Délmagyarország, 1976. szeptember (66. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-05 / 210. szám

.Vasárnap, 1976. szeptember 5: re « V llVaVM Az ÁRGUS—1 kísérlet B ertalan professzor Öveges tekintettel meredt íróasz­talára, amelyen pár perc­cel előbb titkárnője különös „ki­állítást" rendezett. Középen néhány gépírásos Ira­ton egy sötétkék, műanyag fede­lű vastag füzet feküdt; jobbra kis kupacban személyes aprósá­gok: karóra, két arany pecsét­gyűrű. személyi igazolvány, autó­buszbérlet. zsebkés és egy Par­ker golyóstoll. Az íróasztal má­sik leién, összehajtogatott veze­tékkel, egy hallókészülékhez ha­sonló műszer feküdt nagyobb­fajta üres borítékon, amelyben — címzéséből és a postabélyeg­zőből ítélve — az egész külde­mény érkezett. A földszinti dolgozószoba ab­lakai az intézet gondozott park­jara nyíltak. Az erkélyajtó is nyitva volt. Kellemes kora őszi napfény es meleg áradt befelé, a teraszon feketerigók szökdécsel­tek. A madarak élénksége végűi a professzort is kimozdította bé­nultságából: ujjai reszkető kapa­rúszással elindultak a kék fede­lű füzet felé... Ügy forgatta a kezében, mintha még sohasem latta volna Pillantása gépiesen siklott végig a fehér címkére fe­kete tussal írt feliraton: „KUTA­TÁSI NAPLÓ — Árgus—1 kí­sérlet — dr. Martin Géza — Ce­rebrológia" Valahol a közepe tóján nyitot­ta fel. visszahajtott néhány ol­dalt, és olvasni kezdett. JÚLIUS 6. A számításba jöhető kísérlett állatok közül a 17. számú (Zéró. német juhász, kan) bizonyult a legértelmesebbnek. Egy alvási periódusban két REM-fázis! Futó I ábmozgós-tmitáció . .. Ritmikus mozgás, szünetek, fülmozgatás, farokmozgatás... Kifejezett, ha­tározott álomreflexek! JÜUUS 7. Elhatároztam, hogy a harma­dik fázisban Zérót fogom majd felhasználni! Addig is magamhoz szoktatom. A cél világos. A hoz­zá vezető út hasonlóképpen, fgy most már -csak" a „járművet ' kell megtalálnom!? A tűelektró­dos módszer nem jó. Túlságosan roncsolja az agyszövetet. Egy bi­zonyos: az álomból kell kiin­dulni! Az álam: „belső film", amelynek felvevőkamerája a szem, vetítőgépe, filmszalagja «* vetítővászna pedig — együt­tesen — az agyban rejtőzik! Első lépésként tehát minden­képpen ezt a belső filmet kell valamiképp rögzíteni és kivezet­ni! JULI US 2L Nem sokat haladtam előre. Á szakirodalomban Burton és Key­no szomniológiai munkám kívül alig találtam valamit Engem egyelőre nem a teljes agyműkö­destudat mechanizmus érdekel, annak kis része csupán: maga az. alom, mint az agyban keletkező kepjelenség! JÜUUS 25. Elkészítettem a részletes kuta­tási programot és benyújtottam a főnöknek. Ráharapott: behívott, es alaposan kifaggatott Ügy lá­lom, tetszik neki az egész, csak a főnöki tekintély kedvéért tesz ugy, mintha akadékoskodna. JÜUUS 26. Zéró már úgy hozzám nőtt, mintha évek óta a gazdája len­nék. Végtelenül hálós, amiért ki­emeltem a halálraítéltek kö­zül... Remek állat, a főnök is megkedvelte, ö t már nem fo­gom kínozni' Fájdalomokozás nélkül fogok belőle egy tökéle­tes vakvezetőt valóságos „élő szemet" varázsolni! Élő szemet, az olyan vakok számára, akiknek agyi látásközpontja ép. így vaksá­guk a „felvevőkamera", a szem betegségének vagy sérüléséneit következménye... A látás agyi központját az „area peristrata"­ban már hónapokkai ezelőtt fel­térképeztem. Szerkesztettem egy moduláló, neurotranszmittens bioreceptort, és tűelektrőddal be­vezettem a központba. Sajnos, ily módon csak kusza fényfelvil­lanásokat tudtam kivezetni a te­lerecording képernyőjére.... Ez az út nem járható. Nem ez a járható út! A megoldás csakis a tökéletesebb receptor: egy „tá­volról" — kívülről, a koponyate­lőn át! — üzemeltethető impul­zus felvevő- és -továbbító receptor ­AUGUSZTUS a. Megtaláltam! A távirányítás az űrhajózás jóvoltából óriásit fejlődött. Auto­mata