Délmagyarország, 1977. július (67. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-24 / 173. szám

Vasárnap; 1977. július 24. 11 KOPPÁNY ATTILA: VELENCEI HEGYSÉG Mese a házmesterügyről .Mai történetet, mai mesét mondok most el. Hogy miért mese? Mert történhetett bárhol, akár túl az Óperenciás tengeren, feltéve, hogy ott is épülnek lakótelepek. Egyszer volt, hol nem volt. volt egyszer egy tízemeletes lakótelepi ház. Ü] volt, szép volt, a lakók éppen hogy beköltöztek. Gazdát is hamar kapott az épület, házfelügyelöt, egy fiatalaszszony személyében. Mindenki megelégedésére. Igazán jól végezte munkáját, tiszta, rendes volt a ház. külseje-belseje. Naponta lapátot, seprűt kötött a hátára, kezébe kapta a vödröt, tisztítószereket, lifttel felment a tizedik emeletre, s ohnan gyalog lefelé, emeletenként, szépen, módszeresen üldözve a piszkot Űj seprű jól seper — gondolták a lakók, s tudatuk mélyén ott lapult a gyanakvás, hátha kopik az a seprű, s majd nem tud minden szemetet maga alá gyűjteni. Hanem a csoda — a szokásostól eltérően, hisz' meséről van szó — tovább tartott három napnál. Még egy évnél is. Tiszta, rendes volt a ház. Igaz, mindennek ára volt. A házmester mástól ls megkövetelte a lépcsőházi rendet Magyarul követette. Isten mentsen attól, hogy valakiben hibát találjon, mert akkor zárt ajtók. mögött is megismerhették a kiszemelt áldozat le- és felmenőági rokonait, meg a hozzájuk csatolt Jelzőket. Egy kicsit bosszantotta is a békés polgárokat, hogy ha netán lift helyett a lépcsőt használták, ezzel természetesen piszkították, már rögtönítélő bírósággá változott a házmester. De hát végül is megszokták. Oly keveset tartózkodtak otthon, mindezt kl lehetett bírni. Mármint azoknak, akik reggeltől késő délutánig a munkahelyükön éltek. De nem az otthon maradt, gyerekes anyáknak, akiknek egykettőre jó célpont lett a házmester. Valószínűleg csak azért, mert nem ült nap mint r.ap velük a játszótéri padokon, s nem mondta együtt velük véleményüket a lakótársakról. Hogy ne szaporítsam tovább a szót, kikezdték, megfúrták a lakásszövetkezetnél. Az meg, szerencsétlenségére, éppen ebben az Időben szülte második gyermekét, s férje, a jámbor, halk szavú ember gyanútlanul másodállásban vállalta a ház körüli teendők ellátását. Nem ls volt abban hiba, a tisztaság, a rend a megszokott maradt. Hihetetlenül Intrikus, pletykás tud lenni egy összeverődött aszszönycsoport, ha nincs más dolga, csak a szócséplés, vagy ha valakit kiszemelt magénak — persze, csak ebben a mesében. Az asszony helyett rrtost már a férjre hányták a sarat. Hogy nem dolgozik eleget. Meg hogy a múlt héten sem mosta le a bejárati ajtó üvegét... Az meg szegény csak tűrte egy darabig — mert persze visszamondták neki jóságos Jóakarói —, mígnem odáig fajult a dolog, hogy egy szép, napsütéses napon bement a lakásszövetkezet Irodájába. Remegő szájjal védekezett, ő ezt már nem bírja tovább, őt ne szidja senki, ott egye meg a fene azt az ezerötszáz forintot. Csitítgatták, nyugtatgatták — lemondott. Lassan-lassan fény derült az intrikák indító okára is. A sok — hivatalosan gyermekét nevelő — asszony úgy gondolta, úgyis Itthon van, miért ne söpörhetné kl ő a lépcsőházat azért az ezerötszáz forintért. Erről ugyan egymás közt nem beszéltek, csak magukban dédelgették a tervet. A felmondás után megkezdődött a versengés a munkáért. Vagy a pénzért? Keserves harc, pletykák özöne jellemezte a lépcsőházban rögtönzött gyűlést. Olyan volt a légkör, hogy ne is beszéljünk róla. A szövetkezet elnöke a fejét fogta. Az üj házmester — a játszótéri nőgárda egyik oszlopos tagjának férje — nyíltan megmondta, a házmesterl cím ugyan rá vonatkozik. de mivel gyes-en van a felesége, ő fogja a munkát végezni, a liftügyeletet ellátni. Említettem az