Délmagyarország, 1975. november (65. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-16 / 269. szám

@ Vasárnap, 1975. november 23." Fehér sziklák r V Feladatol súlya alatt Az életlen csákány tüzes szikrákat ve'.ett a fehér bazaltsziklákon. Széthr.s.'tani, kiemelni a f-'Id alól, kézi erővel: lehetetlen. Ped g parancsba adták, hogy itt a hegy oldalában, közel két ezer méter magasan, 80 centiméter széles, egy méter mély és fejenkánt öt méter hosszú fut árkot kell ásni a véde'nii vonalhoz. Az augusztusi nap forrón tűzött mezitelen testünkre, dél felé már az erősen barna bőrt is égette. A veríték ömlött egész testünkről, nadrágunk koncában te Ivek mozgolód'ak. csíptek, s le-rvengült ál'apo'npkat a gyötrő erzések is fokozták: mi lesz. amikor kiderül, ho.gv a pa-an^ot nem hajtottuk végre? Ha'álra verhetnek, esetlen agyonlőnek ... A de'előn már túl vagyunk, ám van olyan rész, ahol a felszín alá csak egv ásónvomnyira i"tottam. Rettenetesen köves a ta'^l. ebekkel az ó-ska rrá'-ányokka'. lapá'okkal kéo'elensén belevájnia sríklába. Ezt az utászok is — akik felügyelnek reánk — tudják. de mégis erőszakolják, hogy itt Tisztuljunk. Már jött is az egyik, hosszú vessző a kezében: — Nem haladunk!? KényeL meskedünk?! Tán kemény a kő? Csak puhítsák szépen, vagy beledög'enek! Senki nem megy el innen, amíg az egy méter mély árok készen n'ncsen. Ezt kívánja a magyar haza! Nyomás! Ne lazsálj! Ha kell, egész éjjel itt lesztek! És a pőrére vetkőzött, a sziklák 'fölé görnyedő emberek barna hátát vág'gverte mogyorófa vesszejével úgy, hogy nyomában kiserkent a piros vár... Késő délután feltámadt a közeli front. Aknák süvítettek a fejünk felett. A szovjet csaoatok támadásba lendültek. A menekülő áradat, a vontatott ágyúk, teherkocsik, gőzölgő-guruló konyhák, málhás, gya^gos katonák bennünket is sodortak le "elé a hegyoldalba vájt keskeny úton: megkezdődött a vis-zavonulás. A sziklába vájt védöárok soha nem készült el, de a háború em_ bertelensége, a fehér sziklák kese-ű em'éke kit'órölhe'etlen-... Szerencsével és egyéni avarattal megmenekültem a háború poklából, t hazaértem Szegedre. A fogadalmi temolom magas tornyai tűntek fel először a dezembe-_hainali szürkeségben, amint a füstös mozdony — amelyre román masin'szták Temesvá-on felengedtek — Irssan porozzkált át a Tisza felett, s csodálkoztam, hogy pen maradt a régi vasúti híd. Aztán a Rendezőn — oda futottunk be — megtudtam, hogy sajnos a bombák elpusztították a vashidat is és a szovjet utász, katonák fából építettek egy másikat. Ez az első felvilágosítás elgyötörtségemben me'engető érzést váltott ki. Elindultam, hogy megkeresnem szerelte'met: élnek-e? A hazaérkezés mámora erőt adott a sietésre. Már kivilágosodott, s a Nagykörút sarkán két géppisztolyos szovjet katona állított meg. Egyiküknek szép magyaros bajusza volt — de oroszul beszélt. Nem értettem, csak azt a szót: „robot", s majd azt is, hogy „davaj"... Kényszeredetten mentem velük, s mire a Tisza-partra értünk, voltunk vagy húszan: hasonló módon „gyűjtötték" össze az embereket, s a vasúti híd lábánál már jócskán feketéllettek a civilek. Ide kellett jönni, erősiteni a íapilláreket. A katonák kiadták a feladatot egy-egy csoportunk — tolmácsok segítségével: a