Délmagyarország, 1976. április (66. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

29 Vasárnap, 1976. április 4. Megváltás Csókánénak Megállította a korkéses elezőgépat, a szeme valósággal villámlott, s kifakadt: „Ennek aztán vége legy«n, lányok! Kinn az utcán feszíthettek, hogy az eget hasítja a fejetek, de itt az üzemben mindenki egyforma". A lányok megriadtak, mert bár ismerték Julika nénit szókimondásáról, ez azonban váratlanul érte őket Egyesek talán még ma sem értik, hogy Csókáné, született Zelizi Julianna, a nyírbátori Auróra Cipógyár munkásasszonya, a szocialista brigád vezetője miért kapta úgy fel a vizet — Nem tehetek róla, de felforr a vérem, ha egyik ember lenézi a másikat Itt vannak ezek a kis csitrik a környékbeli falvakból. Különben aranyosak, de magukba szívták az anyatejjel, hogy akinek többje van, az rangosabb. A gazdagabb becsmérli az elesettebbet még szóba eem áll vele szívesen, pedig ott állnak egymás mellett... Nem bírtam tovább, hát eleresztettem a hangomat Az az igaz, hogy újra eszembe jutott szegény anyám, nyugodjon a sírjában. Kinn laktunk a Bátor melletti Györgyligeten, a cselédházban. Lehettem négyéves talán, amikor kiálltunk az útra, mert ott haladt a körmenet, a máriapócsi búcsúra. Anyám mellett volt a számtartó úr is, vastag szivarral a szájában. Egyszer kérdi anyámat: „Te Juli, hány jányod is van neked?" „Négy, tisztelettel, négy lányom van nékem". Mire a számtartó: „Na, akkor majd te is kiteheted a piros lámpát". Én nem értettem, mit. jelent ez, amitói szegény anyám olyan lett, mint a frissen meszelt fal, s még akkor sem tudtam felfogni a szavak súlyát, amikor otthon anyám lerogyva mondta apámnak: „Hát Mihály, azért nevelem én a négy gyermekemet, hogy az urak ágyasai legyenek? ..." Csak évek múlva martak belém ezek a szavak, mint a megszégyenítés karmai. Én mióta az eszemet tudom, megszállottként küzdök a megaláztatottság ellen, a kétkezi ember becsületéért. Csóka Ferencné útja a györgyligeti cselédháztól az Auróra modern csarnokáig nagyon sok buktatóval volt tele. Biztosan akadtak már irigyeim is, hiszen Csóka Ferenc férfiszabó volt, iparos ember, amikor 48-ban felhúzta az ujjamra a karikagyűrűt. Később derült ki, hogy idült alkoholista, csak sose látszik rajta, mennyit ivott. Jöttek a gyerekek, de a fizetését hónapszámra nem láttam. Nyersen vitte el reggelente a tojást, hogy majd a műhelyben ráüti a szalonnára, frissen jobb, de eladta darabját forintért, még azt is elitta. Könyöröktem neki; Ferikém, gondolkozz, nem lesz ez így jó! De hiába. A gyerekeknek kellett a tej, hát vettem egy kecskét, azt íejegettem. Eljártam harmadosba, meg kapálni az erdősávba. Hatvanötben aztán felmentem a Kulcsár elvtárshoz a pártbizottságra, segítsen munkához, mert éhenhal a családom. Olyan könyvelőnek, mindenesnek tett a bölcsődébe, napi négy órára. A másik négy— öt órán át meg a Kakukk étteremben mosogattam, hogy a gyermekeim ne érezzék, milyen semmi apjuk van. Húsz évi házasság után váltunk el, amikor az uram már úgy lejáratta a Csóka nevet, hogy legszívesebben letagadtam volna. Nem sokkal utána izom- és idegsorvadásban meghalt... Pzégyenlem én ezt meg el is mondani, hiszen halottról vagy jót, vagy semmit, de másként senki sem értené meg. hogy miért szeretem én annyira ezt a gyárat, ezt a közösséget, ahol végre nyugodt az életem. öt éve múlt, hogy