Délmagyarország, 1977. június (67. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-05 / 131. szám

Vasárnap, 1977. június 5. ZMOZEKHE írók a Tisza táján Annus József — Vita van körülötted. — Valaki nem olvasta el a könyvet. — Lehetséges volna ilyen...? — Olvastad a könyvemet, gondolj csak bele, hogy elolvashatta-e az, aki valószínűleg csak egynek tekintette a heti recenzálási penzumból. Féja Gézának viszont tetszett. Neki jobban hiszek, bár ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám, mik ennek a kötetnek a hibái. Ezeket a novellákat, tárcákat tíz évvel ezelőtt írtam. Azóta mást írok már, túl vagyok azon a korszakon. — És? —Egy ici-piclkét ma már haragszom is az akkori önmagamra, dehát az íróság folytonos változás, és fejlődés is, azt hiszem. — Szóval? — Néhányan azt hitték az általam kevésbé szeretett ismerőseim közül, hogy két ilyen nyúlfarknyi bírálat után bedobom a törülközőt Tévedtek, tévednek. Egyrészt nem az ilyenfajta kritikusoknak írok, akik azt a világot, amiről az írásaim szólnak. nem ismerik, tehát prekoncepcióik vannak; másrészt tudom, hogy sok mondandóm van, és érzek erőt magamban arra, hogy irodalmi formában el is mondjam mindazt amit nekem kell elmondanom. — Azt mondják, hogy az iró — ha áttételekkel is — mindig e saját életét írja. — Azt ismeri. — A tiéd hol kezdődött? — Marosleién. Pontosabban még a falunál is messzebb. Egy uradalmi majorban, Lele mellett — Szüleid? — A helyből következik: cselédek voltak. — A Jelszabaduláskor ötéves voltál. — Mit mondjak erre? Az emberek nem változnak olyan gyorsan, mint a történélem; nekem meg kapára-kaszára szoktatták a markomat a szülők, de aztán tanulni küldtek a városba, amely a falumtól akkor irdatlan távolságra — a tápai kompon át tizenöt kilométernyire — volt — Hová kerültél? — A tanítóképzőbe, Újszegedre. Még élt a szegényembereknék az a szokása, hogy a gyerekükből vagy papot, vagy tanítót ötvennégyben már csak tanítót — Itt telt el tehát öt esztendő. — A tanítóság évei következtek. Előbb Királyhegyesen, majd Nagylakon. — Jó pedagógus voltál? — Neip tudom. Azt hiszem, túlságosan is szerettem a tanítványaimat. Aztán meg az akkori tanügyigazgatás nekem is megnehezítette a dolgomat, megkeserítette a szám ízét. Merev volt a felügyeleti rendszer. Most mindenki azt akarja, hogy ne így legyen, sokat olvasok-hallok erróL Ma már biztosan jobb falusi tanítónak lenni. — Csendes Jalusi esték.... Folton ebben látják a romantika tetejét, mosok meg úgy vélik, hogy ez kell a nyugodt alkotómunkához. — Én muzsikáltam azokon az estéken, olvastam, tanultam. — Muzsikáltál te később is, már itt a szegedi estéken is. — A furulyázásra gondolsz, ne gondolj rá inkább! — Aztán miért ne? — Felállt egyszer valaki, hogy tilinkózással nem lehet irodalmat csinálni — Szerintem csak összekevert valamit. — Szerintem is, pletykálni jó — mondják —, de spongyát rá. (Ha már pletyka, legyen kerek: tartozunk az igazságnak annyival, hogy ugyanaz a valaki nemrég kedves és értékes ajándékkal lepett meg engesztelésül) — Akkor még olvasó szerkesztő voltál a Tiszatájnál két és Jél év újságiróskodás után, most főszerkesztő-helyettes. — Nem szeretem a titulusokat. A Tiszatájnál dolgozom, mondjuk így. — Mióta ott vagy, van aki azt mondja: az Annus Jelment áz emeletre, és nemcsak szó szerint goridolja, hanem