Délmagyarország, 1976. április (66. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-04 / 81. szám

10 Vasárnap, 1976. április 4. Szocializmus és közösségi művészet Kerekasztal-beszélgetés szegedi festőkkel Az elmúlt év novemberében kilenc szegedi képzőművész — Dér István, Fontos Sándor, Nóvák András, Cs. Pataj Mihály, Pataki Ferenc, Pintér József. Vinkler László. Zombori László és Zoltánfi István — kapott meghívót arra a pályázatra, melynek eredményeként pannó díszíti majd az MSZMP Szeged városi bizottsága tanácskozótermének falát. A kilenc alkotó közül nyolc készítette el terveit, melyekhez a kiíró szervek megfogalmazták tartalmi igényeiket. A feladat természetéből adódóan, olyan muralis alkotás terveit várják, mely tükrözi a párt politikáját, kifejezi jelenünk, szocialista épitőmunkánk eredményeit, épít a hagyományokra, a munkásmozgalmi örökségre, s utal Szeged városának fejlődésére. Lényegében tehát az elmúlt ötven—hatvan esztendő forradalmi folyamatára utal, a Szeged életében is érzékelhető világméretű szocialista forradalom győzelmét, igazságát hirdeti. Ügy éreztük a tervek elkészülte után, az alkotói műhelymunka első fázisának befejeztével érdemes és hasznos összefoglalni a kétháromhónapos alkotómunka során felgyűlt gondokat elkötelezettségről, pártosságról, szocialista realizmusról, a szocialista képzőművészet jelképeiről, a város újmódi mecénás! szerepének egyik jelentós, minden bizonnyal új távlatokat nyitó kezdeményezéséről. Lapunk szerkesztőség? a gondolatok, vélemények kicserélése érdekében kerekasztal-beszélgetést rendezett, melyre meghívta a pályáraton részt vevő nyolc alkotót. A meghívást heten — Dér István, Fontos Sándor, Nóvák András, Cs. Pataj Mihály, Pataki Ferenc, Zombori László és Zoltánfi István — elfogadták. A szerkesztőség képviseletében a beszélgetést Tandi Lajos vezette. — Az elmúlt években sokszor megfogalmazódott a képzőművészeknek az az igénye, hogy szeretnének minél több nagyméretű megbízást kapni. Ennek szellemében született jó néhány esztendővel ezelőtt a városi tanács dísztermében levő kettős falikép, ez hívta életre az oly hamar segítség és támogatás nélkül maradt. emiatt megszűnt városdekorációs bizottságot is. Néhány évi szünet után hogyan fogadták a pályázati felkérést a szegedi festőművészek? Nóvák András: Azt hiszem valamennyiünk véleményét mondom: jólesett, hogy ilyen fontos és jelentős megbízásnál ránk, szegedi festőkre gondoltak a megrendelők. Nem vagyunk ugyanis elkényeztetve ilyen és hasonló munkákkal. Természetes igényünk, hogy időről időre megméressünk önmagunk és a közönség előtt ilyen murális feladatokkal. Cs. Pataj Mihály: Nyolcunk számára ez a pannópályázat elsősorban megtiszteltetés, a lehetőségek kapuinak kitárása volt. Megmutathattuk, mire vagyunk képesek, mit tudunk megoldani ebben, a ritkán művelt műfajban. Versenyfutáshoz is hasonlíthatnám a pályázatot, ahol csak egy résztvevő érhet célba — a legfelkészültebb, akinek legoptimálisabbak voltak a lehetőségei, aki ki tudta használni a pályaelőnyöket. Ezen vázlatok, tervek elkészítése kéthárom hónapos töprengő-kísérletező munkát követelt tőlünk. Biztos vagyok benne, mindenki a lehető legjobban igyekezett produkálni, ám, mint mondtam, csak egy lehet a nyertes, örülnénk, ha az illetékesek módot találnának arra, hogy a többi terv, elképzelés se maradjon csíraállapotban, ne fusson zátonyra. Megvalósítható lenne valamennyi üzemekben, vállalatoknál, iskolákban. Dér