Délmagyarország, 1977. július (67. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-24 / 173. szám

Vasárnap; 1977. július 24. 11 MAGAZIN A Tisza mint vízi út kérdőjelekkel pótolja majd. A feltételek és lehetőségek tehát remélhetőleg egyre inkább valóssággá válnak majd. Milyen lehetne...? Az igények Egykoron életforma volt, ma már jószerével csak emlék: a tiszai hajózás. Alig akartam hinni a szememnek, amikor Szolnok mellett, a milléri — különben nagyon izgalmas anyaggal rendelkező — vízügyi múzeumban megpillantottam egy adatot: a múlt század első felében egy átlagos bőgőshajó áráért ötven-hatvan hold jó földet lehetett kapni. S akkoriban, amikor a föld volt még nagyjából minden gazdagság biztos, stabil alapja, akkoriban mégis eleven volt a folyó, a Tisza, nagy számban járták a hajók, amelyek el is süllyedhettek, tönkre is mehettek. Mégis, sokan inkább hajóba fektették vagyonukat, a biztos és kényelmes föld helyett, a navigare necesse est jegyében. Mert hogy a hajózás nemcsak megélhetést biztosított, hanem a szó valódi értelmében életforma is lehetett a Tisza partján. Aztán jöt ta vasút, később a közúti szállítás fellendülése, és a tiszai hajózás lassan emlékké lett. Emlékké csupán. De hát az emlékek is feltámadhatnak..« Egy tanulságos tanulmány Amikor először volt alkalmam részletesebben tájékozódni a tiszai hajózás kérdéseiről, dr. Búzási Gézával, a megyei szállítási bizottság adminisztratív titkárával beszélgettem. (Akkoriban lapunkban írtunk is arról, hogy a Tiszára mily fontos szerep vár a Záhonytól az Északi-tengerig terjedő európai vízi út megteremtésében.) Nevét most egy tanulmányban látom viszont, egy munkabizottság tagjaként, amely a Közlekedéstudományi Egyesület szegedi szervezetének keretében érdekes tanulmányt készített nemrégiben. A Tisza, mint vízi út — vízi szállítás címmel. Sok szakma képviseltette magát e munkában. Íme: Bárczay András piackutató mérnök, az Országos Piackutató Intézettől; Horvai Árpád. a MAHART vezérigazgatóságának főmunkatársa; Karsai Gábor, a MAV Szegedi Igazgatóságának mérnöke; Kalmár Károly, a Volán 10. számú Vállalat (Szeged) üzemmérnöke: Mázán János, az ATIVIZIG hajózási üzemmérnöke és Nagy Sándor, az ACSI Csongrád megyei területi irodájának mérnöke Nevüket már csak azért is illik fölsorolni, mert társadalmi munkában készítették el a szépen argumentált tanulmányt, tekintélyes idő- és energiabefektetéssel. Társadalmi munka — mily gyakran halljuk ezt a kifejezést, ami sokszor már alig jelent valamit a számunkra. Pedig hát óriási jelentősége van. főként ha egy hallottnak látszó ügyet kíván megmozgatni az önzetlenül végzett munka. Olyan ügyet, amelynek jókora társadalmi-gazdasági jelentősége is van. Társadalmi, mert élővé kíván tenni egy szinte kihalt életformát és gazdasági ágat; gazdasági, mert az európai munkamegosztásból és Magyarország helyzetéből kiindulva, meg kfvánja vetni az alapját annak a jövőnek, amelyben a tiszai hajózás fölélesztése kettős haszonnal is járna. Részesei lehetnénk ugyanis egy újabb területen is a nemzetközi munkamegosztásnak (tranzitszállítások révén), és saját szállításainkat is a jelenleginél ésszerűbben, gazdaságosabban szervezhetnénk meg. S mivel mindent az alapoknál kell kezdeni, jó mindehhez hozzátenni, hogy saját, belső vízi szállításaink föltételeinek megteremtése szolgálhat alapul a nagyobb, nemzetközi feladatok megoldásához. Feltételek és lehetőségek A hajózás, a vízi szállítás újjáélesztéséhez mindenekelőtt megfelelő feltételekre van szükség. Vajon hagyon állunk ezekkel? Vegyünk sorra néhány adatot a tanulmányból! , A hajózás egyik alapvető fettétele a megfelelő vízszint, pontosabban vízmélység. Jelenleg, kis vízállásnál, a Tisza Csongrád megyei szakaszán tíz gázló nehezíti a forgalmat, ám a jugoszláviai Törökbecsénél épült vízlépcső biztosítani fogja, hogy a teljes Csongrád megyei szakaszon közlekedhessenek az Európai Gazdasági Bizottság által IV. osztályba sorolt, 