Délmagyarország, 1976. április (66. évfolyam, 78-102. szám)

1976-04-11 / 87. szám

HOM 80 Vasárnap, 1976. április 11. O. n V m. w |B w MAG AZIN : ' fgv C Si X Április 11. József Attila születésnapja, a költészet napja VARGA IMRE SZOBORPORTRÉJA Illyés Gyula Téli hárs Vén hárs. lám, megérted: megint egy évgyűrű! Véd, forró gyökerű, a kérged. Van beléd írva mennyi vihar­ütötte jaj lebírva! Fagyodban daccal tűz mennyi dűl: a fény s Illat újra gyúl tavasszal. Benned betörve zúg hány harag: előre csak! Előre?! öreg hárs, vén társ, zord-kérgessé válsz s bozontod törik, de boldog vagyok, hogy még állsz, akármi tépáz!... Károlyi Amy Valami mást Szeretnék mást csinálni délelőttre lepkévé válni megölni egy virágos széket porszívózni belőle mézet Szeretnék mást csinálni hosszú szöcskelábakon állni átugrálni szilvafákat lennék helikopter-állat Szeretnék mást csinálni télire pajorrá válni embrióvá gömbörödve aludni anyámban örökre Szeretnek mást csinálni kerek, kemény dióvá válni át-telelnék a harasztba lenne belőlem dlóla Vas István Motorbicikli Kik fogják és fogják-e majd kinyitni A nyugtatások titkos ajtaját? Kék villanással egy motorbicikli Vibrál, robog fekete parkon át. Ne hagyj el azon a holdtalan estén, Te is surranj be. tolvaj értelem. A dombok közt kek lámpa. ideges fény. Honnan? hová? minek is kérdezem? Dér Endre: Napnyugta — Jaj nekem! Csak nem a gyerekeim kopognak az ajtó­mon?! Nem lehetetlen: írtam mind a négynek, hogy Itthon vet­tem magamnak egy házikót... Várom őket... Szabad! — Hiába várod a gyerekeid! Csak én vagyok... — Te volnál az, Veron? — Én vagyok, Ágnes. — Isten hozott, Veron. Lásd, én is magamra maradtam. Olyan vagyok, akár egy vén varjú, Aszott ég fekete. Magamra ma­radtam ... Te jól tudod, meny­nyit dolgoztam... — Tudom, Ágnes. Hajnalban ugrottál talpra, első voltáx a de­rengő határban, te tudtál a leg­gyorsabban kapálni, a te ró­zsáid voltak a legszebbek, keve­set ettél, azt is kötényzsebbőL — Ahogy mondod. Veron. Azért fáj most a hasam feszt. Ennem kéne, és nem- tudok. — Á! Olyan szíjas és kemény vagy te még ma is, akár a kötél, Ágnes. El se lehetne vágni té­ged! — Ügy, úgy... Lötyög rajtam a bőr, néhol a csontomra szá­radt; gondoltad volna ezt?! — Kötél vagy, ha mondom! Habár sötétes a szoba ... — Este lesz meggyújthatom a villanyt, ha úgy akarod, Veron. — Hagyd, Agnea, Jobb így. A félhomályban. — Horgolni szeretnék erre az ablakra, Veron. Vagy hímezzek inkább? Elgondoltam, hogyan le­hetne. Kétoldalt magyaros szárny, középen rátétes-mintás, félméteres függönyöcske. — Mondd csak, van-e rá pén­zed? — Van egy kis özvegyi nyug­díjam. — Az kell is, mert kicsi a ker­ted. De legalább meg tudod mű­velni magad is. Én a földemet, kétszer négyszáz négyszögölt oda­ajándékoztam az unokahúgom­nak. Háztáji föld, tudod, nem le­het eladni; hát azért. Tavaly még dolgoztam a rózsákkal, ötvenezer forintot hozott, de már nem bí­rom. sehogy se bírom. Már ta­valy mondtam minden kapavá­gásnál: „nem bírom, nem bírom!" Hitted volna ezt Ágnes?! — A hangod még a régi, Erős hangod van és szikár a tested. — A! Szikkadt a testem. Ha másé lenne, üldözném. Csak ron­gyok valók rám, ilyen pecsétes rongyok, mint amilyenbe va­gyok... Hitted volna? — A lányod? — Hadd el! ötvenegy éves és megbolondult! Hitted volna? És az az áldott ember, az ura! Bér most már az is ideges. Mind a ketten tisztára idegbetegek, mondhatom. — A lányod biztosan nem em­lékszik vissza a lánykorára. — Hadd el. dehogynem. Azt mondja, akkor volt neki Jó. — Akkor meg mért ment hoz­zá ahhoz a jó emberhez? — Én is azt mondom neki. Felneveltük volna mi a három gyerekét, ha zabigyerekek vol­tak, akkor is. Nem űztem el én a lányomat, pedig nem tudta, ki az apja a gyerekeinek... És nekem kell ezt a szégyent meg­élni: ott akarja hagyni a jó urát. — És az hagyja? — Szereti. A gyerekeket is jobban szereti, mint a lányom. Pedig nem is az övéi! Csak an­nak örülök, hogy