Délmagyarország, 1976. november (66. évfolyam, 259-283. szám)

1976-11-28 / 282. szám

Vasárnap, 1C7C. november 25. Emberségben K

érdezzünk meg akárkit: akar jobban élni? Száz közül száz mondja: föltétlenül. Az is, aki magának is be meri vallani, hogy most is jól ál. Jól? Ilyen nincs. Jobban, mint tíz éve, húsz vagy harminc éve élt. Nyughatatlanságunk és egészséges emberi ösztönünk hajszoltatja velünk a mindig jobbat. Számokból élő emberek kikétszerkettőzték, hogy 1990-ig — már csak 13 év van addig — nemzeti jövedelmünk két és félszerese lesz a mostaninak. Forog bennünk a kétkedés: biztosan lesz? Hatalmas lépésről van szó. Előáll a válasz is: kell, hogy legyen, mert jobban akarunk élni. Mindig jobban, és mindenki jobban. Hol terem a nemzeti jövedelem? Adja a föld, adja a gyár — ha adja az ember. Szuperautomata konstrukciókban is az ember adja. Ott is, ahol csak gombnyomás a dolga, mert a gombot is ő találta ki oda. Hajszolnunk kell tehát a gépet, a termőföldet; a búzát, hogy több zsákot tölthessünk, a kukoricát, hogy több húst ehessünk. Hát az embert nem kell hajszolnunk? Ha azt mondom, éppen elege van szegénynek, igazat mondok. Hányan vannak, akik altatóval alusznak, hogy pihenni tudjanak, kávéval hajtják magukat, hogy dolgozni tudjanak. Ha öt percet várnunk kell, már idegesek vagyunk, ha nem úgy szólnak hozzánk, ahogy szeretnénk, már robbanunk. Estére kelvén annyira belejön ki-ki a hajtásba, hogy megint altatóért nyúl. Ügy hajtja magát álomba is. Vele akarunk többet termeltetni? Nagyon roszezul hangzik így! Vele együtt akarunk többet termelni, mert ő ls jobban akar élni. Aki eddig gondolja végig a sort, hamar kimondja: a kör bezárult, saját farkát harapja a kígyó. Nagy ára van minden léDésnek, nem biztos, hogv megéri. Ki tudja, hány betegségben fizet vissza idegességünk, rohanásunk, lökdösődésünk, taposásunk, vagy éppen megtaoostatásunk. Mindig fázom a gondolattól, ha eszünk valamelyik rekeszében ember és gép egymás mellé kerül, most mégis a géptől veszem fi példát Illetve a gép melletti embertől. Ha egy szerkezet elkezd recsegni, nagyokat szusszanni, vagy csak nyikordul egyetegyet ugrik a javító rögtön. Jól termelni csak jó gépnél lehet Ugrunk-e ennyire fürgén, ha valaki elsóhajtja magát a gép mellett? Vagy ha fölszólal a termelési értekezleten? Nem rohanunk, inkább megmagyarázzuk neki, ne nyikorogjon. Pedig jól termelni — mondjuk végig a hasonlatot — csak jól „karbantartott" emberrel lehet. Ebben az országban minden, ami történik, az emberért van. Akkora igazság ez, hogy nagy kontrákkal bombázni se lehet. Legföljebb undorító kis kukacok fúriák be magukat itt-ott. és élik világukat. Egy pszichológus magyarázta nemrég, csak példaként említve a maga érvei mellé, hogy alkoholfogyasztásunk szívós emelkedése magyarázható alkati gyöngeséggel, családi gondokkal, de magyarázható munkahelyi bajokkal is. Sok más kellemetlen statisztikai adatunk forrásaként is említette a munkahelyet. Azt is mondta, sorsunk a munka. Sok függ attól, hoyan vesszük föl sorsunkba, vagy hogyan tudjuk fölvenni. Beszélünk megátalkodott vándormadarakról. ha azt említjük, sok ember keres más munkát magának. Igazuk van, mert valóban sokan keresnek. De aki tizenöt évi szolgálat után hagyja ott vállalatát, hivatalát, iskoláját, és nem azért, mert a másik helyen többet adnak 100—200 forinttal, az nem kerülhet bele ebbe a kalapba. Aki itt hagyja Szegedet, mert megsértették, az sem. Sokan vannak ilyenek is. Talán térden állva könyörögjünk neki, hogy