Délmagyarország, 1976. szeptember (66. évfolyam, 206-231. szám)

1976-09-05 / 210. szám

12 Vasárnap, 1976. szeptember 5: Legenda — komfort nélkül KOLOZSVARY MIKLÓS: ILLUSZTRÁCIÓK Áz írószerek történetéből M ire hazaértem a nyaralás­ból, hűlt helyét találtam. Nem láttam utolsó nap­jaiban, nem voltam tanúja hal­doklásának. Egy kő nem sok, annyi sem maradt belőle. Volt nincs. Ott állt a Kossuth Lajos su­gárút és a Bocskai utca sarkán, életem első tizenhárom évének rongyos vakolatruhájú, korhadt gerendai llatú színtere. Amióta az eszemet tudtam, szüleim mindig is menekülni akartak a négyünk­nek oly szűk egyszoba-konyhá­ból. Engem csak annyiban érde­kelt a dolog, hogy külön szelle­mi erőkifejtést igényelt szebb­nek, nagyobbnak láttatni laká­sunkat, máshoz szokott iskola­társaim előtt. A szobából is nyílt ajtó a folyosóra. Egyszer azt pró­báltam elhitetni központi fűtéses magánházban lakó barátnőm­mel, hogy azon túl még van két szobánk. Csak most nincs kul­csom hozzájuk... Máskor a kö­zös vécébe hazudtam zuhanyozó­val fölszerelt fürdőkádat. Egyébként igazán boldog és nyugodt éveket töltöttem el itt­Számomra a jó meleget adó tűz­hely, a meghitt vacsorák, a kö­zös ebédek, az, hogy mindig akadt érdeklődő közönsége óvo­dából, iskolából hozott élmény­áradatomnak, a bátyámmal ví­vott társasjátékcsaták, az anyám­varázsolta felejthetetlen ünnep­napok jelentették az élet öröme­it. S hogy a ház csúnya volt és a lakás nélkülözött mindenféle komfortot, hogy a korhadt fás­szín folyosóján alattomos patká­nyok osontak, és a mohával bo­rított tető állandóan lezuhanás­sal fenyegetett, s hogy az üvege­zett folyosó mennyezete mege­lőzte, s egy szép napon óriási ro­bajjal eltorlaszolta az ajtónkat? Engem mindez nem aggasztott Itt és igy kezdtem felfedezni a világot. Es ez csuda izgalmas do­log. Hogy mennyi érdekes titkot rejt egy ódon ház! A volt házi­gazda padláson hagyott ócska, beporosodott holmijai között ku­tatva, sűrű pókháló függönyök mögül halásztunk elő távcsövet és porcelán arcú hajas babát, molyette perzsaszőnyeget és ezer­féle, gyerekfantáziát megmozgató lim_lomot. Legféltettebb kin­csemre is itt bukkantam, a szá­zadforduló táján leányok részére írt folyóirat egyik évfolyamának jókora, vastag fedelű kötetére. Anyám nemigen tűrte a lakás­ban, mert sárgára pörkölődött lapjai töredezvén, bizony sok ta­karítanivalót hullajtottak szana­szét. Pedig valóságos kincsesbá­nya volt ez a könyv. Az adomák és aforizmák némi életbölcselet­tel töltötték meg 8—9 éves agya­mat, s nemcsak a meséken rá­gódtam szívesen órákon át, ha­nem az orvosi tanácsok és a ház­tartási tudnivalók is lenyűgöz­tek, nem beszélve a pletykaro­vatról. Legnagyobb hatással még­is egy fénykép volt rám. Az egyik lap bal oldaláról ijesztő, ráncos arcú, gyolccsal körültekert mú­mia meresztette a szemét. Elbor­zasztó volt, de talán ezért, gyak­ran borzasztottam el vele ma­gam. Nem tudtam sokáig kisza­badulni a bűvköréből. Ettől-e, vagy sem, ebben az időben rém­látomások gyötörtek, ha egye­dül voltam a- lakásban. Márpe­dig ez sűrűn megesett: megkí­noztak a tüszős mandulagyulla­dások. Édesanyámnak — nem volt mese és táppénzlehetőség — dolgoznia kellett, én meg egye­dül kúráltam magam gyerekfej­jel. Ha a rádió árnyékot vetett a falra, órákon át lopva-titkon oda­pislogtam, vajon megmozdul-e. Gurgulázó hangot adott a csap — s ebben a mindenféle kutyák­kal ijesztgető korszakban — ott felbukkanó, hívatlan látogatótól rettegtem. Néha-néha botjával megkopogtatta az ajtót a szom­széd lakásban remeteéletet élő D.