átlépte az Auróra küszöbét. Négy éve új házat épített a Mártírok útja 49ben, a régi családi ház helyén, belvizes kölcsönnel. — Nőttek a gyerekek, az uram meg csak ivott, s láttam, nekem kell egymagamban emelni a terheket Azt is láttam, hat elemivel semmivel sem kezdhetek, meg a gyermekein korrepetálásához sincs óránként tíz forintom, hát beiratkoztam az esti általánosba. Jobban mondva, a nagyfiam íratott be. Mit éltem én át akkor, te jóságos ég! Az uram nem akarta, hogy tanuljak, többször kizárt a házból, ha mentem haza az esti tanításról. Vagy otthagyta magára a három apró gyermeket, elment kocsmázni. Amikor Kovács tanár úr , kiszólított a táblához, én már lángban láttam magam előtt mindent: hogy kinyitották a kályhaajtót, tüzet csináltak. Rohantam ilyenkor haza, mint egy őrült, s a három csöppséget az ágyon találtam ruhástól, úgy aludtak el. Leroskadtam a kis sámlira, s órák hosszat nem volt erőm felállni... Nem, nem sírtam, de nagy tehetetlenségemben a fogam között káromkodtam, s haragudtam az egész világra, hogy nekem ilyen nyomorúságot porciózott... Akkor jött ez a gyár, ahol egy helyen nyolc órát dolgozhattam. Nekem ez a megváltás volt. Előbb varrógépre tették, de attól félt („Egyszer alig ment máskor meg úgy nekilendült azt hittem, Pócsig sem áll meg.") Kérte, és áttették az élezőgépre, ott van ma is. öthuszas órabérrel kezdte, tavaly már megvolta havi 2900 átlaga. Felvették a pártba, legutóbb beválasztották a pártvezetőségbe. — Nagyon jó gyermekeim vannak nekem. Pista 26 éves. kárpitos. Feri villanyszerelő, most szerel le a katonaságtól, Kati még iskolás. A fiaim minden fillért hazaadnak, ezért is tudtunk belevágni az építésbe. Előtte leültünk mindent megbeszélni. Elhatároztuk, hogy visszaszerezzük a városban, a népek előtt a Csóka név becsületét, amit apjuk után viselnek a gyermekeim. Eszerint is élünk: jó beosztással, fegyelemmel. Nézze, én még mos is csak 47 éves vagyok, férjhez mehetnék, akadna élettárs, vagy házibarát. Az előbbiből elegem volt, az meg hogy nézne ki, hogy beszéljen rám a város. Jobb így, nyugodtabb így. A munkám is leköt, ahol azért akad bosszúság is, mint most, hogy másik helyre rakták az élezőket, ami suta dolog, s a brigádomtól is messzebb vagyok. Le akartam mondani a vezetésről, de a lányok azt mondták, hogy akkor fel is oszlatják a brigádot. Hát maradtam, de azért nem nyugszom, míg ki nem tálalok az igazgató előtt. Tőlem különben is megszokták már, hogy fel van vágva a nyelvem. Itt vannak ezek a kislányok is, akik még csak magázzák a gyári munkát. Jóformán beszélni sem tudnak illedelmesen, arra is tanítani kell őket. Meg rágni a fülüket, hogy olvassanak, tanuljanak. Én se szakadtam bele, hogy az idén tettem le a szakmunkásvizsgát. Vannak olyanok, akik azért nem teljesítik a száz százalékot, mert otthon úgyis elveszik tőlük az utolsó fillért is ... Másokat a házaséletről kell felvilágosítani esküvő előtt egy nappal, mert az anyjuktól szégyenlik kérdezni, azok meg nem mondják. Csóka Ferencné, született Zelizi Julianna még sohasem volt üdülni. Ha teheti, olvas. Jókait, Mikszáthot, meg Rejtő Jenőt Két újságot járat, a televízióban a vidám műsorokat kedveli, s vasárnap a politikai adást. Egész szobára való garnitúrát kézimunkázott már, s kevesen tudják róla, hogy naiv festő. Aki kíváncsi rá, megnézheti az új lakás verendáján a kalocsai mintákat