Délmagyarország, 1978. november (68. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-26 / 279. szám

J Vasárnap, 1978. november 26. 71 DM^M Az építészet társadalmi küldetés (Európa romokban hevert. A második világháború súlyos harcai szinte lakhatatlanná tették ezt a földrészt. Épületek, műemlékek, egész városok lettek egyenlővé a földdel. Nem véletlen hát, hogy 1948-ban a haladó gondolkodású építészek Párizsban megalapították az Építészek Nemzetközi Szövetségét, az UIA-t A szervezet célja, hogy „egyesítse minden ország építészét nemre, fajra, nemzetiségre, vallásra, építészeti felfogásra és képzésre való tekintet nélkül a nemzeti szervezetek uniójában". Harminc évvel ezelőtt húsz nemzet építészei alakították meg e nemzetközi szövetséget, mely napjainkra mintegy 80 ország félmillió építészét reprezentálja. Az UIA szoros kapcsolatokat épített ki a nemzeti szekciókkal, a kormányközi és nemzetközi szervezetekkel. Az utóbbi években megszűnt az Éurópa-centrikusság, megnőtt a fejlődő országok jelenléte és súlya. Egyre inkább súlyos probléma, hogy az eddigi információcsere a világigényből adódóan kritikai átvétellé vált. Ma öt régió —' Nyugat-Európa; KözépÉurópa és Közel-Kelet; Amerika; Ázsia és Ausztrália; Afrika — alkotja a világszervezetet. Az Építészek Nemzetközi Szövetsége háromévenként tartja kongreszszusát. Ezúttal Mexikó veit a házigazda, s a magyar delegáció tagjaként részt vett a tanácskozáson Borvendég Béla Ybl-díjas építész, a Szegedi Tervező Vállalat igazgatóhelyettes főmérnöke, a Magyar Építőművészek Szövetségének elnökhelyettese.) — Az építészeket összefogó nemzetközi szervezet feladatai között szerepel, hogy részt vegyen az emberi életkörülmények kialakításában, megjavításában; elősegítse az építészeti és városrendezési oktatás fejlesztését; küldetése, hogy képviselje az építészeket, támogassa a szakma fejlődését, ipar és művészet kapcsolatait szorgalmazza; inspirálja a nemzetközi együttműködést. Az VIA szekcióiban külön foglalkoznak a várostervezés, az oktatási létesitmények, a lakásproblémák, a munkahelyek, az épUészetiparosítás, a közegészségügy kérdéseivel, a sport és szabadidős létesítmények tervezési-megvalósítási problémáival. Lényegi kérdésnek tekintik a szakmagyakorlás és az építészképzés gondjait is. (Az elmúlt években — ha lehet, az eddigieknél is jobban .— az érdeklődés fókuszába került nálunk és a világ minden pontján a tömeges lakásgondok enyhítése, a hatalmas Ipari létesítmények megvalósítása, az építészet és társművészetek összebékítése, az új, korszerű városképek kialakítása, mely mind-mind az építészet és társadalom kapcsolatainak szorosabbra fűzését, felelősségét és korunk idő-tér zsugorodását példázzák. A megváltozott körülmények között az építészet feladatai is bonyolultabbá váltak, s e gyors ütemű változásokkal csuk a nemzetközi információcsere, közös összefogás teremtheti meg a lépéstartás feltételeit. Az elmúlt Hetekben mintegy hétezer résztvevő képviselte a világ építészeit a Mexikó fővárosában rendezett konferencián. Melyek voltak a konferencia legfontosabb témái?) — A mexicocityi világkonferencia átfogó témája az építészet és a nemzetközi fejlődés támaköre volt. A magyar küldöttség egy tucatnyi anyagot juttatott el az előkészítő bizottsághoz. A konferencia megtárgyalta az építészet és gazdasági fejlődés; építészet és társadalmi-kulturális fejlődés; építészet és technikai haladás; építészet és emberi települések; valamint az építészet szerepe a nemzeti fejlődésben című témaköröket. Az előadások felét építészek tartották, másik felét archeológusok. közgazdászok, futurológusok. szociológusok, pszichológusok. Ez szerencsés kísérlet, hiszen a kapcsolódó tudományágak képviselőit érdekeltté tették