kutatószondáink ma már a naprendszer külső bolygói körül röpködnek: kutatnak, mérnek, fényképeznek, és — ami a leg­fontosabb — impulzusokat vesz­nek fel és továbbítanak vissza a Földre!... Egy szaklapban fi­gyeltem fej a vizisztorra, erre a miniatűr távreceptorra, amely fókuszált elektronsugár-nyalábba) oldja meg a felvevés, modulálás es elvezetés problémáját Ez kell nekem is! Ha ezt a vizisztort egyesíteni tudnám az én biore­ceptorommal, nem kellene többé kifúrni, átfűrészelni a szeren­csétlen kutyák koponyáját, és platina csövekbe ágyazott tűelekt­ródokkal tűzdelni tele az agyve­lejüket. E helyett elég lesz kopo­nyájukra rögzíteni a távrecep­tort, finomszabályzóval kitapogat­ni a látásközpontot, és pontosan beállítani a fókusztávolságot... AUGUSZTUS 15. Az ellátó szolgálat beszerzett egy tucat vizisztort!... A biore­ceptorrai való összeházasítás a vártnál könnyebben ment. Az új receptoregységet ragtapasszal rögzítettem a 31. számú kísérle­ti állat (Cézár, korcs, kan) ko­ponyájára. és vezetékkel kapcsol­tam a telerecordinghoz. Utóbbi­val nem vdlt különösebb nehéz­ség. A receptort a felvevő optikai kamerarendszer csatlakozásába kötöttem. Cézárt elaltattam, és vártam az első REM-fázist. Meg­kezdődött: a telerecording kép­ernyőjén megjelent az első álom­film!... Egy műanyag tálkát láttam lassan közeledni a rá­csos kutyaketrec padlóján, tele tejbegrízzel. Premier plánban a gríz hullámzani kezdett, úgy tűnt, mintha én magam a saját kutyanyelvemmel habzsolnám Cézár kedvenc táplálékát... Ter­mészetesen „némafilm" volt, egy­előre csak a kép, a látás ef­fektusa érdekel! A többit mind meghagyom a kutyáknak, főleg a Nzaglóeffektust. amely legfonto­sabb tájékozódó érzékszervük. AUGU8ZTUS 20. Megvan a mechanizmus és a készülék! Az első fázis befejező­dött. Következik a második: meg kell kísérelni a kutya szemével ébrenléti állapotban felvett — tehát látott — képek folya­matos átjátszását a telerecording­rai AUGUSZTUS 27. Mivel most mór nem az „álom­visszaverődést", hanem a közvet­len „élőadást" kellett kivezetni, valahová félútra — a szemgo­lyókban elhelyezkedő, képalkotó ideghártya és az agyi látásköz­pont közé — próbáltam beirá­nyozni a távreceptort... Első kísérletezéseim ijesztő kudarccal fenyegettek: bekapcsolás után a kutyák megzavarodtak, ugrálni, vonítani kezdtek!? Hamar rájöt­tem, mi a baj. A receptor a tel­jes képanyagkvantumat el­vonta agyi látásközpontjuk elől! Amikor tehát bekapcsol­tam a receptort, elsötétült előt­tük a világ, megvakul­tak!..! Szerencsére — és hála a vizisztornak! — kikapcsolás után minden rendbejött. Üjra láttak, és megnyugodtak. Alapos vizsgálatokkal kimutattam, hogy sem a szemük, sem az agyuk nem szenvedett semmiféle károsodást. A megoldandó feladat adva volt: az állat szemével felvett látás­kvantumot meg kell oszta. n i, oly módon, hogy abból az állat saját agyába i s, a telerecor­ding képernyőjére i s jusson ... A megoldás viszonylag egyszerűnek bizonyult, kiderült, hogy minden a receptor pontos beállításán mú­lik. Nagyon gondosan kellett el­végezni a beállítást, egyidejűleg pedig elektromos impulzuserősí­tést is adagolni a kutyák halán­tékcsontjára. Ennyi volt az egész! Rövid keresgélés után valameny­nyi kísérleti állatnál sikerült ily módon „élesre" állítanom a ké­pet, már amennyire ezeket a „kutyaszemkamerával" felvett képeket a telerecording monitor­ján egyáltalán élesnek lehetett nevezni... Sajnos, az emberi szem igényéhez képest életlenek, homályosak, színtelenek voltak. (De hiszen ez még csak az el­ső... legelső kísérlet!? Még tökéletesítésre!) De, ami a leg­fontosabb: a kutyák most már teljesen nyugodtak maradtak! Tökéletesen sikerült tehát a lá­tási impulzuskvantumot meg­osztani saját agyuk és a telere­cording között! A kitűnő látás­vizsgálati