Délmagyarország, 1976. január (66. évfolyam, 1-26. szám)

1976-01-04 / 3. szám

\ Vasárnap, 1976. január 4. 11 Planetárís rendet! Félelmek befolyásoltók, alaki, tották az embert, amióta csak. emberiség létezik a Földön. Félelmek a vadállatoktól, a természet vak erőitől, s az éhségtől — ezért fegyverkezett fel, és tanult meg szervezetten küzdeni, vadászni. élelmet szerezni. Félelmek a sötétségtől — ezért tanult meg tüzet gerjeszteni és használni. Üjabb félelmek az éhségtől, a bizonytalanságtól — és megtanult földet művelni, gazdálkodni javaival Aztáq félelmek a világvégétől, a misztikus túlvilágtól hát az ember megismerni a világot, s létrehozta a tudományokat. Hatalmas lett az ember, s megtanult félni önmagától is, hát létrehozta a hadseregeket, amelyeket a tudomány és a technika óriási romboló és pusztító erővel ruházott fel. Sok mindentől megtanult félni az ember, csak félteni nem tanult tán soha. És talán éppen manapság megy át a földi népesség gyakorlatába egy merőben új tudás: a féltés tudománya. Az a tudat, hogy a Földtói is egymástól való félelem he. lyett immár féltenünk kell egymást, s bolygónkat. Féltenünk — önmagunktól. Magyarázat egy plágiumra Féltésünk egyik terméke a sok közül egy könyv: Barbara Ward és René Dubos könyve. A címe: Csak egyetlen Föld van. S egy alcím: Égy kicsiny bolygó karbantartási gpndjai. Két név szerepel a nemrégiben megjelent kötet címlapján, s az mégsem csupán egy szerzőpár müve. Érdeme* idézni a könyv címoldaláról: „E nem hivatalos beszámoló az Egyesült Nemzetek Szervezete környezetvédelmi konferenciája főtitkárának megbízó sából készült. A munkában egy tanácsadó testület működött'közre, amelynek 152 tagja 58 országból írásban nyújtott segítséget." Vagyis a két szerző az emberiség véleményének igyekezett hangot adni egy sorsdöntő kérdésben: bolygónk, közös hazánk, a Föld sorsának kérdésében. Aki olvasta e könyvet, az jól tudja, hogy ennek az írásnak a címe plágium. Plágium, mert a kötet utolsó fejezetével él, amelynek címe: A planetárís rend. Olyan fejezetnek a címe, amely azt fejtegeti, hogy maradhatna fenn az emberiség bolygónkon. Valóban plágium az írás címe, átvétel, s mégsem egészen az. Mert érdemes kimondani azt is, amit a szerzők vagy nem tudtak. vagy nem mondhattak el. A veszélyek Hosszú ideig nem sokat törődtünk körn> ezetünk szennyeződésével. Végtelennek tekintettük bolygónkat, s kimeríthetetlennek tartalékait, melyek az elet fenntartását szolgaijak. Kimeríthetetlennek tekintettük a légkör, az óceánok és vizek, a talaj öntisztító képességét. Hiszen a levegő évszázadokon át befogadta a kémények füstjét, a folyók és tengerek pedig szennyvizeinket, s a talaj is békésen szolgált bennünket, tsiemve, ahogyan tudott. Nem ls volt addig baj. amíg nem sok ezer kémény okádta a füstöt és a mérgező gázokat, amíg nem százezer tonna szám került olaj és elbonthatatlan, vagy mérgező vegyi anyag a tengerekbe., amíg a munkaigényes és kevés szerves trágya helyét nem vette át a földekre millió tonna s óm kiszórt műtrágya és rovarirtó, gyomirtó vegyszer. Tíz, húsz esztendeje garmadával kezdtek megjelenni az intő jelek. Városok fuldokoltak a szmogban, volt úgy, hogy ezrek haltak meg néhány nap alatt a mérgezett levegőtől, például Londonban. Folyók haltak meg. váltak bűzös csatornává a beléjük eresztett mérgező anyagoktól, szennytől, meg szerektT. És többek közt a beléjük mosott nitrogén tartalmú mütráR'-ától, am-dy olyan biológiai folyamatokat indított meg a vi'-ken. hogy kipusztult 4 normális élővilág az oxigénhiány miatt, s a vizek bűzös kénhidrogánt leheltek