Maga pingálta. ANGYAL SANDOB Bátorítva és erősítve Történelmünk folyamán sokféle módon és formában jelentek meg a nemzeti látóhatáron céljaink és törekvéseink, hogy merre haladjon és mivé legyen a magyar nép. Meg-megújuló vitáink, indulatos, vagy kevésbé indulatos eszmecseréink, könynyen lobbanó és könnyen lohadó nemzeti büszkeségünk most ama törekvés felé hajtanak bennünket hogy ipari kultúrában, produktivitásban, szervezni tudásban, termékminőségben és rendben tartott emberi környezetben felzárkózzunk a legfejlettebbekhez, s legalább is nem túl távolról helyezkedjünk el az éltől. Nemcsak mi versengünk ezért, hanem más népek és nemzetek is. Azt mondhatnánk, a századvégi ambíció ez: a későbben indult nemzeteknek is úgy érni el az ezredfordulót hogy a nemzeti termelés mutatószámai, a termelékenység szintje, az ipari kultúra fejlettségi foka már minden vonatkozásban hatályon kívül helyezzék az egykori történelmi elmaradás nyomait, következményeit. Természetes hát, ha becsvágyunk bennünket is arra sarkall: egész tudatvilágunk, képzettségünk, a korszerű szervezett, magas műszaki szintű ipar és mezőgazdaság talajából sarjadjon, s fegyelmezett alkotó készségünkben is világosan kifejeződjék. És miután társadalmunk a fejlett szocializmus felé halad, e cél kétszeresen is áhított. Egyszer azért, hogy meggyőzően mutassuk képességünket a társadalmi termelés minden addiginál célszerűbb, hatékonyabb és humánusabb megszervezésére. Egyszer pedig azért, mert korunkban — és a jövőben méginkább — országunk csak így remélheti gyors és zavartalan gazdasági növekedésének, gazdasági és társadalmi céljainak csorbítatlan valóraváltását. Konkrétabban most azt. hogy megbízható, pontos munkájával boldogul a mind nagyobb teljesítményt követelő világban. A felismerések — különösen amikor ilyen nagy társadalmi célok mind tudatosabb megfogalmazásáról van szó — nem mindig könnyűek és fájdalommentesek. Nem könnyű és nem fáidalommentes például annak felismerése, hogy a széles körű és gyors társadalmi és gazdasági fejlődés, a mindnyájunk munkájából született ipari-mezőgazdasági eredmények mellett és ellenére is, elégtelen a célokhoz viszonyított munkaszínvonal. Elégtelen arra is, hogy a követelő belső igényeknek jól megfeleljen, s méginkább elégtelen arra, hogy több eséllyel versengjen a felcsigázott nemzetközi piaci igények közepette —a legjobbakkal. Vagy szóljunk még pontosabban; ha nem követjük nagyon szorosan az elől haladó mezőnyt minőségben, árban, korszerűségben és megbízható szállításban, akkor esélyeink nem nőnek, hanem csökkennek, s a megtermelt nemzeti jövedelem külkereskedelmi értékesítése nem javul, hanem romlik. A felismerések már régen túlgyűrűztek a közgazdászok, szakemberek vezető körén: a munka minősége, mint olyan, mindennapi kérdéssé vált, és minden ember saját napi tapasztalatai tükrében sodródtak bele az erről szóló véleménycserékbe. Fogyasztunk, vásárolunk, javíttatunk, építünk, mint magánemberek, szervezünk, szállítunk, közlekedünk, tervezünk, mint termelők, s mindkét minőségünkben sokszor „dühös emberekké" válunk, amikor tudjuk, látjuk, tapasztaljuk a tökéletlenségeket. „Dühös" voltunk szól annak a felismerésnek is, hogy fegyelemmel, pontossággal, feltétlen kötelességteljesítéssel, átgondoltabb szervezéssel rengeteg baj, bosszúság, egyéni és társadalmi veszteség lenne elkerülhető. S hogy