Délmagyarország, 1976. december (66. évfolyam, 284-309. szám)

1976-12-05 / 288. szám

5 Vasárnap, 197C. december 5. Művelődés a lakótelepen A

lakótelepen — mondta minap csüggedten egy tanácskozáson valamelyik peremkerületi általános iskola igazgatója — annyi kultúra van, amennyi a lakásokban található; egy gondolattal se több. Akinek, ilyenfajta igénye van, autóbuszozzon vagy villamosozzon be a városba, színházba, moziba, egyéb programra, és térjen haza éjféltájt taxival. Azért taxival, mert máshogyan nemigen lehet... A konkrét esetet véve — fölösleges a megnevezéssel hivatalos érzékenységeket borzolni, kivált ha tudjuk, hogy a helyzeten nem könnyű egyelőre változtatni — igaza van. Általánosságban is: sok igaza van. Nem teljesen, nem maradéktalanul, mert a lakótelepi „művelődési állapot", ha szabad ezt a kifejezést használni, csekély mértékben ugyan, de javulófélben van. Követelmények állításakor mértékletesnek kell lennünk, mert kezdetben — kezdetnek, pontatlanul megvan, vegyük csak a házgyári építkezések tömeges hazai elterjedését — mindent megelőzött az, hogy lakásuk legyen a családoknak. Könyv, tévé, színházbérlet, klub, mozi: mindez csak a lakás után jöhet a családi költségvetésben, a takarékos, liodásban, ez nyilvánvaló. S természetesen az az igény is, hogy a művelődés forrásait helyben, a lakótelepen találják meg. A lakótelepen, amely a hivatalos jogi meghatározás szerint „valamely város vagy község igazgatási területén levő, elkülönülő, de öszszefüggő egységet alkotó lakóházcsoport és a hozzá tartozó létesítmények együttese". A hozzá tartozó létesítmények: elsősorban áruház, rendszerint ABC-áruház, bölcsőde, iskola, óvoda, orvosi rendelő, játszótér... Miután mindez működni kezd, akkor ébred fel az igény a lakótelepen a művelődésre — a művelődés közös formáira gondolunk —: arra, hogy tartalmas programért, jó szórakozásért, televízión, könyveken kívül nyújtható ismeretanyagért ne kelljen „taxizni", vagy — vidéki városok esetében — éjszaka vonaton utazni, autóbuszozni. Hogy a bevezetőben idézett keserű pedagógusi meghatározásnál maradjunk. Elérkeztünk tehát tulajdonképpeni kérdésünkhöz: van-e lehetőség ma a lakótelepen művelődesre, találhatnak-e színvonalas időtöltési lehetőséget az ottlakók? Pillantsunk bele egy felmérésbe, amelyet a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének kutatócsoportja végzett Azt vizsgálták, milyen a „lakótelepi ember" (meglehetősen rút kifejezés!) kapcsolata a könyvvel. Miként hat a lakótelepi életforma az olvasási, könyvvásárlási szokásokra? Gátja-e, vagy ösztönzője? A vizsgálatot több helyen végezték: két budapesti lakótelepen (Óbuda, Újpalota), továbbá Szegeden és Miskolcon. Az adatgyűjtés 569 családra terjedt ki. A felmérések szerint a családfők 24,6 százaléka végzett egyetemet vagy főiskolát, 40 százaléka érettségizett, 27,6 százaléka fejezte be a nyolc általánost. Figyelemre méltó adat: a megvizsgált lakótelepen csak elvétve akadt család, amelynek dolgozó felnőtt férfitagjai nem fejezték be az általános iskolát. Mindez, összegezve, azt jelenti, hogy a lakótelepen általában magasabbak a művelődési igények; A kutatócsoport megállapította: a megkérdezetteknek több mint a fele rendelkezik saját, 100 kötetnél többet számláló könyvtárral. 17 százalékuknak van körülbelül félezer könyv a birtokában. (S a kötetek száma hónapról hónapra növekszik.) A családok 88 százaléka gyarapítja rendszeresen a könyvtárát, ezek évente csaknem 400 forintot költenek könyvekre. Termeszetesen általában a városokban vásárolnak — Budapesten, Szegeden. Miskolcon, a belvárosi könyvesboltokban —, mert a lakótelepi könyvpavilonok választéka szegényes, esetleges, „pályaudvari színvonalú". A vizsgálódásról készült jelentés — helyesen — felhívja a figyelmet arra. hogy a lakótelepi könyvpavilonókban, előzetes felmérés es tájékozódás alapján, tartsanak olyan szépirodalmi, tudományos, szakmai műveltet is, amelyek iránt a latogatók érdeklődnek. A televízióról ez alkalommal, úgy gondoljuk, felesleges külön is szólni, a jó