Délmagyarország, 1977. szeptember (67. évfolyam, 205-230. szám)

1977-09-04 / 208. szám

29 Vasárnap, .1977. szeptember 4. Hol SLZ otthon 7 Szúnyogtán c M

éltóságteljes lassúsággal gördült ki a pályaudvarról a hosszan kígyózó reggeli gyors. Esőre hajló, hangulatrontó reggel volt. A napkeltét csak sejteni lehetett. A kocsik folyosóin nagy volt a sürgés-forgás. Csomagokat vonszolva kutattak üres hely után a későn jövők; arcukra irva a reménykedés, hátha melléjük szegődik a szerencse. Szótlanság vert tanyát a megtelt fülkében. Az utazás adta holt időt ki így, ki úgy próbálta tartalmassá tenni. Keresztrejtvényt fejtett a — kedélyállapotából ítélve — szabadságáról visszatérő kiskatona, az idős vasutas a reggeli lapokat böngészte, volt aki könyvet olvasott. Fiatal nó és hatéves forma kisfiú ült az ablaknál, békés meghittségben. A fiúcska a gyorsan tovasuhanó fákat, a villanypóznákat figyelte átszellemülten. Mindenre kiterjedő kíváncsiságát csacska kérdésekkel próbálta kielégíteni. Csevegése, érdeklődése életet keltett a kábult csendben. Egy órája falhatta a kilométereket a robogó Diesel, amikor az ifjú utas megunva a nézelődést, így szólt társához: — Katlkám! Biztosan van már nyolc óra, mert nagyon megéheztem. Reggelizzünk, jó? — Mit kérsz aranyom? Sonkát, sajtot? — Sonkát is, sajtot is, de ugye falatolsz nekem? — Hát persze — így Kati, és gyorsan leemelte feje fölül az utazótáskát. Mélyéről előkerült a reggelihez való, majd szalvéta is az asztalt helyettesítő le-felcsukható polcocskára. A fiatal nő gyakorlott mozdulatokkal készített* a falatokat, amelyeket az éhes gyomor szemvillanásnyi gyorsasággal eltüntetett. Gyöngyöző citromlé került elő a táska mélyéből, mohó kortyokkal oltotta szomját a fiú. Végezvén reggelijével, szeretetre vágyón bújt útitársához. Megfogta kezét, arcához húzta, majd csókolgatni kezdte. Kati magához ölelve simogatta, cirógatta bozontos fejecskéjét. — Nem vagy álmos, kicsikém? Tagadólag megrázta fejét, s kfsérőjére függesztve bogárfekete fátyolos szemét, alig hallhatóan suttogta: — Sokáig nem látlak? — Ne félj kicsim, gyorsan elszaladnak a napok, nemsokára jövők érted, és ismét vonatozunk. Hiányzol majd, nem lesz aki kísérgessen, örökké kérdezősködjön. A szótlanul mosolygó apróság csillogó szeme a valakihez tartozás gyermeki örömét tükrözte. Megunva a tétlenkedést, szemrevételezte a fülke utasait. A sarokban ülő fiatal férfit kicsit hunyorítva, huncutkodva méregette. Kellő bátorságot gyűjtve, hirtelen elé állt — Bácsi, te is Pestre utazol? — Igen. — Sokáig maradsz? — Estére már jövök vissza. — Ejnye kicsikém — avatkozott társalgásukba Kati —, látod, hogy olvas a bácsi. Ilyenkor nem illik zavarni. — Nem zavar — csukta össze könyvét —, különben is abbahagytam volna az olvasást. Miért utazol Pestre? — fordult ismét a fiú felé. — Háát... meggyógyulni. — Csak nem vagy beteg? — A szabadság-hegyi szanatóriumba megyünk. Nem az enyém, intézeti gyermek — teszi hozzá halkan, tapintatosan a fiatal nő. — Szülei? — Ki tudja, hol vannak? Amióta nálunk van, még soha senki nem látogatta, nem érdeklödött felőle. Kedvem megcsappant. Könyvbe mélyedve próbáltam szabadulni nyomasztó gondolataimtól, de nem fogott a betű. Szerencsére az ifjú útitárs kedves közvetlenséggel