-bácsi, s miután kulcslyukon át meggyőződtem róla valóban ő az, beengedtem. Ilyenkor meg­mutatta, hogyan kell keresztet vetni, majd visszakérdezte a lec­két. Míg sűrűn hánytam magam­ra a kereszteket, azon gondol­kodtam, szegény, vajon mit lát ebből a homályos szemüvegén Egyébként találkoztunk mi máskor is. Hozzá jártam gyako­rolni, merthogy tanultam zongo­rázni is, zongoránk meg nem volt. Emlékszem, tanárnőm gya­korta hozta fel példaként egyik jeles tanítványát, aki a konyha­asztalra rajzolt billentyűkön gya­korol, lám milyen sikerrel. Ne­kem ennél jobb lehetőségeim voltak. D.-bácsi valaha értékes bútorai között állt egy poros zongora is. Filcét szitává rágták a molyok. Hát ezt csépeltem — amíg jött a tél. Télen, akkor nem akartak engedelmeskedni az ujjaim. meggémberedtek a hi­degtől. Mert D. bácsi maga is nagykabátban húzta át a fagyos hónapokat, sapkával a fején, ül­dögélt naphosszat a diófa karos­székben, s a kesztyűt is akkor vette csak le a kezéről, ha ciga­rettát sodort magának. Egy ta­vaszi napon, amikor bizakodva ültem a forgószékre, furcsa ér­zésem támadt: mintha bolhák ezrei támadták volna meg csu­pasz lábamat. Odanéztem — és valóban. Felpattantam és bevá­gódtam mamához a konyhába: „Ezt nem csinálom tovább. Nem és nem! " „Aki tehetséges, úgyis állhatatos és minden áldozatra kész" — vigasztaltam szomorú anyámat. Az emeleti lakások közül a harmadik volt szememben az irigyelt. Két szoba, összkomfort. Magas pozíciójú, magányos asz­szony élt itt. Ahányszor a rés­nyire nyitvahagyott ajtón beku­kukucskáltam, szemem mindig a bekeretezett Sztálin-képien akadt meg. Furdalt a kíváncsiság, va­jon nála egyedül ö díszíti a fa­lat, vagy többedmagával. Élén­ken élt bennem az emlék: ahány­szor csak vendég érkezett az óvodába, engem hívott az óvónő, nevezzem meg sorban, kit látok a három, a gyerekek hálószobá­ját ékesítő képien. S amikor gon­dolkodás nélkül rávágtam a jól rögződött helyes választ, minden arc felém mosolygott, és elisme­rően simogató kezek érintették hajamat. Büszke öröm töltött el ilyenkor. ötvenhatban nem értettem semmit, csak azt tudtam, baj van. Ilyen még nem volt, hogy a rendkívüli iskolai szünetnek nem „szénszünet' nevet adtak. De ezekben a napokban is tanul­tunk. Akkor tudtam meg. mi­lyen a puskaropogás „élőben". Akkor hallottam először a kife­jezést: „kijárási tilalom". Azt hittem — talán minden gyerek babonás kicsit — a rossz idő hozta ezt a nagy zűrzavart, az eső, a borulás. Szürke, nyomott napok voltak ezek. ráült ez a borongás gyereklelkemre. Egyet­len vágyam volt, egyetlen ál­mom: süssön ki végre a nap, és anyám megint küldjön át a szem­közti fűszereshez kenyérért. Lát­tam magam, ahogy nyargalok át a kocsiúton két játék között, s már fordulok is a veknivel. Mer­hogy nyitva van a bolt. Ez az egészen hétköznapi, napsugaras kép jelentette számomra akkor a nyugalmat, a rendet. M. bácsi úgy jelenik meg előt­tem, mint szépséges öregember, fehér, sűrű bajusszal, barna kordbársony zakóban. Mire reg­gelente én fölebredtem, ő már visszahurcolkodott a piacról, s az udvaron álltak csatasorban a vájt teknők, a vaspántos. kerek­hasú hordók. A szabadszájú M. néni akkor már javába korhol­ta a csirkéket hajkurászó Pisti gyereket. R. néni botjára tá­maszkodva, fekete ruhában hí­vogatta aggastyán korú, fekete macskáját. Az erőtlen, reszketeg hangra: „Marci, ci-ci-cic! Hol vagy már, az ördög bújjon be­léd!" én is leszaladtam, hogy ta­núja legyek a macskaetetés szer­tartásának. Olykor bekísértem az óvóhely szomszédságában levő, pincesötétségű szobájába R. né­nit és a félhomályban beszélget­tünk. Többnyire ő mesélt, én tá­tott szájjal hallgattam. Mert még ilyet senki nem mondott nekem: ..