magukból. S Heyerdahl Ra-expedíclója a végtelennek hitt óceánokon olaj rögök millióira bukkant. Veszélyek fenyegetnek bennünket? Az emberiséget és bolygónkat, a Földet? Igen. félelmetes veszélyek amelyeket legföljebb, ha jelezni képes az előbbi fölsorolás. S az általános hittel szemben nem csak egy-egy országot fenyeget közvetlen veszély. Fenyeget az éghajlat megváltozásának veszélye, amely az egész emberiséget érinti. Vagy a tenger elhalása, amely nemcsak mai és főleg leendő élelmétől fosztja meg az emberiség nagy részét, hanem felbprftariá a légkör oxígénhóztartását ls. Nem is beszélve a sok között például arról, hogy a felső légrétegekben a szennyezés hatására lassanként csökken az ózon mennyisége, amely az egyik legfontosabb védőpajzsunk a világűr hatalmas sugárzásaival szemben. Ha pedig a bolygó felszínét érő természetes sugárzás intenzitása megnövekszik, azért genetikai károsodásokkal, torzszülöttek millióival kell fizetnie az emberiségnek. Fizetnie tehát az emberiségnek kell, nem egy-egy nemzetnek. Ez talán a környezetvédelem ügyének egyik legfontosabb felismerése. S az, hogy jobb előre fizetni, a veszélyek elhárításáért és csökkentéséért, semmint utólag fize ni, felelőtlenségünkért. Fizetni, de kinek? Bonyolult organizmus A kinek? kérdése az, amely talán a legtöbb vitát váltotta ki az utóbbi időkben a nemzetközi fórumokon. A szegénv, vagyis a fejlődő országok véleménye egyidőben teljesen egyértelmű volt: fizessenek a gazdagok! Azok a fejlett országok, amelyek évszázadokon át kizsákmányolták a gyarmatokat, s akik évszázadokon át egyre fokozottabb mértékben szennyezték bolygónk felszínét, egy szovjet tudós szavával élve: bioszféráját. Ám ez a vélemény hamarosan tarthatat, lannak bizonyult. Mert a „gazdagok" mór fizetnek, s egyre inkább fizetnek salát védelmükben. A fejlett tőkés országokban szervezetten milliárdokat fordítanak környezetvédelmi célokra, s lassanként kezdik helyreállítani az élet természetes közegét: visszatér az élet régóta halott folyókba, a „ködös Albionban" lassanként ismeretlen fogalom lesz az ..igazi" köd, s az igazán modern ipar kezdi visszaadni á századokon át egvre csúfabbá tett környékét a természetnek. És a szintén a fejlett országok közé tartozó szocialista államok egyre többet tesznek azért, hogy területükön létre sa jöjjenek a fejlett tőkés országokban tanasztalható volt birzalmas állapotok. Egyre többet tesznek azért, hogy megőrizzék természetes környezetüket. A „gazdagok" tehát már fizetnek, s nem is keveset. Csakhogy ez önmagóban nem old meg semmit. Mert a fejlődő országokban lassanként inkább szennyeződnek a vizek és a talaj, mint a „gazdag" államokban. Ennek a veszélynek az elhárításáért vajon ki fizessen? S ki fizessen a fejlődő országok óriási néoszaporulatánák veszélyeiért, illetve e veszély megszüntetéséért, vagv ki fizessen túlzsúfolt, sok milliós városaik embertelen nyomornegyedeinek *n~gszüntetéséért? A kérdés mindenképpen bonyolult, de annyi egyszerű és bizonyos: a világ, a bioszféra egységes, s ma már kicsiny az emberiség létszámához és hatalmas technológiai, ipari, mezőgazdasági beavatkozásához képest. S ez a bizonyosság éDDÚgv sejtet valamit, mint a kérdés: ki fizessen? Elsődleges: a társadalom Ha a világ és a bioszféra kicsiny és egységes, világos, hogy jővője, és egyúttal az ember jövője az egész emberiségen múlik. S már sincs értelme a „ki fizessen" kérdesnek. mert fizetni az egész emberiségnek kell, a legfejlettebb országoknak éppúgy, mint a fejlődőknek. A legfejlettebbeknek ugyan jóval többet, mint a fejlődőknek de az utóbblaknak