Délmagyarország, 1979. január (69. évfolyam, 1-25. szám)

1979-01-28 / 23. szám

Vasárnap, 1979. január 28, Mészáros János Mindig bízom a tudásban — Hány bejegyzés van a munkakönyvében? — Három. — És mióta van itt, a textilművekben a munkakönyve? — Harminc éve. — A gyár sincsen annyi idős! — Ez igaz is, meg nem is. Attól függ, hogy mikortól számítjuk a történetét — ön? — Már az előkészületekben részt vettem... Én az alaokő letétele óta, 1949 szeptemberének első napján léptem be ide — Mint mi? — Esztergályos. Az az eredeti szakmám. Murka mesternél tanultam. Együtt voltunk inasok az egyik kollégájával, Lődi Ferencoel. — Gondolta volna az akkori, a fiatal Mészáros János, hogy három évtized múltán kinevezik a Pamutnyomóipari Vállalat szegedi gyárának, a textilmúveknek az igazgatójává? — Nem. Ilyesmire nem lehet gondolni. — Mire lehet? — Csak a magam akkori elgondolását tudom; én tanulni akartam, nem elégedtem meg azzal, hogy van egy szakmám. Negyvenhárom és negyvenhat között elvégeztem a gépiparit, ezt az iskolát akkoriban még Felsőiparinak hívták. — Munka mellett? — Igen. Ezt követően a vízműveknél dolgoztam, míg az akkor még épülő textilmúvekbe nem jöttem. — Itt? — Rövidesen más beosztásba kerültem. Anyagbeszerző lettem. Nem sokáig. Kineveztek üzemtechnikusnak, majd polgári védelmi előadónak. Ez volt — ahogyan én nevezem — az első korszakom a gyárban. — A második? — ötvenkettőben megbíztak a munkaügyi osztály vezetésével. — Meddig csinálta? — Kereken huszonkét esztendeig. Elvégeztem közben a közép-, majd a felsőfokú munkaügyi tanfolyamot, hetvenben pedig megkaptam a diplomámat a Közgazdasági Egyetemen ... — Hány éves volt akkor? Negyvennégy. — Harminckilenc éves korában £zánta rá magát. Ilyen korban már nem sokan rugaszkodnak neki egyetemi tanulmányoknak. — Én közéjük tartozom! — Az ember semmit sem tesz anélkül, hogy valami célja ne volna vele. — Értem. A motívumokra kíváncsi! — Igen. — Nos, ha arra gondol, hogy valamiféle magasabb beosztás lebegett előttem, téved. Szükségét éreztem a több tudásnak; mi több, ha módomban volna, osztályvezetőtől fölfelé mindenütt és kizárólag diplomásokat alkalmaznék. — Ennyire bízik a papírban? — Én a tudásban bízom. A ma bonyolult gazdasági körülményei között ez nem is lehet máskéop. — Elvégezte tehát az egyetemet... — ... és maradtam tovább munkaügyi osztályvezető. — Tüskék nélkül? — Ezt hiába is forszírozza, mondtam, ahhoz a beosztáshoz abban az időben már nagyon is jól jött a tudás, és főként a közgazdasági. szemlélet. És még egy dolgot még erről, bár itt magamról is kell beszélnem, amit nem szeretek: én soha nem vágytam semmiféle posztra, az életem úgy átokult, hogy mindig megbíztak vatomivel, s ez mindig nagyobb feladat volt, mint az előző. Ennyi a történetem lényege. — A következő állomás? — He'vennégyben kezdődött — A főkönyvelőt könvökvédős. kíno-an precíz hivatalnoknak képzett az ember... — Lehetséges, hogy valaha Ilyenek is voltak a főkönyvelők, lehetséges továbbá, hogy manapság is akad még ilyen. Mutatóba. Ezer közül egy. A precizitás ma is követelmény, mert a pénzügyek szigorú dolgok, de nem ez £ legfontosabb. A számvitel az egyik legfontosabb információforrás a ma termelésében; havonta, negyedévente úgymond „visszajelzi" a munka pénzügyi konzekvenciáit; hogyan alakult a bevétel, a készletek, a költség, s a jó főkönyvelő mindig javaslatot is tesz: mit kell tenni! — Három év múlva igazgatóvá nevezték ki. Milyen gondolatokkal vállalta el a megbízatást? — Megtiszteltetésnek tartottam, s tartom ma is, de a kezdet kezdetén kicsit féltem is. — Mitől? — Hogy elveszthetem a közvetlen