műsorok műveltséget terjesztő hatása közismert. Hogyan állunk azonban az időtöltés — a tartalmas, értelmes, közösségi időtöltés — egyéb formáival? A kezdetek kezdetén, mondjuk meg mindjárt, de tegyük hozzá: biztató jelek már adódnak. Tudjuk: a lakótelepi életforma — otthonülő életforma. Vagy mondjuk pontosabban: otthon estézö életforma. Nappal dolgoznak a család felnőtt tagjai, délután 2—6 óra között általában hazatérnek. Mit csinálnak ekkor azok, akiknek volna néhány óra idejük arra, hogy azt közösség, ben, ismereteket is növelő szellemi környezetben töltsék el? Egészen a legutóbbi időkig: semmit. Feltéve, hogy a lakótelep nem esett színház, mozi, jól működő művelődési ház, jó programot nyújtó gyári klub, előadóterem közelébe; otthon voltak, nézték a televíziót, olvastak. Vannak laKÓtelepi éttermek, eszpresszók, amelyek csak kora délutánig tartanak nyitva, kivált hét végén. Ezekben a környező művelődési házak klubprogramokat, előadásokat szerveztek. Több helyen esti találkozókat rendeznek az iskolák nevelőivel (nem 6zülői értekezlet!), pedagógiai, társadalomtudományi témákról beszélgetnek. Budapesten, a Füredi úti lakótelepen a lakótelepi iskolába a környező köztereken álló szobrok alkotóit hívták meg beszélgetésre. Kaposvárott az új lakótelepen filmrendezőkkel beszélgettek (igaz, hogy egy lakóház sebtében klubbá alakított pincéjében, de ez senkit sem zavart) mai magyar filmekről. A szolnoki toronyházak érdeklődő lakói — ugyancsak egy új lakóház pinceklubjában — előadássorozatot hallgatnak a magyar közlekedés múltjáról, fejlesztési terveiről. A miskolci Avas lakótelepiek számára — a lakótelepen! — író-olvasó talál, kozót rendezett a megyei könyvtár. Vannak gyárak (Ganz-MAVAG, tapolcai Bauzitbánya Vállalat például), amelyek minden olyan közművelődési programot, amelyet a művelődési házukban rendeznek, mintegy „lekicsinyítve", hiszen kevés az alkalmas he. lyiség, megismételtetnek a lakótelepi klubban, vagy a lakótelephez közel eső megfelelő teremben. Több helyen — az éjszakások számára — délelőttönként műszaki témájú előadásokat szerveznek egy-egy éppen „program nélküli" iskolai tanteremben ... Ezek — s ilyenfélék — a kez. delek. A lakótelepeken ma már százés százezer ember él. Családok tízezrei. Okos időtöltésre- vágyó fiatal és idősebb nők, férfiak, tanuló fiatalok. Élményt, programot, szórakozást, ismeretet nyújtani nekik: a legnemesebb népművelői hivatás. Tovább kell fejleszteni azt, ami elkezdődött, hogy a lakótelepek ne „alvóvárosok" legyenek, hanem aktív, művelődő emberek, családok közösségen T. L Tószeg 1876-1976 E

gy évszázada annak, hogy Dronzkori lelőhelyéről viiághírüvé és fogalommá vált ennek a kis közép-alföldi településnek a neve. Tószeg ma Szolnok egyik városkörnyéki községe, de az ősrégészet .tudománya a közép- és délkelet-európai bronzkor letelepült földműves civilizációjának egyik alapfogalmaként használja. Felfedezése egybekapcsolódik a magyar régészet hajnalával. Kutatását, feltárását pedig kezdettől fogva nemzetközi összefogás és érdeklődés kíséri. 1876-ban Budapesten rendezte nyolcadik kongresszusát a nemzetközi embertani és régészeti társulat. Rómer Flóris, a Magyar Történeti és Régészeti Társulat elnöke jó ösztönnel választotta ki bemutató ásatás színhelyéül Tószeget. A Laposhalom oldalából előkerült első leletek, melyeket a nagy kora tavaszi árvíz mosott ki és Márton Ferenc gyűjtött össze, felkeltette nemcsak Rómer, hanem a kongreszszuson részt vevő külföldi tudósok figyelmét is. Néhányan, köztük Rudolf Virchow, a berlini, Luigi Pigorini, a római és Johanna Mestorf, a hamburgi egyetem professzorai (utóbbi, az első német múzeumigazgatónő) a kongresszus szünetében egyik vasárnap ellátogattak Szolnokra és „megásták" a Kucorgó dombot. Az akkor előkerült leleteket a vendégeknek adományozták, s így alapozták meg Rómában' és Hamburgban az első tószegi gyűjteményeket. Ez csak kezdete volt annak, ami Tószegről a világba szétáradt. Tekintettel arra, hogy néhány évvel korábban fedezték fel a svájci cölöpfalvakat és az