Délmagyarország, 1977. augusztus (67. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

V Szomlbat, 1977. augusztus 20. íí M resrerer om ím Felvételi H

át itt vagy Mari, te kedves Mari — dúdolta magában Cseh Tamás nagylemezének egyik dalát. Pontosan ide illett ez a dallam, ez a hangulat. A vonat lassan begördült a pályaudvarra. Az utasforgatagban végre föltűnt Mari, kezében lapos bőröndjével. Már messziről integetett. — Szevasz! — Szevasz, de régen találkoztunk — hajoltak egymáshoz közel, a csók helyett azonban meleg kézfogás sikeredett csupán. „Ez még mindig Ilyen félénk kis hülye lenne?" — kérdezte magától a lány. — Mi van veled, mesélj — mondta azután. — Gyere, üljünk be ebbe az étterembe. Csöndes hely — így a fiú. „Ez a nő szebb, mint valaha. Hogy mit szalasztottam ell A hangja. Igaz, cérnavékony és offektálós. De hiszen éppen ez tetszik benne. Te csicsergő!" — Szóval? — kérdezte a lány. „Még mindig szeretem. Soha többé nem jön vissza a múlt, bárhogy szeretnénk is" — merengett Mari. — Semmi érdekes. Dolgozom. És te' — Szintén. Nekem inkább konyakot. — Remélem sikerülni fog. Majd drukkolok érted. De miért nem nappalira jelentkeztél? Te még megtehetnéd. „Milyen jó is lenne. Naponta találkozhatnánk" — gondolta a lány. — Nem lehet, már késő. Meg aztán.., .„Hát mondd el, Mari, te kedves Mari" — dúdolta belülről magának. — Késő. Hm.. í l „Szép vagy, szeretlek. Mi lehet az a — meg aztán?" — nézett erősen a lány szemébe. „Biztosan van valakije. Jó vicc. Miért ne lehetne?" — Egészségedre! • — A tiedre is. „Legalább mondanál valamit. Amilyen bolond vagyok, könnyen rávehetnél, hogy itt maradjak." — Ahogy leleveleztük, nálunk alszol. Meglátod, az öregek milyen rendesek. „Hogy lehetek ilyen idióta? Jelentéktelen dolgokról fecsegek, pedig annyira, de annyira kéne valamit mondani. Valami szépet Vagy udvarolni, bókolni, jó sztorikat mesélni." — Kíváncsivá teszeL — Szép vagy, Mari. — Menjünk, jó? — kacagott a lány. Otthon meghallgatták a Cseh Tamás-nagylemezt. Kétszer is. „Vacsora, tévénézés, kedves öregek." — Ugyan sétáljunk már egyet, úgysem tanulok ma este. — Rendben van. Holnap egyébként csúsztatok, elkísérlek a lelvételidre. — Aranyos vagy. „Csókolózni akarok veled, legalább csókolózni! Gyerünk, gyerünk!" ..Holdfény, víztorony, vízcsobogás. Emeletes kockaházak, néhol világító ablakokkal, záportározó, vagy mi a fene, végre egy kis pad." — Harmincezer ember lakik itt. „De megjött a hangod. Bezzeg mos1 beszélsz, mikor hallgatni kéne. Nem érdekelnek a lakótelepi történeteid. Mi van, beijedtél?" — Boldog emberek. — Te Mari, mire mondtad azt, hogy késő, és hogy — meg azlan... ? — Meg aztán, meg aztán. Hát aztán! — Talán már eljegyezted magad? — Persze — hazudta bosszúsan, de határozott magabiztossaggal a lány. — Én meg úgy hallottam, nemsokára vőlegény leszel. — Hát lehet — válaszolta a fiú, majd szétcsattanva a méregtől. „Pedig minden olyan derűsen indult." — Menjünk, elálmosodtam. „Az öregek természetesen külön szobába ágyaztak." „Lefekvés előtt egy vézna öleles, félénk simogatás." — Jó éjt! „Meztelenül alszom, mintha várnálak." — Na, hogy sikerült? — Ügy érzem, mindent tudtam. — Ha tudnád mennyire" drukkoltam érted. — Kösz. „Hát ennyi volt az egész? A vonat mindjárt indul, ki tudja mikor látlak ismét." — Búcsúzóul neked adom a kabala egeremet. Most már úgy sincs rá szükségem. És kösz a szállást, meg hogy elkisértél. „Hát-elmész Mari, hát itthagysz Mari?" — nem volt kedve lovább dudorászni. — Többet is tehettem volna . alig beszélgettünk. —, Bizony, alig. Nem