maradjon? Addig kellett volna figyelnünk rá, amíg nem mozdult. Legalább annyira, mint egy nyikorgó gépre. Azt mondta a pszichológus, amikor az előttünk álló termelési váltásokról beszélt, hogy emberségben kell fölnőnünk a szocializmus építésének föladataihoz. A társadalom minden posztján. Neház lenne elmondani egyszeri nekifutásra. milyen az emberséges ember. Könnyebb, ami nem az. Ha sorsunk a munka, akkor első pontja az emberségnek a tisztességgel, felelősséggel végzett munka lehet. Aki lazsál, valahogy az is megél, néha nem is rosszul, de a más keze után. Ebből a listából őt kihúzhatjuk. Ki dolgozzon jól? A kazánkovács, á csőszerelő, az útmester, vagy a miniszter? Mindnek ez a sorsa. Az az építőmunkás, aki végigalussza az új ház minden emeletét, munkaidőben, borgőzösen, és senkinek nem hiányzik, a főnökét csapja csak be, a munkatársait, a jövendő lakókat, vagy saját magát? Ezt is nehéz lenne egy szóval megmondani, melyiket jobban. Azt a maltert valakinek oda kell csapni, ahol szükség van rá. De akinek az a sorsa, hogy ne a malter, hanem az ember dolgában döntsön, állja meg az is a helvét hét elejétől hét végéig. Ha beszélek két emberrel, ritkán hallom, hogy elviselhetetlen « munka, és egyre ritkábban azt is, hogy rosszul keresnek. Akármilyen, azt vállalták, amikor beléptek. Ilyeneket hallani inkább: azt mondta ..., ekkor meg ezt mondta ..., átnézett rajtam, nekem ígérte — másnak adta, hitegetett, orromnál fogva vezetett, megjátszotta a zsandárt, ordított velem, amikor én csöndben szóltam, vagy ezt: az lett a főnököm, aki a munkának mindig háttal állt; aki annyit mosolygott fölfelé, hogy úgy maradt a feje; aki a talpnyalás minden változatát ismeri; aki fölfelé kapaszkodik és lefelé akkorákat rúg, jaj annak, akit eltalál. Mondhatnánk, az is az emberi tartáshoz tartozik, hogy mindenféle gubancokba nem botlik bele, aki ad magára valamit. Mit érdekel engem, ki, hogyan mászik fölfelé? Az az igazság, kevesen viselik el, hogy hitvány ember kerül a fejük fölé, és nekik van igazuk. De kell egyáltalán lennie valakinek a fejünk fölött? Az iskolaigazgató és a kiváló tanár között feltétlenül ez lehet a viszony: az én beosztott nevelőm? Miért nem ez: a munkatársam. Tudja mindenki, igazándiból csak annyi a különbség köztük, hogy egy kicsit más a dolguk. Jó lenne persze, ne szépítsünk, ha mindig a legjobb pedagógus lenne az igazgató, ha a jó igazgatás külön tudományát is vállalni tudná. Jó lenne, ha mindig az léphetne följebb egy emelettel, csak az, aki az előzőn legjobban megállta a helyét. Rosszul mondom megint, hiszen nincs szó följebb, méginkább fö'é jutásról, csak neki más lett a dolga. Azért szaladt ki a számon a pedagógus, mert most olvasom a Kritika november számában a Farkas József volt pedagógussal készített interjút, és nagyon sok szavában egyetértek vele. Ha az iskola emberségre akar nevelni — ki nevelne, mi nevelne, ha az Iskola nem? —, akkor a szocialista demokrácia kristálytiszta változatát minden iskolában meg kell ta'álnunk. Amit most tanítunk, lehet, hogy holnap megcáfolta a tudomány, de tanárunk példája holtunk napjáig példa marad. A humanizmus, az emberség a legnagyobb lecke minden iskolában, és ez az, amit imitálni nem lehet. Tizennégy, tizennyolc vagy huszonhárom éves korá'g mindenki iskolába jár, ennél jobb alkalmunk többet nem lesz emberségre tanítani. A feilett szocializmus termelési számai mellé állította a pszichológus azt a megkerülhetetlen társadalmi igényt, hogy emberségben is föl kell nőnünk hozzá. Tde tegvük ki a pontot a mondat végén: ha emberséget, humanizmust vagy feilett szocializmust mondunk, ugvanazt mondjuk. Fölnőni. emberségben! HORVÁTH DEZFO Az alapítvány F

