Délmagyarország, 1978. április (68. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-23 / 95. szám

8 Vasárnap, 1978. április 23. azokra a módszer alkalmazható volt: az ujjak egyenes-szakaszokkal határolt Idomokat zártak körül, s amit eddig éveken át nem tettek, most egy pillanat alatt felidézték agyamban a Bolyai—Gerwin-tételt. Azt azonban, hogy az arc miért nem mozdult meg. csak most értettem, meg. amikor megálltam Bolyai Farkas szobrának kis méretű eredetije előtt. Ennek a kis szobornak az arca nem az ismerős, fennmaradt Bolyai Farkas-arc, hanem azé az apáé. ki azt mondja fiánk: .Az istenért kérlek, hagyj békét a paralelláknak ... megmértem azt a feneketlen éjszakát én is. az életemnek minden világossága kialudt benne." A nagy szobor, az emlékmű már nem ezt a drámai figurát ábrázolja. A két Bolyai szobrát mi. szegediek. bármikor láthatiuk. Kiss István többi szobrait együtt azonban csak most, és nem sokáig. Néhány mondatban vallottam a Bolyai-szobrok nyújtotta élményemről. A kiállításon pedig hadd valljanak a művek alkotójuk hűségéről | népéhez, nemzetéhez: alkotó fantáziájáról, uralmáról a fémek, a kövek és a valóságos világ térbeli formái felett, A két Bolyai Kiss István elkötelezett művész, robusztus népi hősök meggyőző erejű ábrázolója — ilyennek látja őt a közvélemény, s teljes joggal, mert ilyennek mutatja őt két legismertebb monumentális alkotása, a Dózsa-emlékmű és a Tanácsköztársaságiemlékmű. Lélegzetelállítóan nagy feladat volt mindkettő: történelmi adósságát egy ország rótta le Kiss István kezével. Századunk elejént írta le Ady Endre: ..Magyarország népe, mely a feudalizmus ellen küzd. állítson szobrot Dózsa Györgynek." ötven év kellett hozzá, hogy álljon a szobor, immár nem a küzdelem, hanem a győzelem szimbólumaként, s az is jelkép, hogy az éppen kivívott győzelem által felszabadított ifjú alkotó állíthatta a helyére. Ugyancsak ötven évbe telt, míg az első magyar proletárdiktatúra méltó emlékművet kapott Budapesten. Ez a szobor a művészi egyéniség alázatát példázza a művészi cél előtt: Berény Róbert klasszikus plakátja vált háromdimenziós, lenyűgöző művé Kiss István kezében. Mindezek közismert tények, s vitathatatlanná teszik az első mondatomban foglalt sommás értékelés igazságát. De ez az igazság — bár tiszta igazság — mégsem a teljes igazság. Arra nyilvánvalóan nem vállalkozhatok, hogy kiteljesítsem. Nem fogok Kiss István elkötelezettségéről beszélni — művei beszélnek róla. Művészetét sem próbálom elemezni — nem is tudnám értő módon. ügy. ahogy ez a művészet megérdemli; nem ezért tiszteltek meg azzal, hogy most pár mondatot mondhatok, hanem egy szerencsés véletlen miatt. Véletlenül és többek között ugyanis olyan szerencsém is volt életpályám alakulásánál, hogy reggelente, amikor munkahelyem bejárati ajtaját kinyitom, jobbról Bolyai János. balról Bolyai Farkas néz el mellettem; mindketten Kiss István kezemunkái. Nem rám néznek, fontosabb dolgokkal vannak elfoglalva; János most fedezi fel a hiperbolikus geometriát, édesapja meg az egyenlő területű síkidomok egymásba való átdarabolhatóságáról szóló nevezetes tételét. Ezt a két szobrot Ismerem; hadd beszéljek most úgy Kiss István művészetéről, hogy erről a két szoborról beszélek. Látszólag egyszerű, talán túlságosan is egyszerű a mozdulat, amely által a két bronzalak életet kap: Farkas keményen szorítja össze ujjait, jelezve a kemény, görcsös, hiábavaló töprengést; János a felfedezés örömével tárja szét karjait. Ha ez, és csak ez volna a két szoborban, talán igazat lehetne adni Kiss István egy kritikusának, aki a szimbolika bonyolultságát kéri számon művészetében. Valójában azonban mást, és sokkal többet adnak ez.ek a szobrok; de ehhez nem elég köztük elsietni: szembe kell állni velük. Álljunk szembe Bolyai -János szobrával a szegedi Bolyai Intézet előcsarnokában, olyan messziről, ahogy a belső tér engedi. Látunk egy fiatal, császárt mérnökkari tisztet, aki tisztán és rendkívüli koncentrációval gondolkodik. karjait a gondolkodás révületében felemelve; már érzi a teret, de még nincs a végleges tudás birtokában. Induljunk meg lassan a szobor felé. s amikor mintegy négy lépésnyire megközelítjük, valami különös történik. Bolyai János szemei, ezek a csupán jelzésszerűen megformált szemek, sugározni kezdenek, s érezzük, hogy ez előtt a fiatalember előtt feltárult a nagy titok, s kezei sem tapsi kolásra nyílnak, hanem négy lépés távolságról