az unokáim nagyon rendes emberek lettek. Hitted volna? Egy „falucsúfja" anyának — ennyire rendes gye­rekei ... > És nekem, aki annyira utáltam a férfiakat, nekem egy ilyen lány jutott, aki vénségére se tud meglenni nélkülük... — Hagyd rá. Egy-két év, aztán elmúlik nála is minden. — A. nem úgy néz az ki. Előbb bolondul az meg, mint leszokik róla. Majd elválik a férjétől, vagy el se válik, annak aztán mindegy. Jaj a gyomrom... en­nem kéne... — Egy kis lebbencslevest főz­tem meg kolbászom van lesütve. Kompóttal. Szereted-e, Veron? — Nekem mindent adhatsz, tudod, én mindent megeszek. De hát az volt a bajom mindig, hogy magamnak nem vesződtem holmi főzéssel. Ha eljönnél hozzám... Olyan hideg van nálam, akár egy sírveremben. Egész télen nem fűtöttem. Karácsonykor a lá­nyomnál voltam, de talán soha többé nem megyek hozzájuk. Ide­ges! Semmit nem lehet monda­ni neki. Pedig utdod én aztán mindent megértek, mindent! Hát így vagyunk ... — Te Veron! Megfőzök én ne­ked mindig, ha akarod. — A sose törődj velem. Nem való az hozzám. Nem tudom én, mikor érek haza. Ha egyszer föl­kelek reggel, akkor mér fölkel­tem, és utána már meg se tud­nék állni. Még van egy darabka földem, pár száz rózsatövem, gon­doltam, ha mér háztáji, hét te­remjen is. Majd jön az unokám, megkapáljuk, ő szemzi, én kötö­zöm, aztán csináljon vele, amit akar. Nagyon jó gyerek az uno­kám. És a te fiaid? Három van, ha jól tudom. — Négy. — Neked jő. mert egyedül 'ne­velted fel őket. De az én fiam úgy leszakadt rólam, ha nem egy utcában laknánk, talán nem is frna. A lányom pedig szegény... de kutya öregségé le6Z annak, hallod! Az enyém se rózsás, de annak aztán... pedig Inni csak időnként szokott. Hát az is ugye, hogy nem veti meg a szeszt. Az ura pedig még a szagát iS utál­ja. — Nem csodálom. — Fehér abrosz, porcelán tá­nyérok? Hát ilyenbe nekem sose volt részem. Fehér abrosz, tá­nyérok, kés, villa... — Csak lassan egyed. Veron. Ha kapkodunk, megért. — Ez aztán a jó! A lányom is tud főzni, de nagyon ideges ... — Gyorsan nyeled! Megárt! — De jót ettem, te Ágnes. Jó, hogy hazajöttél. — Nem haza, mert azt a régi házunkat eladtam, amikor férj­hez mentem ehhez az uramhoz — Aztán milyen volt? Megbe­csült legalább? — Hát,., hogy is mondjam? Szeretett volna kapni. Mindig csak kapni. Míg vele éltem, is­mertem meg, milyenek is az öre­gek. Mindig kapni akarnak. Gaz­dag ember volt, földje, háza, jó nyugdíja. — Szerencsés vagy te, Ágnes. De, úgy tudom, öreg volt már... — Hetvenöt, amikor hozzá mentem. De semmit nem íratott rém. Még azt a* házat is, ami­ben laktunk, a lényára hagyta. Perre vittem volna talán, de a lány hetvenezer forintot adott. Azon vettem ezt a kis há2at Egy szoba, előszoba, egy kis kert A nyári konyhám viszont egész ta­karos, télen idebent fő2ök, az olajkályhán. — Ugye megengeded, Ágnes, hogy levegyem a kötőmet? Na­gyon szorítja a hasamat. Látod, így vagyok. Eszek egy kicsit, és megfájdul a hasam. Akár eszek, akár nem, fáj a hasam.,. — Két szoknyát vettél fel? Tudod, fel szoktam jól öl­tözni, könnyen megfázok. Meg nálam, abban a jégveremben... Ebben az alsóban aludni is szok­tam. Szégyen, gyalázat, de azért ne félj tőlem, fürödni is szoktam. Tegnap voltam a fürdőben. Fáj­nak a csontjaim Is, és ott Jó me­leg viz van. Először féltem, hogy egyedül vagyok abban a nagy fürdőszobában, elcsúszok vagy szívgörcsöt kapok és meghalok. Még most is félek egy kicsit, de hát érzem, hogy jót tesz. Ha aka­rod, eljössz majd velem. — Hány éves vagy te, Veron? — Nyolcvan. Lányom lehetnél. — Majdnem. Hatvanhét va­gyok. — Mondom, a lányom lehet­nél... Ugy-e, levethetem még ezt a mellényt, a pulóvert, s még egy alsószoknyámat? Min­den csupa fekete, ládd, és pecsé­tes... De jó Itt nálad! És meny­nyi könyved van! A tiéd? — Nem. úgy kaptam Ez az öt meg a könyvtárból való. — Ahé, ezt ismerem; Móricz: „Boldog embér". — Ott van a szemüvegem, ha akarod. — Nem kell