elején, hogy csúnya szája volt az első házmesternek. No de a mostanié, mármint a feleségé, igencsak túltett rajta. Ezt már nem lehetett megszokni, a lakók hamar rájöttek, nincs is más érdeme, csak a félelmetes szája. Takarítani sosem ért rá. hivatkozott két gyermekére. Néha otthonról is elment, olyankor meg a liftet zárta le. Forrt a lakókban a méreg. Ellenkezni nem mertek, de néha a frissen mosott folyosóra borított töméntelen mennyiségű tökmaghéj, vagy a leszaggatott virágok szép bizonyítékai voltak a növekvő ellenszenvnek. Nem volt mit tenni, ez a házmester is lemondott. Dicséretére legyen mondva, elég hamar. A történtek után nem nagyon tolongtak a házmesteri állásért ebben a lépcsőházban. Aztán, nem. is olyan régen a szövetkezet elnöke követségbe ment az első házmesterhez, mesém valódi hőséhez. Kérte, vegye vissza újra a munkát. Az újra éledő bizalom szép néldája — a felirat, házfelügyelő, ismét az ő ajtaján olvasható. Jó lenne befejezni itt a mesémet azzal, hogy lám, mint minden régi mesében, ebben a maiban is, a rossz elnyeri büntetését, a jó pedig jutalmát. Csakhogy a történet nem lenne igazi. Mert az intrikusok ismét felkapták a fejüket, kikezdték, megfúrták a házmestert újból. És megint nem akadt, aki megvédje. Az émberi tűrőképességnek is van határa, ennek következtében egy alig száz méterre levő tízemeletes házban most örömmel várják mesém hősét, aki még bízik abban. hogy nem mindenütt egyformák az emberek. HONTI KATALIN Coluobus orbem, Montgolfieri coelum... Kevesen tudják, hogy a harmadik dimenzió, a levegő meghódítására irányuló 18. századi törekvéseknek több magyar kísérletező tudós is résztvevője volt. Közéjük tartozott a szegedi születésű, városunkhoz több szállal is kötődő Szabiik István. A történetet azonban — ha nem Is Ikarusnál — legalább az első léggömböt felbocsátó franciáknál, a Montgolfier fivéreknél kell kezdenünk. Egy napon — szól az anekdota — Montgolfierné aszszony szolgálója mosás után gyorsan meg akarta szárítani alsószoknyáját, ezért fölül összekötötte, és a tűzhely fölé akasztotta. A szoknya alatt összegyűlt meleg levegő hatására a ruhadarab egyszerre csak felduzzadt, és a mennyezetig emelkedett. A jelenség láttán sikoltozva rohant kl az udvarra a míndeneslány, mintha valami ördöngösség történt volna. A lármára előkerülő Joscph Montgolfier létrát hozatott, és leszedette a magasban lebegő szoknyát, majd elgondolkozott. — Miért ne emelhetne föl a meleg levegő szoknyánál nehezebb tárgyakat, sőt embereket is? A tréfás történet persze nem igaz, de mindenesetre szemléletesen magyarázza a léggömböt mozgató fizikai jelenséget. A valóságban a két Montgolfier meglehetősen sokat foglalkozott fizikával, mielőtt sor került volna nevezetes tettükre. A papírgyártás folyamatainak tanulmányozása mellett, megismételték Lavoisier kísérleteit, Priestleynek, a híres fizikusnak egy műve nyomán érdekelte őket a repülés problémája. Tudtak arról is, hogy az angol Cavendishnek sikerült előállítania a levegőnél tizennégyszer könnyebb hidrogént, ők azonban mégis a meleg levegő felhajtó erejére bízták léggömbjüket, mely 1783 júniusában Annonay-ban, egy franciaországi vidéki kisváros legelőjéről/ a világon elsőként a levegőbe emelkedett. A francia repülőszerkezetet csakhamar Európa-szerte utánozni kezdték. Ezekről a gyakran hihetetlen próbálkozásokról az egykorú újságcikkek tudósítanak. Az 1794-ben megjelent Bétsi Magyar Mercurius szerint „Dömsödön egy kádár mesterember magának igen vékony fenyőfadeszkaszárnyakat formálván, és azt valami vékony vászonnal bévonván, a repülést megpróbálta és oly szerencsés volt benne, hogy első próbájának alkalmatosságával ls, a réteken egy szénaboglyáról a másra, 15—20 ölnyi [28—37 méter!] távolságra számtalan emberek