ekete ékeket vés a november a szürke, öszszeolvadó felhőktől homogenná váló égbolt kupolájára. Vándormadarak fekete ekei úsznak dél felé, a melegkéken csillanó égbolt és lengerfény reményével fürödve a hideg szelekben, a magasságok lassan hóillatúvá váló leheletében- Szelek borzolják az ólmossá nehezült, a nyári nap fényes csillanására csak didergőn emlékező vizeket, s mozdítják lebegővé az ágakon feledkezett sárguló, fonnyadó lettéleket. Lassacskán télbe vált az idő. Ködfoszlányok úsznak a reggeli és esti sötétbe borult utak fölött, pászmálcban verik vissza a fényszórók habozó fényét —- mintha a köd puhaságán gördülnének maguk az autók is. Dideregtelövé vált a várakozás a buszmegállókban, a szemerkélő esőktől vagy ködtől nedves flaszteron. A közelgő tél mir a kabátok felhajtott gallérja mögé görnyesztette a didergő nyakakat, szemig érő, prémes csuklyákba burkolta a mamák karján nézelődő apróságok fejét. Hát jön a tél? Talán most az igazi tél, hóval, szikrázó jegekkel, korcsolyák zajtalan siklósával a kis tavak mozdulatlanná dermedt, fémesen villanó tükrén, szánkók havat roTélváró poatató siklósával a körtöltés lejtőjén? Lehet, hogy végre megérkezik a régen volt tél, pelyhes fehér takarójából készült sárgarépa orrú hóembereivel, a viháncoló, hempergő gyermekek minden szülők bosszúságára hótól lucskosodott ruhájával, az újabb szülői féltések korszakával: — Csupa lucsok a ruhád! Azonnal gyere átöltözni! Megfázol! — Pedig dehogy is fázik meg. Talan mégiscsak jön végre az igazi tél, hogy hidegbe dermedt a november az ólmosszürke ég alatt, hogy Erzsébet gondolkodón megbillentette kissé pendelyét, néhány hajnali hópihével köszöntve napját és a fázó világit. Ta'áh valóban tél lesz az idén. Igazi, valódi tél, amikor a lucskosszürke világ dideregtető unalma helyett fehér hó ropog vidáman a lábak alatt, amikor hógolyók révülnék, szánok és korcsolyák siklanak? Talán. Talán a télapó már valóban havat ráz majd szakállából, álomvilágot teremtve gyermeknek és felnőttnek. Talán. - Még nem tudni, milyen lesz a tél. Most még csak a fekete madárékek úsznak a november szürke, összeolvadó felhőktől homogénné váló égboltjának didergő kupolája alatt, krúgatva fürödve a dermesztő szelekben, szállva a mediterrán tengerek kék. langyos napsugárban csillogó tükre felé. De a lombok már lehullottak. "Csak néhány fonynyadt levél feledkezett az ágakon, hogy ujjal, ümmögve mutogassanak rá a járni még éppen csak tudó, kétéves sincs, szüleikkel sétáló gyermekek. Mert hát micsoda dolog ez? Levél a fákon, amikor szinte már mind lehullott? Milyen rend van hát ezen a világon? Milyen rend van? Ezt tán mi, fe'nóttek sem tudjuk. Legföljebb várjuk a telet, az igazi hóban elbúvó világot, hogy gyermekeink végre megismerhessék a számukra sosem voltat, a világ teljesen új, csodásan fehér, puhaságba halkuló arcát, hogy visszaálljon az évszakok számunkra rég hiányérzetet okozó rendje, hogy gyermekeink végre ne csak a dHeregtetőn lucskos szürke-épet ismerték tél gyanánt. Legnen v*p-e nekik is részák a nap'én-'hen vVlanó jenek szikrázó csalán ásóból, a jégcsapok o-gonáiból. ny'ló jégvirénokból s a hólertel vuh.n —inShál a „ilánrit fehéren borító takaróból! Talán végre tél lesz. ln--ri tél. SZAVAY ISTVÁN E