északolaszországi, szintén cölöpszerkezetűnek vélt bronzkori településeket, az ún. terra marékat, a külföldi tudósok meg voltak győződve arról, hogy Magyarországon is ilyen cölöpfalvak nyomai találhatók végig a Tisza mentében, és ezek közül is az egyik legkiválóbb vastag rétegsoraival Tószeg. Ettől kezdve a szakirodalom tószegi terra marénak jelöli. Ez a feltételezés azonban nem bizonyult helyesnek. Amikor 1906-ban Márton Ferenc fia, Márton Lajos, aki éppen 1876-ban született, tehát a telep tudatos megtalálásának évében, a Nemzeti Múzeum megbízásából rendszeres ásatásokat kezd, még a cölöpnyomokra figyel, mert ő is úgy vélekedik, hogy valami tóra, vagy tópartra épített cölöp városVízgyárak DélkeletMagyarországon sal áll szemben és csak keserű tapasztalatok nyomán jött rá 1908-tól kezdve, hogy a tószegi telep nem egyezik meg az északolaszországiakkal, hanem a bronzkori lakótelepek egy egészen más tipusába tartozik. Ezt a típust ma egy arab kifejezessel telí-nek nevezzük. Ami anynyit jelent, hogy egy település az őshumusztól kezdve rétegenként őrzi .az egymásra rakódott kultúrák nyomait. (Kultúrának a régészet egy nép anyagi, szellemi hagyatékának összességét tekinti.) Ahhoz, hogy a kép teljesebb legyen, érdemes felemlíteni, hogy a bronzkor idején volt egy viszonylag békés és hosszú időszak, mintegy 4—500 év, amikor a mai földrajzi képben halomként jelentkező ún. teli-települések kialakulhattak. (A tószegit i. e. 1800—1200 közé keltezik.) Vízjárta területeken, folyómedrek mellett, árvízmentes magaslatokon több száz év alatt felhalmozódott emberi településnyomokat rejt egy-egy ilyen halom. A régészek számára ezért hallatlanul fontos — innen a tószegi lelőhely iránti évszázados érdeklődés is — a réteges telepek pontos megfigyelése, szondázása. A Laposhalom első ásatói még úgy gondolták, hogy a „terra mare" teljes neolitikus és bronzkori fejlődésünk emlékeit tartalmazza. Márton Lajos már világosan elkülöníti, s ezt a későbbi ásatások is igazolják, a réteges település jellegzetes „redőzetei" alapján azt a négy fő periódust, egyben kultúrát, ami az egész alföldi bronzkori fejlődés időrendi bázisává vált. A nagyrévi, perjámosi, hatvani és füzesabonyi kultúrák, rétegsorok leírását, időrendjét és kapcsolataikat a szomszédos telepek életével jelentősen előmozdította az alföldi megyék régészeinek 1970ben megalakult teli-kutató munkaközössége. A leletek összehasonlító vizsgálata, s amire megint csak Tószeg a példa, az állatcsontanyag zoológiai feldolgozása, mely a faunáról és a természeti környezetről ad képet, árnyaltabbá teszi az emberi társadalom előtörténetének ismeretét, s egyúttal igazolja és fémjelzi a magyar ősrégészet tudományos hozzájárulását az európai bronzkor-kutatáshoz. Ennek a folyamatnak jelentik egyik legtanulságosabb fejezetét a száz évvel ezelőtt megkezdődött tószegi régészeti ásatások. PALRÉTX ÁGOSTON B

ármennyire is paradox, a „legvizesebb" országrészünkben kevés a víz: a Tisza, a Maros és a Körösök vízgyűjtőjében kevés ivóvizet találhtunk. Vizet keresnek e környéken, az iparnak és az embereknek. A Magyar Hidrológiai Társaság, az Országos Vízügyi Hivatal, valamint az Építési és Városfejlesztési Minisztérium pályázatot írt ki Délkelet-Magyarország regionális vízellátásának megtervezésére. Megállapították a szakemberek, hogy e terület vízellátása regionális vízművek nélkül megnyugtatóan nem oldható meg. Délkelet-Magyarországon az Alsó-Tisza-vidék, valamint a Tiszántúl, a Körös-Maros köze jellegzetesen sík terület. A 8100 négyzetkilométernyi területen (hazánk területének mintegy 8 százalékán) 760 ezer ember — az ország összlakosságának 7,3 százaléka — él. A terület településhálózatára jellemző, hogy a lakosság zöme néhány nagyobb városba és nagy kiterjedésű, többségében 4—5000-nél népesebb lakosú községbe települt. Vannak 10—15 ezer lélekszámú községek — és kilenc város is — e térségben, de több mint százezren élnek még tanyákon. A legtöbb vízre Szegeden, Békéscsabán és • Szarvason van szükség. Ezek a vízben éppen legszegényebb