Délmagyarország, 1978. december (68. évfolyam, 283-307. szám)

1978-12-31 / 307. szám

6 WKIDM MAGAZIN Vasárnap, 1978. december 31; Névnapozók között M

olnáréknál hatkarú csillár ég, a tamásozók mégis alig látnak a dohányfüsttől. Már túl Vannak a harmadik pohár rizlingen, s szemlátomást erőre kap világjobbító buzgalmuk. Emelkedő hangulatban váltanak témát, és kezdik minősíteni a világhelyzetet, a társadalmat, a magyar karaktert, s általában a hazai közállapotokat. A fésületlen mondatokból azonban rögtön kiviláglik, hogv nemcsak nézik, hanem látják is az élet zajlását, és igen sokat tudnak a világról. Van köztük cipész, orv®, egykori népfrontos, jogász, sofőr, tanár és nyugalmazott könyvelő — megannyi készséges művelője a bel- és külpolitikának. Hallgatom őket Lesz-e háború? — ha ezt valaki megmondaná! A rádió JFóruma bizonytalanságban hagyja hallgatóit, ügy vélik, a válaszokban sok a „ha", meg az „amennyiben". A szocializmus csak békében virulhat, a Dékét kellene „bebiztosítani". Még akkor is, ha tovább muszáj költekeznünk rá. Szépen hangzik, hogy elég a fegyverkezésből, jöjjön a, jólét. De Carteréknél odaát minden eddiginél magasabbra hágott , a katonai költségvetés. Nézzük tétlenül? Dobjuk kockára mindazt, amit eddig megcsináltunk magunknak? Jó tudni, hogy a Szovjetunió helytáll. Békében a fiak temetik, siratják el apáikat, háborúban az apák teszik ezt fiaikkal. Mi. magyarok is készek vagyunk áldozatot hozni azért, hogy az élet idős korban, természetes halállal fejeződjék be. Magasra emelik erre • poharakat. Egyik se kiabál, csak szenvedélyesen mondja a magáét. Vaskos bírálatok cikáznak, keresztezik egymást, de felelőtlen halandzsa nincs. Próbálják kitapintani, miféle makacs kórság gyötri népgazdaságunkat, és miért kellett csigatempóra lassítanunk az életszínvonallal. Számon tartják a szocializmus áldásait, sőt kétségtelenül büszkék orra, amit már rendbe tettünk ebben az országban, de a balfogások és tisztátalan ügyek miatt nagyon dühösek. Majdnem pontosan ismerik a hetvenkilences terv adatalt. „Jó. rendben van. odafönt tudják mennyit bírunk erőVei. de miért engedünk teret a disznóságoknak?" A nem tetsző dolgokat leginkább vaskos szavakkal jelölik, vagvls mélységesen utálják a felelőtlenséget a cifrálkodást, a hozzá nem értést, a hatalmi gőgöt és a talpnyalást. ŰJabb kancsó bor kerül a? asztalra. "v Meglepő, milyen tájékozottak. < Egyikük tartalmilag hibátlanul Idézi, mit mondott Kádár János a párt nélkülözhetetlen, mássai nem pótolható szerepéről, és arról, hogy az eredmények mindig a nép eredményei. Ez a megállapítás' igen tetszik nekik. S máris a Központi Bizottság december 6-i ülésén elfogadott határozatot kommentálták kissé tudálékosan ugyan, de kétségtelen jóindulattal. Legyintenek, üsse kő, már hozzászoktunk hogy három-öt százalékkal minden évben növekszik az a fránya árszínvonal, fő, hogy a nyugdíjasokra is mindig gondolnak ilyenkor. Nagyobb hiba, hogy képtelenek vagyunk megfogni a munkafegyelmet, s a pénzügyi ellenőrzésekkel is örökké bajban vagyunk. Az egyik „szóvivő'1 kijelenti, hogy „ezen a téren sok a takuvaku. az isten se érti. miért, ha én kézbe kapnám az ügyeket, rendet csinálnék kél hét alatt". Kinevetik, hogy lehet ilyen naiv, hisz' mindjárt beletörne a bicskája. Mégis azzal folytatják, hogy „aki legatyásította például az egyik legrégibb szegedi termelőszövetkezetet, annak kiadnám az útját szívfájdalom nélkül". Lépten-nyomon látni építőket szerszámnyélre támaszkodni, vagy sörözgelni munkaidőben. Ezért legelőször az irányítók fülét kellene megráncigálni, miért nem szervezik vagy szerveztetik meg jól a munkát. Elhíztál barátocskám, es nem izgatnak már a föladatok? Menjél szépen piszmogni a kiskertedbe. és add át a helyed a készségtől hevülő fiataloknak! Biztatják a házigazdát, töltsön már, ne