórumon megvonták volna a szót vagy legalább figyelmeztették volna őket: már nem 1950-et írunk! Vajon miért? Talán ennek a kérdésnek a vizsgálata is megérdemelne egy elemző tanulmányt Friss példája annak szemléltetésére, hogy mi mindent lehet minálunk jó szándékkal, vagy anélkül összebeszélni. A helyszín egy gazdasági témájú megyei értekezlet, a magvasabbak közül. A jelentés olyan tartalmas és stílusú, hogy, vita nélkül rá lehetne voksolni. De új hozzászóló lép az emelvényre. Köszörüli a torkát, tekergeti a mikrofon nyakát aztán nekifohászkodik. Két mondatnak sem jut a végére, a terem diszkrét moraja máris elcsitul. A határozott arcélű, szikár férfi — erősen az élet delelőjén — ugyanis nem úgy beszél. mint a többi. Nála nincs volumen. árfekvés és nagyságrend. A telt házzal szemben eleinte kissé nehézkesen fogalmaz, de igen jóízűen, mint aki szép beszédű magyarok közt forgolódik. A mondanivalóját szinte láttatja, kinyílnak rá az álmos szemek és a fásult fülek. Ám a tartalom valahogy nem vág a szimpatikus formához. Azzal kezdi, hogy ő húsz év óta téeszelnök. s egyre gyűlnek a gondjai. S hogv mostanában kezd ideges lenni. Sok minden idegesíti. A többi között az is, hogy az írónő (megnevezi, kire gondol) csak a csapnivaló elnököket ábrázolja regényeiben, a rendeseit észre sem veszi. Aztán idegesíti az is. hogy most megint nagy az iskolákba áramlás, boldog, boldogtalan tanulni akar, csak ne kelljen dolgozni. Idegesíti továbbá, hogy a sok pénz miatt állandóan tömve a falusi kocsma, s ládaszám cipelik haza a Kőbányai világost. Es hogyne idegesítené, amikor a téesz középvezetői is úgy beleestek a háztáji gazdálkodásba. hogy „úgy kellett őket kirugdalni a fóliasátor alól". Ahogyan befejezte, az is rendhagyó volt: anélkül ment a helyére, hogy a beszámolót elfogadásra javasolta volna. Nem tapsol neki a terem, da nem is tiltakozik. Pedig elkelne; ha a következő hozzászóló legalább utal arra. hogy egyelőre nem nélkülözhetjük a háztáji és kisegítő gazdaságokat sem. Csongrád megyében ugyanis — az országosnál nagyobb arányban — ezek adják a mezögazdasagi termelés 45 százalékát Ez teny, ezt a jelentés állapította meg. Az igaz, hogy kizárólag a közös munka és érdekeltseg érleli igazán szocialistává a szövetkezeti gazdákat, de ez csak fokozatosan képzelhető el, „nagy ugrás" nélkül. Az a fontos, hogy a jövedelem háromnegyed része már a szövetkezeti tulajdonból ered. Tetemes kárt okoznánk önmagunknak, ha a part és a kormány szándékával szemben megint lelohasztanánk a kisárutermelő kedvet, és a házak, tanyák körül nem fehérlenének a korai zöldséget, a mindig keresett, munkaigényes árut adó fóliasátrak, ha ismét kiürülnének a sertésólak és a tehénistállók. A mi szocializmusunkban — mi tagadás — még bőven van toldozni-foltozni való, s amíg elérjük a termelés teljes társadalmasítását, addig rá vagyunk utalva a „szűk keresztmetszet"-re épülő. apró. egyéni vállalkozásokra. És különben is: korántsem csak a szövetkezeti tagok termelnek otthon retket hagymát, meg zöldpaprikát, hanem a munkások 40 százaléka, az értelmiségiek és alkalmazottak egv része is ezt csinálja. Jól teszi, akinek van hozzá