Délmagyarország, 1976. szeptember (66. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-05 / 210. szám

12 Vasárnap, 1976. szeptember 5: Vágtával és béklyóban — Tranzittelep?... Holnapra kétszáz mázsa káposztát, száz mázsa cecei paprikát, s valamennyi pritaminpaprikát is adunk. Tíz órára jöjjenek a gépkocsik. Az átvételi ár mennyi?... Az jó. És holnap?... Még nem tudják. Köszönöm. — A telefonáló gondosan visszahelyezte a kagylót a villára, a tekerővei csörrentett néhányat és visszaült a helyére. A teremben a füstöt már vágni lehetett. Az asztalok körül ülők gondterhelten hallgatták, mit mond a főagronómus. Osztották volna a gépeket, fogatokat, embereket, tárgyalták a következő napon elvégzendő munkát. Az íróasztalokon füzetlapok, könyvek, határidőnaplók és egy púpozott hamutartó. — Gép és fogat kell a kertészetnek — szólalt meg ismét az imént telefonáló. — Ládákat kell kiszállítani már hajnalban, hogy a szedés zavartalan legyen. Minden kertészasszonyt megkerestünk, holnap reggelre mindenkit a szedéshez irányítottunk — A lucernát is kéne hordani, az is fontos. Jön az ősz, az esős idő, addigra a téli takarmány nagy részét biztos helyen kéne tudni, — szól közbe a fogatosok brigádvezetője. — Van még szántatlan tarlónk is, oda is kellene néhány gép — magyarázott ceruzát tartó kezével hadonászva a gépcsoportvezetŐL — Javításon hány traktorunk van? — fordult a főagronómus a mühelyfőnök felé. — Három, s nem te tudjuk megcsinálni, mert nincs hozzá alkatrész. Hiába megyünk bárhová, sehol sem kapunk semmit. Pedig tegnap vittünk egy kis kertészeti terméket is, hátha segítene. — Aztán maga elé meredt tűnődve. — A paprika permetezése most nagyon fontos. Ahol már leszedték az érett bogyókat, ott tudnánk végezni a munkát Ha elmulasztjuk, gyorsan szaporodnak . a kártevők é6 a kórokozók. Nagy• ban csökkenne a terméseredmény. De a napraforgót is permetezni kellene, hogy gyorsítsuk az érést. — 6zólt közbe a növényvédős. — Az éjjel leadtuk a csirkéket, jó átlagsúlyt értünk el — használta ki a pillanyatnyi csöndet a föállattenyésztő. — A munka most sürgős, mert jelezték a keltetőből, hogy holnapután itt az újabb turnus, addig minden takarítást, almozást, fertőtlenítést el kell végezni. Éhhez gép fogat és gyalogmunkás kell. A feszültség egyre fokozódott. Elhallgatott mindenki, hogy gondolataiba merüljön. A robbanáshoz egy halványan izzó parázs is elég lett volna. — Hát a silózás, az nem fontos? •— emelte most meg a hangját erőteljesen az egyik brigádvezető. — Mindenki a maga munkáját igyekszik elvégeztetni? — s pillanatok alatt nagy zűrzavar tamadt A kertész szidta a műhelyfőnököt, hogy nem csinálta meg a hibás gépet, a műhelyfőnök a raktárost, mert olyan ügyetlen a beszerzője, a raktáros a főagronómust, hogy nem engedélyezte elmenni az ország másik végébe beszerző körútra, a főagronómus az állattenyésztőt, mert nem jól ütemezte a kiscsirkéket, az állattenyésztő a kertészeket, mert minden autót lekötöttek a terményszállitéssal, meg szidta a fogatosokat is, mert négy orakor abba hagyták a munkát A foga- j tos brigádvezető letorkolt mindenkit, hogy ö tudja a dolgát, s ne szól jon bele senki. Csak a gépcsoportvezető szívta jámboran cigarettáját, hallgatta a feje körül röpködő szavakat. Egyszerre csak megszólalt, túlkiabálva mindenkit: — Szóval van teendő éppen elég, de ha vitatkozunk', sose jutunk dűlőre. Figyeljen mindenki, osztom a gépeket!