parton nagy kupacokba ömlesztett fehér szikladarabokat hordjuk a pilléroszlopok tövéhez és ott dobjuk a vízbe. Csak vigyázzunk, a vastag hajópallőkon egyesével haladjunk; kis távolságra egymástól, különösen óvatosak legyünk a pillér körüli, keskeny pallókon, amikor a víz fölött vagyunk, s egy másik de-z'-a-oron jöüünk vis«za a partra ú'abb kövekért. Nagyon fontos, amit csinálunk. így erősítjük meg a fahíd faoszlopait, hogy el ne vigye a víz sodrása. A harcok folytatásához, a nácik kiűzéséhez az országból ezen a hídon biztosítják az utánpótlás jelentős részét: mi, magyarok így is járuljunk hozzá a teljes felszabaduláshoz. És hordtuk egyes sorban a fehér sziklákat a keskeny pallókon a Tisza medre fö'é, s a víz nyelte a nehéz köveket. Éreztem, hogy nem bírom tovább. A kezdeti seg'teni akarás nem pótolta gyengeségemet-Gyötört az egyébként hetek óta tartó hasmenés is. Amikor egyik menet után visszaértem a partra, kiléptem a sorból és a védtöltés másik oldalára igyekeztem. Valaki utánam káltott, de nem álltam meg. Hallottam a mögöttem felgyorsuló lépteket, de én a töltés túlsó oldalán lecsúsztam és semmivel nem törődve leguggoltam... A bajuszos állt előttem, keze a kerek dobtáras gép'egyveren nyugodott. Megvárta, míg felállók. összeszedem magam. Egymás szemébe néztünk, ő szigorúan tekintett reám, én pedig kissé remegve a rosszulléttől, kérőn: haza szeretnék menni... Nem szólt semmit, megfogta a karomat, vehetett néhány métert az út felé és ekkor csendesen mondta: pasli... A fehér szikiák csobbantak a Tisza medrébe és én felszabadultan elindultam a Hétvezér utcába... A'ó^a már harm'ncegv esztendő telt el. Gyermeke'nk, unokáink vannak. A fehér szikláról s'áger is született, s nemrég'ben immár pocakos hasamhoz szorítva ismét cipeltem idomtalan fe. hér köveket: hétvégi víkendházunk elé sziklakertet készítettünk. Nem hajtott senki mogvorófa vesszővel, nem kellett legyengüren, keskeny pal'ókon egyensúlyozni a Tisza medre fölött — a csa'ádom a gyermekeim, az unokáim, a magunk örömére fáradoztunk. A fehér sziklák körül zöld növények díszlenek. MARKOVITS TIBOR emlékére Határozott vonásokkal rajzolja meg Kuncz Aladár a sorstársai közt egy fiatal Eötvös-kollégista alakját: a franciaországi internáló táborban, a Fekete Kolostorban raboskodva is állandóan olvasott, jegyzetelt, írogatott, és annyira vágyott a kiszabadulásra, hogy éhségsztrájkba kezdett. Fogyott, sorvadt, egyre áttetszőbb lett. Barátai rettegve féltették, hogy belehal ebbe a szabadulási kisérletbe. Bárczi Géza volt ez a fiatalember. Nem halhatott meg akkor, hisz még hatvan esztendőnyi olyan munka állt előtte, amelyet csakis az ő tudásával és tehetségével lehetett elvégezni. Már hosszú francia rabsága előtt is jól tudott franciául, de ott tovább mélyítette ismereteit. Itthon aztán kitűnő francia tankönyvet írt, mintegy előkészülve rá, hogy a szakembereknél mindig szélesebb közönségnek szóljon tudományos eredményeível. Kuncz Aladár művészetté nemesítette a Fekete Kolostor emlékét, Bárczi Géza szép kis tudományos monográfiává, amelyben rendszerezi a magyar nyelv francia jövevényszavait. Ebben a munkájában már megnyilvánul etimológiai érdeklődése. S hogy át tudta fogni érdeklődésével szókészletünk