kapcsolatot a munkatársaimmal, hogy nem leszek képes valamennyi dolgozó érdekét képviselni, ilyesmiktől. — És? — Alaptalanok voltak a félelmeim. — Amennyiben? — Egy jól szervezett gyárban tegmek dolgoznak, a döntések együttgondolkodás eredményei. — Szóval, sikerült prófétává lennie saját, hazájában? — Ha prófétának nem is. de ebben a szerepkörben is elfogadtak a munkatársaim. — Mit gondol, miért? — Pontosan nem tudom, csak sejtem. Nézze, én nem vagyok haverkodós típus. Nem iszom, kocsmába nem járok. Ez az életforma pedig kivédi a vezetőre leselkedő veszélyeket. — Mikre gondol? — Ha egy vezető mulatozni kezd, aközben olyan dolgok is előfordulhatnak, amelyek túlmennek bizonyos határokon. Feddhetetlennek kell lenni. Előfordul, hogy dönteni kell kényes témákban is. Hogy tehetné meg az. akinek ehhez nincs erkölcsi alapja? — Apropos, döntések. Ön egy sor poszton már dolgozott, azokról a munkaterületekről bőven vannak tapasztalatai... — Vannak persze, s ha dönteni kell, elképzeléseim is vannak. — Csak azok? — Csak azok, mert egyáltalán nem biztos, hogy az én koncepcióm a legjobb. — Megsértődik, ha egy ilyen vitában a másik nézet kerekedik fölül? — Nem. Ostobaság volna. A legjobb elképzelésnek kell megvalósulnia. Ez az én érdekem, ez a kollektíva érdeke. — 1978 volt az első teljes gazdasági éve a gyárnak az ön igazgatásával... — Ügy érzem, eredményes esztendőt zártunk. A fonodában sikerült javítani a minőséget, öszszességében túlteljesítettük a tervet. Amiben többet vártam volna? Nem sikerült a termelékenységet jelentősen fokoznunk. — És az idén? — Előbbre lehet lépni a jelenlegi technikai adottságok mellett is! — Biztosíték? A parnasszus ostroma — En a legfőbb biztosítéknak, s egyben a legfontosabb tartaléknak műszaki gárdánkat tartom. Őt éve indult meg az a folyamat, melyet nagyon pozitívnak kell értékelni. A műszaki gárda azóta igyekszik a közgazdasági gondolkodásmódot elsajátítani. — Mit értsek ezen? — Azt, hogy most már nemcsak a műszaki paramétereket vizsgálják, nemcsak a gépek fordulatszámáról beszélnek, hanem arról is, hogy egy-egy termék előállítása mibe kerül. Nemcsak termelnek, gazdálkodnak már! — És sokat újítanak, úgy tudom. — Évente átlagosan háromszázezer forintot fizetünk ki a bevezetett újításokért. — Ez sok, vagy kevés? — Ahogy vesszük. Érzésem szerint nem dotáljuk túlzottan ezt a munkát. Persze nem múlik minden a pénzen; ha az újításokat nem fektetik el, az is ösztönző, s hogy mennyire az, bizonyítja, hogy nálunk egyetlen pillanatra sem került válságba, esett vissza az újítómozgalom — Szegeden jórészt félkésztermékek készülnek. — Ami fokozott felelősséget ró ránk, hiszen rossz fonalból, hibásan szőtt szövetből nem tudnak exportképes végterméket előállítani a PANYOVA többi gyárai. — A jó minőség nemcsak a műszaki gárdától függ. hanem minden dolgozótól is... — Bevezettük a bértömeggazdálkodást, anyagi érdekeltségi rendszerünk a minőségi munkát dotálja. — Sokat halljuk: szigorodtak a gazdálkodás feltételei. . — Vállalatunk is szigorította a termékek szabványát. Három év múlva pedig csak konvertálható árukat fogunk gyártani. — Ha feleletet tudnék adni egy önt most kínzó kérdésre, mit kérdezne tőlem? — Azt, hogy dolgozóink miért nem használják a munkájukat könnyítő ülőszékeket. Ezek a berendezések körülbelül tizenöt kilométer gyaloglástól mentik meg őket. Az egyik műszakban használják az ülőszéket, a másik kettőben nem. A napokban leülünk majd beszélgetni, talán fény derül erre a relHlTe ... PETKI FERENC Tamkó Sirató Károly Séta a kórházban Beléptem a Kórház Főkapuján és elsétáltam a Belgyógyászat előtt — Nincs