ez a kevesebb is többet, visz el nemzeti jövedelmükből, mint a több a „gazdagoknak". De talán éppen a kérdéssel van baj, s azzal, hogy a fejlődők sokszor éppen a „gazdagokról" vesznek példát, az ő útjukat kívánják megismételni. Pedig az veszélyes, bizonytalan és ismétlésre semmiképpen sem erdemzs, s foként nem célravezető út. Hiszen a tőkés fejlődés számtalan bizonytalansági tényezőt tartalmaz, s ámtalan kegyetlen és véres vargabetűn át jutott el a fejlett tőkés társadalmakig. Nem véletlen hogy a fejlett tőkés országokban is egyre íontosabb szerep jut az állam szervező erejének, s ma már a tőke és a monopóliumok igazán szabad és kedvük szerint való terepre — ahol olcsó a munkaerő, nincsenek szociális kiadásaik, s ahol szabadon szennyezhető a táj, nem kell költséges berendezésekről gondoskodniuk, tehát ahol a legmagasabb profitot érhetik el —, Ilyen terepre már csak néhány fejlődő országban falólnak. S lassanként már ott sem. Csak az a veszélyes, ha a fejlődő országok tőkései akarnak a monopóliumok helyére lépni, s nemzeti érdekeiket, fejlődésüket úgy vélik biztosítani, hogy követik a monopoltőkés fejlődés példáit. Veszélyes út ez. Bizonyítékul álljon itt egy idézet az említett könyvből! „A kevesek számára biztosi'ott nagy fogyasztás, a kirekesztettek növekvő nyomorúsága, a rossz mezőgazdasági viszonyok, és az olyan nagyvárosok, ahol a lakosságnak legalább 25— 30 százaléka nem remélhet állandó és tisztességes megélhetést, felvetik a kérdést: élhet-e így egy becsületes társadalom?" Az idézett mondat a társadalmi szempontok fontosságára hívja fel a figyelmet. S ha jobban belegondolunk, nyilvánvalóvá válik, hogy a környezetvédelem sem elsősorban ipari, mezőgazdasági, nem elsősorban gazdasági kérdés, hanem társadalmi ügy. Üvegházban nevelkedünk ? A megoldás övatos kiadói előszót csatoltak a könyvhöz, mondván: szerzői nem marxistók. Valóban nem azok, nem a mi terminológiánkat és szempontjainkat használják. De gondolkodó emberek, akiket munkájukban segített a világ 58 országának 152 tudósa,s erre az esetre úgy is mondhatnánk: az emberiség lelkiismerete. Bár a szerzők nem marxisták, de következtetésükben — ha kimondatlanul ls — egy fontos igazságot képviselnek. Vilógunk jelenleg egyik legnagyobb problémájára csak a céltudatos és magasfokúan szervezett, átgondoltan irányított nemzeti tár. sadalmak összessége képes megoldást adni. Átgondolt planetárís rendre van szükség Földünkön, amelybe képesek beilleszkedni' a nemzeti államok is. Minden egyes országnak eszerint kell megszerveznie gazdasági életét. S a könyv szerzőinek mondataiban talán akaratlanul, de mindenképpen kimondatlanul ott található a lényeg: erre csakis szocialista társadalmak képesek. Hiszen a gazdasági, társadalmi fejlődés olyan, nem tőkés modelljára van szükség a fejlődő ors-ágokban bolygónk, életünk fennmaradásóhoz, amely modellt eddig csak a szocialista társadalmakban sikerült megközelítően megteremteni. Nem, e könyv elsősorban nem környezetvédelemmel, hanem társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Mint ahogyan a nálunk születőben levő környezetvédelmi törvény sem elsősorban szakmai, gazdasági, hanem társadalmi ügy. Egy átgondoltan szervezett és céltudatos szocialista társadalom közügye. S az emberiség eme gondjaira megoldást csak a hasonló, össztársadalmi gondolkodás világméretű elterledése adhat. S2AVAY ISTVÁN Ha a ml nemzedékünket valahonnan a távolból figyelné egy hajdan volt ősünk, fejcsóválva állapítaná meg, mennyire elkényelmesedtek nagyreményű leszármazottal. Ulőkorszaknak is bátran nevezhetné a