Délmagyarország, 1977. szeptember (67. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-04 / 208. szám

28 Vasárnap, .1977. szeptember 4. A lány meg a favágó PákoMz istvdrt Minősítés Papíros-ízű keresztelőn munkaerö~\'é rukkolt elő. A ré«i névvel mosti rangia valahogy emberibb maradna. Zalán Tibor A föld tükrei L Tavak, tükrei a földnek, belétek nézni tündérek Jönnek. *• Nézik magukat tündérek, s könnyük: meséik hullnak belétek. 2. Tengerek, nagy átló-tükrök, bennetek az Ür nézi magát s csillag-tücskök ciripelik fényesre alvók szembogarát Tiszta gép M

egzörrent a füzes-cserjés, mintha kutya matatna benne. Szomorú József arrafelé nézett, de nem látott semmit Jobban maga alá húzta a lábát, és a bokrok íolyómenti.széle alól figyelte a vízi világ esti csöndjét. Nem gondolt semmiré, csak arra, hogy jó ülni a parton magányosan, testvérének érezte a holdat, vizet, a túlpartl nyárfaerdőt, meg a sima homokhátat. Ide való, közéjük tartozik. Hamar elhagyta a gondtalan nyugalom, mert a bokor zörgése eszébe hozta a vasárnapot. Fönn a nagy védőgát túlsó oldalán van egy egészen kicsike háza, nem üdülő az, mert József benne lakik télen is, meg nyáron is. A ház végébe vetett fészer alatt, az ártéri nagy favágás idejéből maradt száraz vesszőt kötötte kévébe, amikor megzörrent a bejárathoz vezető csapás mentén a cirok, és elébe állt egy lány, lvóvixet kért. — Ott a kanna, eredj be, axtán igyál. Bement a helyiségbe, József meg végezte a dolgát, csak miután a harmadik kévét ls készre csinálta, föleszmélt, mert nem látta, hogy a lány elment volna, vagy nem vette észre, annyira belemerült a vesszők szálazásába. Kezefejével lecsapta homlokáról a verítéket, ültő helyéből fölágaskodott, és benézett a nyitott ajtón. Figyelt néhány pillanatig, aztán óvatosan, mint a macska, a küszöbig lépdelt Hirtelenjében nem is tudta, hogy mit mondjon. — Szépek a melleid, te lány. — Én is úgy nézem. Ráöntöttem a kannaíödőnyi vizet, mert melegük vap. — Jól tetted — válaszólt gyámoltalan hangon. Odadermedt a küszöbhöz. Az meg feléje fordult, kezében a fürdőruha fölsővel, és törülközőt kért tőle, de József mintha nem is hallotta volna, állt az ajtóban, és nézte a félmeztelen nőt — Van egy törülközője, Jóska bácsi? — ismételte meg a kérést. — A te melleid, te lány, mint a hatalmas papkörték, ilyet még nem láttam. — Hát akkor jól nézze meg őket! — Inkább simogatnám. — Simogassa, ha kedve telik benne. József beljebb ment a szobába, egészen melléje állt, de nem mert a melléhez nyúlni. Ügy érezte, rezeg az alsó lábszára, a gégéje meg kitikkadt. Elunta a lány a tehetetlenkedést, aztán újra kérte a törülközőt. József felocsúdott, előkeresett egy régi, vedlett konyharuhát. — Hány éves vagy? — kérdezte. — Tizenhét múltami — Hát, volt-e már valakid? — bátorodott egy kicsit a hangja. — Férjnél vagyok. — Férjnél? — Ügy a'. Megtörölte közben a fölső testét és kényelmesen, unott mozdulatokkal akasztotta magára a fürdőruha fölsőt. Előreálló, hosszú, kemény mellel úgy fölegyenesedtek a fürdőruhában, hogy József szeme nem mozdult róluk. — Na, megyek. Köszönöm a vizet A keskeny csapáson végigment, letört egy söprűs cirokcsomót, s a hátát csapkodta vele. Nem látszott kövérnek, soványnak. Egész délelőtt a kévekötéssel bajmolódott, de nehezen esett kezére a munka. Nem haladt vele úgy mint máskor. Azon tűnődött, hogy miért jött ide ez? Honnan is került elő, mert még a nevét is tudta: Jóska bácsi. Mutogatta azt a gyönyörűséges melleit, amilyeneket még nem látott, pedig már elérte az ötven évet. Ilyen igazi, szép rózsaszín, barnabőrű