képletesen is... — Nézd, az írások sorsáról nem én döntök, hanem a szerkesztő bizottság. Sokan azt hiszik, hogy miattam nem kerülnek be írásaik a lapba. Ez olyan tévedés, amit nem az én dolgom eloszlatni. Aki dolgozott már szerkesztőségben, tudja, hogy az . enyém csak egyetlen vélemény. Azoknak az írásairól pedig, akikkel együtt dolgoztam ebben a házban, azokról még véleményt sem mondok. — Mi a dolgod a szerkesztőségben? — Elsősorban a szervező munka. Megírok havonta úgy kétszáz levelet, mert egy vidéki folyóiratnak csak ez a lehetősége. Egy pesti szerkesztő átugrik Budára a szerzőhöz a kéziratért, nekünk levelet kell írni... — Szereted a munkád? — Egy adattal válaszolok. Az elmúlt öt évben megkétszereződött a folyóirat példányszáma; a remittenda jóval kevesebb a megengedettnél, ebben az én munkám is benne van. — Szerkesztőnek lenni; táncolni a különféle sértődések borotvaélén. • — Sejtem, hogy mire gondolsz. Saját írásom nagyon ritkán lát itt napvilágot, s ha igen, a szerkesztő bizottság dönt róla ... — Zárkózottabb -vagy, mint orvnak idején, amikor megismertelek, szűkszavúbb is. , — Tíz éve még azt hittem, hogy hihetek mindenkiben. Aztán rájöttem egy csomó sumákolásra; tudod, valahogy úgy változtam, ahogy a gyerek, aki kezdetben nem érti, hogy a szülők miért mondják neki, hogy fiam, vakon ne bízzál meg senkiben, persze nem hiszi, és csak később és a saját kárán tanulja meg a szülői intelem igazságát. — A szülőkről peszéltél, sűrűn vagy-e Leién? — Anyám nemrégiben halt meg. Gyógyíthatatlan beteg volt. De, képzeld csak el, ötvenkilenc éves volt, én azt gondoltam, hogy még vagy húsz évig lesz úgy, ahogy azelőtt. Hétvégeken kimegyünk hozzájuk a gyerekekkel Amikor beteg lett, mindent megpróbáltam, autót is vettem, hogy közelebb legyen, siethessek hozzá, ha kell, ha orvoshoz kell venni, a klinikára. Ám mire összespóroltam a kocsit, ilyetén már nem is volt szükség rá. — Sokat dolgozol? — A Szépirodalminál nemsokára jön egy újabb könyvem. Tíz íves lesz, terjedelemben duplája az elsőnek. Írtam egy drámát, talán azt is bemutatják. — Elegáns vagy... — Nem költök sokat ruhára, vékony fickó vagyok, ez szerencse, mert jó rám minden ruha, de nézd.ezt az aranygyűrűt, nem szeretem, ha dolgozom, mindig levetem, de mutat valamit A mélyről jött embereknek van ilyen tulajdonsága. Az első kereseteim egyikéből vettem, nekem is legyen! — Kik a barátaid? — Igaz barátságok, szerintem, csak a gyerek- meg a kamaszkorban születnek. Aztán, hogy öregszik az ember — bizonyára magad is észrevetted —, egyre inkább szokásává válik, hogy kinevez magának barátokat, de evvel csak áltatja magát. A barátaim nem céhbeliek. Bennem egyébként rendkívüli barátkozás! hajlam volt mindig. Ma viszont már azt is barátságnak nevezem, ha valakivel zavartalanul tudok beszélgetni. — Zavartalanul? — őszintén, azt jelenti — Szerettél újságot írni? — A csapatjátékot szerettem benne. Egy darabig. Olyan élmények, melyeket írás közben is használni tudnék, bennem nem gereblyéződtek össze. — Miért? — Mert sí riport és a novella valósága, egészen más. — Eddig volt a fénykép; Jcell még egy fotográfia is. — Alikor ismét rágyújtok, engem cigaretta nélkül talán meg sem • ismernének a fotón. — Kihagytunk valamit a beszélgetésből, amit fontosnak tartottál volna? — Már elmondtam. A műveket el kell