lőttem ül az er.nyi meg ennyi évesnek ki nem néző asszony, ápoltan és fiatalosan, szaval a hangjával, gyakran használ francia kifejezéseket, és kínálgat a házvezetőnő készítette süteményekből. Jó-e gazdagnak lenni? Letegez az aoámkora. beli férfi, ápolt és fiatalos, helylyel kínál, zakója ujjából menetrend szerint elővillan az aranyóra. Jó-e gazdagnak lenni? — süppedek el a fotelban, bámulom az ennyi meg ennyi forintot érő képeket, amelyekért ennyi meg ennyi frankot, dollárt, schillinget kínáltak nyugati műkereskedők. A szőnyegeket sajnos még nem láthatom, azt csak télen terítik le a stílbútorok alá, addig is nézhetem a herendiket, az ezüstöket, a nem tudom én mennyi nippet, tálat, porcelánt. Kivezetnek a hetedik emeleti teraszra, előttem guggol az utca; előttem a Gellérthegy, mellettem az Intercontinental, fekete szalagként a Duna, sárga szalagként a lámpatestek, szép innen ez az őszi este. Jó-e ilyen értékek között élni? Nekem biztosan nem lenne jó, agyonnyomna, de nekik kellemes; nyíltan és őszintén mondják ezt, szeretik, ami szép, ezek az értékek pedig szépek, és ők büszkék rájuk. Tetszik a lakás, A bútorok nem komorak, vidáman elegánsak, a festményeknek helyük van a falon, harmonikusan illeszkednek az összképbe, a nippek, a porcelánok, a vázák sem teszik zsúfolttá a szobát, a tetőterasztól a kilátás csodálatos. Nem kérdem a házaspárt, hogy mennyi pénzük van a takarékban, nem kérdem, mert tudom, hogy megmondanák; közölnék ugyanolyan természetességgel, mint ahogy körbevezettek a szobákban, sorolták a festők nevét, mutatták a kocsit, a kilátást. Nyíltan gazdagok. Viselik a jólétet, mint a testükre szabott ruhát. Viselik, de nem élnek vissza vele — csak élnek vele. Olyan az életük, mint az előbbi szóismétlés: ritmusos, ám kicsit egyhangú. Éjjel az asszonynak nem jön álom a szemére, olvas hajnalig, délelőtt alszik, utána sétál, elintézi az intéznivalókat, a férj ls elrendezi a rendezendőket, az ételekkel kiszolgálják őket, várják az estét, mert az hozza nekik a változatosságot — a koncertek. Jó-e gazdagnak lenni? Nagy árat fizettünk mi érte — szólal meg az asszony, hangja rezzen, mint a hártyapapír. — Négy testvérem vagyonát örököltem, akiket elhurcoltak, és hiába vártam őket vissza. Az én kezembe gyűltek a kének, szőnyegek, értékek, mert több kéz maradt a csali.Jómban. És a férjemen kívül senkim sincs, ma sem. Tudja, hogy mit adnék, ha lenne kinek adnom? Tudom. Takács Lőrinc, Gyula város tanácséi" ö're már említette nekem, hogy Rétiek sokat adnak azért, hogy legyen kinek adniuk. Minden értéküket Gyula városra hagyták — a komolyzenei élet felvirágoztatására. És elém kerülnek ismét a festmények. amelyek ennyit meg ennyit érnek, az aranyóra, az ékszerek, nippek, porcelánok, szőnyegek — leltárszerűen sorakoznak egymás alatt a tárgyak nevei, amelyek a több milliós „hagyaték részét képezik". — Mire vágytunk? — kérdi szinte magától is Réti Géza, aki Gyulán született. —• Kis család helyett nagy családra. Két gyulai ösztöndíjasunk tanul zenét minden évben — egyikük éopen Szegeden —. dobogókői télkünket is a városi tanácsnak adtuk, mert senki sem akar nyom nélkül elmúlni ... Mi sem. Mi lenne a pénzzel, kénekkel, ha meghalunk, egy cseop a tengerben, tgy már nem. ígv már cseop a folyóban, amely elindít új és új tehetségeket. A múltból itt maradt emberek. Rágódom, leírjam-e, hiszen manapság sértő ez a kifejezés. Ugyanolyan túlzó, mint a „bezzeg, a mi időnkben" refrénje, és pontosan azért használom, hiszen az idősebbek élete ezer szallal kapaszkodik a tegnapba; a tegnapi szegényeké a tegnapi szegénységbe, a tegnapi