Délmagyarország, 1977. február (67. évfolyam, 26-49. szám)

1977-02-13 / 37. szám

Az erőfeszítések becsülete K

ét egymástól messze eső pont között feszülnek indulatok: az árvíz utáni újjáépítést kivéve, soha ilyen iramos, dinamikus korszaka nem volt Szegednek — mégis annyi elégedetlenkedő kifakadást lehet hallani, ha a városfejlesztésről esik szó. Egy egész város a szemtanú: ennyi elme, kéz és gép nem fáradozott még új lakásokért, utakért, óvodákért, boltokért — mégsem sóhajtoztunk úgy kapacitáshiány miatt, mint éppen mostanában. És ugyanez a képlet, ha a pénzünket számoljuk: a negyedik ötéves tervben 15 milliárddal gazdagodott a város; az ötödik ötéves tervre 20 milliárd a pénz mindent összeadva — ma mégis nehezebb kiszorítani valamire 3 vagy 5 milliót, mint amikor szegényebbek voltunk. Ügy tetszik, mintha valami bűvös körbe kerültünk volna, mintha a városszeretet sajátos lázadásai dolgoznának az idegeinkben. Listákat készíthetnénk ugyan az építés, a városfejlesztés eredményeiről, mérhetjük és becsülhetjük a tanács, a tervezők, a kivitelezők és a lakosság erőfeszítéseit, felelős testületek szervező és irányító munkáját — egy-egy cél kapujában is kérdések özönét fogalmazzuk. Valahogy így: igaz, hogy már vígan futkosunk az Izabella-hídon — de miért nincs még kész m nagy' körúti új Tisza-híd? Nem szorít már úgy a sok útbontás, ragyogó a felújított Kossuth Lajos sugárút — hanem a Lenin körút , az mikor lesz készen ? Sok vajúdással, vitával, perrel megértük, hogy a Kisszínházban játszanak — no és a nagyszínház, azzal mi lesz? Harminckét tanterem benépesült Tarjánban — az adósság még mindig harminc! S jaj, de hosszú lenne ez a sor is, ha szálára szednénk ... Hatalmas, erős lendítők ezek, hiszen a szocialista építésben nagyszerű igények nőttek, izmosodtak, s olyan életrevaló kívánságok, amelyek mind-mind szeretnék kikönyökölni a maguk jussát — de nem is holnap vagy holnapután, hanem már ma. Így aztán tényleg úgy tűnhet, hogy bár sohasem volt ilyen szép és tehetős a város — egész sor dologban szinte tehetetlen. Egy csomó kérdésre nincsen válasz; egy másik kérdőjel-bokorra többnyire megalapozott ígéretekből áll a felelet; ami kész, ami jó, azt meg már nemigen kér-, dezi senki. Bele is lehetne keseredni ebbe az állapotba, szemléletbe, ha nertf folyamatában ítélnénk meg a város fejlődését, ha a sok időszerű gond ellentételeként nem állna ott a dinamikus fejlődés ezernyi szépsége és öröme. Sohasem fogom megérteni, miért meszesedik nálunk az öröm vénája. Hozzászoktunk? Igen, hozzá. Volt idő, amikor ünnepnek számított egy kis új üzemcsarnok, egy új járda, egy kis hentesbolt. Most meg igazán nagy dolgok mellett is képesek vagyunk közömbösen, még inkább hibakereső indulattal elsétálni. Pedig alkotó rangunk néz ránk vissza a városfejlesztés teremtményeiből. Magam jó huszonöt éve élek ebben a városban — kell emlékeznem. Eposzi dolgok születtek s születnek itt. Címszavakban olajmezőnek, Tarjánnak, Odesszának, nyugati iparkörzenek, a belváros megújulásának, a közművek cseréjének nevezhetjük a városfejlesztés nagyszerű állomásait. És hol a vége? Nincs vége, mert ugyanez a tempó újul, erősödik, új címszavakban: Északi városrész, Rókus, Dugonics tér, sortatarozások, rakpart, Tisza-híd, Lenin körút... Micsoda tételei ezek a városfejlesztés folyamatos, szakadatlan lendületének! Ilyen viharos megújulás természetesen nem megy konfliktusok nélküL. Különösen nem, ha a sajátos várospolitikai célkitűzésekre gondolunk. Lakást építeni — ez országos program, országos támogatással. Az új lakások ezreit és tízezreit beilleszteni a városképbe, bekapcsolni a közlekedés, a közművek, az oktatás, az egészségügy, a művelődés, a kereskedelem meglevő és jövő hálózatába — ez már mindenütt speciális gond. Városrészeket rakni, de egyúttal a városrekonstrukciót is megvalósítani, a történelmi városképet megőrizni, de az újat is befogadni — megint más ez Pécsett vagy Debrecenben vagy Szegeden. Kár, hogy kevesen veszik a fáradságot olyan gondolatmenetek bearaszolására, amelyek pedig számos ellentmondás rugóit megmutatnák. Mennyien kérdezik az Indóház teret, a Vám tér környékét, a Kossuth Lajos sugárút építészeti felfrissítésének ügyét, a partfalat... Bontani, a felépülő lakások 40—60 százalékát visszaadni, egyedi beépítéshez tervezői és építő kapacitást szerezni, s mindezt lehetőleg úgy, hogy ne panelek visszhangozzák a villamos csilingelését, de az általános költségszint alatt maradjunk és a tömeges lakásépítés programját se lassítsuk ... — hány foga van csak ennek! Hogy a partfal nem csupán védelmi mű lesz, hanem a városkép esztétikus és kellemes szalagja — valahonnan elkért 40 milliót; hogy a fürdőfejlesztés programját építési és anyagi szorítások ellenére sem adta fel Szeged — bírálni is lehet érte. Lehetséges, hogy valaki sokallja azt az 50 milliót, amivel a tanács hozzájárult a csatlakozott községek fejlesztéséhez a negyedik ötéves tervben, mert a körtöltésen belül is lett volna helye a pénznek. Talán nagyvonalú elképzelés, hogy 1500—2000 hektár erdő telepítését tervezi a tanács a következő évtizedekben. De csak a ma szükségletei szerint nem élhet s nem tervezhet, nem dolgozhat senki. Bizonyára nem járunk meszsze az igazságtól, ha azt mondjuk: lehetőségeit tekintve igen arányosan, gondosan, a legdöntőbb szükségletekre alapozva épül a város. Mindig is elsőbbséget élvezett a lakásépítési program, s az ahhoz szükséges közműfejlesztés, úthálózat, közlekedés stb. Politikai határozatok szerint megy ez, nem ötlet után. Nem vág ugyan össze ezzel a határozattal, hogy az iskolák, óvodák, egészségügyi és művelődési intézmények, boltok és szolgáltatóműhelyek rendre késve épülnek meg az új lakásokhoz, de ez nem szegedi sajátosság. Senki nem nyugszik ebbe bele, s óriási szervezési erőfeszítések, magyarázkodások, társadalmi ajánlkozások, győzködések kísérik a folyamatot — egyelőre sok kilátástalansággal. Nemrégiben a városi tanács végrehajtó bizottsága megmérte munkájának eredményeit és fogyatékosságait, s jelentésében — melyet a megyei tanács végrehajtó bizottsága elemzett — maga is kitapintotta a valós feszültségeket. Ezek között a városfejlesztés generális problémájának minősítette a beruházási egyensúly hiányát. A pontos fogalmazás így hangzott: „Jelenleg alapvetően a lakásépítéshez szükséges kapacitás áll rendelkezésünkre, de az utóbbi időben már ez is kérdéses, mert a befejező — szakipari — kapacitás nem elégséges, csak átcsoportosításokkal és határidőcsúszásokkal teszi lehetővé a feladatok megoldását. Rendelkezünk megfelelő mélyépítési kapacitással, bár az egyes, elhúzódó beruházások ezt is megkérdőjelezik. Alapvetően megoldatlan a városban az új intézmények építésé, hez, továbbá a régi, elavult kulturális és egészségügyi intézmények rekonstrukciójához és felújításához szükséges kapacitás kérdése. A végrehajtó bizottság törekedett arra, hogy a feszültségeket feloldja, de ezt saját erejéből megoldani nem tudja. A városfejlesztés műszaki-technikai