e témákban, s az építészet is asszimilálta tt társtudományok eredményeit. (A mexikói tanácskozáson mintegy félszáz előadás hangzott el, mely felölelte az építészek és az építészethez tartozó tudományágak fejlődését, eredményeit és megoldatlan problémáit, gondjait. Borvendég Béla melyik előadást emelné ki a sok közül, mint leginkább érdekes, tanulságos és a nagyközönség számára is izgalmas kérdéseket feszegetőt?) — Az előadók között sok akadémikus, egyetemi tanár, ENSZtanácsadó, rangokkal és címekkel körülbástyázott tekintély szerepelt. Hadd hivatkozzak most egy olyan személyiségre, akinek a neve mellett csupán az állt: építész. Ha Kenzo Tange nevét nem is, de létesítményeit ismeri a magyar közvélemény, hiszen ez a japán iskolateremtő építész 'tervezte többek között a tokiói olimpia létesítményeit. A gyakorló épÍtész szemszögéből vizsgálta az építészet és társadalmi-kulturális fejlődés izgalmas témakörét. Véleménye szerint a fejlődés — ellentétben a Római Club növekedési korlátokról szóló manifesztumával — pozitív erő a világ minden pontján. Már az 1972es stockholmi ENSZ-tanácskozás is fontos megállapítást tett a jövőt illetően: „Akármilyen is, Föld csak egy van!" A fejlődés nem azonos a pusztulással, annak ellenére, hogy a globális ö$zszefüggéseket tekintve, kapcsolatok találhatók gyorp ütemű fejlődés és elmaradottság között például a környezetszennyezés tekintetében. E jelenség éppúgy következménye a rohamos társadalmi-technikai fejlődésnek, mint a fejletlenségnek, elmaradottságuk a szegénységnek. 1973-ban a Föld 3,8 milliárd lakosából 2 milliárdnak nem volt magasabb az évi egy főre jutó nemzeti jövedelme 200 dollárnál. 1978-ra a Föld lakóinak száma '4 milliárdra növekedett, s 2000-re ez a szám várhatóan 7 milliárd lesz. Ebből logikusan következik, hogy nemcsak a világélelmezéssel kell foglalkoznunk, hanem 2000-ig meg kell oldanunk 3 milliárd ember lakásproblémáját. Ez azt is jelenti, hogy ha nem történnek átfogót nemzetközi Intézkedések, katasztrófahelyzet áll elö. (Példák százai bizonyítják, hogy az építészet a legmaradandóbb műalkotásokat produkálja. Évszázadok, évezredek üzenetét hordozzák, vallanak társadalmak berendezkedéséről, emberek életkörülményeiről, művészi kvalitásairól. A mai építészeknek is egyik legszigorúbb felelőssége, hogy munkájuk gyümölcse, a most születő épületek hatással lesznek a jövőre, évszázadokra vetítik előre mai társadalmak üzeneteit. — Angliának 3S0 évre volt szüksége ahhoz, hogy mezőgazdasági országból fejlett, számítógépekkel segített ipari országgá váljon. Az USA-nak erre 200, Japánnak mindössze 100 esztendőre volt szüksége. A fejlődő országok közül jó néhánynak — elsősorban az olajtermelő országoknak — az a célja, hogy ezt az óriási változást 20-30 évre zsugorítsa. E cél érdekében elkerülhetetlen nemcsak a fokozottabb nemzetközi integráció, de az alaposabb és tudatosabb tervezőmunka ls. Az 1933-as Athéni Carta megfogalmazta a városépítészettel szemben állított funkcionális követelményeket. Azóta eltelt több mint 4 évtized, változott a világ, s ma már nem elegendő az analitikus szemlélet. Az integráció pedig megköveteli, hogy túllépjünk a pusztán funkcionalista szemléleten. A feladatok egyre bonyolultabbá válnak, ma már nem követhetők a funkcionalista felfogások, hisz azok egyre bonyolultabbá váltak, az építészeti feladat a stabil és lényegi funkció kiemelése, hangsúlyozása, tipizálása. Üjra meg kell teremteni mai korunkhoz igazítva azt az áhított, egykori középkori modellt. mely az utca-tér-funkcióesztétikum összefoglaló, tagoló szintézisét jelentette. így lehet összefoglaló tükörképe, szimbolikája, a szervezet és jelképiség egysége a mai építészeti közeg. A kortárs várostervező alapproblémája