gondoskodott témáról, oda kellett figyelni. — Te tudod, hogy milyen a Szabadság-hegy, Katikóm? — Tudom, bizony. Szép, nagy parkkal körülvett kórház van ott, ahol meggyógyítanak téged. Lesznek kispajtások, játékok, unatkozni nem lehet. A vonat kerekei a kőbányai síneken csattogtak. Gyorsan elrepült a három óra. — Öltözzünk, mindjárt megérkezünk 1 — biztatta védencét Kati. Imre kicsi kabátjával bíbelődött, majd hirtelen mozdulatlanná válva megszólalt — Katlkám, ott hagysz a hegyen? Mi lesz velem, hiszen az nem az én otthonom! Riadt, fájdalmas tekintete, gyermeki lelkének megnyilvánulása az otthon után — mellbevágott. Az első eltávozás a megszokott környezetből, a pajtásoktól, a szülőket pótló nevelöktől egy csapásra megváltoztatta gondolatvilágát. Bizonytalanná, szomorúvá formálta. Kísérője — mosolyt erőltetve — törte meg a kínos csendet. — Csacsikám! Persze, hogy nem az a te otthonod. Tiéd ott van, ahonnan eljöttünk. Ha meggyógyultál, visszaviszlek. A nyáron Ismét barátaiddal lehetsz, együtt megyünk nyaralni, fürdeni. Lassuló vonatunk szinte észrevétlenül állt meg. Az utasok leszálláshoz készülődtek, sietős mozdulatokkal, egymást tolva, taszítva igyekeztek mielőbb kijutni az embergyűrűből. Megérkeztünk. Mindenki sietett dolgára. „Csókolom"-mal intve búcsút, Imre és kísérője is eltűnt a nyüzsgő tömegben. GYÜRK1 ERNŐ N

éha egy-egy újsághír világok pusztulásáról tudósít. A múltkor azt olvastam, hogy a Balaton gyakorlatilag szúnyogmentesnek tekinthető; a vegyirtás végzett ezekkel az alkonyati perceket zümmögésükkel megszépítő szárnyas teremtményekkel. Kész. Nincs többé szúnyog a Balatonon. Nincs többé döngicsélés, vérkölcsönzés (mert szerintem csak erről van szó, különben is minek egyeseknek anynyi vér; mások meg dögöljenek éhen?), nem gyönyörködhetünk többé táncukban, mellyel a lemenő napot és az arra járó mezítelen lábakat, vállakat, karokat köszöntötték. Egyéb testrészekről nem ls beszélve. Ebbe nem lehet belenyugodni. Fölkerestem tehát az illetékeseket, mit szólnak mindehhez? Van-e tervük, elképzelésük e természeti csapás megszüntetésére? Feldúltan igyekeztem az Idegenforgalmi Hivatal táj- és környezetvédelmi osztályára, ahol a főosztályvezetőt, dr. Lovasszalóki Ábelt kerestem. — Pardon! Lovasszalókhy — javította ki a nevét, jegyzeteimbe pillantva. — Eltűnt a balatoni szúnyog. Micsoda felzúdulás lesz ebből! Azok a nyugati turisták, akik tavaly még jó erősen vakargatták a csípések helyeit, mit fognak az idén vakarni? Ebből botrány lesz. Abádszalókhy elvtárs! — fogtam drámaira hangomat. — Itt valamit tenni kell! — Lovasszalókhy dr. — mosolygott rám barátságosan az osztályvezető. — Nézze, Csönghey... — Bocsánat, Csöngei — voltam kénytelen félbeszakítani. — Szóval, Csöngei elvtárs, meg- _ frhatja lapjában, hogy tudunk a problémáról. Az intézkedési tervet elkészítettük, amint látja, itt fekszik előttem. Egy vaskos aktatömegre mutatott, amelyet erős spárgával kötöttek össze. Lovasszalókhy egy mozdulattal megoldotta a zsineget, mire az aktacsomag szétesett... — Csöngei elvtárs! — Magának elmondok mindent, azt is, amit nem volna szabad. De... ugyebár ... szimpátia is van a világon. Mondja, maga régen nem Csöngheynek írta a nevét? Szemérmesen lesütöttem a szemem. Ebből érthette, hogy