gazdagoké gyakran — ha módjuk van ra, ha nincs — tegnapi gazdagságukba. Ismertem Oiyan asszonyt, akinek a lakását a kosz ette, mert nem voit najlando hozzányúlni semmihez, hiszen a múttoan nem kenett ezt tennie, ismerjem olyan parasztot, akinek a nasználattól megszürkült kispárnája százezer forintot rejtett, nem tudott mit kezaeni veie, a moitoan nem kellett ilyesmin törnie a fejét, etóg vo.t, ha a hajnal a földön taiáita. Es valamennyien ismerünk a jelennel kezaeui nem tudókat, hajdani szegényeket és gazdagokat, aiúkneit szeme-esze nem dolgozta föl a változásokat. Rétiéit halál és magány által váltak „szerencsésenké", olyanokká, akik folytathatták régi éietformájuitaU Múltból ittmaradt emberek, akiknek életéből a jelen le is csiszolt, hozzá is tett, ezáltal váltak — életformájuk ehenére — szimpatikussá. Hirdetik a jólétet, de tudják, hogy vannak gondok, és élnek emberek szűkös körülmények között. Nyíltan beszélnek értékeikről, nincs mit titkolniuk — „mi sem éltünk mindig az élet napos oldalán ..." A háDorú azért hagyta a helyén vagyonukat, mert a németek és a nyilasok azt hitték, hogy a ház hetedik emelete a padlás, mivel a lift csak a hatodikig jár. Talán ennek az anekdotaszínezetű apróságnak köszönhetik, hogy koncertbérleteket vehetnek enynyi meg ennyi forintért, és hogy ott lehetnek a salzburgi ünnepi játékokon. — Mi nem vagyunk zeneművelők, nem vagyunk zeneértők, csak zeneérző emberek vagyunk, akiket a zene még sohasem csapott be. Mi a hangversenyeken nem megjelenünk, hanem ott vagyunk. Testben-lélekben — vallja az asszony, a férfi pedig kártyákként teríti szét eléip a bérleteket. Tizenegy éve, hogy infarktus után leszázalékolták, azelőtt a Pest megyei MÉK-nél dolgozott. Az asszonyt tavaly műtötték, az apátiából a zene emelte föl. A zene tölti ki hétköznapjaikat, és mindinkább ez ad témát beszélgetésünkhöz is, távolodunk a körülöttünk levő nippektöl, képektől, szőnyegektől a leltárszerűen felvett vagyontárgyaktól, és történetmorzsák hullanak elém a zseniális fiatal zongoraművészeinkről: szokásaikról, hibáikról, étvágyukról. Azután ismét Erkel szülővárosa következik — Gyula. Muzsikaértő nép lakja, telve a művelődési ház a koncerteken („kár, hogy Mozarttal és nem Erkel-művel avatták"), jó helyre megy az adomány. — Cserébe nem kérünk mást. csupán szeretetet. Lehet, hogy szerénytelenek, mohók vagyunk? — szól az asszony, majd hozzáteszi : — Sok színész, festő hagyatékával gazdagodhatott kultúránk, de még rengeteg egyedül élő, jelentős vagyonnal rendelkező család él ebben, az országban. Cselekedetünk példaadás is. Kövessenek minket! A házaspár hosszas magyarázatba fog, hogy egy országnak az ő pénzük semmi, de egy városnak, egy művészeti ágnak annál inkább jelenthet valamit. Már most is ők adják a pénzt rá, hogy Gyulán kétévenként találkozhassanak a zeneművészeti főiskolák legtehetségesebb hallgatói. Erkelről nevezik el ezt a találkozót, akárcsak az ugyancsak kétévenként rendezett diáknapokat — így, ha igaz, minden esztendőre jut esemény Gyulának, a várszínházon kívül is. A tanács küldi Rétiéknek a várossal foglalkozó kiadványokat, a tanácsülések jegyzőkönyveit. Takács Lőrinc: — Igyekszünk elevenné tenni a kapcsolatot... A Dunára néző hetedik emeleti lakásban pedig azt "mondják nekem: „nem mi vagyunk érdekesek, hanem a gesztus". S hozzáteszik: ha egy gyulai tehetségnek sikerül majd a csillagokig emelkednie, abban talán nekik is részük lesz. Majd elfelejtettem: a tetőteraszról jól látni a csillagokat is. TAMÁS ERVIN