a fizikai és információs szerkezet megteremtése, hogy például egyszerre fogalmazza meg az emberi lépték és az emberi tömeg léptékét; a hosszú távú és a mikrofeladatok; a régi és az új; a természeti és az emberi kívánalmak szintézisét. Ez a komplex feladat egyre inkább az építészek és a velük szövetkező társtudományok és -művészetek közös gondolkodását, munkásságuk egybefonódását feltételezi. (Amikor a világ építőművészetének gondjai kerülnek a vizsgálódás boncasztalára, vajon milyen kérdések foglalkoztatják a szegedi tervezőt, azt, akinek munkássága túlnyomórészt ebben a városban teljesedik ki, akinek szűkebb élettere Szeged?) — A tapasztalatok azt bizonyítják, hogy egy-egy város szövetének, lényegiségének kontiunitása többet jelent ma, mint egy-egy ház megteremtése. Ennek a folyamatnak megvalósítására nálunk nagyobb és elönyösebb lehetőségek kínálkoznak, mint másutt a világban. Ezt az előnyt kötelességünk kihasználni! Gyakran éri bírálat lakótelepeinket. El sem tudjuk képzelni, hogy a fejlődő országok nagyvárosainak perifériáján micsoda tömegekben zarándokol és épít kaibákat, bádogvárosokat a falusi tömeg. Az iparilag fejlett országokban a városiasodásnak hasonló, dc más indíttatású és egymásnak ellentétes mozzanata a belvárosok elnéptelenedése és a lakótelepi gyűrűk számának gyarapodása. Mindezeknek elemzése, építészeti tervezése és ipari megoldása sűrítve fogalmazza meg a világ félmillió építészének megannyi feladatát, hogy tiszta szívvel és nyugodtan nézhessünk a jövőbe. Természetesen, a világ más-más pontján, más-más közegben kell dolgoznunk, de az adott lehetőségek maximális kihasználásával. Csak így teljesítheti a magamfajta alkotó építész társadalmilag elkötelezett küldetését, a humánus emberi környezet formálását, alakítását. TANDI LAJOS Diplomás adminisztrátorok K

lárira naponta legalább háromszor rászól a főnöke,, hogy munkaidő alatt ne olvassa a Közgazdasági Szemlét. Csak éppen azt nem mondja az akkurátus vezető, hogy mit csináljon szegény lány üres óráiban. A történet előzményeihez tartozik, hogy a huszonegynéhány esztendős Klári, mint a nagyvállalat ösztöndíjasa, elvégezte a hároméves számviteli főiskola vállalatszervezési szakát, s azután került a vidéki gyáregységbe — alighanem káderfejlesztési célból — könyvelőnek. Mondhatni, a példa . távolról sem egyedi: ki ne tudna felemlíteni hasonlót. Éppen a napokban olvastam friss diplomás mérnökökről, akik betanított munkásnak szegődtek el a zalai olajmezőkön, mivel a kezdő fizetéssel nem jutnának ötről hatra. Hasonlóan nem újdonság a pedagógusok elvándorlása: én magam közvetlen szolgáltatóim között számon tartok zöldségest, benzinkutast, gelkást. „Pályamódosítás" — mondják a szociológusok. Csakhogy • egy-egy diplomás ember startra való előkészítése évente csaknem százezer forintjába kerül a népgazdaságnak. Arról nem beszélve, hogy a diplomájukat sutba dobók helyére több ambiciózus fiatal nem jutott be. Nemrégiben az egyik nagyvállalatnál feltérképezték a diplomások tevékenységét. Kiderült, hogy jó néhány mérnök lényegesen a kvalitása alatti munkát végez: technikusként, technológusként, vagy éppenséggel művezetőként. Máshol meg lasszóval sem tudnak mérnököt keríteni maguknak. Hasonlóan van iskola, nem is egy, ahol százszázalékos a Maftényl Erik A hősök temetőjében a sírok oszloponként vigyázzban állnak, ahogy a hősök, amikor még nem voltak hősök, vigyázzban álltak. Holt készültség odalent s idefent Mondjon már egyszer valaki pihenjtl Rózsa Endre A repülésről Ahogy a repülőgép a szél húsába mar, s már körkörösen forgó fogsor a légcsavar, ahogy e falánk étvágy kieszi egyensúlyát, s szárnyhegyeket feszítve, egyenletes a zúgás, ahogy az imbolygó törzs a felhajtóerőre