teszteredmények is ezt igazolták. SZEPTEMBER 5. Megírtam egy időközi jelentést a Főnöknek, és — saját felelőssé­gemre — engedélyt kértem a harmadik, döntő fázis levezeté­séhez. A kísérleti „vak" szerepét természetesen magam vállalom, „élő szemem" pedig Zéró lesz. Nem akart kötélnek állni!? Vé­gül, nagy veszekedés után, vala_ miféle „veszélyességi nyilatkoza­tot" íratott alá velem, és „hal­latlan, ismeretlen veszélyekkel" ijesztgetett. Közöltem vele, hogy hajlandó vagyok akárhány papírt aláírni, sőt, hogy tökéletesen mentesítsem őt és intézetét az efféle „hallatlan könnyelműség" felelősségétől: holnaptól szabad­ságra megyek! SZEPTEMBER 3. Mától szabadságon vagyok. Itt­hon is megvan minden a har­madik menethez... Elkezdtem Zéró felkészítését. Szemmel látha­tóan jókedvűen, a legcsekélyebb fájdalomérzés jelei nélkül viseli el a receptorálást. Szinte észre sem veszi sem az álom-, sem az élő közvetítések kivezetését a lelerecordingra. Most már én következem! Telerecording he­lyett saját agyamat fogom Zéró „élő szeméhez" kapcsolni! SZEPTEMBER 12. összeállítottam a fejre kapcsol, ható receptort: közönséges, diszk­rét hallókészülékhez hasonlít. Eddig még csak a Zérótól szár­mazó, telerecordingra rögzített anyaggal foglalkoztam. Szerkesz­tettem egy tökéletes sötétséget biztosító, dobozszerűen záró feke­te szemüveget Feltettem, leültem a telerecording mellé, fejemre csatoltam a receptort. Elindítot­tam a telerecordingot, és a fü­lem mögé került készülék finom­szabályzójával elvégeztem a fó­kuszálást... Semmiféle fájdalmat nem éreztem, mégis, hihetetlenül furcsa valami volt a közvetlen agyi látás!? A legelső alkalom­mal nem is bírtam elviselni: pá­nikszerűen kikapcsoltam a re­ceptort, és letéptem magamról a szemüveget! Több kísérlet után, fokozatosan hozzászoktam. De vajon milyen lesz az, amikor közvetlenül és folyamatosan látok majd Zéró élő szemével?! Bertalan professzor felsóhaj­tott, abbahagyta az olvasást, ki­gombolta ingét. A napló eddigi rendezett, olvasható kézírása a következő bejegyzéstői megválto­zott. Kusza, aszimmetrikus, alig olvasható sorok következtek. SZEPTEMBER 12. Mindennek vége! Valahol hibát követtem el. Igaza volt a Főnök­nek: kevés volt a kontroll, és... Nem lett volna sza... Az ideg­hártya! Valószínűleg a látóideg­végződések' károsodtak! A szerve­zet nemcsak az idegen, hanem a feleslegessé változtatott saját szervet is kiveti, elpusztítja!? Amikor elkezdtük Zéróval az ud­varon, minden jól indult, bár ret­tentő furcsa volt legelőször úgy látni!... Külön látni... lent­ről látni... Elvesztettem az egyensúlyomat, le kellett ülnöm. Zéró szemén át egészen más vi­lág volt körülöttem! Nem bírtam tovább! — „Ezt is sokat kell még gyakorolni!" — gondoltam ma­gamban, kikapcsoltam és a fe­jemről is levettem a receptort. Levettem a szemüveget is, és ak­kor... utána is! — sötétség vett körül! Rögtőn megértettem, mi történt. Megvakultam! Ekkor egy kétségbeesett gondolat villant át rajtam: az egyetlen megmaradt lehetőség! Üjra a fe­jemre csatoltam a receptort... a beállítás megvolt... a sötét szem­üvegre már nem volt szükségem. Bekapcsoltam — és újra láttam. Láttam — de mit? A kék eget és a felhőket — Zéró kutyám ugyan­. is felemelt fejje) vonított... Most már mindegy. Mégis látok. Most mar mindig csak így.. Zéró sze­mén át... de mégis: látok! SZEPTEMBER 19. Két napja megállás nélkül gya­korolunk — és szenvedünk. Most már igen: szenvedünk! Tűrhetet­Fazekas Lajos: Hidak, csillagok Éj. A levegő tiszta és hideg, a fénynek most nincsen udvara. Hidak, csillagok nézik a vizet; sötét házak. Ballagok haza. A túlsó parton neon-lámpasor, reklám villog — fények özöne. Egy dalt dúdolok, szerelemről szól; pár sor maradt csupán, s a zene. A vizén fémek fény-hfdja remeg, — fény-pillérek hegyén