Délmagyarország, 1977. április (67. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

10 Vasárnap, 1977. április 10. 5 Kassák La'os: Költészetem magja Kimondom a szívem és az agyam is kimondom egesz életem káromló szavait ahogyan földemtől népemtől örököltem. Mint költészetem haszontalan ikerpárját a könyörületet és a könyörtelenséget zengem egyazon fekete hangszeren és kérdezem folyvást van-e olyan ellenség aki legyőzhetetlen van-e olyan ellenség aki legyőzhet engem. Kalapácsütések élettartalma Vágyak és legyintések K

ortyolgatják a bort, rágják a szendvicseket, és emlékezni akarnak. De nem sikerül. Pedig, ha már régen látták egymást az emberek, szívesen pörgetik vissza a képzelet celluloidszalagját. Csak a máról beszélgetnek, pontosabban a tárgyakról. A lányok többnyire bútorról, szövetről, szoknyáról, a férfiak autóról, pénzről, mellékállásról, Valamennyien harmincon innen, de húsz éven már jóval túl vannak. Lassan fogy a bor, es a téma szívósan él tovább az esti beszélgetésben. Hirtelen egy hang, mint a metsző szél, belefúj a langyos duruzsolásba. „Arról senki sem mesél, hogy amit akartatok, megcsináltátok-e." Innen-onnan nevetés hallatszik, miközben a tekintetek egymást keresik, s a pillantások között a levegő elektromossággal telik meg. Hamar kiderül, hogy kevesen akarnak emlékezni. Nem szívesen gondolnak vissza azokra az évekre, amikor dacos elszántsággal, teli lázadással vágtak neki az életnek. Lázadtak, a ' konvenció és minden ellen. Tarsolyukban volt az összes kellék, hogy amit akarnak, véghez is vigyék. Következtek az apró lépcsők, tele olyan buktatókkal, amit az érdek, kényelem, hiúság, puhányság, anyagiasság fémjelez. Könnyen el lehet ezeken a dolgokon csúszni. Késnek a válaszok, akinek felelni kellene, magabiztosan mosolyog. A mosoly azt fejezi ki, gyerekes dolgok merültek fel. A szájelhúzás beszédes és harsogó. „Méghogy akartunk valamit! Magunkból többet, jobbat kihozni! Ugyan, kérem, micsoda idealizmus." Visszazuhannak a régi témákhoz, maradnak a kocsiknál, ruháknál, tárgyaknál. Talán érzik, hogy nemcsak ezt akarták, de ez a végeredmény. Gyakran felvillan bennem ez a tablókép. Kibővül az ismerősök sorával, akik hamar hátat fordítottak elhatározásuknak, gyorsan elfelejtették azt, hogy valamit szerettek volna csinálni, valamit akartak. Megmutatni például a világnak, hogy ő tényleg ügyes, tényleg okos, s még jobbat akar, mint bárki előtte is. Mert hisz fiatalon mindenkiben kialakul ilyen érzés. Tisztes nekirugaszkodás, természetes vehemencia ez, ami nélkül nincs fiatalság. Sajnos gyakran megdöbbenek azon a konzervativizmuson, ahogyan egyes húszon-harminc évesek gyengeségüket, kényelmességüket cinizmussal palástolják. Furcsán cseng, pedig egypárszor már hozzászokott a fülem. „Nem kell problémázgatni, gondolkozni... Ne vitatkozz a főnököddel, még akkor se, ha neked van igazad. Nevess rá, csak a pénzzel törődj... Ne akarj semmit, mert felhívod magadra a figyelmet, légy terepszínű, s nyugodtan élj, játsszd csak a szalonképes szerepet, és öledbe hull a gyümölcs... Eszelős az, aki fejjel rohan a falnak, bolond az, aki meg akarja váltani a világot. Lám a főnök sem teszi, ő is felfelé néz, felfelé igazodik, ritkán van önálló