— Elhalkulta társaság. Itt-ott még egy-egy elejtett szó valaki igazát bizonygatta. A gépcsoportvezető hozzákezdett mondókájához, elmondta tervét. amin valamit javitott a főagronotpuü. Aztán ki háborogva, ki megelegedve elvonult a dolga után. Éjfél után hatalmas dörrenés riasztotta fel a csendesen szundító falut. Újra villámlás, dörrenés — többször egymás után. Esett, akár dézsából öntötték volna. Aztán vad kopogás kezdődött. Az emberek riadtan futottak az ablakokhoz. Jég! — hasított az álmosságtól bódult agyakba a felismerés. A jégdarabok előbb csak borsószem nagyságúak voltak, később elérték a tízfilléres átmérőjét is. Virradatkor karikásszemű emberek járták a határt. A téeszvezelők és tagok a széttrancsírozott és rózsaként szétnyílt káposzták, a megnyirbált levelű kukoricák, a tőben elmetszett paprikatövek bóklásztak. Szótianságuk minden bánatot kifejezett. Az iroda előtt már sírtak az aszszonyok, de a férfiak is igen-igen csüngették orrukat. Az elnök á főkönyvelővei tárgyalt. A biztosítási kötvényeket nézegették. Az emberek figyelték az elnököt. — Láttam a területet. Ahol * jég nem pusztított, ott a víz vitt el mindent. A kértészetünk teljesen tönkrement. Oda az ígéretes termés. — Még szerencse, hogy biztosítottunk nemcsak jégre, hanem belvízkárra is. így valamennyien kártérítést azért kapunk. — vigasztalta társait a főkönyvelő. Valaki megcsörgette a telefont. — A tranzittelepet kérem ... Halló!... A jelentett káposztát, paprikát nem tudjuk adni. Az éjjel itt járt nálunk egy másik „kereskedő", s elvitt mindenünket. Hogy mit teszünk ? .— s kattant a telefon. A gépek hiába álltak katonás sorban indulásra készen, aznap egyetlen egy sem indult el. RADICS FERENC T

úl a vizsgákon, az érettségin, a bizonyítványosztáson, alighogy kiürülnek az iskolák — megtelnek megint. Szemünk előtt alakulgat ki egy újfajta országos ünnepség, évről évre több embert mozgat meg. Ma talán még csak tízezreket, de nincs messze az idő, amikor százezreket fog megmozgatni. Piros betű nem jelzi a naptárban — nem is igen fogja jelezni — ezt a napot: ki-ki magának jegyzi csak elő, éspedig az új norma szerint ötévenként. Azaz nincs is ebben kialakult norma, noha az érettségi találkozókra általában ötévenként kerül sor, és mert egyre többen végzik el a középiskolát, évről évre többen járnak el találkozókra is. De hát az érettségi találkozó csak afféle prototípus. El sem igen sorolhatnám, mennyivei tágabb ennél a különféle emléktalálkozások alkalma és közönsége. Az egykor hosszú ideig egymáshoz tartozók — tanulásban, munkában, mozgalmakban, egyebekben társak — szétszóródva is számon tartják egymást, és adódó alkalommal összejönnek megint. Régen is voltak efféle találkozók, de az bizonyos, hogy szaporodnak mostanában. Szervezni sem igen kell, szerveződnek maguktól, ami csalhatatlanul jelzi, hogy általánosabb ok szaporíthatja az efféle összejöveteleket — talán valamilyen társadalmi szükséglet. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy magamon is elég gyakran ellenőrizhetem: szükséglet-e hát a találkozó? És vajon miért, mitől szükséglet? Egyszerűen csak azért, mert elfog a vágy néha — teszem azt: pontosan ötévenként —, hogy felidézzem a múltakat, a diákéveket, azt a folyamatosan szépülő — gyanúsan szépülő — sárospataki nyolc esztendőt, a visszahozhatatlan ifjúságot? Az első nagy baráti összemelegedésekel, az első nagy szerelmeket, a könyTalálkozni jó Merre van a Csele-patak ? Nem volt országos jelentőségű előléptetésre előjegyzett, számon tartott kádertartalék, de a maga területén, vagyis a GÉGI-nél ö volt a vezérszellem, a nagyfőnök. Csele Lajos, a kissé pirosbúbos arcú, galucsnis kalkulátor, aki éppen a leíróban járt. nem mondott semmit Zsuzsinak, inkább kisietett a szobából leíratott, aktáival. Neki is borostyánkő mandzsettagombjai voltak, meg osztrák, aranykorona jelzésű gyürhetetlen ingei, mint a főnöknek, csak éppen gyengébb minőségűek, kisebbek, szolidabbak, amilyenekre neki tellett. Igen, szolidabbak, de hát muszáj haladni, amerre kell. Dán dogja nem volt, mint a főnöknek, papagájt viszont már kettőt is vett. Főképpen azóta igyekezett, hogy lépést tartson a haladással, amióta a nagyfőnök azt mondta neki: „Ide figyeljen, Csele! Maga kalkulál, kalkulál, de az elejét mindig olyan fontoskodva, körülményesen kezdi. Ide figyeljen. Csele! Tudja maga hol ran a Csele-patak? Amit Lajos király nem tudott a lovával átugratni? Ha így kallculál, akkor maga is a saját Csele patakjába fullad." Pedig Csele szorgalmas, pontos ember volt. Egyik reggel a felesége erősen csepülte Csele Lajost. Miért vagy te ilyen pipogya ember? Mondják. hogy fél óráig lengeted a begörbített mutatóijadai a fönök ajtain előtt, mire kopogtatni mersz vele. Már hét esztendeje nem voltunk rendes nyári időben szabadságon. Csak mindig a szezon elején, vagy a szezon végén. Hát nem lenne nekünk is jó egyszer az augusztusi szabadság? Amikor a legjobban lehet napozni, fürödni? „Nem érted te azt. Matild!" Csele T-aios komiokon csókolta a feleségét, aztán mindkét papagálát, miután az ujjaira ültette őket és nekik magyarázta, de úgy, hogy Matild is hallja: „Igen, a fönök rendszerint a főidényben megy szabadságra. No de, édeseim: én meg csak őutána! De ez így nekem dupla szabadság! Amíg ő nincs itt, az három hét, amig én nem vagyok itt, az újabb három hét, ez így összesen hat hét! És mindaddig nem hallom tőle, hogy Csele, Csele, vigyázzon, mert a saját Csele patakját maga sem ugorhatja át a vállalatnál! Nekem, kedveseim a Csele pataktól már víziszonyom van!" És akkor becsengetett hozzájuk a vállalati kézbesítő. Egy díszes levelet nyújtott át Csele Lajosnak. Csele keze reszketett, apró szeme fürgén röpködni kezdett az elöcibált levélen: „Tisztelt Csele Lajos szaktárs! Átvizsgáltam az elmúlt ötévi, intézeti szabadságolásokat s megállapítottam, hogy ön ezen idő alatt a nyári főidényben egyszer sem vette igénybe rendes évi szabadságát. Az idei szabadsága, lási tervek szerint most sem kívánja, hogy a főidényben mehessen szabadságra. Ennek nyilvánvalóan az ön szorgalma, öntudata, becsületessége, az intézel irán. ti hűsége a magyarázata. Éppen ezért, az intézeti szakszervezeti bizottsággal egyetértésben úgy döntöttem, hogy az ön idei évi rendes szabadságát a főidényben adom ki. Egyben vállalati üdülőnkbe ingyenes, kétszemélyes beutalót utaltam ki önnek. Azzal, hogy az enyémmel szomszédos reprezentatív