csókolszmeg? Fel kell szállnom, rögtön indulás. — Mari,.'; — Én nem vagyok ám eljegyezve, tudod? — Ne-em? — magához szorította a lányt. — pedig sohasem voltam vőlegény — nevetett megkönnyebbülten. — És szeretlek — súgta a fiú fülébe. — Hát akkor? — Jujj, indul a vonatom! — Én is szeretlek. Ne bőgj te csacsi, hát ez az egész nevetnivaló, nem? — Így csak holnap tudok elutazni. — Vagy holnapután, vagy azután, vagy még azután — átölelte a lányt, és fülébe duruzsolta, nogy: „Hát itt vagy Mari, te drága Mari. Lá lá-lá-lá-lá..." Kézénfogva a kijárat felé indultak, mint az előző napi érkezéskor. Aznap minden olyan szépen folytatódott RÓZSA IMRE A

vasúti kocsi fülkéjében ketten ülnek. Az apát régről ismerem. Abból az időből, amikor kevés volt a gondolkodási idő, és Kraut Imrét egy négylét hajtott pecsétes igazolvánnyal falura küldték: — Ahol a front elvonult, ki kell osztani a földet. Az a fontos, hogy a földet mielőbb kiosszátok, és induljon meg a munka... Most a tájat nézegeti a vonatablakból. Azt a tájat, amelyik ez idő tájt minden évben ugyanazt mutatja magából: a sárga tarlókat, a permettői kéklő szőlőt, a dűlőutak felfelhabzó porát. A vonat a pálya teherbíró képessége miatt az egész vonalon csökkentett sebességgel halad, a súlyos motorkocsi üres a szerelvény elején. Elfogni egyetlen pillanatot, amelyben benne van mindaz, ami azóta történt? Régi jegyzeteimet nézegetem, ami még nem kallódott el... Csetény? 1950? Vagy 1958? Nem tudom eldönteni, sebtében írtam. A templom előtt odajött hozzám egy fiatalasszony. Izzott a gyűlölettől: — Legjobban az fájt nekünk, amikor az a másik újságíró a gyerekeinkről írt, hogy mákhéjlevessel altatjuk őket. Mit gondol? ... Másik jegyzet: dunántúli falu. A hídnál a festőművész egy öregasszony fejét rajzolja. Autóbusz kanyarodik el, az öregasszony utánafordul: — Azt mondtuk, minek ide a busz, hiszen azelőtt csak le a cipőt, aztán befutottunk a városba, ma pedig négy járatunk van... A téesz-brigádvezető délután kivitt a présházba. Ivás közben arról faggattam, hogy milyen volt az élete negyvenöt előtt. Azt felelte: — Ügy emlékszem, hogy nagyon sokat fáztam. Mindig hideg volt... Néhány évvel később ugyanazon a tájon: a püspök azt kérte a megye vezetőitől, hogy szeretné meglátogatni az egyik termelőszövetkezetet, amelynek a földje valamikor az 6 körzetéhez tartozott. Lehetővé tették. A fekete autó begördült a téesz udvarára. A tagság megszokta a fekete autókat, a püspököt leültették az irodában, kezeltek vele, és elmondták. hogy azóta mi történt velük. A beszélgetést egy pohár borral zárták le. A püspök hazafelé egész úton értetlenül gondolt vissza a látogatásra: — Ezek az emberek húsz éve még a kastély gyepjére se mertek lépni... Háromszáz kilométerrel távolabb: Nyolcszáz szó családregény egy kucsmás, vastagon öltözött ember lép elő a jegyzeteimből. Vadonatúj háza előtt ácsorog, az építkezés befejeződött. Dicsérem a házát, valóban szép és tágas. A kucsmás ember a szomszéd házra pillant: Annak már antennája is van... A menetrend szerint még van idő az érkezésig. A fiú tizénhat éves lehet, esetleg tizenhét. Feje fölött a csomagtartóban tömött hátizsák. Nyílt, csaknem éle3 pillantással tekint ki az ablakon, majd karjait összefűzve, szemét lehunyva, fejét az ülés támlájának dönti, mint akinek semmi se köti le a figyelmét Olvasni nincs türelme. A tájat ismeri. Pillanatnyilag az foglalkoztatja, hogy megvannak-e még a kút mögött a színes kerti díszgömbök. Az apa visszagondol a tavalyi utazásra. Hazafelé a felesége a piros bortól kissé bódultan az ölébe