Délmagyarország, 1977. augusztus (67. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-20 / 196. szám

Szombat, 1977. augusztus 2x. 3 Aki még maga süt A kenyérkészítés tudománya Polner Zoltán Kenyértörés Ebben a cipóban friss, meleg cipóban, szavakat varázsló erő van. Piros lángon sütött kenyér kicsim fölött megkörözlek, feje fölött meg is törlek, jó beszéde, vidám szava legyen az én csecsemőmnek. t egyen mint a búza, tiszta. mint az eső fényes legyen, bokrosod jon minden kis szó termékenyen! Áldott kenyér, új kenyér: gügyögj kicsikém, beszélj, örömeink teremtője hozd meg. szavát esztendői"' Ebben a cipóban friss, meleg cipóban szavakat varázsló erö van. 0 V ájdlingban dagasztok én, nem teknőben. Kettőnkre kicsi kell, ahhoz pedig ez Is elég. Ot kiló lisztből sütök két kisebb kenyeret. Régen, lányko­romban fateknőben dagasztot­tunk mi is, azt mondták, abban fekszik jól a kovász. Máskülön­ben akkor is úgy csináltuk, mint most, csak éppen rozsból sütöt­tünk. A Munkástelepen gyönge földek voltak, a homokon inkább a rozs termett. Később az uram eljárt a Tiszántúlra, részesből hozta a búzát, attól kezdve mi is tiszta lisztből sütöttünk. Köny­nyebb vele bánni, meg az ize is jobb. — Mikor kezdtem? Tizenhá­rom-tizennégy éves lehettem, amikor édesanyám oda engedett maga mellé. Előbb csak dagasz­tottam, néztem-lestem, hogyan csinálja. A dagasztáshoz nem kell úgy érteni, mint a fűtéshez. Ha rosszul rakják a tüzet, min­den elromlik. Elmondom sorban, hogyan sütjük a kenyeret. — Előbb bevisszük a teknőt meg a lisztet, rátesszük a teknő­re a keresztlécet, arra a szitát, és megszitáljuk a lisztet. Akkor­ra már kész a kovász a tányér­ban, amit még előtte a morzsó­kából csináltunk. A morzsóka a kenyérnek a magja, ebből lesz a kovász, ha fölkeverjük langyos sós vízzel, és hagyjuk, hogy meg­keljen. Meleg vizet nem szabad ráönteni, mert összerántja. Ahogy kész a kovász, a teknő sarkában csinálunk neki helyet. Elválasztjuk a liszttől, kis nyakat formálunk neki, hogy ne keve­redjen. Teszek a kovászba ke­véske bolti élesztőt is, nem so­kat, mert elrontja. — Ahol az anyós dirigált, ott akkor volt jó a dagasztás, ha iz­zadt a mestergerenda. Az persze azért izzadt, mert jó erősen meg gyorsan járt a keze a menyecs­kének, attól meggyöngyözött a homloka. A tiszta lisztet köny­nyebb dagasztani, mert nem ma­rad rá annyira a kézre, mint a rozs. Ha tisztán kicsúszik belőle az emberlúnya keze, akkor tud­juk meg, hogy jó már. Magára hagyjuk a tésztát, amíg meg nem keL. Ha gyönge a kenyér, lesza­lad a sütőlapátról, ha kemény, akkor meg nem terül úgy el, összehúzza a kemence, sűrűbélű­nek marad, olyan lesz, mint a furkó. Elfogy az is, mert sok mindent meg lehet enni, de nem olyan jó. 0 — Fűteni most is akkor kez­dek, amikor már kiszakajtottam a kenyeret. Amikor már szépen mutatja magát, megsimogatom kicsit, hogy jobban álljon, kiszá­molom, hány kenyér jön majd ki belőle. Sose mértem meg egyet se, csak úgy szemre. A rozske­nyeret azonnal kiszakítottuk, a búzából valót tovább hagytuk. Most is tovább hagyom a vájd­lingban, megszakajtom másod­szorra is ha kell, mert közben fűtök. — Keverem egy kicsit, de egyenesbe jövünk a végén. On­nan mondom, hogy szépen vé­gigfekszik a kenyér a teknőben. Késsel levágjuk az egy kenyér­re valót, és szépen karikára for­gatjuk, mint a hordót. Beletesz­sziik a szakajtóba, megszórjuk liszttel a tetejét, és ráhajtjuk a ruhát. Egymás mellé állítjuk a szakajtókat, letakarjuk sütőab­rosszal, hagyjuk, hogy keljen. Régebben a rozskenyérnek egy óra kellett. — Az udvaron van a kemen­ce, izékszárral fűtjük. Az uram rakta a kemencét, olyan divatos, mint a sifonér. Mutatja az mái­magát szemre is, mikor elég be­le a tűz. A pernyevonóval meg­tologatom egy kicsit a parazsat, és ha már szépen szikrázik, ki­A mi gyerekkorunkban