papkörték, aztán még oda is kínálta őket... „Ahelyett, hogy éltem volna az alkalommal, csak tátogtam előtte, mint egy rossz sügér" — korholta magát, és félredobta a szekercét. Unalmában ennivalót keresett, és kiült a ház végébe, pedig nem kívánta az ételt. A cserjés most olyan erősen zörgött, mintha tépkednék a galylyakat, vagy fészkelődnének benne. József fölfigyelt, de kis Idő múltán az erős motoszkálás csöndesebb lett, aztán egészen elhalkult. Nem kutya lesz ez — gondolta magában, de nem volt kedve, hogy talpraálljon, és tfz lépést tegyen. Ügy élt, hogy nemigen érdekelte az, ami nem tartozik rá. Szomorú Józsefre pedig nem tartozott semmi. Maga választotta a favágó mesterséget, és úgy rendezkedett, hogy itt éli le a hátralevő időt. Korábbi életéből csak az alhadnagyi egyenruhát tartotta meg, de amióta olyan furcsa módon szerelték le, hogy nyugdíj sem illeti, egyszer sem húzta magára a mundért. Régen volt, több mint húsz esztendeje, akkor a maga útjára került: aszszony, gyerek, öröklött ház, Józsefnek az egyenruha maradt Egyszer arra járt valami híres férfi, író, vagy tudósféle, és nagyon megirigyelte József sorsát. Azt mondta neki, hogy a világ legszabadabb embere, adjon hálát a messiásnak, amiért olyan kegyes volt hozzá: kevés ember élhet úgy, hogy a természeten kívül senkihez sem kell alkalmazkodnia. Szép nyári estéken néha fölidézte az ismeretlen férfi szavait, és magában igazat adott neki, de amióta azt a nőt meglátta, nem fordul másra a gondolata. A múlt vasárnap újra eljött a lány. József a ház előtt ült, a naplementében hancúrozó fecskéket nézte. Már a gát tetején meglátta. Ruhában volt, kezében fehér cipőt lóbált, és ereszkedett lefelé a keskeny csapáson. József elébe ment, és mindjárt mondta is, amit gondolt. — Már vártalak. — Szeretném megmosni a lábam. — Megmosni? — Nem húzhatom fői a cipőmet, csupa por, homok a lábam. A priccs alól alumínium lavórt húzott elő, és beleöntött egy fél kanna vizet — Mossad a lábad! — A lány végigdőlt a heverőn, és szemével kísérte József mozdulatait. — Valami rongyot nézek, ne húzzad vizes lábra a cipőt. A helyiség sarkában keresgélt — Na, ehun van-e? Nem akart a lányra nézni, de nem bírt parancsolni a szemének. Az meg csak feküdt a hátán, ruháját a hasáig húzta, és pici, vörös bikinije fölött látszott a köldöke. Feküdt szótlanul. Formás, izmos combjait fáradtan, lazán egymásra vetette, József úgy látta, mintha egy barna Szűz Mária pihenne a pokrócon. — Szappan is kéne tán — ténfergett zavarában a priccs körül. — Nem kell az. Sietek. Vár a férjem. — Hol? — Hát a gát másik oldalán. — József hallgatott. — Vár bizony. Meg a gyerek is. Kinek a gyereke? — Hát kié... az enyém. — Mennyi Idős? — Másfél éves. — Másfél. — Annyi. — Hát a férjed? — Húsz, és százkilencven magas. — Akkor te csak a válláig érsz? — Még addig se. A lány gyorsan megmosta a lábát. — Van egy kis sült hús. — Nem kérek én. — Pedig jó. — Majd máskor. — Kár. — Ellakhatnánk itt hármasban ls. — El. — Még egy priccs kéne. — Add ide a melled. — Sietek. — Annyira sietsz? — Annyira, hogy már Itt sem vs^yokt Belépett fehér szandálcipőjébe, Józsefhez ment, megfogta a nyakát és teljes nyelvvel szájon csókolta. — Kösz a szívességet. Még beizélünk. Gyorsan elment, József még köszönni sem tudott. Azóta nem •sik jól a vízpart esti nyugalma. Egészen véletlenül kétszer ls elérte a szerencse egy csodálatos mellű tündérlányban, és ő meg ügyetlenségével eleresztette kezei közül a szerencsét. Az nem létezik, hogy azért locsolgatta hideg vízzel a mellét, mert melege volt, inkább