vele dolgom ... Vidáman tovább mentem! és elsétáltam a Sebészet előtt — Nincs vele dolgom ... Vidáman tovább mentem! és elsétáltam a Fogászat a Gégészet a Szemészet az Orthopédia az Idegosztály és még más Osztályok előtt — Nincs velük dolgom ... Nincs velük dolgom ... Nincs velük dolgom... és akkor odaértem ... — a Hátsó Kapuhoz (ahol a hullákkal szokott kigurulni az ablaktalan Nagy Fekete Busz!...) Megálltam. Sóhajtottam. Egy kicsit talán még mosolyogtam is ... Körülnéztem.. és a saját lábamon — kisétáltam! Sors, nyiss nekem tért! — kiáltanak fel Petőfivel a különböző irodalmi műfajok mívelésével próbálkozó fiatalok ezrei, s ezen azt értik, hogy a szerkesztők adjanak nekik több publikálási lehetőséget lapjaik hasábjain. A szerkesztők, irodalmi rovatvezetők pedig kapkodva pillangóznak a kézirattengerek közepén, olykor már-már összecsap fejük felett a csöpögő elégiák, örvénylő szonettkoszorúk és dagályos ódák hullámzása, fulladásos halállal fenyegetvén őket. Költőnemzet vagyunk, nem lovasnép! — sóhajtalak fel ilyenkor rezignáltán a versmérgezés veszélyétől fenyegetett irodalmi szerkesztők, s az a meggyőződés izmosodik egyre inkább bennük, hogy az utóbbi időben igencsak elszaporodtak hazánkban a rímkovácsok, a patkolókovács-szakma sorvadásával fordított arányban. Pedig hát annak idején sem szenvedtek az akkori illetékesek kézirat-szegénységben. Ha csak a Nyugat számait lapozzuk, rengeteg olyan nevet találunk, amelyeket kérlelhetetlenül kirostált azóta a szubjektív indulatoktól mindenképpen mentes Idő szerkesztő úr. Jelentkezőben sosem volt hiány, egy részük elkedvetlenedett a térkövetelés próbáratevő periódusában, a másik résznek talán sikerült a rendszeres publikálást kiharcolnia, de Idő szerkesztő urat sosem befolyásolta a gyakori megjelenés, kizárólag csak a hosszú távon is érvényes tehetség. A magukban tehetséget és elhivatottságot érző fiatalok sosem voltak kevesen, és mindig, mindenütt nyilvánosságért kiáltottak. Nem kicsiny részük joggal. Mert tévedés volna azt hinni, hogy csak mi váltunk költőnemzetté. Egy olasz szerkesztő joggal érezheti, hogy a „csizma" lakossága hajózó kalmárnépből szintúgy költőnemzetté lett. Mert Itáliában is nagyon sok a térkövetelő fiatal. S egy olyan országban, ahol a kiadók zömét inkább vezérlik üzleti, mintsem művelődéspolitikai szempontok, talán még nehezebb elindulni az írói pályán. Az egyetemi élet a francia Poitiers-ben ugyanolyan, mint másutt. Az ottani diákoknak is megvannak a maguk Nárcisz- és Víg Hajós-tanszékei, csak ott Rugbybárnak, vagy Café Martinnek nevezik azokat a vendéglátóipari objektumokat, amelyekben óraközi szünetekben vagy tanítás után feketét vagy Coca-Colát szörpölgetve elcseveg a vegyes nemzetiségű tanulóifjúság. A fakultások falitáblái ott is tele vannak hirdetésekkel: csődbe jutott joghallgató kínálja száz frankért a gitárját, „alkudni lehet" záradókkal, kiszolgált robogót venne egy bölcsészlány mérsékelt áron, otthonos szobát ajánl egy család erkölcsös diáklánynak, azzal a figyelmeztető megjegyzéssel, hogy a családban — ily a beaucoup d' enfants — sok a gyerek. (Egy morbid humorú ifjú entellektüel az „enfants" szót gondosan „elephants"-ra javította a hirdetésen ...) Egy plakát költői vetélkedésre buzdít: mindenki pályázhat, akinek még nyomtatásban nem jelent meg verse, májusban lesz az eredményhirdetés, a zsűriben Jean Rousselot, a neves költő is helyet kap, a győztesnek ötszáz frank üti a markát, művét a város színházában ünnepélyesen felolvashatja. Másutt a Groupe Eluard irodalmi estet hirdet, ifjú alkotók műveiből. Ott a helyem! — határoztam el