véleménye." Egy-egy ilyen vélemény után a fiatalság — a fiatal kor — lenézését érzem. Sokszor kétlem, hogy valóban őszinte megnyilvánulások ezek. Még arra is lehetne gondolni, hogy a cinizmus. az őszinte, a fiatalokra jellemző egészséges szándékol leplezi, csak nem akarják magukat kiadni, ezért nagyképűséggel védik igazi énjüket. De az életvitel eloszlatja ezt a gondolatot, és mindenféle illúziót. A felszínes, kelendő gondolatmenet a hétköznapi cselekvésekben is meglátszik. Nem ilyenek a fiatalok, mondhatja bárki. Sorolhatja az ismerősöket, az ellenpéldákat. Nem ilyen Z„ aki esténként már a második diplomájáért startol, vagy a szomszéd fiú, akiről senki se gondolta volna, hitte volna el, ha nem látja a saját szemével. De nézte a Ki mit tud?-ot a képernyőn, és egy kicsit meg is hökkent, hogy a szomszéd gyerek milyen tehetséges. Nem ilyen G. az esztergapad mellől, N. a kutatóintézetből... Sokan nem ilyenek, a legtöbben nem ilyenek. Nyilvánvaló, hogy értékek szerint is rétegződik minden karosztály. Legyinteni lehetne: a fiatalok ilyenek is, meg olyanok is. Képzeletben felvonulnak előttem azok, akik bizonygatják: ez is csak divat. Mint a farmernadrág, s egyebek. De miért tartozna e speciális cinizmus a divathoz? Ami lebecsülése a képességnek, minden emberi értéknek. Legyinteni hát nem lehet, hisz az effajta mentalitás önpusztító. Képzeljünk csak el egy olyan virágot, amelynek szirmai a kinövésük pillanatában lehullanak. HALASZ MIKLÓS A

koccintásnak éppúgy rendje és tartalma van nála, mint kalapácsütéseinek. Saját termésű erős szilvóriummal kínált első látogatásomkor, úgy hat évvel ezelőtt. Míg fölhajtottam, végig szemembe nézett, majd a pohár talpával koccintottunk. Ez éppúgy hozzátartozik lényéhez, mint a tréningruha, a fejébe nyomott villámhárítós svájcisapka vagy a rezet formáló kalapács. Hosszú évtizedekig maga volt a szegedi szobrászat. Munkája nyomán készült el e század szegedi panteonja, benne Tömörkény, Juhász Gyula, Móra Ferenc, József Attila rézbe kalapált arcmásával. S művészetére jellemző a többi megmintázott személyiség is édesapjától Don Quijotén, Dantén, Michelangelón, Dózsán, Erkelen és Kodályon át Leninig. Ahogy ő mondja, minden alkotása mögött „élettartalom" van. S Tápai Antal szobrászművész élete, sorsa bővelkedik élményekben, eseményekben. Az asztalon hatalmas bicska. Tizenöt évesen lakatosinasként készítette. Mesterségj el vénye lehetne. 'Mellelte szobor, Folt hátán folt a címe. rajta az inasévekből megőrzött 655-ös bárcaszám. S íme a történet, az .élettartalom". Tizenhét-tizennyolc éves lehetett, s egyszer nem kért bocsánatot a művezetőjétől. A kazánkovácsokhoz helyezték, s mint legfiatalabbnak, a kazán belsejében kellett tartani a szegecset, míg kívülről ütötték-verték az izzó vasat Egyik fülére megsüketült Ám egyszer a világháború roppant mozdonyainak javításakor olyan helyre kellett foltot rakni, ahol már megvolt foltozva. Senki nem vállalta, csak ő. A kész munka bizonyított Ez hát a Folt hátán folt című plasztikájának valóságmagja. Tápai Antal művészete a spontán anyagalakítási ösztönökből táplálkozik, az anyagba torkollik, ismeri és tiszteli törvényeit, alkalmazkodva hozzá, építi művészetét. Ez a művészi alapállás állandó