szobában kapnak elhelyezést.", És aláírás. Csele szemei furcsán szétfutottak a medrükben. Egy ideig csak állt, nem szólt, mukkanni sem tudott. Matild hidcgvizcs ruhát hozott, férje fejére tette, s gyengéden leültette öt az egyik rcka mi éra. r. p. I — vek lelkét kutatva a felfedezés első nagy izgalmait, az első kinyomtatott verseket — egyszóval: az élet minden java ízéből az elsőt? Irigykedésre azért semmi ok. Szerény kis élmények voltak azok a mi emlékezetes nagy élményeink a mai lehetőségekhez mérve. Vegyük példának a serdülőkor Iszonyatosan nagy gondját: a szerelmet. Bár alig hiszem, hogy ma is olyan iszonyatosan nagy gond ez. Annyi segítő szándékú kezdeményezés, annyi reklámozott elmélet, annyi népszerű műalkotás, annyi harcos újságkampány igyekszik rajta könnyíteni az utóbbi időben, hogy talántán sikerül egészen leegyszerűsítenünk, s megracionalizálnunk az ifjúkornak ezt az emésztő, ezt a hajdan anynyi szorongást, gyötrődést okozó, képtelenül bonyolult — egybenmásban talán túlbonyolított —, oly sok energiát felőrlő és még százszor többet termelő-felszabadító konfliktusát. Hajdan, pontosabban: a „mi időnkben". Erre aztán joggal használhatom a kopott szólamot — a „mi időnkben" —, kivált, ha nemcsak az időt, de a helyszínt is a nevén nevezem: Sárospatak. Bizony, nehéz sorsa volt az idő tájt Patakon a kamaszodó diákseregnek. Bodrog-parti Athén, jól van, eszményi iskolaváros, de hát csak — fiúiskola-város. Gimnázium, tanítóképző, teológia — csapatostul rajzottak a diákok a korzón, az iskolakertben, a Bodrog-parton: tízévestől a 22—24 évesig csupa fiúk. De legyünk igazságosak, nem holmi fiúzárda volt azért a pataki iskola. Akár azt is mondhatom, megvalósította a koedukációt: bejáró magántanulóként lányok is beiratkozhattak. Talán, hogy el ne felejtsük ebben a kritikus életkorban, közelebbről milyenek a lányok. Szerencsésebb osztályoknak kéthárom lány is jutott. Nekünk csak egy — a negyvenkét fiúra. Bizony, itt a tánciskolában is fiú fiúval próbálgatta a tangót (emiatt lettem tánciskola-kerülő). Emlékszem egy vasárnap délutáni nyilvános össztáncra a tornateremben: hét-nyolc lány lehetett jelen és száznál több fiú. Nem volt ám tülekedés, szép, szabályos sorokba rendeződtek a iiűk; ahány lány táncolt — mintha cukrot avagy krumplit osztanának —, annyi sor alakult ki, hosszabbak, rövidebbek. Csak épp egyet fordulhatott — helyben — a táncos, máris meghajolt a következő. Mire tisztelettudóan leköszönt a táncos, és beállt valamelyik sor végére, tetszése szerint. Akár annak a sornak a végére is, amely ugyanahhoz a kislányhoz vezetett — ha állhatatosságát akarata bizonyítani... Nem lehet megbízhatóan mérni az érzelmek nagyságát, mélységét, hevességét, így aztán nem tudhatom, hogy azok a hajdani bonyolult szerelmek milyen minősítést érdemelnek, például mai — ha úgy tetszik: modernebb, sok tekintetben leegyszerűsödött — szerelmekhez viszonyítva. Minden tárgyi alapot nélkülöző különvéleményem az, hogy — a legkevésbé sem ártott a szerelemnek az a hajdapi sok bonyodalom. No, de elmúltak a diákszerelmek; visszahozhatatlanul elmerültek az időben a többi fiatalkori élménnyel együtt. Vajon csak ezek az emlékek vonzzák — valamilyen társas merengésre — a találkozó csoportokat? A szivárványos első