teljességét, fényesen bizonyítja a máig egyetlen te1 jes-kerek szófejtő szótárunk, és bizonyítja kiváló kézikönyve, A magyar szókincs eredete (több kiadásban). összefoglaló, szintetizáló elme! Ezt csodálhatjuk a Bevezetés a nyelvtudományba, a Magyar hangtörténet és A magyarnyelv életrajza olvastakor egyaránt. De úgy volt összegező, hogy mások nézeteinek rendszerbe szedésekor mindig újat is alkotott: a rendszerben való látásmód mindig új összefüggések föltárásához is vezette. Remekelt, példamutatót adott A

KSZV újszegedi gyárának négy munkásnőjével beszélgettem. A gyár dolgozóinak többsége nő, érthető tehát, hogy amikor sokat dolgozó társadalmi munkásokat kerestem, kiderült, hogy a feladatok is a nőkre maradnak. Mondják meg nekem, van azon derülnivaló — vagy csak igazán derülni lehet rajta — hogy M. Józsefné cérnázónö egyszemélyben szocialista brigádvezető, harmadik cikluson át népi ülnök, a Kossuth könyvkiadó könyvterjesztője, na, és az idei választásokig pártvezetőségi tag is volt, és most csak azért választottak helyette mást, mert köze'esen nyugdíjba megy? Vagy B. Miklósné vetülékcsévélőnő, a szocialista brigád alapító vezetője, párt-végrehajtóbizottsági tag a vállalatnál, a városi 46-os lakókörzet tanácstagja, a Csongrád megyei tanács közművelődési bizottságának tagja, dolgozik a Radnóti gimpázium szülői munkaközösségében és a marxizmus—leninizmus esti egyetem első éves hallgatója — mindezt kétgyermekes anya létére? N. Józsefné nyersáruátvevö munkaköre mellett hat — most már nem is részletezem! — társadalmi megbízatással birkózik, mindenki azt mondja, eredményesen. K. Ernőné cérnázó, miután öt feladatát felsorolta, sietve hozzáteszi a hatodikat, majd kisvártatva kiegészíti: ja, és iskolába is járok. Mit je'ent számukra a sok társadalmi munka? Ha megfogalmazzák, ha nem, hallatlan erőfeszítést, őrlődést és idegeskedést. Ma már az olimpiára se nagyon mondjuk, hogy a részvétel a szép és a lényeg, nem a győze'em, mert nem igaz az, hogy oda azzal a szándékkal készül és utazik valaki: majdcsak legyőznek. Az ember nem született vereségre, egy embert se ítélhetünk arra, hogy ereje megfeszítésének ára, kudarc legyen. Kudarc, persze, csak ekkor van, ha azt mindenki látja, ha a mikroelem zésben! „A tihanyi apátság a'apító levele mint nyelvi em'ék" című művéért méltán tüntették ki Kossuth-díjjal. Bemutatta itt, hogy a sokszempentú, rendszerszemléletű vizsgálat mekkora zsákmányt talál aránylag kis terjedelmű nyelvi anyagban is. Nyelvészeti műfajt teremtett, példáját mások is követték. Ügy tudott akadémikus nagy tudós lenni, hogy mindig kris-: tálytisztán világos maradt. Néni nyelvész olvasói aligha sejtik, hogy „A magyar nyelv életrajza" mennyivel több ismeretterjesztő munkánál, mennyi új fölfedezést, új tudományos eredményt ajándékoz az érdeklődő nagyközönségnek. Hatása alól egyetlen magyar nyelvész sem vonhatta ki magát. Nyelvtudományunk egyik legmodernebb ágának, a magyar nyelvjárástörténetnek minden művelője tőle tanult, az ő tevékenységét folytatja. A közeljövőben kiteljesedő nagy közösségi alkotás, „A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára" az ő Magyar Szófejtő Szótárának a nyomán halad. A Magyar Nyelvatlasz, nyelvjárástanunknak