Délmagyarország, 1977. január (67. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-16 / 13. szám

5 l ^LT l N ek Wí A természetről V árosi ember vagyok, igazi városi ember: szeretem az utca forgatagát, a kávé­ház füstjét, az emeletes házak képét szobám ablakából. Élve­zettel ízlelem a különböző kerü­letek másféle hangulatait. És ha idegenben járok, akkor is általá­ban inkább a városokat és városi látnivalókat keresem fel, mint­sem a szabad természetet. Soha­se voltam amolyan igazi kirán­dulós vagy éppen túrázó termé­szetű ember, hanem amióta a háború éveiben felettébb kényel­metlen esztendőket voltam kény­telen átélni erdőben, mezőben, hegyekben, hát azóta még kevés­bé indulok csak úgy jószántam­ból azokra a tájakra, amelyeket a hajdani biedermeier ízlés a ter­mészet lágy ölének mondott. Sa­ját tapasztalatból tudom, hogy ez az öl egyáltalán nem lágy. Feleségem olykor zsörtölődik is; barátaim olykor gúnyolódnak is megrögzött urbánusságomért. De hát nem minden ember egyfor­ma; vannak, akik idegenkednek a városi életformától, vagy lega­lább is így mondják. Én szere­tem ezt az életformát. És mégis: sokféle rejtett szál fűz a természethez, szomorú vol­na az életem, ha városi létemre nem lehetne szakadatlan kapcso­latom vizekhez, erdőkhöz, me­zőkhöz, s mindahhoz, ami élet­kedvet pezsditve él. Személyes közöm van a növényekhez és az állatokhoz. Életemnek csupán egyik felét élem szeretett városomban. Má­justól szeptemberig falun lakom, közelemben a Duna, szemem kö­rül szelíd lankájú hegyek, a tá­jon erdők és mezők, házam kis kertjében virágok. Annak a leve­gőnek ott természetszaga van. Közel élek ott városomhoz, 40— 45 perc alatt megteszem az utat pesti és visegrádi otthonom kö­zött. Ha dolgom van, vagy benső szükségét érzem a városi kavar­gásnak, néhány órára bármikor beszaladhatok, hogy azután sies­sek is vissza a hegyoldalak szám­láihatatlan színárnyalatai közé. Ügy élvezem nyaranta a fák és virágok látványát, mint képző­művészeti alkotást. Élem a szép­ségüket, a legősibb és legmara­dandóbb szépséget, amelyet a természet ad. Ott szebb a nap­pali fényekkel ragyogó égbolt és az éjszaka csillagaival szikrázó égbolt is, mint városomban. Ott élvezem a lélegzetvételt is, és ott. az üdítően jó levegőben azt is észreveszem, hogy szeretett vá­rosomban milyen rossz a levegő. És a madarak csicsergése! Ko­rahajnalban kezdődik. Jó alvó vagyok, de erre mégis felébre­dek. Nem, nem felriadok, ha­nem a madarak megszólalására az álomból alig-ébrenlétbe for­dulok, tudomásul veszem a ter­mészet hangjainak derús nyugal­mát, újra elalszom. Madárszó azonban napközben is felhangzik itt-ott, s nemegyszer diófám ol­dalán kopogtatni kezd a har­kály. Ezek a természet szelíd hangjai, akárcsak a távoli kutya­ugatás, a szomszéd kakas felku­korékolása, vagy a mellémkupo­rodó macska dorombolása. Az élő természet hangja mindig szelíd, még akkor is ha kutyám mérge­sen összevicsorog az utcabeli nagyhangú kuvasszal. A termé­szet haragos hangjait az élettelen erők dörgetik, zúgatják fülünkbe, amikor odafent viharra zendül az ég, vagy szélvihar fut át utcá­kon, kerteken, megnyikorgatva a háztető eresztékeit, ősidők óta félelmetes a természet személy­telen haragja, de falun, a magas ég alatt,, a lankás hegyoldalak között ezt is szépségként éli át a lélek. Néha arra gondolok, hogy ta­lán azért tudok olyan hivő, lel­kes urbánus lenni, mert nem va­gyok bezárva a városba, nem kell mindig itt élnem, hónapokat töltök falun, és bármikor más hónapokban is csak oda kell ül­nöm kocsim