igen. — Hivatalunkat nem érte derült égből villámcsapásként a szúnyogok eltűnésének híre. Mi tudtuk előre, mi számítottunk rá. Véleményünk szerint is, a szúnyogdöngés és -csípés szervesen hozzátartozik a Balaton-part milliőjéhez. Leírta? Millió — igen — róttam szorgalmasan a sorokat, és a fülemben már szinte hallottam, mint keresi az elismerés és a hála szavait főszerkesztőm, amiért ilyen pompás interjút készítettem. — Először is, felmérve lehetőségeinket, a nagyobb nádasok mellé szúnyogdöngést utánzó készüléket helyezünk el. Bár nem kis anyagi áldozatot kíván ez hivatalunktól, nem kíméljük magunkat, hiszen mindent el kell követnünk, hogy az Ide érkező turisták jól érezzék magukat. Jelenleg hivatalunk népes küldöttsége Japánban tartózkodik, hogy a legalkalmasabb készüléket vásárolja meg. — Azért ilyen kihaltak az Irodák? — rebegtem tisztelettudóan. — Hát, igen... Sajnos — tárta szét a karját —, ez nem megy másként. Kell a tolmács, a gépírónő, a dönteni képes emberek testülete. Mert micsoda felelősség ez a vásárlás, el tudja képzelni? — Igyekszem... — nyugtattam meg a papírhalmon székelő osztályvezetőt. — És maga itthon maradt? Egyedül? Micsoda áldozat, lemondás! — Én nemrég jöttem haza, én készítettem elő az utat — vetette közbe szerényen. — Nos, minden világos? Tud követni? — Hogyne, hogyne... — A szűnyogdöngéssel tehát megvolnánk. Esetleg később nagyoblj. koncepcióban gondolkodunk. Fejlesztési terveink szerint a döngés több szólamú legyen. De ez még a jövő zenéje. — És mi lesz a csípéssel? — néztem a szemébe szúrósan. Lovasszalókhy elvtárs megsimogatta az arcomat — Látom, maga használja az eszét. Ne féljen, arról sem feledkeztünk el. A- nádasok mellett, ahol majd a turistacsoportok megállnak, hogy meghallgassák a szúnyogzenét, szúnyognak öltözött fiúk és lányok csípdesik meg — egy-egy dollárért — a fizetőképes vendégeket. — Nagyszerű! — kiáltottam föl elképedve. — A szúnyogtrikót magyaros motívumokkal díszítjük, s ezáltal ízelítőt adunk hazánk népművészeti kincseiből is az idelátogatóknak. — De a szűnyogtánc! A légben örvényről gyönyörű látvány. Remélem erről sem kell lemondanunk. — Na, persze. Majdnem kimaradt ... Először műrepülőket akartunk szerződtetni, de túl sokat kértek. Néhány sárkányrepülő szakosztállyal vettük fel a kapcsolatot, mondhatom, nagyon biztatóan alakulnak a dolgok. — Igazán megható, amit öntől hallottam. Sietek is, megviszem az örömhírt mindazoknak, akiknek drága a Balaton-part, a balatoni szúnyog. Az osztályvezető rémülten kuporgott az iratcsomók tetejében, és lelki szemei előtt, szinte én is láttam, ott rajzott — keringett a szúnyogtánc. Lovasszalókhy módra. Tehát az Idegenforgalmi Hivatal nem tétlenkedik, az üres irodák a munka lázában égnek. De mit tesz a tudomány? A tudósok felelősségéről világszerte sokat hallani. Felkerestem hát profeszszor Ájtatos Manót, a rovarászai kiváló hazai szakértőjét, hogy véleményét, állásfoglalását meghallgassam, és lapom olvasói számára közzétegyem. Mert mi hiszünk a tudományban a kisebb baklövések, melléfogások ellenére is. — Mit szól hozzá? — fordultam a professzor elvtárshoz tisztelettudóan. — Eltűnt, kipusztult a balatoni szúnyog. — Kedves barátom! Itten, valóban gondok mutatkoznak, illetve nem