hajlásúk egyenletessé válik, és a pszeudoszféra két geodétikus vonalává lényegülnek át. A semmiből előállt az új. más világ. Bonyolult és mély szimbólum ez a szobor, azt mondja el a látvány nyelvén a tudományos felfedezés megszületéséről. amit szavakkal elmondani hiábavaló próbálkozás. Évekig jártam el Bolyai János szobra mellett, amíe egyszer ezt felfedeztem. Tudománnyal foglalkozó ember, ha egy módszert kitalál megpróbálja másutt is alkalmazni. Szembeálltam Bolyai Farkas szobrával is, megindultam relé — eredmény nélkül. Vártam, hogy a kemény vonások mögül feltűnjön a reménytelenség fájdalma. de a képről is jól ismert arc hidegen nézett el fölöttem. A kezekkel több szerencsém volu Az elkötelezettség művészi dokumentumai A szocializmus iránti elkötelezettség köti össze a szegedi Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai Képtárában az elmúlt hét végén megnyílt két kiállítást — Hézső Ferenc festményeinek és Kiss István szobrainak bemutatóját. Hézső Ferenc az utóbbi 5 esztendő legsikerültebb alkotásait gyűjtötte egybe, az 50 éves Kiss István pedig 25 éves művészi munkásságának színe-javát állította ki. Hézső Ferenc tárlatát dr. Márta Ferenc, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, a Magyar Tudományos Akadémia főtitkára, Kiss István kiállítását pedig dr. Csákány Béla egyetemi tanár nyitotta meg. A május végéig megtekinthető két leállítás megnyitó szövegét az alábbiakban közöljük. Mindamellett a viták ritkán ültek el az itt termett művészet körül. Eleinte a minőségét vonták kétségbe, később azt kifogásolták, ami éltette: a paraszti táptalaj tükrözését, majd megújulási képességét tagadták. Kétségtelen, hogy itt is — mint hazai művészetünkkel kapcsolatban általában — felvetődött, hogy társadalmi fejlődésünkben bekövetkezett változások nagyobbak, jelentősebbek, mint ahogyan azokat művészetünk mutatja. Igaz. éppen e társadalmi fejlődés kövekez.tében vele és általa másokká váltak a gondok is; többé nem a Hézső Ferenc; Határban A változó világ képei ebből fakadt ars poeticája: változó világunk gyorsuló jelenségeinek sajátos összefüggéseit kívánja birtokba venni, s mint mondotta, „a folytonos figyelés es a megismerés folyamatában kifogyhatatlan forrást jelent számomra az ember és természet kapcsolatainak változó viszonya vagy az ember érzelmeinek, gondolatainak. cselekvéseinek változó állapota." Ennek kifejezésére változatos témákhoz nyúl; az életről és az elmúlásról csakúgy van mindanivalója. mint az egyszerű emberek mindennapi küzdelmeiről. A néző azonban nem állhat meg képei témavilágánál. a felületen, hanem amögé hatolva, a kompozíció rendjéből és a színekből kell kibontani a művész, mondanivalóját. Mert Hézső Ferenc a látvány elemeiből szimbolikus képi világot alakított ki: ebben értelmezve rendezi el a látvány elemeit, s ezzel kívánja a jelenségek közt meglevő törvényszerű kapcsolatokat kifejezni. Hézső Ferenc tudatában van annak, hogy napjainkra a világ kicsi lett. hogy térben földrajzilag minden összefügg, hogy az országhatárok ma már sokkal inkább összekötnek, semmint szétválasztanak. hogy minden emberi gond a sajátunkká is vált. Ez egyben azt is jelenti, hogy a legkisebb falu éppúgy egyetemes érvényű. a nagyvilág számára fontos emberi gondokat, s általa művészi mondanivalót hordoz, mint a főváros. Ez az ő művészetében abban jelentkezik, hogy különös figyelmet fordít az elnyomottak felszabadításának, a felszabadultak boldogulásának, a béke megóvásának kérdéseire. Tornyai János szavaival kezdtem — hadd fejezzem is be azokkal. ö mondotta egykor: „a művészet olyan fa. mely megél a nép fekete földjében künn a szabadban, sőt itt a friss levegőn — gyökereit is mélyebben bocsáthatván le — még lombosabbá, erőteljesebbé fejlődhetik: ez a hódmezővásárhelyi pedig úgy értelmes. mint tősgyökeres magyar voltánál fogva a hazai művészetre nézve kitűnő, első minőségű talaj." Háromnegyed évszázad bizonyítja szavainak igazát, vélekedésének megalapozottságát. Az előttünk sorakozó képek pedig megújulási készségét és képességét is jelzik, ami további virágzásának elengedhetetlen feltétele. Tornyai János írta a század eleién: „A nagy sömmiben, mélységes csöndben / Ketten vagyunk: a puszta meg én; / Én bámulok a nagy pusztába / A nagy puszta meg bámul belém..." A verssel egy időben született ezen a tájon egy új arcú művészet: abban a nyugtalan, feltörekvő korban, a második reformnemzedék korában, amikor