ez a gyökeres megújítója nemcsak indíttatásában, hanem kidolgozásában is rengeteget kapott tőle. Tanárnak, embernek is rendkívüli személyiség volt. Szeretetre méttó és meg nem alkuvó, jóságos és szigorú. Fölösleges volna fogadkoznunk, hogy emlékét megőrizzük. Természetesen él tovább minden közvet1 en és közvetett tanítványban; de még szilárdabban őrzik őt saját művei, sme'yeket a nye'vtudományt továbbfolytatók és fellesrtők semmiképp sem tudnak megkerü'ni, és emlékművekként él tudása azokban a nagy közösségi vállalkozásokban is, o melyeket utódai most és s jövőben tető alá hoznak, megalkotnak, teljesen nyilvánvaló. Ha még csak magunk tudjuk, hogy a legerélyesebb evezőcsapások ellenére is a hullámvölgy szippantja maga felé az embert — még nincs kudarc. Nézzék el nekem ezt a moralizálást — nem öncélú, esküszöm, nem az! Közöttünk járnak azok az emberek. akik évek óta többet dolgoznak. mint ami elviselhető. S ha erről szólok, keserűségemet nem titkolhatom, nem Is akarom. mert féltem őket, hiszen a legjobbjaink vannak közöttük. Azok, akik nem azért hajszolják magukat, hogy több nénzük, kocsijuk, vagy nyaralójuk legyen, hanem az értünk végzeit, a közösségért várait sok-sok feladat terhét hordják. Leginkább azokat féltem, akik nem is panaszkodnak. Ezért csak hallgatom, ahogy a kendergyári asszonyok egymás szavait-gondo'atait továbbfűzve beszélnek. mik4pp látják el egyegy munkakörüket. Hiszem, hogy B. Miklósné jó tanácstag, és még sokkal jobb lenne, hacsak ez az egy megbízatása volna. Elhiszem azt is, hogy K. Ernőné más ember lett, mióta a közfigyelem kiséri társadalmi feladatai miatt. Róla azt tartotta a fáma, mindenbe beleszól, mindént megkritizál, mígnem „csináld te is, ha olyan jól tudod mondogatni!" felkiáltással ráosztották az első feladatot. Azt mondja és szavain átsüt az őszinteség: „Ha nem bíztak volna rám különmunkát, nem Ismertem volna meg én sem ezt a mai önmagamat. Csak halkan merem kimondani, milyen voltam én régen: nagyon magamnak való. Most meg minden érdekel, amivel jobban tudom megoldani feladataimat. Ezért is tanulok." Igen, becsülettel igyekeznek felnőni a feladathoz. Ezt mindenképpen tudni kell, amikor arról beszélünk, hogy fontos, sőt: politikánk szerves része és éppen ezért a párt káderpolitikájának hangsúlyozott célja, hogy a munkás tisztségviselők képviseljék, tolmácsolják a kétkezi munkások gondolatalt, véleményét a testületekben, a politikai és szakmai döntésekben a munkásság tapasztalata is érvényesüljön. Az volna a cél, hogy a közéleti tevékenység váljék olyan előkészítő iskolává, amely tapasztalatokkal vértezi fel az embereket és teszi alkalmassá jelentősebb vezetői feladatok ellátására is. A megyei pártbizottság egyik félmérése szerint a párt, a tanács és a tömegszervezetek, az utóbbi választásoktól eltelt időben minden korábbinál többet tettek a munkás tisztségviselők munkájának segítésére. mégpedig politikai képzéssel, alapos tájékoztatással és azzal is, hogy a testületi döntések előkészítésébe bevonják őket, munkamódszereket ismertetnek — de amíg nem valósul meg a munka egyenletesebb elosztása, az az elv, hogy a testületekben dolgozó fizikai munkásoknak lehetőleg csak egy megbízatása legyen, addig nem tettünk meg