még kaszával vágtik az életet. Az élet annyi, mint élés, az élés a kenyér, a mindennapi betévő, A mai ember éljen a 10. eme­leten, dolgozzon a bánya mé­lyén, kenyeret keres. Valahogy nem is illik szánkba másképpen a fogalom: kenyérkereset. Ha azt mondjuk, pénzkereset, érezzük, a kifejezés nem a mi földünkön termett. Mikes Kelemen Rodostóból még azt írdogálta nem létező nagynénjének haza a szülőföldjé­re, hogy azért kell bujdosásban élnie, mert az isten néki oda tet­te le a kenyerét, ott kell meg­találnia! A kenyér a megélés. Nagy szó, ha valakinek megvan a kenyere. Ha van mit a tejbe aprítania, már az átlagosnál is jobban megy sora. Bajok lehetnek ott, ahol valakinek sótalan a kenyere, még nagyobb, ha keserű, de az igazi gyász akkor következik elő, ha valakinek nincs kenyere, be­tévő falatja. A tizenötezer éves múltra né­ző, napjainkig sokféle változáson húzom az egészet, bele a tartóba. Nem kell segítség a bevetéshez, ráteszem a sütőlapát végét a ka­rosszékre, ráborítom a kenyeret a lapátra, ott a nagykés, körbe­vágom vele. Attól lesz szép for­más. Szokták úgyis, hogy bevetés előtt megmosdatják, hogy ne ég­jen meg. Én leveszem az előtét, leeresztem a kemence hevít. Van úgy, amikor egy-két szalmacsó­vát meggyújtok a szájánál, az is kirántja a melegét. Amikor jó, fölteszem a száját, hadd sülje­nek. — A kemencének két szája Van, a belsőre megy az előte, a külsőre meg a cúgajtó. A lányo­méknál, Jucikáéknál vaselőte van, én még sárból tapasztom, az mindig kéznél van. A lányom is megtanulta a sütést, amikor el­végezte a mindennapos iskolát. Jól is járt vele, mert ahova fürj­hez ment, ott is sütnek. Három felekezet lakik együtt, az anyám, a nászomék, meg a fiatal pár. Kell nekik a kenyér, ők is csak lisztet vesznek a boltból. 4. — Nem szeretjük a boltit, se az uram, se én. Bejár dolgozni az ember a téeszbe, azt mondja, amit én sütök, nem gyullad be a szatyorba. Ketten vagyunk, nem sütök minden héten, néha tíz na­pig is rájárunk egy sütésre. Ha itt van az unoka, akkor nem, ak­kor hamarabb fogy. Nem mu­száj már hajnalban kelnem, mint régen, öt óra, fél hatkor beko­vászolok, és nem sokkal a déli t)arangozás után jönnek ki a ke­nyerek a kemencéből. Azelőtt azért keltek föl hajnalban, hogy legyen lángon, mire munkába mennek, és az asszony se marad­jon le. Napfölkeltéig aludtak a gyerekek is, nem lábatlankodtak a teknő körül. Ahogy már job­ban ment a sorunk, mi sem sü­töttünk éjszaka. Nagy törődés volt az égy asszonynak, nagyobb becsülete is volt a kenyérnek, mint most, mert a kezükkel dolgoztak meg érte. Horváth Józsefné pusztaszeri asszony szavait leírta: MAJOROS TIBOR Élet átment kenyér fogalomköre szó­tárilag is a leggazdagabb. Na­gyobb szókészlet teremtődött be­lőle, mint a pénz fogalmunkból, pedig közismert tény, hogy a legközhasznúbb eszközökre gyártja a nyelv a legtöbb kife­jezést. Állapotok. Megette a kenyere javát. Egy kenyéren vannak. Széttörték a kenyeret. Kenyértörésre került a sor. Megbékül a maga kenyerén. Nem kér kenyeret a fölösleges humi. Sok eső idején: minden eshet, csak tót ne essen, mert az kenyeret kér. Legjobb útitárs a kenyér. Olyan, mint a falat ke­nyér. Milyenség. Árpakenyér, búzakenyér, cipó­kenyér, fehérkenyér, kalácske­nyér, kegyelemkenyér, katona­vagy komiszkenyér, korpake­nyér, krumplis kenyér, kukoricás kenyér, kolduskenyér, rabkenyér. Sütés, élés: Tésztáját addig kell dagasztani, míg a mester­gerenda izzadni kezd. Mikor ki­sült a kiscipó, félbevágva kitö­mődött ikrás libazsírral, hogy a könyökünkön csöpögött. Kedvenc sütéskori eledel a vakarék. A da­gasztóteknő tésztáját kanállal még szépen kivakarászták, kicsi ropogós • sütemények, vakarcsok kerekedtek ki belőle. De ott volt a lángos. Palacsinta alakúra for­málták a sütőlapáton, a széleit fölgyűrték, téjföllel meglöttyin­tették, azzal