1000—1500 tonnás uszályok. Csongrád megyében a legtöbb gondot az okozza, hogy három, a megengedett 300 méteresnél kisebb sugarú kanyarulata van a folyónak, amelyeket folyószabályozással. illetve Anyásnál csak átvágással lehet fölszámolni. A Tisza fölsőbb szakaszain a nemzetközi tranzitútvonal számára a csongrádi vízlépcső megépítése ad majd megnyugtató megoldást, ami a vízszinteket illeti. Mindehhez azonban azt is hozzá kell tenni, hogy, jó néhány hid a megfelelő minimális vizállás megteremtésekor is akadálya lesz a nagyobb hajók közlekedésének. A jég évente általában 50, maximum 80 napra akadályozza a tiszai hajózást. Bár gondok akadnak bőven, a feltételek mégsem rosszak, a csongrádi vízlépcső megépülte után pedig a Tisza teljes hazai szakaszán lehetővé válik az Európa II. osztályú uszályok folyamatos közlekedése, a jeges időszakokat leszámítva. Vagyis, az alapvető feltétel, a minimális mindenkori vízszint — meglesz. Sokkal rosszabbul állunk viszont kikötőkben. A tiszai kikötők és rakodók nagy része — a hajózás visszafejlődésének következtében — megszűnt. Már pedig a vízi szállítás manapság csak úgy lehet gazdaságos, ha közúti és vasúti csatlakozással ellátott, gépesített rakodásra lehetőséget adó kikötőket építünk. Az Országos Piackutató Intézet felmérései szerint a Tisza mentén évente mintegy 600 ez.er tonna az áruszállítási igény. Szeged, Szentes és Csongrád térségére. Ez viszont már rentábilissá tenné a két kikötő megépítését. Szeged esetében már megszületett a megállapodás, hogy a Boszorkány-szigetnél megfelelő eszközökkel ellátott kikötő épül, amely téli időszakban a jelenlegi téli kikötőt is Az adatok szerint a Tiszán 1929-ben szállították a legtöbb árut — 262 ezer tonnát. (Az elmúlt századokról természetesen nincsenek pontos adatok.) 1950 és 1955 között évente átlagosan még 116 ezer tonna árut szállítottak a folyón, manapság viszont már csak mintegy 80 ezer tonnát. Pedig hát a szállítási igények folyamatosan emelkedtek a Tiszavölgyben, s ez együtt járt a vasút túlterhelésével. Magyarországon az áruszállításból 52,3 százalékkal részesedik a vasút, 46,4 százalékkal a közúti szállítás, a vízi utak pedig mindössze 1,3 százalékkal. Pedig hát ha a közúti járművek üzemanyag-fogyasztását 100 százaléknak vesszük, akkor a vasúté mintegy 50 százalék, a vízi szállításé pedig csak negyede, 25 százalék. S nemcsak ez a komoly érv a vízi szállítás mellett, hanem az is, hogy a vasút egyre inkább túl van terhelve. Érdemes idézni a tanulmányból az Országos Piackutató Intézet adatait: Csongrád megyében a vízi útra terelhető szállítmányok mennyisége évente majdnem eléri a 600 ezer tonnát. Vagyis, bőségesen meghaladja az 1929-es maximumot. Hiszen csak Szeged környéke évente mintegy 300 ezer tonna követ igényel, melyet most java részben a Tisza felső folyásától szállítunk — vasúton. Az igencsak túlterhelt vasúton. Vagyis, a lehetőségek, az adottságok, a feltételek és az igények az olcsóbb vízi szállítás fellendítésére, vagy már megvannak, vagy születőben vannak. Reneszánszát élheti tehát a Tisza a közeljövőben, mint vízi út? Érdemes idézni e kérdésre a tanulmány utolsó bekezdéséből: „Kedvezőtlen helyzet állott be 1977. január hó 1. napján, mert a MAHART hatályba léptetett díjszabásában közölt fuvardíjak magasabbak, mint a vasúti díjszabásban közölt fuvardíjak. Mindezek után a munkabizottság véleménye szerint a vízi szállítás nem versenyképes a vasúti szállítással." Most már csak az a kérdés, hogy a fuvardíjak jelenlegi aránya (vagy aránytalansága?) meddig marad fönt? S ha ez egyhamar nem is változik esetleg, a nemzetközi igények mikor ébresztik föi a Tiszát Csipkerózsikaálmából. Hiszen ez az álom csak ideiglenes lehet... SZAVAT ISTVÁN Mozi A szék recseg, ha megmozdulok. És ilyenkor hátranéztek. Hiába van sötét, látom, hogy a szembogarak egyenesen az arcomba villannak, bele a szám-, ba; a fogaim közé és megtapogatják az ínyemet, keresik, amit ellestek: a csók ízét. Végigsimítom a kezemet a lány combján, és nézem a híradót. A pofák megnyugszanak, és bámulják a bejárat fölötti sárga lámpát. A film pereg, a hang olyan, mint a vásári kikiáltóké, minden betűt megrecsegtet Ráhajolok a lány szájára, kezemmel végigsimítom a testét, de csak a szivacsmeiltartó tétova rugalmasságát és a harisnyatartó kétfilléresét érzem. A székem változatlanul recseg, előttem a cellofánzacskós, kopaszodó férfi nem győzi kapkodni a rejét. Magam előtt tapogatok, keresem a sálam, és közben a fenekemmel szüntelenül izgek-mozgok, hogy a pofának ne legyen nyugta. Én ilyenkor undorodom magamtól. Minek kell nekem villamoson nőket felszednem, hogy érezzem szájukon a napi húsz Kossuthot, hogy ne legyek tisztában saját magammal, hogy megdögöljek az irigységtől, ha egy kedves arcú lány sétál kézen fogva a barátommal. — Merre megy? — Előre. — Tegezhettek? — Miért ne? MOot kell átkarolni, vagy megfogni a kezét. Felnéz rád és kivillannak a fogai. A gyatra fényben fehérnek látod, csak később derül ki, hogy sárga a nikotintól. Az arca is helyesnek tűnik, bár zavar, hogy sok a festék a szemén, majd a neon. fénynél veszed észre, hogy a pórusok közé piszok furakodott. — Van időd? — Állandóan. Meg akarod csókolni. — Ne, itt megláthatnak. — Gyere moziba. A szék recseg, na megmozdulsz. A szék recseg, ha megmozdulok. A lány száraz kezében elalszik a tenyerem, A lábamat a térdéhez szorítom, és csókolgatom. Aztán látom, hogy mindent megszokásból csinál, reflexszerűen; elegem lesz az egészből, az ismeretségekből, 'az Odol-, vagy dohányszagú leheletváltásokból egy külvárosi mozi recsegő székében, ahol a kátránypadló hullámosan fut a cipötalp alatt, letörlöm az elmázolódott rúzst a számról; maradnak a gügye kérdések: — Szeretsz csókolózni? És a gügye válaszok: — Jobb, mint melózni. Csupasz legyintés. A párbeszédnek vége. Miközben csókolgatom, véletlenül kinyitom a szemem, látom, az övé is nyitva van, nézi a filmet, nyugodtan, mint egy fadarab, ami már olyan kicsi, hogy hiába ütöd, csak arrébb repül. Egyszer kérdezhetném meg, hogy „tetszett-e a film?" Es csak egyszer kapnék értelmes választ. Nem olyant: — Mozognak a figurák, és kész! Vagy: Cervantes jövővágyó, némileg ábrándos, kesernyésen bízó mondása, költői mondata köröz az ember gondterhelt gondolatai között, pedig vészesen közönséges, prózai ügy foglalkoztatja: az alkoholizmus. — Nem azt az életet szeretem, ami most van, hanem azt, amilyen lehetne. Kétségkívül riasztók maguk az abszolút számok is. Valósággal fekete gyászvonulattá állnak öszsze, amelyben sírók és siratandók tolonganak együtt, s mintha nem tudnák, lehetne-e valamit tenni, kell-e valamit tenni? Tizenöt év alatt az egy főre jutó fogyasztás 64 százalékkal emelkedett, száz százalékos alkohollal számolva. Ez csak a bolti forgalom. 1976ban az egy főre jutó italköltség meghaladta a 2800 forintot. Egy négy tagú család tehát — statisztikai átlaggal számolva — egy év alatt 11200 forintot költött sörre, borra, pálinkára! Tessék számolni! De vessük félre a statisztikát. Egyébként sem volt soha erős oldalunk a ténybeli érvelés, a magyar közvélemény, úgy látszik, érzelmesebb alkat, és valami furcsa idegenkedéssel húzza össze a szemöldökét, ha számokat pergetnek előtte. Viszont arra sincs szükség, hogy érzelgősek legyünk, mert a tényekkel valamilyen formában szembe kell nézni. A tények láncolatának pedig sajnálatosan egyértelmű az iránya: terjed, növekszik az alkohoKISS ATTILA RAJZA lizmus. Vannak, akik ezt az életszínvonal emelkedésével magyarázzák. Nem valószínű, hogy elfogadható indok, mert akkor törvényszerűen kellene az alkoholfogyasztók élvonalában haladniuk a legmagasabb életszínvonalú országoknak. Az igazság viszont az, hogy jó néhány ilyen országot megelőzött az ivási teljesítmények listáján az egyébként közepesen egzisztáló Magyarország. A magyarázat már csak azért sem fogadható el, mert akkor végül is minden hiábavaló: ha jobban