élmények kegyhelyei? Biztos, hogy ezek is vonzzák. De nem hiszem, hogy csupán ezek, s azt sem hiszem, hogy ezek vonzanak « legerősebben. Egyszerűen szólva: találkozni jő. Még az emlékeket felkavargatni is másképpen esik a régi, ismerős társaságban. Tapasztalatból mondja ezt egy valamikori csengő-búcsú reszkető térdű szónoka, aki tiszte szerint azóta is ötévenként egyet-egyet kuvikol. Az emlékezés akár el is maradhat, nem az a legfontosabb elem. Valami más, valami sokkal nagyobb vonzóerő hat a Vörös Csillag Traktorgyár nyugdíjas munkásaira is, amikor hetenként, a szokásos időben összejövögetnek; a volt népi kollégistákra, az érettségi találkozókat szervező öregdiákokra, akkor is, ha csak néhány villamosmegállónylt kell a találkozóra utazniuk, akkor is, ha több száz — némely esetben több ezer — kilométert. Olyan erő ez, amely nem ernyed az idővel. Érdemes volna figyelmesebben tanulmányoznunk. Közhely, persze, hogy az ember társadalmi lény;, tehát a társadalmi környezet nevelte olyanná, amilyen. Mégpedig a szűkebb környezet, és leghatásosabban azok a kisebb közösségek, amelyeknek fiatal korában, eszmélkedésében, munkájában — élete során — tagja volt. Ahol jól érezte magát a hozzá hasonlók társaságában. Ahol valamilyen közös feladat, vállalkozás, munka, eszme — a közösségi élmények sora fonta szorosabbra az együvé tartozók körét. Ahol a többszörös és viszonos emberi kötődések, vonzalmak, kapcsolatok olyan bokra képződött, hogy szögről-végről mindenki mindenkinek hozzátartozója lett. Egy osztály lehet ilyen közösség — az Iskola már nem. A műhely, de maga a nagyüzem aligha. A népi kollégium ilyen közösség volt, a több száz férőhelyes modern diákszálló már nem az. Ilyesféle közösség egy apró falucska is — a város már semmiképp. Bár az egykori Öbuda, Ferencváros, Angyalföld, Kőbánya, Csepel egy-egy utcája, lakónegyede már őrizte ennek az emberi együvé tartozásnak a jegyeit, a maga módján az is a társadalom élő sejtszövete volt. Az űj lakótelep persze szép, korszerű, modern, de nem élő társadalmi közeg; a sokrétű kapcsolatokból, a közösségi jegyebői szemernyit sem örökölt. Tudom én, hogy nincs üt viszszafelé; a kisközösségek régi formáit javarészt lehetetlen volna feltámasztani. A civilizáció fellazítja, elbontja őket, s alig ad helyettük újakat. De a szocializmus — szeretném hinni — megtalálja az utat előrefelé is: teremthet civilizációt a munkahelyi, a lakóhelyi, az iskola, a kollégiumi kisközösségek újjászületésével — Ilyen élő kisközösség lehet például a szocialista brigád —, az embereket összefűző szálak erősítésével, az eleven társadalmi sejtszövetek ápolásával együtt Ez ts lehetséges út Sőt — fogalmazhatom meredekebben —: a társadalom szocialista fejlődésének éppen ez az egyetlen lehetséges, jövőbe tartó űtja. Mert az együvé tartozás érzése hihetetlen erő. Az emberi vonzalmak valamiképp összegeződnek a társadalomban: a kisközösségek kohéziója tartja össze a nagyobbakat, s tovább gyűrűzve — a még nagyobbakat. A jó munkaközösség tagja nemcsak műhelyéhez, üzeméhez kötődik szorosan, de valamiképp falujához, városához — hazájához is. Ezekből következtetem én, hogy a szaporodó találkozások társadalmi igényt, szükségletet fejeznek ki. Megérzi azt a társadalom, mire van szüksége. ^ FEKETE GYULA t