azért, hogy mutogassa. Lábat mosni sem azért jött, mintha a folyó kiszáradt volna, aztán végigfeküdt az ágyon, nyakába rántott ruhával nézelődött rá. — Élhetetlen ember vagyok én — korholta magát csöndesen. Kéznél volt azonban a másik eshetőség ls. Miért mondta, hogy ott van a férje és várja? Majd kétméteres fiatalember árnyékában aligha lehet szerencsét fogni. Meg a gyerek, meg hogy hárman is ellakhatnánk itt. — Lehetetlenség — állapította meg. — A lánynak a mellén nem volt meg a barna udvar, pedig aki szoptatta a gyerekét, az szép barna udvart szerez. Annak pedig halványrózsaszín volt — emlékezett vissza egészen határozottan. Belebonyolódott a helyzet vizsgálatába. Nem tudta eldönteni, hogy ügyetlenségével elszalajtotta a szerencsét, vagy éppen gyámoltalanságával menekült meg sgy nagyobb bajtól. Ha a gáton túl ácsorgó férj mezítláb beóvakodik a házba, és valami nem tetszőt talál ott, akkor készen van a családi szerencsétlenség. Igazolni próbálta viselkedésének helyességét, ezért a mozzanatokat újból és újból összerakta, azután széjjelszedte, és újrarakosgatta. Puha léptek nesze akasztotta meg a gondolatait Ember járása — állapította meg —, és a neszezés irányába figyelt, de az üres cserjés homályában nem látott rnozgó alakot. Valaki egészen melléje ért, megzördült a cserje és a vízparti homokhátra mezítelenül kilépett a lány. Ott állt előtte a holdfénynek fordulva. Érezte, hogy összehúzódik a gyomra, a szájén szedte a levegőt, és nézte a melleit. Egy ezredpillanatra átvillant az agyán, hogy odalép hozzá, de nem mozdult. A lány a bokor tetejére fektette a ruháját, s lassú, óvatos léptekkel leereszkedett a folyóhoz. Nyakig belemártózott a vízbe és visszament. Kényelmesen fölszedte alsóneműjét, blúzát, fölgombolta a szoknyáját. — Készen vagy már? — szólt a bokrok mögül egy férfihang. — Készen. — Akkor menjünk. — Gyere ide, a vízparton jobb az út. Csörgött a cserje és néhány lépéssel odébb kilépett a tisztásra a férfi. József erősen megnézte. Picike, zömök ember, a lány nyakáig ér. Szögletes kockafejét kicsit előretartja, olyan, mintha a feje húzná. — Na, gyerünk! — sürgette az indulást. — Ez nem több, másfél méternél — állapította meg —, akkor tehát nem is a férje, mert az százkilencven. Itt negyven centi hiányzik. Meg, hát miért is jönne ide a férjével? Vagy tán a lakás? Abbahagyta a tépelődést. Mély szomorúság ereszkedett rá. Ült a parton, törökülésbe fogott lábai elgémberedtek, és úgy érezte, hogy nagy összevisszaság van benne. Megpróbálta úgy, mint azelőtt; ülni a csöndes parton, és nem gondolni semmire, testvéri barátság köti a holdhoz, folyóhoz, a túlparti nyárfaerdőhöz, a homokháthoz. Idevaló, közéjük tartozik. SIKLÓS JÁNOS T

iszta kezű embert már láttam, tiszta óvodát, utcát, udvart, házat, ügyet, eget és nőt, de betonkeverő gépet csak ezt az egyet. Derűs hangulat kapott el, mint amikor meleg szobából néz az ember első havat, turlstaúton szálerdőt. • Gondolom, a betonkeverő gép tisztaságának kritériuma is épjpúgy rögzítést nyert az ép. ip. normakönyvek rengetegében, ahogy minden korok törvénye szerint beíródtak a tiszta ember kritériumai a jogok és kötelességek könyveibe. És gondolom, ahogy a nagykönyvbe beírt törvények ellenére sem volt minden korok minden emberének tiszta a keze, úgy bizony akadnak még nagyon is koszos betonkeverő gépek. Elannyira, hogy ezerig menő építkezésen láthattam már ezerig menő efféle funkciójú masinát, de azok mind nagyon szomorúak voltak. Természetesen a hasznúhasználják 1 Hanem mintha senkinek sem jutna eszébe, hogy a lattól. A