ideje és kedve. Tées7elnökünk őket is kirugdosná a kiskertjükből? Vajon miért baj az, ha az irodalom odatapint ahol érzékeny? A basáskodó téeszelnök figurájának bemutatásával azt akarjuk elérni, hogy nagyobb tiszteletben és védelemben részesüljön az emberséges, hozzáértő, korszerű vezető, aká- 1949 óta áll helyt a oosztján, akár néhány esztendeje. Aztán hogyan lehet megállapítani. mikor fölösleges a tanulás? Nyugodtan kijelenthető: soha nem az. Továbbá igaz, hogy társadalmunk útját akarja állni az iszákosságnak, de ez aligha lehetséges a kocsmák bezárásával. Furcsa, de az is gond, hogyan, miből ékíthetnénk új sörgyárat mert amikor a dolgos ember megszomjazik, pénzzel a zsebében nem szereti azt hallani az eladótól, hogy kifogyott a sör. Pártunk egyik fö gondja, hogy tartós legyen a lakosság jó közérzete, hangulata, hogy kötelességének eleget téve zavartalanu' gyakorolhassa a szocialista demokrácia adta jogokat, .s éljen a törvények adta lehetőséggel. Éppen ezért kellene talán mégis megmondani az „idegeskedőknek". a régi sémákban gondólkodóknak. hogy ne akarjanak pápábbak lenni a pápánál. f. NAGY ISTVAN Tandon DezsS Vers Kassák Lajosnak egy rigó haláláról Mondod: a halottak nem tartanak velünk közösséget, hiába marasztaljuk őket, s vannak, akik utánuk fordulnak hulló könnyeikkel, s vannak, akik terített asztalhoz ülnek. Mi olykor még csontot is hajítunk a bokrok tövébe, a rigók lerágják, a verebek, a többiek; a csontok is eltűnnek általában. Most egy reggel a rigó barátunkat, aki legutóbb is olyan hosszasan lapult a bokor alján, holtan találtuk, fejjel lefelé lógott a gallyak közt, át volt harapva. A torka, vagy a háta; és tollak hulltak a bokor köré. Kutyára tippeltünk, a macska elvitte volna; és elképzelhető, hogy a kutya a csontra ment oda. és így az évszak betelt a már fáradó madáron. Érdekes, hogy egy verebet, akit bezúzott fejjel találtunk holtan a Várkert Kioszk nevű megszűnt kertvendéglőben, Bristol Citynek neveztünk el, és persze, el is temettük; megfigyeltem, hogy a Bristol City addig sosem tapasztalt remek sorozatot produkált az angol labdarúgó-bajnokság első ligájában — pontosan az esemény után. Egy másik verebet Norwich Citynek neveztem; a harmadik nyomán (az egy zöldike volt. csak mi hittük verébnek, s egy állatkerti ápoló cinkének) megfogadtam, hogy madarat többé nem adok Intézményes Helyre. De a magánhelyek se jobbak az Intézményes Helyeknél; olyan rigó- és verébelengedésekről tudok, hogy hajmeresztő. Az emberelengedéseken meg fölháborodunk, de Kassák biztos azt mondaná, hogy itt nem lehet alapvető különbség, a madarakkal csak meg merünk csinálni mindenfélét; nos, ezekbe a kérdésekbe nem bocsátkozom. Tény, hogy másnap, halott rigó barátunk bokránál, új etető tűnt fel: ahogy nyolc óra tájt odaértem, legalább tíz rigó lakmározott különféle ízes falatokon. Tehát mégis hadd zárjam Veled. Kassák — hadd zárjam önnel, Mester —: „Ünnepeljétek meg... távozásom óráját fehérre terített asztal mellett zsíros húsokkal és elringató nehéz borokkal." Ahogy a havas etetésből hazatértem, ki is nyitottunk hát egy ijve? ilven-meg-olyant: hanem a zsírosat nem szerette • SOHA