sajnálja. Itt nem kell várni a hozzászólásra, sőt a parlamentarizmus is gyakran csorbát szenved. Ügy vélik, igazságtalanság csak a vezetők hibáit emlegetni. Bevallható, rettentő nehéz boldogulni a magyar emberrel: ahol ketten vannak, ott háromfélét akarnak. Jó, rendben van, ha megértette, miről van szó, hogy az neki is érdeke, utána nekilendül és csinálja. De addig? Üristen, mikor válunk mi valamennyien szocialistává? A rádióban megszólaltattok néhány utcai járókelőt, hogy szerintük mit érdemelnek a társadalmi tulajdon dézsmálóL Kétségbeejtő, miket mondtak Ahelyett, hogy megbélyegezték volna a tolvajokat, irigyelték az eszüket. Bezzeg óbégattak volna, ha tőlük csak egy doboz cigarettát vesz el valaki. Elég karc® m vinkó, beszéltető energia azonban bőven van benne. Szóba kerül, hogyan viselkedünk külföldön is. A szentenciákat példákkal támogatják körül, nehéz vitába szállni velük. Egyikük háborogva mesélt, hogy m®lanában egy szegedi bolt® részeg fővel milyen gyalázatosan viselkedett Jug®zláviában. viszszaélve a vendéglátók türelmével és bizalmával. Olvasták az újságban, hogy 1978 decemberéig a magyar vámosok 45 rnlllió forint értékű tiltott árut voltok kénytelenek lefoglalni. Látták hogy a bécsi Grabenen két hazánklánya megtépte egymást, mert a terebélyesebb hölgy áron alul vesztegette a szalámit, s ezzel rontotta a másik üzletét. Mondják, megállt a magyar busz az egyik külországi határállomáson, s turistáink rögtön megrohanták az épület körül disziő babérfákat, letarolták azok leveleit. „Ingyen van, s jó a krumplilevesbe" — magyarázkodtok önmaguknak. Itthon három forintért egész évre elegendő babérlevelet vehettek volna, de ez egyiküket sem érdekelte. Üjabb szomorú adalék: a Szovjetunióban járt csoport egyik tagja saját csomagjába dugott a vonaton néhány teáspohár-foglalatot. Hiába kereste a fölszolgáló, senki nem tudott semmit, sőt fölháborodva tárgyalták, hogy lopással merik vádolni a magyarokat Az orosz nő legyintett, hogy megvan a véleménye és elment A tettesek Kijevből útban hazafelé azonban boldogan mutogatták egymásnak a „zsákmányt". Nem nagyivó társaság ez. már csak ímmel-ámmal nyúlnak a pohárhoz. Hallgatok tovább. Valahol a Déli Bug mentén a népek barátságának éltetése közben a szív® vendéglátó kolhozelnök tréfásan megjegyezte: Önök, magyarok bizonyára valamenynyien ismerik egymást, hisz' tízmillió lakos nem olyan sok... Ha meggondoljuk, majdnem igaza volt neki. Néha magunknak is úgy tűnik, hogy szegről-végröl rokon az egész magyar lakosság, amolyan sógorság-komaság viszonyban. Különben mivel volna magyarázható, hogy elitéljük ugyan mások gyengéit, botlásait, a főnök ronda viselkedését, ám hamar meg is bocsátunk. Talán csak nem azért, mert ml is így tennénk az ő helyükben? A város egyik vezetőjének „vallottak be" egy építkezésnél: „Ügy szerzünk új munkaerőt, hogv aki hoz egy embert, annak 200 forintot írunk a javára." Más szóval : egy munkáscsábító megker®het napi 600—1000 forintot is, neki mondhatják ítéletnapig, hogy ez milyen erkölcstelen dolog. Az Ital már senkit sem érdekel, s mintha • társalgát heve csillapodna. Ml a megoldás? Ebben a huzat® országban, amelyet keresztül-kasul jár mindenféle politikai ájer, hogyan lehet elérni, hogy kinek-kinek sajátja legyen a szocialista erkölcs? Ebben a homloknyi kis hazában rlpszropsz terjed még ma is minden, ami nyugati, s a magunknak való igazságok néha olyan nehezen gyökereznek a néolélekben. Ha azt mondja valaki, hogy ez nem így van, akkor magyarázza meg azt is, hogy egy-egy „hatalmasság" miért veszi manapság ls semmibe a párt szívdobogtató intelmeit? Pedig az MSZMP első titkára azt mondta: a párttagság és a nép megérti, hogy a munka hibákkal jár, néha súly® hibákkal is, de azt sohasem fogja megérteni, és nem Is bocsátja meg a vezetőknek, ha a