Délmagyarország, 1975. október (65. évfolyam, 230-256. szám)

1975-10-05 / 234. szám

% 12 Vasárnap, 1975. október 5. KZDM BITEF (avagy hogyan faggassunk klasszikusokat) Utóbbi évekre a jelentékeny színházi világ'esztiválok közé küzdötte ki helyét Belgrád. A jugoszláviai fővárosban szeptember Sítől jó három hétig seregeltek helyszínről helyszínre a nézők, hogy tizenegy nemzet együtteseinek előadásaiból levegőt szippantsanak (miként a fesztivál konokul hirdeti programján) a modern, kísérletező színházból. Nem mintha a modern és a kísérletező feltétlenül azonosat jelentene, mindenesetre a Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztivál (BITEF) kilencesztendős múltjával így vonult be a világfesztiválok eseménynaptárába. Annak ellenére, hogy ragaszkodása a hagyományoktól eltérő — gyakorta a szélsőséges, a nézők idegein zongorázó, megbotránkoztatóan vad attrakciókig elrugaszkodó — vállalkozásokhoz bő ötletforrást kínált az újságok viccrovatainak, s annak ellenére, hogy az idei szezonra mintha kifáradt volna, s „engedett" az avantgarde-bóL Mítosz és valóság. Röviden így hangzik az idei mottó, ámbár elég futólag átlapozni a kínálatot, sokat mondó ez a cégér, meg semmitmondó is. Maradjunk anynyiban, a belgrádi találkozó hasonlíthatatlan szerepe, haszna pontosan ugyanaz, mint a fesztiváloké általában: karnyújtásnyira hozza egymáshoz a világ sarkait, a néző látómezejében estéről estére olyan különlegességek tárulkoznak föl, mint a japán noszínház, a francia Roger Planehon villeurbanne-i példázata Moliere változatlan frisseségéről és időszerűségéről, vagy a New York-i La Mama Repertory Company, az idei színházi világnapra üzenő Ellen Steward társulata, mely klasszikus görög drámák adaptálásával tesz hitet (éppen Planchon fejtegette korábban) a „közvetlen fizikai kapcsolatokra szűkített színházról", a szavak és értelmi dialógusok mankóját elhajító zenei és artikulációs kísérletek hatásosságáról. A La Mama tényleg igazodik a néhai BITEF-fazonhoz, mely kissé megkopott már, s valószínűleg új táblát kell fösteni rá. Jövőre ugyanis, jubilál, elismeréseképpen, tisztelete jeléül ide szólítják majd a Nemzetek Színházának harsonái azt a világfesztivált, melynek rendezésével idén Lengyelországot tüntették ki. (Ezen képviselte hazánkat a kaposvári Csiky Gergely Színház.) Annyit még ehhez, hogy a varsói Nemzetek Színháza eseményeit elemző Ernst Schumacher már június végén megpedzette a Berliner Zeitung hasábjain: ,A mai társadalmat reális módon ábrázoló darabok hiányában a fesztivál egyik alaovető gyengesége nyilvánult meg. Csak remélni és kívánni lehet, hogy az 1976-ban Belgrádban sorra kerülő Nemzetek Színháza Fesztivál ebből a szempontból realisztikusabb lesz." (Az igény tanulságos számunkra is, amikor a magyar színházi élet esszenciáját az esetleges belgrádi meghívásra kiválasztjuk.) 