mutatkoznak. Mármint a szúnyogok. Vizsgálataim szerint számuk annyira megfogyatkozott, hogy nagyítóval sem találni egyet sem. Úgyhogy kutatásaink is nagy nehézségek, szinte lehetetlen körülmények közt folynak. Azért mondom, hangsúlyozom ezt kedves barátom, mert a tudomány nem ismer lehetetlent. Ezért aztán új fundamentumot rakunk le: Tihanyban építünk egy Szúnyogbiológiai Intézetet. — Csak nem... — sápadtam el a meghatottságtól, és ismételten rebegtem: — Csak nem ön... — Csak folytassa, kedves barátom ... Folytassa nyugodtan ... — Csak nem ön lesz az Igazgató? — Ha kimondta — nem tiltakozom. Munkatársaim — akik már két hónapja kapják fizetésüket — a közelemben vannak. Tettre készen. Kutatásra készen. Fáradhatatlanok. Ne tévessze meg az a látszat, ha netán találkozik velük alkonyatkor andalogva a parton, egy férfi- és egy nőmunkatárssal. ök ugyanis csapdát állítanak. A túlélő szúnyognak. Ez rendkívül izgalmas, ezt meg kell hallgatnia. A noteszem szinte remegett • kezemben, miközben irtam. — Tehát: feltevésem szerint — az újsághírrel ellentétben — vannak túlélők. Kutatásaink ezekre a ritka képességű példányokra irányulnak. Ha sikerülne néhányat csapdába ejteni, akkor intézetünkben megkezdődik az igazi munka. Olyan szúnyogfaj előállítása, amely a természetes mutáció alapján, az eddigieknél sokkal vegyszertűrőbb. Sőt! Amelynek a vegyszer valamiféle tápszer lenne, amitől szép kerekre hízna, és százszor akkorára nőne, mint az eddigi korcs, tökéletlen fajta. A balatoni szúnyog előtt beláthatatlan perspektívák állnak. A másnapi lapban főfőhelyen jelent meg írásom: Nincs még veszve a balatoni szúnyog címmel. Visszhangja óriási volt Áradtak az egyetértő levelek szerkesztőségünkbe, úgy, hogy napi postámat külön szemeteskocsinak kellett elszállítania. Egy kezdetleges írással érkezett levelet — riporterösztön! — véletlenül felbontottam. Elvtársam! Én tudom hol rejtőzik az utolsó balatoni szúnyog. Aláírás: Tósoki Tihamér, kiszolgált hajós. Mit mondjak? Rohantam a főnökhöz, hogy kocsit kérjek újságírópályám legnagyobb dobásához. Interjú az utolsó balatoni szúnyoggal. Szinte láttam a kiabáló újságcímet, és a főszerkesztőm elégedett mosolyát. Nem is csalódtam. Tósoki Tihamér, a vén kiszolgált hajós kis parti ötszobás villájában már várta jelentkezésemet. Megjegyezem: ö nem a villában, hanem a sátorban lakott az udvaron, a szobákat pedig kiadta német vendégeknek. Kijött elém, pipáját szortyogtatva. Szűkszavúan csak annyit mondott érdeklődésemre: — Ott, la... A távoli nádasra mutatott. Mindent értettem. Intettem a sofőrnek, hogy nyomás, gyerünk. Az út mentén, a nádashoz közel kiszálltam, és nekivágtam az ingoványnak. Hamarosan elnyelte alakomat a zöld hullámzó nádtenger. Élénken figyeltem, minden kis zajra megrezzenve. Hátha, most! Meresztettem a szememet, mint a macska éjjel. Nem szerettem volna felsülni, tudtam mit várnak tőlem. Leültem hát egy tuskóra, és hallgattam a békák ritkás kardalát. A napfény mind gyengébben táncolt szemüvegem lencséjén. Ott ültem: a merő várakozás szobra. Egyszer csak mintha valami kaparászott volna a karomon. Szórakozottan odacsaptam. Oda sem figyelve. Amikor feleszméltem, késő volt. Ott feküdt agyonlapítva, akiért idesiettem: az utolsó balatoni szúnyog. PÉNTEK IMRE