felismert, megnevezett, országvilág előtt ismert és látott hibákat újból megismétlik. Miért van annyi táppénzrsaló, állami lakással, nyaralóval üzérkedő, helyzeti előnyöket kihasználó, hízelegve kártékonykodó éncentrikus polgára még mindig a közösségi Magyarországnak? Tudjuk a filozófiából, hogy a tudat milyen lusta megérteni a dolgok lényegét, és szabaddá tenni minden embert. Ebbe azonban ne nyugodjunk bele! Apelláljunk azokra a milliókra — kommunistákra és pártonkivüliekre —, akiknek már rend van a fejében, akiknek esze tisztessége és eltökélt szándéka van új, a mainál tökéletesebb rendet teremteni. r. NAGY ISTVÁN Marki Béla Pardi Anno Öregasszony Idegeidre edénycsörömpölést aggatott a világ mosogatóié zubogása keveredik benned a távoli vízesések zajúval beszakadt körmöd félholdja esténként fényesen süt az égen s- hajnalban amikor felkelsz ébred az isten is; ujjbegyével szétnyomja a csillagokat mint bogarakat a falon. Ősz Bizonytalan boldogságo ölelt magához a kert, elereszti hát most színeit, virágait Nagy körökben, nagy közökben, s kis visszhanggal száll a szél az örökké tűnő, s jövő alkony felet Szimbolista árnyak nőnek. Szemedfénye is már szürkület. ösz és vonatfütty. Ellentét és egyértelműség száll a kertben valami bizonyossághoz egyre közelébb. Hegyneki E

lőször igen képtelennek tűnt az ötlet: közöljön a lap felhívást Szeged lakóihoz, hogy egy központilag kijelölt helyre mindenki — a csecsemőktől az aggokig — hozzon egy-egy vödör földet. Az több mint 170 ezer vödör anyaföld — szinte már hegynyi mennyiség, legalábbis alapja lehet egy majdani hegynek. De hiszen ez a cél: az Alföld üveglaptenyerén egy kis halom, egy domb, egy kiemelkedés. Nem több. nem konkurrálva az Alpok hegyláncaival, az Andok vonulataival, a Pamír magaslataival, a Himalája égbe törő csúcsaiva}. nem. Szerény, dél-magyar hegye®ke Szeged határában — szánkózás! célokra. (Midőn ezt írtam, szürke volt az ég, s hópelyhek szálltak a légben.) A javaslat nem holmi hóbort® agyszülemény — komoly és megfontolt orv®barátom állt elő vele, maga mögött tudva szegediek ezreit, akik nem férnek gyerekeikkel, unokáikkal havas napokon a Közművelődési Palota «úzdájára (meg aztán, hogy f®tenének a vár® szívéhen a tfz méter magasról leslkló egyetemi tudorok, köztiszteletnek örvendd helyi honatyák, szigorú busz- és taxisofőrök, ábráncl® és indulat® művészek, ellenszéilel dacoló munkásemberek), s a körtöltés lépcsőházakban landoló lankája sem nyújt számukra kellő vonzerőt (nem b®zélve az évek óta épülő torjáni „szánkóparadicsomról"). Az ötlet nem is olyan képtelen, mint amilyennek első pillanatban látszik. Először magam is csak szélesen m®olyogtam rajta, aztán az érvek súlva alatt gondolkodóba estem. Kiderült ugyanis, hogy fővár®unk hegyépítésben ls előttünk jár. A Szabadság-, a Gellért- és Jánoshegy természetes szánkó- és sípályái mellett a pesti lurkók használhatják a Városliget mesterség® ródliterepét, a kerületekben e célra összehordott dombok, halmok, magaslatok lankáit is. Ezek az új tájékozódási pontok tervszerűen készülnek, egymásra épülő rangsorban, pontosan meghatározott helyre, időarányosan, célcsoport®an. így aztán a bontások és építések hatalmas mennyiségű fölös anyaga már nemcsak feltöltésre használható, hanem kiemelésre ls. Persze, ezeket a — nyáron adjklrálykatonákra meg az enyémavártledalekvárra, télen ródllversenyre és sítanulásra használható — halmokat nem a pestiem szatyroztók, vödrözték össze egy mindenkit megmozgató felhívás nyomán, hanem a nagy építkezések, alapozások földtömegeit és bontások romkertjeit kijelölt teherautók billentették a megjelölt helyre. Ez persze nálunk, vidéken nehezebb, Ilyen dolgokra az alföldi embernek Immunitása van. De játszunk el a gondolattal, ha végül valamelyik illeték® mégis felkarolná az ötletet — egyetlen