volánja mellé, és háromnegyed óra múlva már fa­lusi otthonomban vagyok. És az is igaz, hogy ott, kertem lugasá­ban tudok legjobban dolgozni, képzeletem és fogalmazókészsé­gem is elevenebb a futórózsa, a vadszőlő, a hajnalka árnyékában. Hosszú évek alatt, tervszerű munkával és kitartással rendez­tük be feleségemmel ezt a kétla­ki életformát: úgy lenni városi embernek, hogy ugyanúgy ott­hon lehessünk falun, közel a ter­mészethez. Ott nem is kell az embernek kirándulnia, hiszen a kirándulás bejön a kertbe, a lu­gasba, a tornácra, a tárt ablako­kon át beárad a szobákba. Azt a falusi otthont ugyanúgy ízlésem szerint rendeztem be, mint fővá­rosi lakásomat. Jól érzem maga­mat benne, olykor naookon át legföljebb alkonvat idején lének ki kapuján, amikor feleségemmel kutyasétáltató útra indulunk. A kutya igénye jogcím és indok, hogy magunk is rendszeresen sé­tálgassunk a Duna-par)on vagya lankás hegyoldalak között, el­menvén a békés falusi temető mellett, ahol még az egyszer el­jövő elmúlást sem érzi oly ko­mornak az ember, mint amikor távolabb van a természettől; ­És itt vannak a virágok meg a zöld növények. Visegrádon a ker­tünk tele van virággal. Én leg­jobban a tulipánt kedvelem, ezt a formát a természet iparművé­szi kedvében találta ki. De ha el­múlt a tulipán évadja, jön a li­liom. És a nagyon kis kertet el­töltik a többiek: a rózsa, a dá­lia, a százszorszép, a szarkaláb, a tornácra felfutó derűs hajnalka, és a sarokban gőgösen néz le a többiekre a sárgalángú naprafor­gó. De városi lakásunk sarkában is egész télen át zöldellnek a cse­répben gyökeredző zöld növé­nyek. Az egyik sarkunk télikert. A természet velük idebent van az urbánus otthonban is. Nem tagadom, nem szeretem a vágott virágot: nem szoktam csokrokat vásárolni; ha vendég virágot hoz és azt vázába tesz­szük, idegennek érzem az élő nö­vények között. Ezek rpár nem él­nek, csak az élet képét utánoz­zák. A virágnak ott a helye a tövön, az ágon, ahol élőlény ré­sze és életet szív gyökerével a földből. A növény legyen lega­lábbis cserépben. De akkor adja igazán derűjét, ha ott virít a kertben, vagy a réten, vagy meg­húzódik az erdők fái alatt. A maga helyén azonban a nö­vény úgy él, hogy életkedvet ad. A kerti virágok derűt árasztanak, a nagyidőt megélt diófák vagy tölgyek tiszteletet ébresztenek, a gyümölcsfák virágzása örömet ad a léleknek, és a termőföld gabo­natábláinak láttán az ember há­lát érez a tápláló természet iránt. Városi ember vagyok, de még­sem szakadtam el a természettől, tudom, hogy magam is a termé­szet szülötte vagyok, rokona az állatoknak, a növényeknek, és ha szervezetem vegyi összetételét tu­domásul veszem, akkor azt is tu­dom, hogy még a kőzeteknek és a személytelen erőknek is roko­na vagyok. Bennem él. tevékeny­kedik a természet, és városi lakó létemre magam felé lépek visz­sza, ha kutyámmal játszom, vagy virágokban gyönyörködöm, vagy amikor a tavaszi és nyári hónapokban falusi otthonomban oly közel élek a természet egé­széhez. HEGEDŰS GÉZA N em hiszek benne, hogy ak! a virágot szereti, rossz em­ber nem lehet. Mint ahogy abban sem, hogy aki a virágot ki nem állhatja, az okvetlenül rossz és lelketlen. Ugyanilyen kétsége­im vannak az állatok szeretete felől: nem vagyok hajlandó pók­hálóként kiterjeszteni az irántuk viseltetett érzelmeket az egész ember jellemére. Más persze az, amikor a közömbösség indokolat­lan gyűlöletté fajul és kegyetlen­séget szül: a szadista hajlam nem takar galamb lelket Az ál­latbarátsággal kaocsolatban azon­ban számos felszínes nézet, félre­érthető