István: Magunkra is rákényszerített kényelmességi állapotban élünk, festjük a magunk hol jó, hol gyengébb táblaképeit. A város mecénáló szerepének szép példája e mostani pályázat, de igazi szerepét, a művészekben rejlő, lehetőségeket kibontó, nevelő küldetését akkor töltené be igazán, ha — alkalmanként kevesebb művész bevonásával — többször biztositanának ilyen inspiráló, számvetésre is késztető pályázatot. Mivel nagyon ritka még az efféle munka, bár igényeljük a feladatot, megtorpanunk a lehetőség előtt, szorongásokkal, gátlásokkal fogunk munkához. Úgy érzem, a művészek többségében benne él a közösségi alkotások készítésének igénye, de néha megkérdezem magamtól, megvan-e a kollektív művészetre a társadalmi igény is? Mert kettőn áll a vásár! Kiváló példákat sorakoztathatunk fel a kollektív művészetek virágzására, társadalmi, politikai formáló erejére, ízlésnevelő küldetésére és agitatív funkciójára Mexikótól a Szovjetunióig, ám itthon mintha nem éreznék ennek fontosságát. Pedig világosan kell látnunk — s ennek éppen napjainkban értek meg a feltételei —, hogy a közösségi művészet és a szocializmus édestestvérek. — Ezzel a gondolattál a pályázat tartalmi részének legfontosabb kérdéséhez érkeztünk. Bár a kiírás tdrtalmi igényeket fogalmaz meg, elkerülhetetlenek bizonyos, a szocialista képzőművészet által már kikristályosított jelképek alkalmazása. Menynyire lehetett ezeket a jelképeket eredeti módon alkalmazni, újrafogalmazni, esetleg más viszonylatokba helyezve, új vonásokkal gazdagítani? Fontos Sándor: Nem tudtam megszabadulni a már meglevő jelképektől, s mivel ezeket hagyományos módon alkalmaztam, kompozíciómon sematikussá váltak. Nem izzítja át ezeket a szimbóliumokat hitem, nem hitelesíti az alkotó és a mű közötti bensősége* viszony. Minden motívum pusztán önmaga maradt, nem tudtak új összefüggésekbe kerülni egymással, ezáltal képtelenek voltak új tartalmak hordozói lenni. Energiám nagvrészét lekötötte a budapesti kiállításomra való készülődés. A probléma azonban ma is izgat, foglalkoztat. Izgalmas feladat lenne továbbgondolni, folytatni a kísérletezést, elemezni az egymásra hatásokat, új szintéziseket keresni. Mindenesetre örömökkel teli hasznos kényszerűség volt ezen kérdések tisztázása. Az utóbbi években a művészek idegenkedtek ilyen konkrét eszmeiségű, elkötelezett, pártos műveket alkotni. Az ötvenes évek száraz-rideg sematikus stílusa máig árnyékot vet az ilyenfajta próbálkozásokra. Hiszem viszont, hogy megfelelő művészi hévvel, töltéssel, korunk kérdéseire keresett válasszal, korszerű tartalommal újra lehet és újra kell éleszteni az elkötelezett, pártos ábrázolást, a kollektív művészeteket. Pataki Ferenc: A feladat jellege tág teret biztosított, hogy új módon, a konvekcióktól megszabadulva gondoljuk át elmúlt fél évszázadunk társadalmi, politikai és művészi fejlődését. Az ábrázolási kísérleteket természetesen nem formai jegyek határozzák meg, nem jelképek vagy szimbólumok kérdése. Magam részérői ennek az elmúlt ötven esztendőnek dinamikusan fejlődő mozgását, forradalmi lendületét törekedtem tetten érni. Tervem központi gondolata énnek a fél évszázadnak dinamizmusa, a szocialista eszmék diadala, robbanásszerű betörése és ellenállhatatlanul kiteljesedő győzelme, a harcok, ellentmondások sorozata, a permanens forradalom eszménye volt. Zombori László: Marxista ideológiánk művészi, képi jeleit keressük. Ez ma sokkalta nehezebb feladat, mint például a