megalapozottsága is jelentős problémákkal küzd. A városban dolgozó tervező szervezetek a tanulmányterv szintjén jó elképzeléseket dolgoznak ki, melyeknek azonban az építési kivitelezhetősége, a költségszintek tartása sokszor megoldhatatlan, és a tanácsi vezetést kész helyzet elé állítja. Példa erre az eredetileg fedett uszodának tervezett sportcsarnok, melynek a tervezés időszakában, 1966-ban, a beruházási program szerinti költsége 24 millió forint volt, és végül 87,5 millióba került. Vagy a Tarján V— VI. ütemű faburkolatú óvoda, melynek átadása tervezési tévedés miatt egy évet késett, vagy a több év óta tartó fogadószintépítés vitája, melynek kérdésében ma sem tud a tervező egyértelmű javaslatot tenni. Az elmúlt években jelentős költségtöbbletet jelentett egyes létesítményeink többszörös átterveztetése. Példaként -negemlíthetjük a Bérkert utcai magasház építését, a kapcsolódó létesítmények szerkezetváltozásaiból adódó áttervezteté. seket. Ezek természetesen a többletköltség mellett jelentős határidőcsúszásokat is eredményeznek. A példákat még hosszan lehetne sorolni. Mindezekért a műszaki tévedésekért és a megoldatlanságokért a város közvéleménye, sajnálatosan, legtöbbször a városi tanácsot teszi felelőssé." Hát ki a gazda a városban? — kérdezhet vissza a városlakó. S vajon indokolt esetekben elégtételt vesz-e a gazda? Bármennyire igaz is az a helyzetkép, amelyet a vb ad az idézetben, a lakosság az egyetértésen túl a szocializmust építők együttes felelősségére apellál. A fejlesztési feladatok meglehetősen összetorlódtak Szegeden az utóbbi évtizedben, és a fejlesztés adósságai is tetemesek. Igv aztán megesett, hogy a lakosság ellátottságának színvonala csökkent némely dologban, hiszen a népességnövekedés óriási. A megyei tanács végrehajtó bizottsága kimondta: a beruházási egyensúlyhiányt „tovább növelte az esetenkénti indokolatlan koncepcióváltás, egyes részcélkitűzések nek kellő átgondoltsága, a végrehajtás hatékonyságának, szervezettségének többször tapasztalható hiánya. További probléma, hogy az általános rendezési terv sem nyújt ma már biztonságos irányvonalat a fejlesztéshez, és hiányoznak az átfogó, feltáró tanulmányok ... A gazdálkodást a feszítettség jellemezte, ami azt eredményezte, hogy az erőfeszítések ellenére sem tudták maradéktalanul kielégíteni a megnövekedett szükségleteket, ugyanekkor belső ellentmondásként jelentkezett a pénzmaradványok összegének fokozatos emelkedése." A helyzetkép a két idézettel teljesebb, s egyúttal így érzékelhető: mekkora és milyen természetű gondok özöne hitelesíti az erőfeszítések becsületét. Mert azután sem lesz könnyebb. Fizikai törvényszerűségeket — mennyi a pénz, a kapacitás, a szükséglet — nem lehet likvidálni. A megoldásban azonban joggal kér s várhat többet a tanács a partnerektől, akiknek szintén ügyük kell hogy legyen a városfejlesztés. Hiszen az bizonyos, hogy a gondok tömege ellenére sem mond le a város az ötödik ötéves terv eredeti céliktűzéseiről — még ha az eddiginél jobban meg kell is feszülni értük. A közelmúltban végzett elemzés cselekvési vázlatot is adott ehhez az eltökéltséghez. A tennivalók nagyját így lehet összefoglalni: felül kell vizsgálni a város általános rendezési tervét és el kell készíteni a szükséges fejlesztési tanulmányokat; nagyobb figyelmet kell fordítani a városrekonstrukcióban a két körút kö. zötti sávra és a sugárutakra; szükségszerű a kijelölt lakásépítési területek újabb kritikai számbavétele a gazdaságosság és a takarékosság