valóságközeliséget és folyamatos munkatevékenységet tételez föl, és kíván meg. Évtizedek munkájával jutott el művészete céljához és eredményéhez, „az anyagban rejlő stabil emberlényeghez". Ügy ismeri szobrászi anyagát, a vörösrezet, mint pék a kovászt. Az egy milliméteres lemezből körplasztikát készít anélkül, hogy a lemez elvékonyodna, törne, szakadna. Naponta kérges, izmos kezébe kapja a kalapácsot, céltudatos, takarékos és pontos ütésekkel formálja szoborrá a rideg rézlemezt. A modell és az anyag ismerete és szeretete, e kettő találkozásának harmóniája szülte említett portréit. A művesség, a felületi szépség, a moz® galmasság, a külső és belső rend egységét teremti meg. ö mondta egyszer: „Egyre jobban és mélyebben érdekel maga a munka. Magáról a munka lényegéről, az emberi munkáról van mondanivalóm. A munka útján, annak segítségével jutottam el a művészethez. Együtt jártam ki az élet és a munka iskoláit. Belém oltódott, meghatározóan az anyag iránti tisztelet és megbecsülés. Végigdolgoztam a munka összes szféráit, voltam csillés, géplakatos, kazánkovács, faszobrász, kirakatgrafikus, oktató — s szobrász lettem." Szobrászata anyaghoz és folyamatos alkotómunkához kötött. Átélhetővé, leolvashatóvá és érthetővé akarja tenni a munkát, a munka érzelmi, etikai és ideológiai tartalmát. Vallja, hogy minden egyes jó, pontos kalapácsütés emberséget visz az anyagba, változtatja a lemezt, új és új szituációk keletkeznek, s ezekre ismét új és új kalapácsíitéeekkel kel! értelmesen, alkotó módon reagálni. így ír erről: ,,A mestersegbeli tudás reprezentálja a művész emberi nívóját és lelki szintjét. A pőre művészi akarat anyagismeret és technikai tudás nélkül mit sem ér a szobrászatban ... A technika fűtöttsége, eredetisége, indulati tartalma adja a műalkotás értékét... A szobrász alkotó indulatainak csú% csait kalapácsütései jelzik ... Alkotás közben a belső szándék által diktált idegimpulzusok széles skáláját és a cselekvéssor minden mozzanatát belső ösztönzés diktálja, ami megmozgatja a szobrász összes erőit és a mesterség nehéz problémáit, testi-lelki erőfeszítést is kénytelen vállalni, hogy kínzó feszültségektől szabaduljon. Ez a feszültség — az anyag és a művészi akarat küzdelme, hőfoka — objektiválódik a technikában." Tápai Antal majdnem egyidős a századdal. Három nap múlva, április 6-án 75 éves lesz. Reggel minden bizonnyal felveszi majd melegítőruháját, fejébe nyomja villámhárítás svájcisapkáját, és leballag a műhelybe. Kezébe veszi kalapácsát, és pontos, takarékos ütésekkel szoborrá alakítja a rézlemezt. Munkára készteti 75 éves izmait, lelkét és szellemét. Mert mi is a művészet célja; ha nem a lélek gimnasztikára késztetése?! Szobrász, alkotóművész. Portrékovács. Szeged kalapácsos krónikása. A művész számára mi lehet a legnagyobb kitüntetés? Kaphat díjakat, jutalmakat, érmeket, de egy művész igazi elismerése, hogy köztéren álló alkotásaival naponta ezrek és ezrek találkoznak, s hogy fiatal kollégák, egykori tanítványok nevezik, vallják mesterüknek. S ezekből bőven jutott eddig is Tápai Antalnak. Hogy ezután is számíthat ezekre, biztosítja a legújabb mű, Herko Sándornak, a szikjavítás Kossuthdíjas tudósának vörösrézbe kalapált portréja, mely közeljövőben a Gabonatermesztési Kutató Intézet mellé kerül, s biztosítja, hogy nemcsak dolgozik, de át is adja mérhetetlen tapasztalatait, hatalmas tudását az olajipari képzőművészkör tagjainak. T. L. Acs S. Sándor felvétele Rigó utca E