hasal, mint szemfényvesztő a puszta levegőre — félelmetes e játék: egy hibás mozdulat, és minden gyönyörűség örökre lezuhant; fölszállásnál a földetérés a szebb öröm, épp ezért kell — repülni; jó veled, köszönöm! Aí/fS A~.,ltt KISS ATTILA RAJZA szakellátottság, még a napköziben is szaktanárok foglalkoznak a nebulókkal, máshol meg a képesítés nélküliek vannak többségben a tantestületben. A kiegyenlítődésre vajmi kevés a remény, hiszen a jó helyek a jövőben is csábitóbbak lesznek. Folytathatnám a sort, ám akkor sem lyukadnék ki máshol: jobban gazdálkodhatnánk szellemi kincseinkkel. Nemrégiben a vasásszakszervezet központi vezetősége három ágazat értelmiségi dolgozóinak élet- és munkakörülményeit vizsgálva megállapította: „Az értelmiségi dolgozók felkészültségét nem mindenhol használják ki megfelelően. Például a műszaki dolgozók munkájuk 30 százalékát, az Intézeti dolgozók pedig a munkafeladataik 35—40 százalékát alacsonyabb szintű tevékenységnek ítélik meg. Mindez az irányító munka belső gyengeségére és bizonyos szemléleti elmaradásra vezethető vissza. Sok vállalatnál az egyes munkakörök között nem alakultak ki megfelelő határvonalak.'* A cél világos: minél többen találják meg számításukat, szakmai elképzelésüket munkahelyükön. A Ganz MÁVAG-ban a fiatal diplomások három hónappal a debütálásuk után kérdőíveken vallanak arról, hogy mit várnak pályájuktól. Majd egy év elteltével következik a kontrollvizsgálat Ezen már arról adnak számot a fiatalok, hogy mi vált valóra elképzeléseikből, s tapasztalataik alapján milyen változásokat ajánlanának. Az adatok ta' nulsága egyértelmű: szívesen csak ott maradnak meg, ahol alkotó munkát végeznek, s onnan mennek el, ahol a feladatok egyhangúak, vagy a megszerzett tudásra — legalábbis úgy tűnik — nincs szüksége a vállalatnak. Nem kevésbé követendő példa az Egyesült Izzóban létrehozott úgynevezett — „mérnökóvoda", melynek célja a pályakezdő szakemberek akllmatizálódása — azaz a vállalat alapos megismerése. Több hónapos tanfolyamon, kiadós gyárlátogatásokon talál rá mindenki a képességeinek legjobban megfelelő területre, s erről konkrét feladatokra épülő „klsdlplomával" ad számot. Nyilvánvaló, hogy az egyetemről magukkal hozott potenciális energiájuk így azonnal mozgási energiává alakulhat azzal, hogy kezdettől komolyan veszik őket, s feladatot kapnak. Az Ilyen pályakezdő szakembereket a legügyesebb munkaközvetítők sem tudják elcsábítani, számukra mindennél többet jelent az, hogy alkotó légkörben dolgoznak, élnek. Diplomás zöldséges, benzinkutas, gelkás ismerőseink aligha részesültek hasonló bánásmódban első munkahelyükön, s anyagilag bármennyire is megtalálták a számításukat, örök kielégületlenséggel a •szívükben élik le egész életüket. A szellemi energiával való pazarlás — még ha elképzelésünk sincs ennek nagyságrendjéről — semmivel sem kevésbé veszedelmes jelenség, mint a konkrétan felismerhető, mérhető pocsékolás. Múltkoriban egy magas szintű értekezleten hallottam: mi lenne akkor, ha a vállalatok, intézmények a kihasználatlan szellemi kapacitásuk után „eszközlekőtési" járulékot fizetnének? Ugyanúgy, mint a naponta néhány órát üzemelő értékes automata gépsorok, daruk, s a raktárakban évek óta heverő anyagok után? Hát bizony, szép summa összejönne. Előbb mindenhol pontosan fel kellene térképezni, hogy valójában mekkorák is ezek a „készletek" — csak így lehetne megállapítani, hogy mennyi használódik fel, s mennyi minősíthető elfekvőnek, vagy mondjuk szebben: rejtett szellemi tartaléknak. Amit megfelelő kihasználás híján — nem úgy, mint egy pihenésre kárhoztatott gépet, vagy bármilyen hasznosítható, keresett anyagot — egy Idő után már csak érték alatt, s csak nehezen lehet mozgosítani. KERTÉSZ PÉTER