miért nem teszünk mindig határozottan ellene, miért mosódik egybe annyiszor jó és rossz munka, miért nincs kellő megkülönböztetése és következménye egyiknek is, másiknak is. Fogadkozunk. nekilendülünk, példákat népszerűsítünk vagy ítélünk el, s ha egy idő után azt látjuk, hogy nem változott meg minden, akkor sajnos, lohad a lelkesedés, a kitartás, az elhatározás, a társadalmi következetesség is. Talán kevésbé ismerjük fel közben, hogy nemcsak egy—• két tényező megjavításáról, hanem a termelési és fogyasztási kultúráról, a társadalmi tudatról, a műszaki képzettségről, munkaszokásokról (vagyis a szervezettségi szintről) és még annyi más fontos összetevőből álló általános társadalmi viselkedésről van szó, s ezzel kapcsolatban kitartó, állandó változtatásra van szükség. Ehhez igenis kell, szükséges a „dühös", vagyis szenvedélyes, a hibákat néven nevező és jól irányult társadalmi indulat is, amelyet megfelelő viták gerjeszthetnek, ébren tarthatnak, táplálhatnak. Kell egy ki6 csipős „ostorvég", ahogy a gazda szeretetből-büszkeségből ösztökéli lovait gyorsabb haladásra, amelyre azok ugyancsak képesek. De legalább ennyire — sőt nemzeti karakterünket ismerve, talán még ennél is jobban — kell az állhatatosság, a kitartás, a következetesség, ahogyan e nagy nemzetitársadalmi feladatunkat minden részletében megközelítjük és megoldását nap nap után szolgáljuk. S kell a reális, buzdító bizalom, amely sem sikerek közben, sem átmeneti nehézségek idején nem veszíti el józan, szolid mérlegelési képességét. Aki ma azt mondja: nejcigyürkőzünk, és holnap már semmi nem fog csikogorogni, minden jól olajozottan halad: a termelési kapcsolatok, munkafegyelem, okos gazdálkodás, előrelátó, pontos tervezés, rugalmas gondolkozás, kezdeményező szellem vonatkozásában — az ámít mindnyájunkat. Mint ahogyan az is ámít, aki úgy találja, hogy a dolgok a lehető legjobb mederben mennek, s így is ek élünk, eléldegélünk, elbodoguh hatunk, ahogyan említett fogyatékosságainkkal együtt vagyunk. Sokkal nagyobb, mélyrehatóbb változásokat kell végül is beteljesítenünk, mint amit kampányokkal megoldhatunk. Ennek feltételeit és követelményeit nagy távlatokba előrevetítve és legfontosabb összefüggéseikben mutatja be a XI. kongresszuson elfogadott pártprogram. Ehhez nem. elég csak az aznapi felismerések indulata, mert tudatos és tudományosan megalapozott fejlesztési célokat követünk. De nem elég önmagában a spontán cselekvés sem, hiszen itt sem rögtönöznünk kell: ebben is megvannak a konkrét, megjelölt, a párt, a kormány által eldöntött, a társadalom részéről pedig demokratikusan jóváhagyott feladatok, s azok fontossági és végrehajtási sorrendje. Az indulat akkor nemes, akkor szolgálja jól nemzetünk, népünk egész ügyét, ha e megjelölt, eldöntött, elhatározott feladatok legjobb megoldására mozgósít, s nem akkor, ha elcsüggeszt, összezavar, vagy elbátortalanít. Szocialista társadalmi, vagy ha úgy tetszik, nemzeti becsvágyainkat — például magas produktivitású-szervezettségű, műszaki kultúrájú, íegyelmű társadalommá lenni, még jobban az eddiginél — csak a bizalom és az okos buzdítás szellemében tudjuk beteljesüléshez vezetni. Erre tanít bennünket egyebek között a harmincegy mögöttünk hagyott esztendő is, amelynek eredményei, az újból és újból való felsorolás nélkül is biztatnak, bátorítanak és erősítenek bennünket. ROZSA LÁSZLÓ