mlékek, káprázatok. Múlt idő, félmúlt, jelen. Ha becsukom a szemem, látom a hajdani utcát; nap süti, finom por kavarog a kocsiút fölött. A Házak nagyobbnak tűnnek. A fák is. Az előbbi káprázat csupán, az utóbbi valóság. Baktat mellettem a kétéves fiam. Ránézek, s megvilágosul, ahogy kerekre nyitott szemét látom, hogy nem az utca változott meg, csak az arányok lettek mások. Most már belátok az alacsonyabb ablakokon, amelyek valaha csak alulról látszottak. Ezen az utcán mentem az iskolába; történetének tehát része vagyok már; ahogyan az lesz a fiú is. Mert nemcsak az embereknek van történetük, hanem az utcáknak is. Megkérdezték egyszer tőlem egy másik városban, hogy miért szeretem Szegedet. — Nem tudom — mondtam —, talán azért, mert vele nőttem nagyra; talán mert tudom, hogy a múzeum előtt trónoló oroszlánok közül melyikből tört le egy darab; talán, mert ültem azon a helyen, ahol Juhász Gyula ült valaha a Tiszában ; talán azért, hogyha becsukom a szemem csak ez a város van benne. Baktat mellettem a kétéves fiam a Rigó utcán, jövünk a bölcsődéből, a kenderfonó okkerbarna téglafala mellett. Szeretném, ha ő is szeretné majd ezt az utcát, szeretném, ha az én történetem épen folytatódna benne, töretlenül! Mit is tudok erről az utcáról? Erről az okkerbarna, komor téglafalról? Vajon a fiamnak mit jelent majd, hogy ezek mögött a falak mögött alakult meg az ország első üzemi bizottsága 1944 októberében, kilenc nappal a város felszabadulása után; vajon történelmi lecke lesz-e neki, vagy valami több? Amikor elolvassa az első könyvet, vajon elmondhatom-e neki, hogy itt létesült az első munkáskönyvtár, és akkor, amikor még egy másik éhség jobban hajtotta az embereket, mint a szép éhsége. Félek, hogy nehezen érti meg azt is: mi az hogy éhség, és persze örülök is ennek, bár tudom, hogy zavar majd magyarázataimban. Töprengek hogy hogyan meséljem el neki, hogy az az utca, és az a gyár. amelynek bölcsődéjében a gyermekdalokat tanulja — nemcsak városkép, hanem történelem is — a történelem az élet tanítómestere — ezt már a latinok is tudták —, és hogy aki nem ismeri saját városa történelmét, az nem lehet városlakó, az idegen marad — az idegenek pedig sohasem boldogok a városokban. Hogy ennél, vagy a Bakay Nándor utcainál — nem tudom —, a történelem tanúsága szerint a gyár valamelyik kapujánál annak idején munkások üdvözölték a szovjet katonákat; az okkerbarna téglafal sebes volt akkor, ágyúgolyók ütötte sebek voltak rajta. Egyszer majd ezt is elmesélem, ahogyan nekem is elmesélték, mert akkor még meg sem születtem, ám ez a folytatólagosság éltet; az utcát is élteti, és engem is; képek és káprázatok közül elő-előbukkan; múltból, félmúltból, jelen időből. Lányok csapata iön az utcán. A móravárosi iskola diákjai lehetnek. Ugrálnak, énekelnek, nevetgélnek. Apróságok totyognak a szüleik mellett, jönnek a bölcsődéből. Gyermekdalok keverednek a szélsuhogással; az okkerbarna téglafal — a múlt idő néma tanúja — az elkövetkező tavaszokra gondol. PETRI FERENC