vélemény került a köztu­datba. amelyek mintha nem is az állatokat védelmeznék, hanem inkább az embereket késztetnék marakodásra. Kezdjük mindjárt az elsővel, a korszerű sertéstelepekkel. Hang­szereljük sorainkat metszően gú­nyossá, s ne feledkezzünk meg a bekerülési összeg, a milliók em­lítéséről sem. Ecseteljük részlete­sen a gombnyomásos etetési rendszert, a higiéniát és a kelle­mesre temperált hőmérsékletet. Ezután hirtelen térjünk rá az al­győi városrész társasház 'ulaído­nosainak gondjára, amiről elő­ször tavalv ősszel olvashattunk a Délmagvarországban. A szegedi tanács szorgalmazta az emeletes társasházak ém'tését. Veszelovsz­ky Imre és 23 társa nem volt rest, belevágott az építkezésbe, nyílván nem csekély összegért. A legtöbb lakásba gázfűtésű kazánokat szereltek fel, arra az ígéretre alanozván, hogy még 1975-ben elkészül a vezeték. Itt a tél — panaszkodnak —. gáz pe­dig sehol. Egvesek albérletben maradtak, mások próbálják olaj­jal fűteni a lakást, hiába. Mi történt azóta? Az utolsó ígéret úgy hangzott: 1976 első fe­lére megérkezik a hátakba a gáz. Nos. nem érkezett meg. a házak üresek, a tnlaidouosok nem tudnak beköltözni. Pedig társadalmi munkában már ki­ásatták velük az árkot is, veze­ték azonban még mindig nincs. A- sertésteleppel va'ó összeve­tés hatásos, ám olvasása közben hamis indulatok kerekednek. Mégis: szemléletté nőtt a köz­hely, hogv „mi a malacoknak többet adunk, mint az ember­nek ..." Hánv és hány nyilatko­zatban olvastam, hogy a szövet­kezet milliókért sertéstelepet épít, a falunak meg arra sincs pénze, hogv iárdát húzzon a há­zak elé. Fölháborító az algvői példa, hát még ha hozzáteszem, hogv ezen a vidéken van hazánk levnngvobb szénhidrogénmezője. Csakhogy értelmetlen az össze­hasoulítés a sertés- és szarvas­marha te'enak'-ol mint a hogv senki sem á'h'fha?ia párhuzamba egy-egv község anvagi gnn/rtnit az ot? létesülő modern gvárteteo neonfénves műhelycsarnokával. A sertésteleneket — úgv látszik — nem tudjuk még munkahely­ként nézni. De lássuk a másik o'dait is, ahogyan az „állatbarátok" IáHák. A sertéstelep változatlan, váltó­Állatbarátság zik azonban a vád: embertelen körülmények közé kényszerítjük az állatokat. — Holott nem ez a baj, hiszen a jószágok nem em­beri, hanem állati körülménye­kért sóvárognak — mondja egy állattenyésztő. S hozzábiggyeszti: a sertéstelepek tervezői nemigen ismerik a sertéseket. Betont tet­tek a lábuk alá, az anyakocák egy idő múltán lábra sem bírnak állni, megpatkolni kellene tán őket? Az is igaz, hogy manapság egy állatorvos sem tudná ponto. san megmondani, hogy a szűk hely, a hízás ideje alatti sötét­ség, a teljesen iparszerű körül­mények, amelvek a tenyésztést termeléssé változtatták, miként változtatják meg a jószágok hú­sának ízét? Az idegesség adre­nalinjának útja kifürkészhetetlen — pálváját még Sellye orofesz­szor sem tudta pontosan követni. A Magyar Országos Állatvédő Egyesület egyszobás irodájában a falakon sűrű egymásutánban pla­kátok: kutyák, macskák könyör­gő arccal, madarak hulló könny­cseppekkel, a feliratok: „Ne bántsatok", „Egy téglát a fóti állatmenhelyhez". Noteszomból másolom az egye­sület budapesti elnökének sza­vait: „Aki találkozik a szenve­déssel, és nem megy el mellette szótlanul, közömbösen, azon ve­szi észre magát, hogy kinevetik, hátrányba kerül. Keresni kezdi a társakat. Köztünk megtalálja. Jajgatni az állat is tud ... Aki embereket látott vágóhídra haj­tani, annak füle minden jajra érzékeny." Már megint az emberszeretet­tel keveredik az állatbarátság, még