gép azért van, hogy gépet tisztán is lehet tartani! Vagy nincs Időnk nagy lendületű építkezéseink közben efféle apróságokkal foglalkozni? Ezt már így szoktuk meg. A népi ellenőr, a főmérnök, a művezető, de maga a gépkezelő is. Csak akkor tűnik fel és válik el a megszokottól, ha egyszer tiszta gépet lát az ember. Szemet szúr, hogy Ilyen is lehet a betonkeverő gép. Vagy netalán ilyennek kellene lennie mindnek. De nem ilyenek. Most dőljön össze a világ? Valószínű nem Jó a tisztítás normája, vagy olyan nincs is, vagy nincs eszköz hozzá, nincs ambíció, igény! A „nincs" az nagy úr! A „van" már engedelmesebb jelenség, csak tudni kell a billentyűjét. A tisztaságával feltűnt gépet figyelni kezdtem. Megszerettem. A hangját is szebbnek találtam, s keverődobját értelmes kerek fejnek véltem, amelyen védőolaj csillogott a hajnali derengésben, és a hordkerekek topa küllői is dicsekedtek jól ápoltságukkal. Kicsi, szinte jelentéktelen emberke buzgólkodott körülötte. Adagolókarral mérte a vizet a dobba, zsáknyi cementet öntött utána, sok lapát sódert dobott az egészre, majd óvatosan, szinte félve elindította a szerkentyűt. Sokáig, mintha ez lenne a dolgom, néztem az embert, s a szép tiszta gépét. Kérdezni kellene az illetőt. Parancsolják neki, hogy a gép pedig tiszta legyen? Ha igen, a többinek miért nem? Ha nem parancsolják, akkor ... Ha arra vitt utam, naponta megnéztem emberemet. Tartotta a formát és a rendet. Nagyon kérdezni kellene a titkát, de nem szeretek váratlan, oktalan kérdésekkel normális embereket háborítani. Acsorgok messzebbről, félóvatosan leskelődöm közelről. Ha nem kever a gép, s a kezelőnek akad ideje, nem ül le, még nedves állapotban letörölgeti a betont. Lassacskán matat, úgy tűnik, oda sem figyel. A keze tud mindent Aki uralt már szerszámokat, kaszát, kapát, ásót gyalut fűrészt, fándlit traktort, vagy esztergapadot, az érzi, hogy miképpen, Ízzel, vagy anélkül megy-e a munka. S az ízt a körülmények állítják össze. Ügy nézem izét érző, nyugodt tempójú ember az én tisztagépesem. Mért nem kérdezem? Félek, nem azt mondja, amit gondolok. Hogy veleszületett, hogy becsület is van, öntudat is van, meg hasonlók, amik bizonyára vannak, csak nehezen mondja ki az ember, mivel annyiszor kimondtuk a becsületet olyan ügyben is, ahol a becstelenség dominált, az öntudatot ott, ahol a tudatlanság igazgatta ügyeinket. De most már odamegyek emberemhez, mondom: — Szép tiszta gép ez a magáé. — Az — válaszol ő —, tiszta. — Mi okból tiszta? — Annak kell neki lennie! — Elhiszem, de mlvégről? — Mert ez a rend. — Rend, rend, de a rend valahonnan jön, valahová tart! — No, látja, így még nem kérdezte tőlem senki. Ha szóltak róla, csak ingereltek vele, hogy mit simogatom, akár az asszonyt, pusziljam is meg, vagy talán háljak is vele. De hogy hová tart a rend, ezt nem kérdezte senki. Hanem magának is minek mondanám, csak kinevet érte. De nézze, csak kacagjon. Az igazság akkor se fordul a visszájára. Én nem tartozom sehová. Csak valahogy ide. De erre nem kíváncsi senki. Ha elmennék is, csak egy napig maradna lyuk utánam. Aztán ideállna más. Nem vagyok izgalmas ember. Itt élek, itt élhetek. Valahogy hálás vagyok. De ki kíváncsi az én hálámra. Éljeni, se divatos manapság kiáltani. A gépnek kellek, ahogy ő kell nekem. Tudja meg a gép, hogy egymásból élünk. Akarom, hogy érezze, hogy sokáig tartson, hogy sokáig kelljek neki. El ne pusztuljunk. A gép érez, ahogy én. Látszik is rajta. Hát ezért. Most aztán kacagjon, kacagjon a világ, csúfoljon meg maga is, mondja, hogy öleljem a gépem. TÚTII BÉLA