nekem! Látom! — Én csak szemüveggel látok olvasni, kézimunkázni. A tévét szemüveg nélkül nézem. — Most jövök rá, én ezt ol­vastam már, te Ágnes! Ez ugyan­olyan ember volt, mint mi, csak­hogy mi nem voltunk soha bol­dogok. Mikor az uram nagybeteg lett, as elBO három hónapban minden esetben, mikor enni ad-; tam neki, mindennek lehordtam, elátkoztam, a fejét, a tányérba vertem! Ki hitte volna, milyen boszorkány tudok lenni?! Min­den bűnét előhoztam. Ha hallot­tad volna! De akkor már késő volt. Nyöszörögni tudott, csak egyre azt kérdeztem tőle, meg­bánta-e, megbánta-e, amit tett, de nem szólt semmit. Amikor aztán a fejét megint a tányér­hoz vertem, s azt mondta: „ne bánts", többet nem bántottam, úgyis tudtam, nem sok van ne­ki hátra. — Jó neked, néném;,, — Adhatok még egy "is szalon­nát, kompótot, otthonra. — Nem kell. Adott a menyem a múltkoriban, de nem kell. Rág. ni se nagyon tudom. De ha, vol­na egy kis teád ... meg, ahogy létom, pogácsát sütöttél? — Tessék! Tegnap, boldogsá­gomban, hogy köszönt a legki­sebbik. Mindjárt azt hittem, el is jönnek. — A, nem megy az egyköny­nyen. Nagyon finom a pogácsád. Citromod nincs? — De van. Szoktam venni min­dig egy-egy darabot, kell a vita­min. — Csak egy kicsit nyomjál a teámba belőle. Ügy. Te is igyál. Nem is csomagolok semmit ösz­sze. Persze, még a házam nincs eladva. Nehéz határozni, de hát nem tudok magam élni. — A tanácselnök, amikor visz­szaköltöztem, azt kérdezte, mit szólnék, egy öregek napközi ott­hohához? — Ne mondd! És mi lenne az, na beszélj már! — Azt mondja az elnök, reg­gelit, ebédet, vacsorát kapnánk, s hazamermék lefeküdni. — Minden reggel átjönnék ér­ted, és együtt mennénk oda. — Vagy én mennék teérted. — Ha én nem megyek, akkor persze te Jössz értem, mert hi­szen akármikor meghalhatunk, nem Igaz? — A rendőrség épületét kap­nánk meg, a rendőrség a tanács megüresedett helyére menne. Me­seszép kert van ott, jó földje van. Trágyázott, príma föld! Aki akar, gazdálkodhat, aki akar, varr. Én legelsősorban függönyt csinálok az ablakomra. Nemsze­retem, ha benéznek rajta... — Még Ilyet! Napközi? És ne­künk?... • A kis, varjúszerű Veron néne úgy érezte, hogy egy hallgatag szigetre ér, ahol szeptemberi nap süt; olyan helyre, ahol csóna­kok Jönnek-mennek, a sziget ki­kötőjében nagy a forgalom, a messze, nagyon messze, a part­ról a lánya Integet, az unokái csókot dobnak felé, s egy tiszta fekete kötény van előtte, kezé­ben könyv, a kertben rózsa nyí­lik, s az istállóban kiscsikó bú­jik az anyjához... Boldog volt.' Tán először életében. Sorjában felvette szép takaro-j san az alsőszoknyáját. réklijét, kendőjét, nagykendőt terített a hátára, közben tört egy kis da­rabot a pogácsából, s kért még egy kis teát citrommal. • • — Vigyél magaddal többet iá a pogácsából, marad még nte­kem! — Nem, ne is kínálj, Ágnes, nem vagyok éhe6. Gyomoride­gem van. mondom, ha esznek, az a baj. ha nem eszek, az a baj... Válogatós pedig sohase" voltam, tudhatod. Kötényből ettem én is a kenyeret. Az uram meg nem szeretett dolgozni, tudod. Ha eszembe jut, még az emlékét is elátkozom... Elvitte magával az életemet, a két kezem munkáját. Mennyi pénzt összekapáltam, te jó Isten! Mennyi pénzt, és még a rózsát meg a tulipánt is én vittem utána Bajéra nagy bő­röndökben... Hajnalban árul­tam helyette a piacon, s mikor elmentem körülnézni, hol van, hat a presszóban volt! Kávébér­lete volt, meg babája... Kalap­ban járt, meg színházbérlete is volt! Mit mondjak még, hiszen úgyis tudsz mindent. De az el­nök, azt megcsinálja... úgy gondolom, megcsinálja! Ha csaic tíz évvel lennék fiatalabb, vagy ha előbb kezdődött volna ez a demokrácia ... Semmim sincs, de demokráciát akarok! Igaz, én már akarhatok akármit, azt hi­szem, na Isten áldjon, köszönöm a vendéglátást. Reggel majd jö­vök! Ha nem jönnék te azért gyere át hozzám, hiszen már nyolcvanéves vagyok... Isteni áldjon, kedvesen). . V

Next

/
Oldalképek
Tartalom