olvasni. Nemcsak az enyémet, másokét is. Nem embereket kell megítélni, hanem azt, amit az asztalra tettek. Ha ez megvalósul, kevesebb lesz a vita, a felesleges legalábbis. PETRI FERENC Péntek Imre Karcolás egy síremlékre Hová siettél. Váci Miska? Ily messzire ki gondja hajtott? Ránk csaptad ügy az ólomajtót, hogy azt ember fel nem szakítja. Te még tudtad, mit ér a 6zó itt! Röpített örvényes indulat vallatni magad lázítóit: amerre végképp nincs utad. Kegyelt kecsesség bájos álma berendezi a babaházat, » 6 rhert így a bátor, székre állva mütyürkéit csörgetve lázad. Nem fog helyedre férni mégsem, mérje szavát akármi joggal; mint a bizsulánc, összeroppan kézfogásaid erejében. Az ötvös A

z ötvös magas, sovány, szomorú férfi. Az egykedvű szomorúság úgy átitatja, hogy ádámcsutkájának is jut belőle. Meghajolva áll a boltjában, s ez a bolt olyan kicsi, akár egy liftfülke. Ha engedékeny vagyok: nem nagyobb, mint két liftfülke. A bolt közepén kerek üvegasztal. Három falán üvegszekrények, a negyediken sötétkék bársonyfüggöny, mögötte a műhely. Ez az udvarból nyíló, ablaktalan, földszinti bolt csupa sejtelmes ragyogás. Az üvegek mögött szinte lélegzik a sok féldrágakő. Karkötőkbe, csüngőkbe, függőkbe illesztve, póklábú ezüstfoglálatok szorításában a mélykék lazurkő, a rózsaszín korall, a sárga borostyán. Külön bársonytáblán csupa rózsakvarc és rózsatopáz. Egy függőről, melyben két mesterséges rubinkő csillog, az ötvös éppen ezt mondja: — Goutte de sang. Ami vércsöppet jelentene. De a szomorú ötvös bizalmatlan, nem hiszi, hogy a fiatal férfi, aki már percek óta forgatja a függőt, valóban érti-e a finomságot, ezért költőien lefordítja: — Két fagyott vércsöpp. Hárman állunk a boltban. Mellettem a rubinköves férfi, zöld lódenkabátban. Előttem egy fiatal nő, majdnem olyan, mintha krétapapírra nyomott, nyugati képeslapból vágták volna ki, de a lapot előbb sok kéz megforgatta, talán kávé vagy konyak is cseppent rá, addig-addig forgatták, míg végül kissé borzas lett. A prémkucsmája is borzas, a fekete, puha télikabátja is. — Parancsol? — fordul most az ötvös a fiatal nőhöz. Tömören kérdi, kerüli a felesleges szavakat. Tudja, hogy a nő kézitáskája sovány erszényt rejteget Rögtön igazolódik is. A borzas lány selyempapírba burkolt, vékony, ezüst férficigarettatárcát emel ki kabátja zsebéből — névnapi vagy születésnapi ajándék lehet. — Monogramot szeretnék rá vésetni — mondja. — Holnapra meglesz — bólint az ötvös.. — Jaj, csak holnapra? — Előbb nem lehet Nézik egymást Közben a fiatal férfi is leplezetlen érdeklődéssel méregeti a fiatal nőt — Tehát milyen betűkről van Szó? — kérdi végül az ötvös. — Klausz János. — Szóval Ká és Jé. A lány zavartan hozzáteszi: — Szolnok. Fő utca 12. Két felhúzott szemöldök csodálkozik: Ezt is belevéssem? — Erre a címre kellene elküldeni. — Jó. Holnap feladom. De a borzas kis nő meginog. — Ne... talán mégse ... Talán inkább a lakásomra küldje... Elküldené?... — kérdi, kedves, kérlelő, fekete lángú tekintettel S közben óvatosan ö is visszanéz a mellette álló férfira. Az ötvös papírért és ceruzáért nyúL — Tehát hová küldjem? — Cserép utca 68. Harmadik emelet három. Az ötvös írja a címet. De a fiatal férfi is írja. Mindannyiunk szeme láttára szemérmetlenül beírja a címet egy kicsi noteszbe. — Telefon? — kérdezi teljesen feleslegesen az