együtt sütötték, rottyantották a kemence lángjá­nál. Nem kutyának készült az sem! Törvényszerűen kínálták meg idegen házaknál az odatévedt kisgyereket kenyérrel. — ögyé, kakastejjel, varnyú­vajjal sütöttem! Az utcán mentünkben ettük a kenyeret, aranyosxodva szóltak hozzánk: — Fölöszöd az utat magad előtt! Vagy: — Letörik a kezed­szára attól a pillés kenyértől! Kenyérsütéskor a békés, meg­lehetős élet illatai járják be a házakat, utcákat. Erezzük, hogy otthon vagyunk. Mondtuk, hogy szavunk és ki­fejezésünk legtöbbje a kenyér köré csoportosul. A szerelem után verseink, dalaink legtöbb­je is ide kucorodik. Nincs köl­tőnk, aki a kenyérről, búzáról elfeledkezett volna. Az élet formálódását, különö­sen napjainkban sietve hömpö­lyíti az Élet. Ahogy nem magunk szőjük-fonjuk ingünket, gatyán­kat, kenyerünk is immáron gyá­ri szalagon sül. Szegeden a híres malmok és sütögetők révén híres kenyerek piacolódtak. Ma sem panaszkodhatunk. Mai sütőipari termékek: egy-, kettő-, háromkilós fehér kenyér, félbarna kenyér, soroksári rozs­kenyér, búzacipó, alföldi kenyér. Tejcskifli, sóskifli. vajaskifli, nagy kifli, óriás kifli. Fonott ka­lácsok négy-öt változata, kuglóf, kis és nagy briósok; leveles, va­jas, töpörtyűs pogácsák; vajas, I lekváros, túrós bukták és táskák kicsijei és nagyjai. Hallani néha ilyen párbeszé- 1 det: — Hogy vagy? — Tengődök. Sonkán, kalá­cson. — Csak ezt el ne rontsuk! — Mindenünk annyi legyen, mint élés. — Mi kell még? A hektáronkénti hatvanmázsás átlaghoz nőjön fel az ember. — De hát ő teremti. — Hamarébb megteremtjük az anyagi jólétet, mint az új menta­litású embert! Aratás idején hazafutok szülő­falumba. Kérdezem a postástél, utcán bóklászó csirkekofától: — Hogy áll az aratás? Pislog rám, értelmeznie kell, milyen hónapban is járunk. — De hisz észre se vesszük. Az egész faluban húsz, huszonöt em­ber gondja, öt kombájn, néhány teherautó meg traktor elintézi. Megyek a kombájnosokhoz. Gyerekkori cimboráim. A gépek, mint befogott lovak a műszaki parancsot várják az indulásra. Lüktetnek, remegnek a startnál. Baráth Jóska, Csáki Pali a nye­regben ülnek. A büszkeség le­szaggatná a lajbigombot, ha még azt viselnék, ötven kaszás ereje dörömböl alattuk, meg ötven marokszedőé, és két cséplöbanda tudásai is egyben. Hármójuk alatt jószerével az egész régi falu indul. Dologidőben a 'mozdulni tudó kisgyerektől kezdve mindenki munkában. Mint szétpisált han­gyaboly olyan volt ilyenkor a fa­lu. A kelő pacsirtának dolgoznia kellett. Csáki komám remegő orrcim­pával várja mormogó gépén az indulj parancsot. Zsebkendőjével törölgeti a gép műszerfalát. Gépében ezer ember esze, ere­je, tudása lakik, a tervező mér­nöktől a szállító vasutasig, a gu­migyári ékszíjmunkástól a bá­nyászig mindenkié. Csáki maga képviseli gépén a büszkeséget, benne sűrűsödik össze a minden­erejüség, a mindentudás. Nézz meg, falu, süss ide világ! Me­gyek az életet vágni! A szülőföldemen szétbogárzó tucatnyi falukat közelítve, a templomtornyok szerint válogat­tam szét, melyik falu nyele, me­lyik község közepéből nőtt ki. Kovácsháza, két Bánhegyes, Kunágota, Kevermes. Ma a ga­bonatároló tornyok dominálnak. Éhesen hazaesve, otthon üres kényérkosarat találni, nagy ke­serűség. Fölnyitott kukákban ut­cahosszat eldobált félkenyereket látni hajmeresztő, bűnös pazar­lás. Az aranynál drágább életből milliárdokat szórunk a személ­be. Tessék odafigyelni! Melyik bolond aranyműves önti ki az aranyport? A Földön még milliók éheznek. Nálunk nincs már más tarlóján törött kalászt gyűjtögető szegény. De olyan gazdagok se vagyunk, hogy szemétre hányjuk a kincset. Az ország zeng az örömujjon­gástól, sikerrel learattunk! Ne csak a kenyér ünnepén be­csüld a kenyeret, mindennapi betévődet mindennap becsüld meg, puszild meg a kenyeret! TÓTH BÉLA

Next

/
Oldalképek
Tartalom