bámulására. Sas módra repdesett..." A Hasznos Mulatságok 1825-ös évfolyarrfában egy Ciprion nevű laikusról esik szó, „kl a Barátoknak Seborvosa volt, s tett legelőször próbát a Kárpáthegyeken mesterséges szárnyakkal a levegőben repülni (...). a szabad levegőben a veres Klastromtól egy jó távol levő Korona nevű hegynek bércéig repült Jó magasan." A léggömbkísérletek mindenesetre izgalomba hozták egész Európát. A Magyar Hírmondó 1784-ben arról ír, hogy „Magyar Hazánkban is meg lett már egyszer annak a repülő golyóbisnak próbája; mely majd csak nem az egész világot fél lázzasztótta." Domin Ferenc volt az, ki reoülő szerkezetét gyulladó levegővel, vagyis hidrogénnel megtöltve, „a repülő golyóblssah a természetnek ílly ritka műveletével, illy hasznos gyönyörködtetést szerzett Nemes Győr városának." A francia sikerek után egy évvel a szegedi Szabiik István (1746 —1816) fizikatanár bocsátott föl „Pesten egy ökör hólyagokból készült, veres festékkel megcifrázott és gvantéval békent repülő golyóbist. Ennek oldalára fel vala jegyezve, hogy ha valaki megtalálná, vinné vissza Pestre, egy bizonyos helyre. Alól függettek róla négy aranyos rojtok és egy kis hajócska. Hossza 26, széle 24 ujjnyi (tzol) vala. Fért. belé 8177 kubik ujjnyi gyulladó levegő [hidrogén], készíttésére másfél font gálitz olaj [kénsav] kívántatott egy font vasporral együtt. Az erő, mellyel a levegőbe felragadtatott, bírt 1773 árpa szemet, mivel a Hólyag megnyomott 4 latot (vagyis két Unciát). Két óra után megtelvén e golyóbis levegővel, felbocséjttaték és napkelet felé emelkedvén, sok" nézők nagy tapsolási közt, mindezeknek szemek elől láthatatlan magasságokba elméne." A nagyszerű látvány hatására kitörő lelkes hangulatot hűen érzékelteti Szabiik rendtársa. Benyák Bernát, aki ovldiusi reminiszcenciára épülő, latin nyelvű ünnepi ódával állított emléket a napnak. Üjszerü mesterség, míg gömböt küld föl az égbe. Máris e nagy csodahír járja be Pest piacát. Mttse törödik a várt nyereséggel az alma kofaja, Elveti azt s felhők tája felé figyel 6. És ki imént még győztes acéllal verte az ellent, Ali ésak az itt s ámul: tábor a híg levegő. Semmibe véve a városatyák Iliiét a poroszló Ott sétál s bárgyún hökken, elindul a gép. Hökken ezen s már kész az egekre kimondani törvényt, így csúfol kl e kis gömb sok okos koponyát. Van ki szalad, ki tetőre kap, uróan törtet a másik, Itt is, amott is a nép nagy sokasága tolong. ígyen látta c könnyű gázzal töltekezett gép: Elfeled itt hivatalt, tennivalót, aki él. (Fordította :T. I.) Egy esztendővel később Szabiikot a szegedi piarista iskola direktorává nevezték ki. Itt Teleki Sámuel gróf látogatása alkalmából 1875. július 6-án került sor léggömberesztésre. Az egykorú Magyar Hírmondót olvassuk: „Ezen Golyóbis vékonyan kikészített hólyagokból vala elkészítve, Veres és fehér színre részszerint festve, két lábnyi magasságú, három lat nehézségű, s ő Exeellentziájának nevét mutató aranyos betűkkel ékesítve vala. öt minutumok alatt, minekutánna ő Excellentzlája a pántlikát, melyen kötve tartotta, elmetszeni méltói tátott, dél felé igyekezvén a felyhők határira emelkedett mozsár pattogások s tapsolások között. Sokkal nagyobb erővel tapasztala Igyekezetét ezen Golyóbisnak annak építője, mint tavalyi esztendőben Pest Városában három ízben tett szerencsés próbáiban. Mi okbul? Tovább való vizsgálódásokra hagyta, lm miképpen tudjuk a külső bölcs találmányokat mi is követni." A híradás utolsó sorai egyben azt a forradalminak számító magatartást is jelzik, amellyel a felvilágosodás természettudományos eredményeit elsajátító Szabiik a nálunk még sokak szemében ördöngösségnek vagy istenkísértésnek számító léggömböt föl merte bocsátani. Kísérleteivel, munkásságával nemcsak a szegedi, a magyarországi