íény-hidak, — a nyugalmat tartják; — a reggelek súlya alatt összeomlanak. Vidor Miklós: Kecskebérc Ttt fönn csak a koptatott ezüst erdők prém ködök éles híg korty a kemény levegőből A többi lenn maradt elnyelte a város Magad Is odalenn maradtai hogy irigyeld a másikat aki itt áll tákolt fahídon a szurdék fölött omlás fölött — a mélybe rohanó fék koptatott ezüst ágai dér bolyha prém ködök szakadozó hálóiban s kristályokat lehel Aztán az ösvény ví sara felé a ház a lopva sötétülő délután mesevilága Eltűnt őzek a meredek szorosban lelküket többé vadász golyója nem ért A halottat már meg nem ŐHk megtörtént vele minden kínja kimúlt a sötétbe szökflc csak egy emléket visz el innen Ösztöne sose pusztul konokul rejtőzve vigyázza foglyul ne essen ott túl boldog föltámadásra. tarkóm parázslik! Zérő ls egyre nyugtalanabb, és — nem akar szót fogadni. Kénytelen vagyok kemény eszközökhöz nyúlni! Hi­szen neki most már mindig oda kell néznie, ahová é n akarok ... ahová én akarom! Most, amikor írok... itt ül az ölemben és a naplót nézi... Ha pontosan oda néz, ahová én akarok, akkor... csakis akkor ... tűrhetően látok'. Mi mást tehetnénk most már? Csak egy valamit! Amíg nem lesz tö­kéletes az „élő szemem", addig nem mozdulok ki innen! Segít­séget sem kérek. Nem! Nem kell segítség! Konzervem, élelmisze­rem van itthon elég mindkettőnk számára. SZEPTEMBER 23. Ez lesz... az utolsó bejegyzé­sem a naplóban. A többit majd ... Ez már a pokoli Nem bírom to­vább! Zéró teljesen megváltozott. Nem akar engedelmeskedni! Rá­jött azza] a sátáni eszével, ho­gyan béníthat meg! Nem n y i t­ja ki a szemét! Hiaba ütöm, verem: csukott szemmel kúszik, menekül előlem! Mégis én maradok a győztes: a póráz és a receptorvezeték a kezemben van! Nem engedem el, inkább Hiszen nélküle ...az ő nyitott szeme nélkül... tehetetlen va­gyok! Nem ütöm .. . meg ... töb­bé. Sikerült Kibékültünk. Üjra itt ül az ölemben és a naplóra néz. De... holnap majd". Bertalan professzor összecsukta a füzetet. Egy pillanatig mintha azon töprengett volna, mit csi­náljon vele, azután gépiesen le­tette az íróasztalra. Arcát tenye­rébe szorítva ült még egy dara­big, majd az előtte heverő ira­tokból kézbe vette a legfelsőt. Láthatóan csak a vastag betűs cím <-* nahany. n kelte: — „BALESETT JEGYZÖ­KÖNY" ... végzetes figyelmetlen­ség... piros jelzésen haladtak át... a kutya eltépte pórázát és elmenekült... negyventonnás ka­mion" ... Visszatette a jegyzö­könyvet. Üjra kézbe vette a nap­lót, visszatette a helyére, aztán hirtelen az asztalra borult, és két karjával egybesöpört mindent. Sípoló hangok térítették magá­hoz. A házitelefon szólalt meg. — Halló?... Maga az? Miért zavar?! Igen. Végeztem. Kivihet mindent. Nem értem... mit mond? Hagyja már abba a si­ránkozást! öt már úgy sem tá­maszthatjuk feL Az élet kegyet­len, és megy tovább! Lehet, hogy holnap maga vagy én járunk ugyanígy! Ebben az örült nagy­városi forgalomban permanens veszélyben forog valamennyiünk élete! Igen. „Közönséges" közle­kedési baleset... A rendőrséggel már nincs semmi dolgunk. Vigye át ezeket a munkaügyi osztályra. Intézzenek el mindent. Igen... igen: „az Agy- és Idegélettani Kutatóintézet saját halottjának tekinti dr. Martin Gézát, tragi­kus hirtelenséggel elhunyt tudo­mányos főmunkatársát..." Nem. Nem őt nevezem ki! Perjési dok­tort hívják haza 6ürgősen Mali­ból! ö veszi át a munkakört... Lecsapta a kagylót és kirohant a teraszra, onnan — futólépésben — tovább a parkba. Ott leült az első útjába kerülő padra és — láthatóan megkönnyebbülten — cigarettát kezdett keresni a za­kója zsebében. A közelben meg­rezzent egy bokor. Csontsovány, csapzott szőrű kutya bújt elő és feltartott orral szimatolva, szű­kölve Bertalan professzor felé vánszorgott. ^ L&E&NA1 ZOLTAK / f

Next

/
Oldalképek
Tartalom