hajtotta a fejét, s azt mondta: — Novemberben, ha majd feljönnek hozzánk látogatóba. veszek ajándékba nekik egy száritót a fürdőszobájukba, amit fölszerelhetnek a falra... Az idén már csak ketten utaznak, az aszszony márciusban meghalt Bóna Mihály már egy órája az állomáson várakozik. Kalapban, ünneplő ruhában van. Fekete gyászszalag a karján, mintha a pesti asszonyban a saját családtagját gyászolná. Reggel úgy tervezte, hogy a fiúkat is kihozza a vendégek elé, végül másként határozott: a gyerekek maradjanak otthon, segítsenek az anyjuknak, a legkisebb pedig, aki levélben biciklicsavarokat kért a pesti barátjától, fejezze be a kisnyúl ketrecét, mire megjönnek az állomásról. Nem türelmetlen, mégis elég gyakran kimegy a sínek közé, az agyagos partfalak felől várja a vonatot, de hiába hallgatózik: a Diesel-motor dübörgését még nem hallani. Visszamegy a váróterem hűvösébe. A blondellkeretes tükörbe pillantva, mely mintha egyszerre csak az emlékek kútjáKiss Dénes c \Gr|Á G7 Q IfOlÁG k. JaJLlU cLZj D Kdyd Anyám borostyánban él — Könnye is megkövült Sírni sose láttam Szemén vascsillag ült Kezünket ha nyújtjuk sarló az S kapa sorson csorbult tekintetét hordozta haza f Az éjszakát fölkovácsolták s naponta ránk zuhant — Máig sem tudom nem tudom az ég volt-e még vagy már a hant. vá változna, saját régi alakja CSnik föl, s Kraut ImVéé, ahogy feltűrt ingujjban áll a kovácsműhely előtt; egy perccel előbb érkezett a falu főtere, felől, ahol a falujárók leállították a teherautójukat. Krautot körülveszik a parasztok. — Rossz a vetőgépünk, nem lehet vele rendesen dolgozni. Hiába kaptuk a földet — hangzik a panasz, nyomában helyeslő morgás támad. Kraut hatalmas, szőrős karjával csöndet int. — Kijövünk és megjavítjuk — válaszolja határozottan. — Az eke is rossz. í ; • — Azt is megjavítjuk. Bóna Mihály közelebb furakodik, hogy minden szót pontosan értsen. — A lovak a körmükön járnak! — kiált közbe. — Annyi baj legyen, majd megpatkoljuk a lovakat — fordul hozzá Kraut Imre. — A csizmánknak nincs talpai — Hozunk magunkkal suszterokat is... Kraut hónapokon át minden vasárnap eljött a falujárókkal. Gépet javítottak, szekeret, csizmát, kutat, szerszámot. A végefelé, amikor a falujárók már egyre ritkábban jöttek, Bóna Mihály meghívta Krautot vendégségbe: jöjjön el hozzá a családjával. — Nincs még családom — válaszolta Kraut. — Akkor jöjjön most egyedül, és később, ha majd lesz család, akkor azokat is elhozza magával. — Mi, gyári munkások — ma, gyaráztg Kraut. az első;, vendégségben — nagyon jól " tudjuk, hogy parasztnak lenni ugyanolyan mesterség, mint teszem azt, lakatosnak lenni: Mi nem csúfoljuk a parasztot, hogy földesztergályos. Mi mindent nagyon jól tudunk, ha a nagygazdak szerint mi nem is vagyunk intelligensek. De tegyük csak fel a kérdést nekik, hogy ki segít a parasztnak? ók vagy mi? Mert mi segítünk. A múlt vasárnap panaszkodtak az újgazdák, hogy szereztek egv cséplőgépet. de nincs hozzá csapágy. Most hoztunk csapágyat. Azóta Kraut Imre minden évben legalább egyszer, a nyári szabadság ideje alatt, ellátogat a családjával Bóna Mthályékhoz, akik rendszerint a téli hónapokban, disznóölés táján viszonozzák a látogatást Pesten. A fiú az órájára pillant: menetrend i szerint negyedóra múlva megérkeznek. Az ő szemében a két család barátsaga az ükapáig nyúlik vissza, vagy még annál is régebbi időkbe, s ő már úgy tudja, hogy az ember életét nemcsak a folyamatos és fegyelmezett szolgálat tölti be, és a boldogulás fogalmába már nemcsak a jobb ebédek és a szebb ruha tartozik. THIERY ÁRPÁD t