Bartók és Kodály népdalgyűjtő munkája kezdetét vette, amikor megalakult a Nyugat, létrejött a galileisták csoportosulása. Münchenből hazatelepült művészek létrehozták a nagybányai művésztelepet. majd később egyesültek a Nyolcak, hogy a képzőművészet új európai törekvéseit a világnak ebben a szögletében is meghonosítsák. Tornyai, Endre Béla és a többiek a paraszti sors esettségét látva, a nincstelenséget, a föld nélküli földmunkásokat, a cselédsorban idö előtt elnyűtt emberek jogfosztottságát, művészetükkel a nép gondjait tették szóvá, ennek adtak hangot. Kö2*1 háromnegyed százada már ennek: ekkor kezdte festeni Tornyai János a ,.Juss"-t, a semmi fölötti pörlekedésnek, a testet-lelket bénító gyötrelmes civódásnak ezt a drámáját mely a paraszti élet legmélyebb rejtekébe világított be. Benne van a művész tehetetlen fájdalma, felháborodása; a változtatás igénye. Tornyaiék ideje óta a 7,nagy parasztváros" és környéke, a „nagy sömmi", a közvetlen környezetével, Szegeddel, a megyével. de az ország egészével együtt gyökeresen megváltozott. A földosztás. a szövetkezetek megteremtése. az ipar térhódítása, a kulturális felemelkedés, az általános és szakmai műveltség növekedése forradalmi átalakulást hozott ezen a tájon is. Megváltozott mindez által maga a táj is, s mind eközben megváltozik maga az ember is. érdeklődési köre. véleménye, világlátása, tudata. Mindez természetesen nem múlik — nem múlhat — el nyomtalanul a művészet felett sem. Elmúlik az a világ, amikor — Tornyai szavaival — a művészetről „az a hit volt elterjedve és meggyökeresedve, hogy anélkül holta napjáig boldogan élhet a magunkfajta polgárember, hogy a csak afféle pincönpánc, úrnak való pástétom!" A művészet az egész nép érdeklődésének közepette alakul, formálódik napjainkban. S a Tornyaiék teremtette hagyomány erősnek és életképesnek bizonyult. Amikor az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején új, fiatal generáció telepedett meg Vásárhelyen, annak művészetében képes volt megújulni — s olyan erősnek bizonyult, hogy a megőrzők és hagyományozók drámai hangvételű művészetére is ki tudott sugározni, s azt is továbbérésre és új gyümölcs betakarításához segítette. nincstelenségé, nem a vak szerzésé, hanem az okos gyarapodásé. Az az új generáció, mely a hatvanas évek második felében telepedett meg Vásárhelyen. s amelynek munkássága ezután kezdett szárba szökkenni, maid kitel iesedni. mar ezekkel az új gondokkal találta magát szemközt. Ez egyben új kérdéseket vetett fel a művészet számára is. Mindannyiunk közös, nyugtalanító problémája, egész, rendszerünk központi kérdése, egyben mércéié is: hogyan alakul társadalmunkban az egyes ember sorsa. A művészeket pedig az foglalkoztatja, mit tudnak ebből megmutatni, s hogyan? S ez, a hogyan tovább?, égető kérdése nem kisebb mélységeket reit magában számunkra, mint a művészet mindenkori nagy problémáinak, az egyetemességnek és a korszerűségnek gyötrő gondjait. S napjaink képzőművészetének sok, korábban ismeretlen vetélytárssal is meg kell küzdenie: a film nyilvánosságával, a- rádió frissességével. a televízió mindenhová eljutó látványosságával. Nemes és egyben irgalmatlanul nehéz a művészi küldetés, mert nem csupán a valót, de az igazat mondani: s azt sem akárhogyan, mert tekintettel kell lenniök egyrészt az egyetemes művészet világszerte folyó mozgására, másrészt arra, hogy mit és mennyit képes befogadni, megérteni az emberek művelt és kevésbé művelt, felvilágosult és előítéletektől terhelt, érdeklődő és közömbös egyedekből álló közössége. Szorító, nem egyszer keserves dilemma ez: s a vásárhelyi hagyomány. mely a néppel és a hazai tájjal való azonosulást írta zászlajára, e téren is kötelez. Ez az összetett, sok elemből Összetevődő emberi és ettől elválaszthatalan felelősség- él Hézsö Ferencben. Ez munkálkodott benne akkor is. amikor a főiskola elvégzése után ellenállt a főváros kínálta lehetőségeknek, s hazatért szülővárosába, mert idekötötték gyermekkorának erős emlékélményei, mert úgy érezte, hogy kötelessége vállalni az idekötődő hagyományt. Ide vonzotta őt az is, hogy magáénak érezte a vásárhelyi piktúra alapelvét, ennek emberközpontúságát, azt. hogy ennek a művészetnek kettős. mégis egységes témája a természettel együtt élő. azzal küzdő, azt meghódító ember. Ez. a forrás nem stilárisan táplálta művészetét. hanem elsősorban etikai értelemben, művészi magatartását befolyásolta, alakította. Mind1