És akkor, amikor tizen­kettőt ütött az óra, nagy fé­nyesség lett a szobában. Ott a sublót előtt kék köpenyben meg­jelent Szűz Mária. Alakját aranyló csillogás övezte, feje fö­lött glória. Felemelte a kezét, és hívott magához." Ámulatomból nem egyszer R. bácsi eget verő káromlása zökkentett ki. A né­nt fia, bádogos és vízvezeték-sze­relő, ugyanis a szobából nyíló műhelyben vágta az alumínium lemezeket, forrasztotta a csöve­ket. Látogatója voltam én neki is. Leültem a háromlábú kis­székre és még káprázó szemmel is néztem a fehérre izzított va­sát, a színek játékát, hogy sik­lik át vörösbe, majd hal el a fény. A mester ütötte a vasat, súlyos, nehéz kalapáccsal, na­gyokat szuszogott hozzá, s lát­tam, amint egy-egy izzadtság­csöpp indult el a halántékáról és a borostás arc útvesztőiből le­hullott a földre. Bámultam a ki­fulladó embert, és arra gondol­tam, ha kisebb lenne a pocakja, talán akkor közelebb állhatna a munkapadhoz és nem kellene úgy előre nyújtania a karját. R. bácsi és édesanyja már ak­kor meghalt, amikor ott lak­tunk. Elment a nagyon idős P. néni is, akinek műhelyébe úgy jutott be az ember, hogy lehaj­totta a fejét, nehogy leverjen egyet is az ajtó köré aggatott gyönyörű vesszőkosarakból. Végre sikerült innen elköltöz­nünk. Ezután az újságból érte­sültünk rendre a többi idős lakó halálhíréről. A ház kiürült. S mit ér egy épület élete, ha már nem lakják? Még egy utolsó ka­paszkodás a létbe: némi kozme­tikával irodahelyiségnek megtet­ték a régi szobák. Ideig-óráig. Voltak ott falak, most nincse­nek. De lesznek majd újak a helyén. * Kislányom a tarján! házban, jó, ha tudja, kinek kell köszön­nie. CHIKAN ÁGNES A nyári szünidő végeztével ismét benépesülnek az is­kolák, s hazánkban 1 066 100 általános, 205 900 közép- és 80 000 főiskolás kezdi el, illetve folytat­ja tanulmányait. Nem kis gond a hozzávetőleg 1,35 millió diák elegendő tanszerrel való ellátása. A grafitceruza elterjedését 1554-től számítjuk, az angliai Borrowdale-ben ekkor fedezték fel az első tekintélyesebb grafit­bányát. Úgy jutottak a termé­szeti kincs nyomára, hogy a kör­nyék juhászai az itt talált lágy fekete kőzetet használták fel az állatok megjelölésére. Amikor 1795-ben az embargó következtében Franciaország nem tudott ceruzát kapni Angliától, Napóleon megbízta a hadsereg­ben szolgáló egyik mérnököt, hogy a Franciaországban talál­ható szennyezett grafitot tegye alkalmassá írószer készítésére. N. Conte-nak ez sikerült is, mi­után megpróbált egy kevés agya­got is hozzákeverni a porrá tört grafithoz, amit azután kiszárí­tott. Mivel az így nyert ceruza­bél már nem kenődött el úgy, mint az eredeti angol grafit, az terjedt el. Ugyanakkor e módon a különböző keménységű ceruzabe­lek gyártási módját is meglelte Jacques Conte. A két rész ólomból, egy rész ónból készült iróvesszők vonalai­nak eltávolítására 1437-ben aján­lotta egy olasz tudós a kenyér­belet. Ez az első feljegyzés a ra­dírozásról. Radírgumit — azaz kaucsukdarabkát — 1770-ben ho­zott forgalomba erre a célra egy angol vegyész, bizonyos J. Prist­ley. A ceruzahegyező jóval rövi­debb múltra tekint vissza, mint a ceruza vagy a radír. Egyszerű formáját 1835-ben egy bécsi em­ber készítette el. A ma ismert ferdekéses hegyezőt., melyben a ceruzát egy kónikus lyukban forgatni kell, 1847-ben a párizsi de Thierry fedezte fel. Az ókorban az írásjeleket ke­mény tárggyal agyagba, később a rómaiak, a görögök a lágyabb viasszal bevont írótábláikba bronzpálcikájukkal vésték betűi­ket: a tollként kihegyezett cső­vel, a „kalamusz"-szat. Később felismerték a lúdtoll alkalmazá­si lehetőségét. Ez csaknem kizá­rólagos írószerszáma lett az egész középkornak, és egészen a 19. század második feléig használa­tos volt. A lúdtollak vágásával járó idő és fáradság megtakarí­tására próbáltak fémtollakat ké­szíteni, de rugalmas fém hiányá­ban az acél finomkidolgozásáig erre nem kerülhetett sor. Az acélírótoll tulajdonképpeni fel­találójának az angol Wise-t tart­ják, aki a múlt század elején készített acéllemezből tollakat. Mások viszont a kőnigsbergi írástanító Bürgert tartják a toll feltalálójának. A múlt század közepe táján az angoj Mitchell­nek egy tollgyártó gép megszer­tésével sikerült az acél írótoll olcsó előállítása és ezzel köz­használatúvá tétele. Az írás technikájában forra­dalmi újítás volt, hogy toll he­lyett golyó rakja fel a papírra a tintát, a festőanyagot. Az ötlet Magyarországon született: Bíró I.