területek dinamikusan fejlődnek, ezért vízellátási gondokkal is küszködnek. A terület vízellátása regionális vízművek nélkül megnyugtatóan nem oldható meg. A pályázatot hirdető szervek is olyan átfogó koncepció kidolgozását várták a eszakemberektől, amely a jelenleg meglevő vízellátó rendszerek és főművek ésszerű megtartásával, azok továbbfejlesztésével, valamint a tervezett rendszerek megvalósításával biztosítja a növekvő vízigények közműves kielégítését A tervpályázatra 26 pályaművet küldtek be a tervezők, amelyek közül a zsűri 16-ot megvásárolt. Az elképzelések szerint ezekből a pályaművekből alakítják ki a leendő regionális rendszert. Dicséretes a pályázati rendszer megoldása, hiszen eredményessége máris megnyugvással töltheti el a terület felelős vezetőit és lakosságát. A pályázóknak figyelembe kellett venniük, hogy bár ez a két megye (Csongrád és Békés) vízellátás szempontjából önálló, mégis összefüggésben van a Duna-Tisza közének a vízrendszerével is. A vízellátási gondok megszüntetésére hazánkban általában a felszín alatti vízkészletek jönnek számításba, amelyekből kutak segítségével nyernek vizet. Az iparosodás, az urbanizáció folytán az igények növekszenek, a felszín alatti vízkészlet pedig egyre fogy. Szükség van tehát a felszíni vízkivételi művekre. A „vízgyár" gépesítettsége azonban megdrágítja a vizet. Ehhez járul még, hogy ebben a két megyében csak a Tisza vizére lehet számítani, ugyanis a Körös és a Maros vízgyűjtőjének jelentős része az ország határain túl van, ezért a víz minősége kevésbé ellenőrizhető. De menjünk tovább és nézzük meg, mit is tartalmaznak az elfogadott pályázatok? Mily módon kívánják megoldani Csongrád megye és Békés megye jövőbeni vízellátásának gondjait? Mibe kerülnének a vízgyárak és mely vízgyűjtőkre alapozzák elképzeléseiket? A zsűri a 6-os számú és a 11es számú pályaműveket értékelte legmagasabbra. Ezért nem érdektelen e két pályamű értékelő szövegét közreadni. Ezt javasolta a Békéscsabai Vízművek igazgatója is, hogy két tervciklusra tervezzék a két megye regionális vízműveinek létrehozását. Kendra János igazgató véleménye szerint körülbelül az ezredfordulóra valósulna meg az elképzelés. Az igények kielégítésére a felszíni és a felszín alatti vízkészleteket reálisan, közel azonos mértékben veszi figyelembe. Végső kiépítésében egy nagy és két kis regionális sendszert irányoz elő. Két nagy felszíni vízmű létesítését javasolja, az egyiket Algyőnél a Tiszára 2x70 000 köbméter/nap, a másikat a nagykunsági I. számú főcsatorhára 86 000 köbméter/nap kapacitással. A felszín alatti vízbeszerzésekre tett javaslata (Maros-hordalékkúp, Szentes, Hódmezővásárhely, Makó és Berekböszörmény térsége) átgondolt, és jól támasztja alá a kistérségi, valamint a regionális rendszer kialakítását. A tiszai felszíni vízmű Orosháza és Békéscsaba vízpótlását is szolgálja, s a- javasolt távvezeték egybe kooperációra is alkalmas. A rendszer megvalósítását négy időszakra bontva tervezik, 1985-ig, majd 1990-ig. A nagyobb beruházást igénylő tiszai felszíni vízművet az ezredfordulóra javasolják. E pályamű alapkoncepciója: a meglevő vízbázisok figyelembevételével kevés számú, nagy kapacitású víztermelő telep kialakítása, a térség súlypontjainak figyelembe vételével. A javasolt négy fő vízmű közül kettő felszíni vízre települ. Az egyiket Gyománál a Körösre, a másikat Algyőnél a Tiszára alapozza. Logikus a felszíni vízművek kiépítési nagyságrendje és üteme, nevezetesen az, hogy a gyomai felszíni vízművet az I. ütemben 50 000 köbméter/nap, a tiszait 100 000 köbméter/nap kapacitásúra javasolja, és a II. ütemben mindegyiket megkétszerezi. Kérdés: mi lesz e pályázatokkal? Jelenleg a két megye MTESZ-tagszervezetei, a hidrológiai társaságok szakemberei vitat, ják a javaslatokat. Talán ez az egyik garanciája annak, hogy a legjobb megoldásokat fogadják majd el megvalósításra. A terve, zet 2010-ig szól, s addig még sok víz lefolyik a Tiszán, de még így is lehet meggondoltan bármit is elkészíteni, ha nem a mának, akkor á jövőnek. GAZDAGH ISTVÁN