jó, hogy megtudom: az egye­sület egykori elnöke húsipari szakember volt, a mostani pedig szenvedélyes vadász. Az elfogu­latlanok véleménye is előregvár­tott: „Lehet állatbarát a tenyész­tő, a vadász is. Itt a hangsúly a humanitáson Van, s nem a kedv­telésből tartott jószágokon. Szük­ségünk van a húsra, a bőrre, sőt, a kísérleti állatokra is, de hogy haláluk előtt kíméletesen elaltat­juk, vagy rugdosva, rángatva a vágóhídra hajtjuk őket, az nem mindegy. Hazánknak még ma sincsen állatvédő törvénye..." Nem mintha szerintem egy ilyen törvény bármit is megol­dana, hiszen az embereket vé­delmező törvényeket sem min­denki tartja be... Itt a példa az akaratlan összehasonlításra, pe­dig nvelvünk tudatosan különvá­lasztja az emberre és az állatra használatos szavakat, nyelvtani szerkezeteket. Mi gyakorta összekeverjük eze­ket — itt reüik az összeütközé­sek gyökere. Hangzik a vád: sok állatbarátra jellemző az érzelmi túltelítettség, akad közöttük em­bergyűlölő. ezerszer csalódott, aki úgv érzi, hogy egyedül az ál­lat hű és önzetlen. Élnek öregek, akik minden csomagban kismacs­kát sejtenek, s úgy ténferegnek az utcán, akár a guberálók. Hangzik az ellenvád: a MA­VAD élő galambokat exportál, mintegy hetvenezret évente. Olaszországba viszik őket, hogy az olasz galambevőknek megle­gyen a szórakozásuk. Itáliában ugyanis nem divat az anyagga­lamblövészet, a hazai galambo­kat viszont óvják az állatvédő rendelkezések. És sok olasz ked­venc étele énekesmadárból ké­szül. Történetmorzsák hullanak elém mindenünnen. Nehéz igaz­ságot tenni. Igaz, vádolják az ál­latvédőket kispolgárisággal, ci­cuskám-kutyuskám-szemlélete tel, státusz-szimbólumok hajku­rászásával. Tény az is, hogy sofc állattartó a magányt osztja meg kutyájával, macskájával. Nem tagadható, az sem, hogy a fóti kutyamenhely környékén élők is szörnyülködnek, mivel úgv érzik, hogy az ő nyugalmuk terhére Is­tápolják ott a megannyi négylá­bút. Némelyek üzletelnek kitö­mött madarakkal, védett állatok­kal, tartanak albérletben kígvót, főbérletben krokodilt; kifogyha­tatlan témául szolgálva képeslap­jainknak. Az ebadó emelését kö­vető hónapokban pedig száz­számra hordták ki tulajdonosaik a határba kedvenc kutyáikat, s azok éhezve, fázva, megvadulva, zavarodottan csatangoltak, mit­sem értve abbóL hogy az adót felemelvén, gazdáiknak „elmúlt" az állatbarátságuk. Ezekre az emberekre jobban haragszom, mint a virágot, álla­tot nem szeretőkre — mert ren­delkezésükre álló tárgyakként ke­zeltek élőlényeket, visszaélve hű­ségükkel. kiszolgáltatottságukkal, néhányszáz forint miatt. Nem hi­szem, hogv azok szabadultak meg az ebektől, akik leginkább ragaszkodtak hozzájuk: a nyug­díjas, lcispénzű magányosok. A nézetek igazságokat, rész­igazságokat tartalmaznak. Az esetek többsége hol az egvik. hol a másik véglet felé billenti Jus­ticía mérlegének nyelvét. Pedig az állatvédelem szelle­mének csupán arra kellene töre­kednie, hogy megértesse: a jó­szágok is a természet teremtmé­nyei, s esztelen pusztításuk — akárcsak a növényeké. — közvet­len környezetünk pusztítását je­lenti. % Ehelvett történetet hallok, mi­szerint Münchenben egy 92 éves náni 42 heiven etetett rendszere­sen Palamhokat, m»id miután el. hunvt, a lelkes áVatbarátek az envik terén szobrot emeltek em­lékének. Es hiába minden >gve­kezet. e keg'-es cseleidet hailq. tán nem tudom kivakarni a fe­jemhői az emberiségnek azt a sokkal szomorúbb történetet, amelyik szinten a baiorok fővá­rosához fűződik. A fasizmus szü­lőhelyéhez. TAMÁS ERVIN

Next

/
Oldalképek
Tartalom