mindent. Sőt: gátoljuk jó közéleti szereplésüket a feladatok halmozásával! Érdekes vita kerekedett erről, amikor kendergyári beszélgető partnereimnek felvetettem: hogyan lehetne megosztani a munkát, melyik feladatukat kellene vagy lehetne más vállára rakni. Eddig a kérdésig nem értettem, miért nem panaszkodik például bz az asszony, aki tanácstagként a bolt nyitvatartásinak megváltoztatásáért és a Szőregi úti járdaépítésért harcol aztán rohan az SZM-értekezletre és mellesleg rajta a szocialista brigád gondja. Mindent igyekszik munkaidőn túl végezni, nemcsak azért, mert ez a társadalmi munka lényege, hanem mert neki, a brigádvezetőnek kell élenjárnia a napi termelőmunkában is. Igaz, azt is mondtak, hogy nehéz kiválasztani, ki az az alkalmas ember, aki helyettük vigye tovább a dolgokat — mert most nagy nemzedékváltás várható a gyárban: sokan nyugdíjba mennek hamarosan, a fiatalok jelentós része meg gyermekgondozási segélyre — de ezt csak mellesleg említették. Azt vallották: győzik ők. Nem azért ültek le beszélgetni, hogy sajnáltassák magukat. Higgyem el? El kell hinnem, mert mondták? Most hadd fedjem fel lapjaimat: azért nem Írom ki teljes nevüket, mert becsületes, egyenes embereknek Ismertem meg őket, de ezt az egyet — hogy nem fáradtak, nem agyonhajszoltak — nem hiszem al nekik. Keresem a választ, miért akarják velem elhitetni. Sokáig forgattam szavaikat rögzítő jegyzetfüzetem lapjait és nehéz döntés volt, de leírom, amit gondolok: egy rosszul értelmezett presztizsféltésről van szó. Azt kellett leszűrnöm — gondolják utánam! —, úgy vélekednek ezek a nagyon sokat dolgozó asszonyok, hogy kevesebbek lennének mások szemében, ha bevallják: ennyit nem győznek. Én nem tudok mások fejével gondolkozni, de azt hiszem, azt a világon mindenkinek meg kell értenie: ennyi munkát nem lehet végeztetni senkivel, mert ennyi munkát jól megoldani nem is lehet! Amikor ezt leírom, vállalom, hogy megharagszanak rám ezek az asszonyok, akik barátságukba fogadtak, mert ezt olvasván azt hihetik, belemagyaráztam szavaikba, ők nem így mondták. Nem állíthatom, hogy esetleg titokban mégis ezt gondolják-e. Vállalom neheztelésüket, de arra kérem őket, higgyék el, jót akarok, amikor érettük beszélek. Elnézem, mikor egy-egy ünnepségen a közéleti emberek, társadalmi munkások kitüntetéseiket viselik. Tisztelet és becsület övezze őket, mert nem akármiért kapták. De gyomorfekélyüket, a szívbántalmak jelző üzenetét nem viselik nyilvánosan, pedig legtöbben, sajnos, azt is megszerezték. C

sak feltételezem-e, hogy emberek tántorognak közöttünk, feladatokról túlterheltem hajszoltan és klalvatlanul? Én is, te is és mindenki látja. S ha nem is panaszkodnak, kötelességünk velük megosztani a munkát. Miattuk, éret tük. Mert a feladat sok, de aki sokat vállal, sem felkészülni, feltöltődni, sem elmélyülni a kérdések lényegében nem tud, saz önemésztés kelepcéjében nyugtot nem talál, pihenni, felfrissülni, megújulni nem képes, s ez oda vezet, hogy idő nap előtt tönkremegy. Társadalmunknak Jókedvűen, frissen alkotó, lelkesedésben, lendületben megújulni tudó emberekre van szüksége. Mindenkire annyit bízzunk hát és mindenki annyit vállaljon, hogy elbírja a teendők szorítását! SZŐKE MÁRIA Egy nyelvtudós