élünk, több lesz a részeges ember is. Az alkoholizmusnak a kutató szakértők szerint bonyolultabb okrendszere van. Különösen fontosak az úgynevezett szociálpszichológiai szempontok. A hazai és külföldi vizsgálatok a növekvő elkoholizmust kedvezőtlen ivási szokások terjedésének fogják fel, amelyek egyszersmind meghatározzák az adott országban az életformát is. Rossz hatások érik az embereket már gyermekkorukban. Nem is gondolunk arra, hogy amikor reggel az éjjeliszekrényre készített konyakosüveg után nyúlunk, csak egy kupacia „erősítő"-ért, amikor délben, vagy este a vendégfogadást nem is képzelhetjük el másként, mint mértéktelen italkínálgatással, amikor a születésnap, névnap, temetés, érettségi, jó bizonyítvány, diploma, vagyis minden családi esemény természetesen hozza magával az ivást, é« amikor a munkahelyi köszöntők sem képzelhetők el koccintások nélkül — nem teszünk mást. mint gyermekekben, fiatalokban, serdülőkben, ifjakban ültetjük el: „ez nálunk így van, ezt nálunk így kell tenni!" Ez a magyar illemtan iszonyatos előírása. Szokásjoga, amelyet nem. lehet megsérteni. Külföldről hazatérve, gúnyos nevetéssel emlegetjük, hogy a meglátogatott francia, svéd, német, cseh barátunk asztalánál „alig adtak" italt. Bezzeg nálunk! Bezzeg nálunk. Az alkoholizmus — népbetegséggé vált A szó szoros értelmében. Vajon milyen lehet másként aa élet? Próbáliuk ki. Tőlünk, a mi emberi szokásainktól függ mindenekelőtt. S.L — A sapkás pasastól nem láttam a számot. Barangolok a rövid, huzatos utcakon, remeg a széltől a villanylámpa fénye, felszállok egy villamosra, leszólítok valakit, ezzel nincs gond, nincsenek bonyodalmak, át nem aludt éjszakák, töprengések. Az is lehet, hogy szó' nélkül megfogom a kezét. A kezeket jó erősen kell tartani. Az. olyan kézeket, amiket érdemes. Nekem izzad a kezem. Izzad, mert ideges vagyok, mert. villamosjegyeket, cigarettadobozok eellofánburokját sodrom a tenyeremben. A „Horizont"-ban megtetszett egy lány. Nem szeretek táncolni, de ott annyian voltak, hogy nem is kellett, csak vezényszóra lépkedni, lehetőleg úgy, hogy ne ütődj neki senkinek, mert a cipőkre kényesek a bicskások. Nagy nekirugaszkodások után, kopogó szívvel kértem fel — ott ült a zenekar előtt, zakós hátaktól elrejtve. — Van időd? — kérdeztem. — Nem mindig. — Gyere moziba. — Azt hiszed, k... vagyok? Egy szót sem szóltam, villámgyorsan átpofoztam magamat a sorsomra. Amikor hazaérek, töprengek és át nem aludt éjszakákon vakarom a szakállas államat, hogyan kéne. A szék recseg, ha megmozdulok. Ki kell használni az időt. Többször úgyse látom. Álltam már esőben fél órákat, tudom, nincs még egyszer találkozás. Akkorra talán egy külvárosi mozi recsegő székében ülnek egy fiúval, aki cseppet sem hasonlít hozzám. — Szeretsz csókolózni? — kérdezi. — Jobb, mint melózni. Azzal vigasztalom magam, hogy nem akarok gondokat Nem merem bevallani, hogy szeretem az át nem aludt éjszakákat szeretek valakire gondolni, csak távol érzem magam attól a romantikus görgetegtől, hogy szerelem. — Szeretsz? — Imádlak. Egyszer volt. Gúnyoltak. Féltem vele valahová elmenni, mert a hátam mögött sutyi-mutyi tekintetek kószáltak. A szerelem után egy ideig csak arra valók a lányismerősök, hogy reprezentáljanak velük. Miniszoknya, hosszú, szőke haj, a körülöttem állók olvadoztak, de most már ez sincs, csak tarka-barka körmök és rettegés, hátha meglátnak. A barátaim, ha szerelemből csinálnám, kiröhögnenek: — Jön a kis srác? Leértékelték a kelengyét, igyekezz! Mikor érzik a bizonytalanságom: — Csak nem estünk bele? — Nem. Nem esünk bele. Felesleges komplikáció. A szék recseg, ha megmozdulok. A nlmnek vége, a nézőtéren kigyulladnak a lámpák, a lány nevét nem tudom, de nem is érdekel: — Te, van még időd? — Állandóan. Kirohanok a pénztárba, és veszek két jegyet a következő előadásra. A régi helyünkön mos, mások ülnek De a széksorok mégis nivelünk vannak tele. meg kopasz, cellofánzacskós férfiakkal. TAMÁS ERVIN