szocialista forradalom kezdeti szakaszában, ötven-hetven évvel ezelőtt, amikor gyökeresen új, forradalmi ideológia művészi jelképeit meg kellett teremteni. Gondoljunk csak a legkézenfekvőbb példákra: a Magyar Tanácsköztársaság plakátjaira. Szinte a semmiből, egyik napról a másikra születtek ezek az agitatív, forradalmasító, korszerű képi nyelven, máig érvényes jelképeket teremtve megalkotott alkotások. Ma az akkor igaz és hiteles szimbólumok önmagukban sokszor üresek, közhelyszerűek, sematikusak, élettelenek. A meglevők újrafogalmazásával, a bonyolult, differenciált viszonylatok átfogó ábrázolásával kereshetjük a mi lehetőségeinket. Ugyanakkor nem baj, ha egy-egy művön a vörös zászló vörös zászló marad. — A feladat tartalmi részének mindenképpen legfontosabb tisztázandó alkotói kérdése a művészi elkötelezettség, a szabadság és felelősség dialektikája volt. Hogyan tisztázódtak ezek a kérdések a műhelymunka folyamatában? Dér István: Az áttételes fogalmazás, a konkrétből általánossá emélés művészi folyamata hosszú időt igényel. Az érési idő rövidségéből adódtak, hogy hiába él, lüktet bennünk a kor, hiába tartjuk kezünket az élet ütőerén, hiába tisztázódik bennünk politikai hovatartozásunk, eszmei-ideológiai kiállásunk, még nem találjuk meg ennek művészi vetületeit, képi jeleit. Vagy ha körvonalazódnak is ezek, még nem tudjuk kompozíciós motívumként használni, a motívumok szintézisét megteremteni. Ezért is kerestem mostani pannótervemben újfajta megközelítési módot. Az egyén és társadalom, a család és közösség viszonyának képileg is sok szépséget feltáró megfogalmazásával «izt igyekeztem erősíteni, hogy a szocialista ember csak közösségben tud élni, kiteljesedni, csak kollektívában valósíthatja meg önmagát, s számára a köz ügye személyes üggyé nemesedik. Zoltánfi István: Nagyon nehéz szétválasztani egy ilyen feladat tartalmi, azaz politikai, társadalmi, művészetlélektani motívumait és a megvalósítás mozzanatait. Sót, amit képileg el szeretnénk mondani, azt verbálisan nagyon neit'z megfogalmazni. A munka folyamán a társadalmi szándék tisztázása és a megvalósulás segítik egymást, visszahatnak egymásra, az egyik továbblendftheti a másikat. Mintha az alkotófolyamat is azt igazolná, hogy az elmélet és a gyakorlat egymástól elválaszthatatlanok. Cs. Pataj Mihály: A szocialista realizmus igazi lényegét, a művészi szabadság és felelősség dilemmáját és egységét, társadalmi küldetését a ma képzőművészeinek kell kimunkálni. Üresen csengő jelszavak és jelképek nélkül is hűséggel, pontosan és elkötelezetten, a valóságból kiindulva, örömeinkre, gondjainkra választ keresve. Nóvák András: Ügy gondolom, a pályázat eddigi része is sokat segített annak az örökségnek tisztázásában, művészi megvalósításában, melyet József Attila úgy fogalmazott meg: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk; és nem is kevés". A pályázatra beérkezett nyolc résztvevő tizenegy pályamunkáját értékelte a zsűri. Véleménye értelmében négy festőművész részvételével újabb fordulót javasol. Így Dér István, Nóvák András. Pataki Ferenc és Zombori László a konzultációs megbeszélések után újabb terveket készít. Az MSZMP Szeged városi bizottsága tanácstermébe az elkészült pannót valószínűleg jövő év április 4-én adják át. Pataki Ferenc, Nóvák András (felül). Dér István, Zombori László (alul). Cs. Pataj Mihály, Zoltánfi István (11. oldalon, felül). Fontos Sándor és Pintér József (II. oldalon, alul) pannóterve.