szempontjából; a lakónegyedekben a házgyári elemekből építhető intézmények tervdokumentációjának sürgős kidolgozásával kell elősegíteni az ellátottság javítását; folytatni kell a városhoz csatlakozott települések integrálását... A városfejlesztés nagyon nagy mű. generációk dolgoznak rajta szakadatlanul, anélkül, hogy bármikor megpihenhetnének, vagy azt mondanák: elvégeztetett. Ismerve a téma irodalmát, jól tudjuk, hogy sosem ment ez feszültségek nélkül, még akkor sem, amikor jóval szerényebb volt a tempó és a tőke kemény érdekei érvényesültek. Most pedig nemcsak város épül, hanem szocialista városközösség meleg, kellemes otthona. Ebben az erőfeszítésben emberek tudása, lelkesedése, lelkiismerete, városszeretete halmozódik — hivatásos várospolitikusoké, tervezőké, építőké, városlakóké, pártbizottságoké, tanácsoké, népfronté ... Több szeretetet és figyelmet érdemelnek hát ered. ményei, több megértést gondjai, több tettet célkitűzései. SZ. SIMON ISTVÁN Munkácsy Odesszában A

XIX. század egyik kiemelkedő festője számtalan híres művet alkotott, amelyek nem csak a magyar nemzet büszkesége, hanem a világ festőművészetének is értékes kin. cse. A világ sok országának képtárában féltve őrzik befejezett műveit, tanulmányait, képeit. A Szovjetunió múzeumaiban Munkácsy Mihály csak 4 művel képviselteti magát, ebből kettő tanulmány a kiváló mester híres képéhez — „Krisztus Pilátus előtt" —, amelyet 1881-ben fes. tett. (Egyébként a kép eredetije más néven — „Pilátus ítélete" — egy magángyűjtő birtokában van, Philadelphiában, a mű mása pedig a budapesti Nemzeti Múzeumban.) A fent említett egyik tanulmány az Odesszai Múzeum nyugati és keleti művészetének osz. tályán van. Ezt a tanulmányt feltételesen „Anya a gyermekével" nevezik. A mester lenvászonra, olajjal festette. Mérete: 59x48. Jobb felső sarkában van az aláírás: Munkácsy Mihály. A vásznon egy fiatal nő gyermeket tart a kezében. Szomorúan néz a kegyetlen bírósági jelenésre, gyermekét tartva, akinek arca feszült figyelmet és felnőtt komolyságot fejez ki. Külalak/át és erkölcsi mondanivalóját tekintve, rene. szánsz madonnákra emlékeztet, az emberi jóságot és nagylelkűséget testesíti meg. A tanulmányt szürkés-barna tónusban festette Munkácsy, alig észrevehető fénytónusokkai. Ez az ábrázolásnak mélységet és térbeli kifejezést ad. Anya és gyermeke egységes képpé olvad, melyet a kompozíció, a kép hangulata és tónusa önálló művé tesz. Budapesten őrzik a másik tanulmányt, amelynek címe: Krisztus Pilátus előtt. Ezen szintén egy anya látható a gyermekévek Az odesszai képtől eítérően, ezen a festményen egy nyughatatlan gyfrmeket tart az egyszerű anya. A két mű összehasonlítása után a művészettörténészek arra az eredményre jutottak, hogy a budapesti kép megelőzte az odesszait. Amennyire ismeretes, Munkácsy alkotási módszere a valóság, a természet, a hétköznapok életéből vette modelljeit, melyek azután vázlatokban elevenedtek meg és alakultak, míg a végleges mű megszületett. Így Munkácsy Odesszában található festménye befejezett mű, amely a mondai ítéleten résztvevők közül az anyát örökítette meg. Sajnos, még nem tudunk határozott választ adni arra, hogy ez a vázlat hogyan került Odesszába. Csak feltételezések vannak, hogy egy műgyűjtő külföldről hozta magával (Franciaországból vagy Németországból). Hogy pontos választ tudjunk adni erre a kérdésre, komoly kutatómunkára és a levéltári anyagok alapos tanulmányozására van szükség. MIHALIJ ILJAS, - . az Odesszai Állami Egyetem docense