miénket, noha mi magunk úgy érezzük, csupa rohanás az életünk. Csakhogy tévedés áldozatai vagyunk: nem mi rohanunk, hanem az idő, amelybe egyre több élményt, tevékenységet igyekszünk belepréselni úgy, hogy közben robogó járműveken igyekszünk kényelembe helyezni magunkat. Mert mit tesz az átlagember? Ül nyolc órát a hivatalban, néhány percet valamilyen járművön, odahaza — történetesen, ha férfi az illető — a karosszékben elolvassa a napi sajtót, aztán asztalhoz ül, elkölti bőséges vacsoráját, és \íégül ismét a karosszék vagy egyenesen az ágy: onnan nézi, hogy a tévében miként futballoznak, úsznak, kosaraznak, balettoznak, futnak — mások. A magunk teremtette civilizáció rabszolgái vagyunk egyre inkább, s a város nyújtotta összkomfortot készséggel elfogadjuk, s már-már zokon vesszük, ha a kisujj unkát meg kell mozdítanunk valamiért. Eközben persze idegességről, fáradtságról panaszkodunk, és azon siránkozunk, hogv fiaink hosszú, izom nílküli, gyönge nádszálakká nyúlnak. A mozgás az ember veleszületett Igénye. A sport — azaz. bármilyen rendszeres testedzés —> és az egészség kapcsolatát már az ókori civilizáció bölcsei is felismerték. Napjainkban azonban sajátosan kétarcúvá lett ez a civilizáció: egyik terméke az urbanizáció. összes ártalmaival, a másik pedig ennek a méhében kifejlődött XIX., XX. századi sport, amely éppen hivatott arra is. hogy enyhítsen ezeken a gondokon. Az ember egészségét nem úgy tudja megvédeni a fejlődés szülte ellenségektől, ha „visszamegy a természetbe". A maga teremtette környezethez kell alkalmazkodnia úgy. hogy közben maximálisan megadja szervezetének azt, ami jár neki. Értelmes életmóddal, tudatosan kell ellensúlyozni a káros hatásokat. Ennek egyik eszköze a sport. Érről beszélt előadásában dr. Frenkl Róbert, a Testenevelési Főiskola orvostudományi tanszékének professzora a SZAB urbanizációs munkabizottságának ankétján. Téves az a nézet: minek sportoljak, mozgok én eleget az üzemben, a téeszben, vagy a háztartásban. Igaz, a sportnak jellemzője a mozgás, az ideg-, izomtevékenység. A fizikai munka azonban nem sport! Hogy az ember egészséges életében mekkora szerepé van a rendszeres testedzésnek, arra a tudományos, technikai, és társadalmi fejlődés vívmányai vezettek rá bennünket. Amíg ugyanis magas a csecsemőhalandóság, gyenge a táplálkozás, alapvető szociális problémákkal küszködik a társadalom, s alacsony az átlagéletkor, addig ki figyel arra, hogy a mozgáshiány is lehet kórokozó. Amint azonban az említett gondokat kiküszöböli a társadalom, szembetűnővé válik a sport fontossága a népegészségügyben. Ki ne hallott volna például az akcelerációról, a mai gyerekek gyorsabb fejlődéséről. Az ifjúság megfelelő fizikai terhelése, sportolása nélkül azonban eltorzul az eredmény: a hosszirányú növekedést nem követi a körfogat gyarapodása. S ez nemcsak szépséghiba: a tartáshibák az egészséget is károsítják. A nem sportoló embernek kisebb az ellenálló-képessége, és kevésbé tud alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. A másik jelenség amelyre fel kell figyelnünk: a szív-vérkeringési rendszer gyakori megbetegedése. Míg korábban a járványok, s. fertőző betegségek* manapság a keringési rendszer betegségei viszik el a legtöbb embert a feilett országokban. S a sok ok közül az egyik: a mozgáshiány. Ezért nem fektetik manaoság az infarktuson átesett beteget az orvosok, épp ellenkezőleg: mozgással is igyekeznek gyógyítani őket.1 A májbetegek kezelesében is kísérleteznek már ezzel. Az ágynyugalommal is együtt járó mozgáshiány elodázza a felépülést. Ez a szemlélet