ötvö6. — Harmincnyolc-hetvenketfc®. harmincnyolc. Ez hivatali szám Mindketten feljegyzik. A borzas kis nő ottnagvja a cigarettatárcát, fizet é6 elmegy. A fiatal férfi gyorsan visszaadja az ötvösnek a rubinköves függőt. „Majd holnap bejövök" — valami ilyesfélét mormol, es ő is elsiet. Még a kapualjban utolérheti a nőt És ekkor a hátam mögött váratlanul megszólal egy érdes alt — Na, ez is megvolt... Észre sem vettem, közben egy fekete bajszú, tömzsi nő lépett be a boltba. Már jó ideje ott állhatott mögöttem. Most ránk hunyorít: — De én is megjegyeztem a címet. Persze, azt a másikat: Szolnok, Fő utca 12. Szegény Klausz, igazán megérdemel egy figyelmeztető lapot Állok a kis ötvös boltban, és rám tör a felismerés, többé már nem hessenthetem el magamtól: egy ismeretlen Molnár Ferencvígjáték első felvonásába csép, pentem. Goutte de sang — a cigarettatárca — a két cím — a fiatal férfi notesze — az alt hang és a levelezőlap — s a jelenet középpontjában a borzas kis nő és körülöttünk a kis ötvösbolt: ez mind-mind hamisítatlan Molnár Ferenc. Mutatós, hatásos, de kissé eloporosodott dialógus. És a gyanúm szinte újjongani kezd, amikor megtudom, hogy a fekete bajszú nő „a papa díszmagyarját" adta el nemrégiben az ötvösnek, s ennek a díszmagyarnak a féldrágakővei is itt ragyognák már a finom ezüstfoglalatokban, és a fekete nő most az utolsó részletért jött Ezzel a díszmagyarral még igazibb Molnár Ferenc lett az amúgy is hiteles Molnár. A kis jelenet: hibátlan, hamis kék ametiszt, hibátlan csiszolás. És aminek itt tanúja voltam: tettenérés. Tetten értem az irodalom tudatot és jellemet formáló hatását ILLÉS ENDRE Alig van trőnk, akinek életművén olyan töretlen következetességgel, látványos fordulatolcat tagadóan vonulna végig egységes esztétikai értékelv, mint éppen a június 4-én 75 éves Illés Endréén. A Nyugat szellemi örökével érkezett az irodalomba, Mikes Lajos és Osvát személye szavatolta" az ígéretes indulást. Nem mondhatni, hogy a könnyebb utat választotta. Novellái nem a magyar próza hagyományos sémáira tekintettek vissza, hanem az új lehetőségeket jelző Csáth-, Ambrus Zoltán-féle kispróza ösztönzésének nyomait viselik magukon. Az innen származtatott novellatípus Illés Endre tollán önálló képződménnyé alakult, már az első darabjai is különös újszerűségükkel hívták fel magukra a figyelmet. Illés Endre drámáiban talán még sűritettebb az atmoszféra, nagyobb, örvénylőbben mozgó a mű alapanyaga. Az 1976-ban bemutatott Spanyol Izabella újabb lehetőség felé fordul. A XV. századi spanyol királynő egyidejűleg okos, hatalomra törő „politikus", ugyanakkor önnön asszonyiságával küzdő, lelki konfliktusokba bonyolodó alak. Történelmi jelentőségű tervei azonban sorra kudarcot vallanak, s tragikus hősként kell rádöbbennie eszközök és célok elhibázottságára. E történeti drámapéldázat talán a leginkább egyértelmű bizonysaga az életmű emelkedő ívének. A Krétarajzok kapcsán Németh László a következőket irta Illés Endrének: ..Azok közé a szerencsés esszéisták közé tartozol, akik tanulmányaikat nem ifjan, hanem érett, sőt ősz fejjel — már-már kimondom: öreg korukban írják meg; azokban a szerencsés években, amikor a szemlélet már rögződött, de a színek még frissek..." Ezzel az avatott megállapítással, további friss alkotóerőt kívánva köszöntjük • hetvenöt eves Illés Endrét. i »