természettudomány történetébe is beírta nevét. A Somogyi-könyvtárban július 21-én megnyílt dokumentumkiállítás, mely a természettudományok szegedi tudósaival, műhelyeivel Ismerteti meg a látogatókat, Szabiik Istvánnak is emléket állít. De ennél talán még többet is tehetnénk. A felvilágosodáskori. szegedi fizikatudósról épülő városrészeink egyikébe akár egy utcát is elnevezhetnénk. TÉGLASY IMRE Budapesti levél Szegedről... Egy emberöltő — 30 év múlt el azóta, hogy elköltöztem Szegedről, apám és összes felmenőim szülővárosából... Közhelyként hangzik talán, deígy igaz: lélekben mindig szegedi maradtam. Apám egykori, felejthetetlen barátjával szólva: „F'eledni nem könnyű a föld ízét, / Könnyek vizét és a Tisza vizét ..." „Szeretnék néha visszatérni még" — mondta Gyula bácsi, akinek morózus külsejétől gyermekként viszolyogtam, de mert apám nagyon szerette őt, én is felnéztem rá. Most, hogy Jó pár év múltán néhány napra én is visszatértem Ide, nagy örömeim és könnyeim városába; megrendülve tapasztaltam, hogy egykori jó barátaim zöme szelíd árnyként merült el a múlt feneketlen kútjában. De ahogy végigmentem a régi. s éppen szépülő szegedi Belváros terein, utcáin, a kedves árnyak rendre megszólítanak: A Dugonics térén elsiet mellettem Halasy-Nagy József és Sík Sándor professzor. Talán éppen vitáznak valamiről, dé szívélyesen bólintanak felém. Tudom, hogy interjúra mindig készséggel fogadnak... A Klauzál téren Rusznyák István professzor jön szembe. Tudom, hogy hazatért már, és nyilatkozni kíván az orvoskamara felállításáról. Korányi Andrisnál, adjunktusánál találkozunk, aztán együtt megyünk el hárman az újságíróklubba. A nagyposta mellett Schmidt Henrik professzor álldogál, kezében a „Dilmagyarország" utolsó példánya. A lapot a németek előző nap betiltották, de már nanok óta érkeztek címünkre az előfizetői lemondások. — Professzor úr, a német tanszék vezetője, nem mondta még le a Délmagyarországot? — kérdezem. — Eszembe sem jutott, a kedvenc lapom, s Fridáé, a feleségemé is.ta — Betiltották, professzor úr, nem tudja még? A németek... — Ezek nem németekl — szól árnyhoz nem illően haragos arccal, és legyint egyet. Furcsa talán, hogy eddig csak professzorok árnyai kísértettek a szegedi utcák ragyogó verőfényében. Hát igen, az egyetem volt az egyik reszortom, s a városháza, a színház és a zenevilág, szabadtéri játékok, színes riportok. Lehotay Árpád, Beregi Oszkár, Pa~ taky Kálmán, Fricsay Ferenc, Sugár Jenő és még sok-sok nagyszerű művész, komédiás árnya száll tova a múltból, nem győzöm köszönteni őket. A szegedi I. Nipblrósági Tanács — amely a felszabadulás után elsőként alakult meg az országban — hét tagja közül csak az elnök: dr. Bozsó Ferenc és Pusztai József, meg jómagam vagyunk az élők sorában. Pusztainé Pásztí Mária barátnőm meghívásának tettem elegét, s pár napig náluk vendégeskedtem. S íme, az ő kedves családi fészkükre is félárnyék borult: néobírótáríam. Pusztai Jóska történelmi harcokban és nehéz küzdelmekben kifáradt szívvel vónult be a klinikára, hogy a „pace maker"nek nevézett okos kis műszert állítsanak be a mel masába, 70 éves, elfáradt szívének gyámólaként ... Szerencsére, megújult életkedvvel kielégítő egészségi állapotban tért haza a klinikáról. Ez a „happy end" elfordította tekintetemet a műit árnyairól. Megnéztem a jelén reflektorfényében a jövőnek épülő új városrészeket ls. Elálmélkodtam Tarján magasba szökkenő, modern épülettömegén és az úlszegedi árnyas fasorok mögül kibúvó, színes, hangulatos lakóházakat is megcsodáltam. Nem mintha Budapest nem ékeskedne ezer és ezer hasonlókkal, de hát Szeged az mégis csak Szeged ... Amiben mindig hittem és hinni is fogok, amíg csak élek; Szegednek nemcsak nagy múltja van, de van nagv jövőie is' CSANYI PIROSKA