nyomban. Érdeklődőnek álcázván magam, este belopóztam a megjelölt szentélybe. A helyiségben balladai homály uralkodott Ez persze még nem lett volna báj. De a felolvasott versekben még nagyobb volt a homály, s ez már határozottan zavarta a világossághoz szokott pusztai bugrisságomat. Ma is fülemben csengenek az egyik vállig érő hajú titán aranyvezetú sorai; S szerelmem szólt: „a Szajna (piros és én éhezem, esernyőm eltörött s vesémben [dohog, gyomromban lángol a motorcsónak is..." és feltette a bambusznád(bajuszt A vers megértését, gondolati megközelítését kétségkívül elősegítette volna előadójának mimikája, szemeinek szuggesztív fényjátéka, ha az előadó nem állt volna háttal a közönségnek. De háttal állt, így csak azt tudtam megállapítani, hogy fürtjei a válláig érnek. A nem éppen hagyományos előadásmód talán arra kívánt utalni, hogy a vers fordítva értendő, ám aminek nincs értelme, annak a fonákja sem túlságosan világos... Nem meghökkentő dolog ez Franciaországban. Tristan Tzara állítólag egyszer egy felolvasóesten kijött a függöny elé, bepamacsolta a képét, majd nagy nyugalommal megborotválkozott Ezután — anélkül, hogy egyetlen verssort is hallatott volna — magát mélyen meghajtva elhagyta a pódiumot A közönség tombolt: milyen zseniális, milyen eredeti! Tzara esetében a különcködő, eredetieskedő túlzásokat mentették az időtálló müvek. Néhány ifjú francia lírikusnál viszont csak a különcködés maradt, a költői produkció értékfedezete nélkül... Basse-Yutz-ban nyomják a Dire című folyóiratot A cél nemes: Európa induló, fiatal lírikusainak fórumot teremtem. Számtalan értékes alkotás is napvilágot lát a Dire hasábjain, viszont itt sem ritka az olyan költő, aki furcsa „segédeszközökkel" próbálja versére vonni a figyteimet Mint például Louis Guillaypte, aki a szedőkkel homályosíttatja el egyébként világos művét. Csak az első két sor (ahogy a Díre-ben látható): PoURTaNt LeS pÉpiEmEnTs TrAvErSeNt La PLuiE bAsSe, — és így tovább. Az értékes műveknek sohasem volt szükségük meghökkenést célzó segédeszközökre, mert gondolati töltésük újdonságával hökkentettek mindig Noha a történelem minden népnél más és más funkcióját alakította ki a költészetnek, mindenütt az a tapasztalat, hogy a realista művek állták ki legtöbbször az idő próbáját. Franciaország igazán termékeny talaja volt a különböző — rendszerint tiszavirág-életű — művészeti izmusoknak. A mai francia költők — köztük a fiatalok — legjobbjai a kifejezésmód tekintetében nem kevés kétségtelen eredményt mentettek át a szürrealizmusból, sőt az utóbbi időben olyannyira divatos lettrizmusból is, de ez csak a korszerű gondolat megjelenítésének, láttatásának módjaira vonatkozik. Lényegüket tekintve realisták, bár — tegyük hozzá — legtöbbször „parttalanul"... Itt is találomra vettem meg egy kötetet. Lydie Outtier egykét éve még bölcsészhallgató volt a poitiersi egyetemen. Valószínű, számtalanszor szerepelt ő is a Groupe Eluard felolvasóestjein. Neki azonban nem botránkoztató hobbi volt a költészet, hanem sors, ugyanakkor eszköz az emberi indulatok megjavítására. Nemrég jelent meg L'ombre en fleur (Árnyék, virágban) című kötete — nem csekély áldozatok árán. Elindulni a költői, írói pályán tehát Itáliában és Franciaországban sem könnyű. Nem ,,megnyustetására" közöljük ezt a mi kezdő lírikusainknak, csupán okulásra. Lehet ha'lástorzító csinnadrattákkal, elvakító szemfényvesztésekkel itt is, ott is magunkra kényszeríteni a pillanatnyi figyelmet, de csak ideig-óráig. A maradandóság záloga mindig a tehetséggel való felelős sáfárkodás, s annak a nép javára történő kamatoztatása marad. BÁRÁNYI FERENC