ászló újságíró ötlete nyomán Goy Andor irodagépműszerész készítette el az első használható golyóstollat. Bár a szabadalmi bejelentést már 1938-ban meg­tették, az üzemszerű gyártás csak a második világháború után, 1945-ben kezdődött meg az USA-ban és Németországban. Közel másfél évszázaddal ez­előtt egy angliai papírgyárban az egyik munkás elfelejtette az eny­vet a papírgyártásra előkészített anyaghoz hozzáönleni. Az így készült „selejtre" nem lehetett írni. a tinta szétfolyt rajta: a szemétre vetették. Másnap nagy eső volt, s az egyik munkás ész­revette. hogy az enyvmentes papírnak milyen nagy a szívó­képessége. Ez adta az ötletet az itatóspapír gyártásához, amelyet abban, az évben, 1835-ben készí­tettek először a világon. B. L M padokon fiatalok be­L1 szélgetnek a téren: mennyi lesz majd a nyugdíjuk? A nyugdíjasok pe­dig pajzán szerelmi kalandjai­kat mesélik el egymásnak. A gyerekek csukott szemmel ad­ják at magukat a hintázás gyönyöreinek. Egy eltévedt futtball-labda ráesik ez adag disznósajtra, amelyet egy far­mernadrágos fiatalember fa­latoz jóízűen. A homokozótól balra, a negyedik padon, ott ül korunk nagy humasistája, Droznicsek Árpád. Éppen mál­nát eszik. Porcukorral. Le­huppanok mellé a padra: — Üdvözlöm, Droznicsek. Málnázunk? — Az emberi szervezetnek szüksége van vitaminra. Erre nem szabad sajnálni a pénzt — néz rám szigorúan és nyu­godtan tovább eszik. — Tu­dom, hogy az ön kíváncsisága nem ismer határt, ezért kér­dezés nélkül is elmondhatom, jelenlegi munkásságom az Emberiség érdekében: szerény díjazásért bárkit megtanítok számolni kétezerig. Ne szól­jon közbe! Azt hiszem, ab­ban egyetért velem, hogy ma­Számolás napság az emberek idegesek, ingerlékenyek. Felszáll példá­ul egy villamosra, a karja odaér valakihez, máris rep­kednek a levegőben a válo­gatott gorombaságok, amelyek esetleg nyolc napon túl gyó­gyuló sérüléssé is fajulhat­nak. Régen azt mondták: ha bosszúság ér, számolj magad­ban húszig, és lehiggadsz. Napjainkban húszig számol­nak és aztán máris csattan­nak a pofonok. Vagyis a le­csillapodáshoz, az idegek meg­nyugtatásához nem elég hú­szig számolni. Ma már mini­mum kétezer kell hozzá. — Unalmas lehet kétezerig számolni — jegyeztem meg halkan. Droznicsek gőgösen kihúzta magát: — Erről sem feledkeztem meg. Minden számhoz rímet írtam. Próbaképpen mondjon néhány számot. — Egy. — Ne pofozkodj, ne heb­rencskedj! — Huszonhárom. — Nyugi, pajtás, békejobbod várom! — ötszáznyolcvannégy. — Semmi bunyó, mindig szelíd légy! — Ezerhétszáznyolcvanhat. — Káromkodni csúnya do­log. szép szó mindig gyorsan hat! — Kétezer. — Ne kötekedj, örülj, hogy létezel! — Gratulálok, Árpád! — hajoltam meg tisztelettel. — Csak a kötelességem tel­jesítettem — mondta szeré­nyen Droznicsek, majd a bel­ső zsebébe nyúlt és néhány, kézzel irt, gyűrött papírlapot vett elő: — Parancsoljon, a számsor egytől kétezerig a megfelelő rímekkel ellátva. 26 forint 80 fillér. — Köszönöm, Árpád, de nincs rá szükségem. En nyu­godt ember vagyok, engem nem lehet kihozni a sodrom­ból. Viszontlátásra, Árpád! Gyors léptekkel elhagytam a teret. Közben fél szemmel hátrapillantottam. Droznicsek céklapiros arccal bámult utá­nam, és magában számolt. G. SZ.

Next

/
Oldalképek
Tartalom