egyébként a sebészetben már korábban elterjedt. De maradjunk az egészséges embereknél, és vegyünk egy hétköznapi példát: egyre több különböző felkészültségű, adottságú gépkocsivezető ül volánhoz. Megfigyelték, hogy akik fiatal korukban versenyszerűen sportoltak, azokból általában hamarabb válik megbízható, jó vezető. Ez fejlett ideg- és izomrendszerüknek is köszönhető, de annak is, hogy szokásukká vált a szabályok és a partnerek tisztelete, a habozás nélküli döntés, és az egyéni felelősségvállalás. Általában azonban — sajnos — nem ez jellemző a ma emberére. Amikor a széltől is óvott, „üvegházban" nevelkedett, fizikailag sem eléggé felkészült ifjú csak kisebb konfliktusba kerül, vagy csekély, de egyéni felelősséget kellene vállalnia, a legkisebb teher alatt öszszeroppan. ők szaporítják a ke- -i ringési betegségben szenvedők, a fekélybetegek számát, s ők építik igen szomorúan alakuló öngyilkossági statisztikánkat is. Lám, megint vészharangot kongatnak a tudósok, mondhatná az, akit az- általános tévhit behálózott: ez az élet rendje, ez ellen nincs mit tenni. Évezredekig nem változott annyit az életmód, mint az elmúlt 150 évben. Tudomány, művészet, rádió, tévé, hírlapok, időt és távolságot legyőző közlekedési eszközök — csoda-e hát, ha ezt a tempót, információözönt megfűszerezve a mindennapos stresszekkel, nem bírja elviselni az idegrendszer. Csakhogy nem a túlterhelés a kóros az ember számára, hanem az egyoldalú terhelés. Emiatt, illetve ez ellen emel szót a tudomány: nem szabadna megfosztani a fiatalokat azoktól a pszichofizikai terhelésektől, amelyek egészséges, optimális testi-lelki fejlődésükhöz: alkalmazkodóképességük kibontakozásához szükséges. Ha ezt a viszonylagos védettséget nem egyenlíti ki tudatosan tervezeti életmód, az ideg-, izomrendszet elsatnyulhat, a keringés és a légzés nem fejlődik megfelelően, mindez pedig felnőtt korban már szerény terhelésnél is betegséghez vezethet, őseink számára az alkalmazkodás lét vagy nemlét kérdése volt, amely mozgósította a vitális tartalékokat. Nagyon sokan fiatalon kihullottak ugyan a sorból, de az életben maradottak edzettek voltak. Ma egyre többen fordulnak olyan betegséggel orvoshoz, amelyet a civilizáció varrt a nyakunkba. Csakhogy ezért nem a stresszek ismétőlődő hatása, hanem a szervezet elégtelen alkalmazkodása tehető felelőssé. Felvetődhet a kérdés, vajon a rendszeres testedzés általában egészségesebbé, edzettebbé tesz, vagy sajátosan véd bizonyos betegségek ellen. A vizsgálatok megadják a feletetet: azonos korosztályon belül ritkább a sportolók között a fekélybetegség, mint a nem sportolók csoportjában. De a sportnak általános egészségíejlesztő hatása is van: a serdülő, növekedésben levő Szer- , vezetet segíti az optimális fejlődésben. Aki erőit kibontakoztatja, edzettebb és egészségesebb. A rendszeres edzés meghatározott változásokhoz vezet, amelyek sajátosan megóvnak több betegségtől, így a fekélyektől is. A fokozott izommunkát követő anyagcsere-változások pedig az alkalmazkodás fontos láncszemei. Nemcsak a keringési, légzési teljesítményt lehet fokozni rendszere^ edzéssel harminc éven alul, hanem az anyagcsere-tevékenységet is, s az elért szintet a későbbi évtizedekben is meg lehet őrizni. A sport nem a fiatalok kiváltsága. „idősebbek is elkezdhetik". Csakhogy az ifjúsági, iskolai testnevelés mulasztásai, követ- • kezményei enyhíthetők ugyan, de megszüntetni bármily nagy igyekezettel sem lehet. Az időben végzett, rendszeres testedzés megteremti a szervezet egyensúlyát. amely önmagában alapja aa értelmes emberi éM"ek. OHLKÁV ÁGNES