zászlóra tűzött nagy feladattal, egy jelszóba tömörített céllal mindig meg tudtunk birkózni! — szinte át lehetne alakítani a tájat, a iermészetet. Itt magasodhatna, karnyújtásnyira az ország epylk (!) kiemelkedő pontja, mely helvénél-lellegénél fogva hatásosabban képviselné felfelé törekvő alföldi céljainkat, mint a Kékes, hiszen az a többi esúrahoz képest éppenhogy ®ak kiemelkedik..., Szóval átalakulhatna a táj. s mindjárt új munkalehetőségek keletkeznének — új feladatot kapnának a térképrajzolók, meghon®odhatna a bányászat, lendületet kaphatna az erdészet, a festők témavilága eddig nem volt motívumokkal gazdagodhatna, meg lehetne alakítani a SZEOL alpesi hegymászó-szak-. osztályát, alagutat fúrhatnánk, 8 legmerészebb álmaimban már fölsetjlik egy virágzó alp®i turistoparadiraom — az Alföld közepén. Micsoda perspektíva, micsoda jövő! Ez lehetne a példa, az igazán figyelemre méltó tett, amivel nemcsak utolérnénk a magunk által kinevezett versenytársainkat, de föléjük is nőhetnénk. A hegytetőn fölépített kilátóból pásztázhatnánk a fél országot, belenézhetnénk mások lev«ébe és kártyáiba, ebből a pozícióból lenézhetnénk azokat, akik valamit jobban csinálnak, lesajnálhatnánk, akik eddig nekünk mutattak bosszantóan nagyszerű példákat, egy libegő segítségével felülemelkedhetnénk kirainy® gondjainkon, fölémagasodhatnánk a hétköznapokon, a hegy®ú®ra építhetnénk a körzeti stúdió adótornyát, s kitűzhetnénk a hódítók helyi zászlaját — szóval egy heggyel végre Igazán naggyá lehetnénk ... Csakhogy ha végül is valamelyik illeték® mégis hóna alá nyúlna a dolognak, akkor kezdődne csak el a tengerikígyó-játék. Mert ha egy ötlet önmagaban jó, haszn®, nagyszerű is, nem bizt®, hogy kell. Erről csak komoly, felelős és illeték® társulatok dönthetnek, kollektfve bölcsen. Tegyük fel, ha ezek a körök, egyletek, társulatok és bizottságok felismerik a terv nagyszerűségét, határozat születne az I. Szegedi Hegyneki Egylet létrehozásáról, elkezdődhetne a tényleg® munka. Létrehozhatnánk az előkészítő bizottságot, el lehetne készíteni az előtanulmányok sorát, majd a terveket — a kivitelieket és bevitelieket —, ezeket lehetne egyeztetni és módosítani azután egy hatalmas lupéval fő- és alvállalkozókat lehetne ker®nl a kivitelezésre... Szóval lenne munka bőven. Előre számíthatnánk az előre kJ nem számítható akadályokra is. Például arra, hogy ®etleg a hegynek kijelölt terület alatt hatalmas barlangok, üregek, plncelablrlntusok vannak; arra. hogy tervegyeztető tárgyalás ide, szocialista szerződés oda, valak' kilép a buliból; arra, hogy az ügy lelkét és motorját, esetleg kiemelik; arra, hogy a Hegyneki Egyletet átalakítják Uregvájó Vállalattá; arra, hogy más városok ls kacérkodnak bizony® hegy® ötletekkel; ®elleg valakinek — ott fönti — eszébe Jut. hogy már megint ez a város renltenskedik, pedig igazán tanulhatott volna már a történelemből...; ne talán tán — isten ments, de ha mégis! — egy váratlan földindulás Szeged mélié helyezné át a Csomolungmát.. Meg kell gondolni a dolgot... Az a néhány száz, pár ezer köbméter föld ... Egy szánkózódomb, egy földhányás, egy halom... Mégiscsak gyerekláték;.. Mert ugye nem Is biztos, högy kell az a hegy, hiszen igazi szigetünk sincs, B®zorkányszigetünk és legendánk mégis van".. Oly nagy szükségünk van nekünk arra a hegyre?!... A hó egyre nagyobb pelyhekben ®ik (igazolva: 1978. december 18-án délelőtt). Kettős szorításban érzem magam. Ha délutánra megmarad, a gyereket? nyavalyogni fognak egy kis szánkózásért. Persze éppen meg vannak büntetve. Am, hátha többet nem is lesz hó ezen a télen?! S ha megmarad, ha mégis lesz, hol fogunk ródliznl? Hisz minden gyereknek joga a szánkózás, nem b®zélve arról, hogy közéledik a nemzetközi gyermekév. Mivel kárpótolható a laposon élő gyerek? A hegy meséjével aligha... TANDI LAJOS 4