2. Érdemes fölvázolni, mit láthatott a népes közönség. A fentieken túl Shakespeare III. Richárdját nyitóelőadáson vitte színre, a Brecht-tanítvány Manfréd Wekwerth rendezésében, az NDKbeli Deutsches Theater. A varsói Testr Maly Turgenyewel érkezett, a lengyel színházi élet izgalmas egyénisége, Adam Hanuszkiewicz rendezte az Egy hónap falunt; a belga Theatre Laboratorie Vicinal Frederic Baal: Én című darabjával tért vissza hosszabb idő után. A tunéziai Theatre oernament Samir Ayadi: Szomjúságát hozta, a Moszszovjet Színház Dosztojevszkij: Bún és búnhődését Jurij Zavadszkij — és egy Tvardovszklj-poémát Scsedrin rendezésében. A görögök klasszikus komédiaszerzőjüket, Arisztophanészi idézték meg (a Madarak rendezője Karokosz Kőim), a nyugatnémetek Gorkijt; a Nyaralókat Peter Steín rendezésében mutatta be a Schaubühne am Halleschen Uffer. Végül a hazaiak népi fantáziával je'entkeztek (Jane Zadrogaz), a szkopjei Drámai Színház ugyanezzel szerepelt a Sterija Játékokon is. 3. Hogy Planchon jelentősebb rendező, mint színész, tulajdonképpen félrevezető és lényegtelen mozzanata az élménynek, mellyel a Theatre National Populaire felvillanyozta a belgrádi Narodno Pozoristét megtöltő közönségét; Mert századunk eme nevezetes színházi emberét már Bert Brecht nagyra értékelte, s ha drámái, rendezései természetszerűleg kevesebbekhez is juthattak el, annyit általában tudnak róla, hogy Jean Vilar népszínházi törekvéseinek lelkes nyomkövetőjeként Lyon ipari peremvárosában játszott' munkásoknak. Itt frissítette föl egyebek között a Moliere-kultusz akadémikus hangvételét, nem utolsósorban éppen a Tartuffe-fel. Belgrádi előadásán címszereplő önmaga némileg plasztikázott színészarcával fordult felénk, a rendező-Planchon vallomása azonban iskola lehet: így kell időkön átőrizni a klasszikusok üde valóságszemléletét, hitelessé tenni, szúróssá hegyezni a komédia fullánkjait. Pedig mindössze újraolvasta Moliere-t. Semmit sem tett a szöveghez, semmit sem húzott belőle, két részre osztotta, még a .Jelvonástechnikát" is benne hagyta: a hátsó díszletfalak fölvontatásával jelezve, amit a színháztörténet mezsgyehatárán kitaláltak a franciák, az ötrészes dráma tagolásának függönymozgását. így mind mélyebbre tárul a színpad, de fényés hanghatásokkal széltében is terjeszkedik. Mielőtt bejön valaki, halljuk lépteinek visszhangos kopogását a gangon, a huzatos lépcsőházban, a színpadnak csak szemmel érzékelhetőek a határai, a fantázia messzire kiröpít a szobatárgyakíól. A polgári szobától, ahol a berendezések, díszletek használati funkcióban és hangulatébresztő megfoghatatlanságukban, mint jelzések, egyszerre vannak jelen, olykor dekoratív foltoktól harsányan, máskor penészillatot árasztva, s ahol Orgonék házanépe úgy közlekedik alsószoknyában, pizsamában, miként odahaza elengedi magát az ember, ha nem bámulják, ha nincs mondjuk társaságban. (Tartuffe bejáratos, családtag, tehát nem társaság.) Ez sem újdonság persze, realizmus. Az a bizonyos kukucskáló színház, amely époen a teljes hitelesség és életszerűség igyekezetében fittyet hány arra, hogy közönség is van a világon, kiiktatja a nézői jelenlét,befolyásoló szerepét. Planchonék Tartuffe-je ízig-vérig mai, realista színház, részleteiben precízen kidolgozott, szöveghű. Alkalmas rá, hogv elhiggyúk Moliere-nek: kitűnően ismerte az emberi természet anatómiáját. 4. Türelmetlenül toporogtunk az Avala tetején, a kosutnjaki filmváros egyik parkjának holdsütötte sétányán. Itt kezdődik a La Mama előadása, A trójai nők Eurioidász és az Elektra Szophoklész nyomán, s a bennfentesek, a korábbi évek néhány inzultussal fűszerezett produkcióit túlélt fesztiváiismerők botrányt szimatoltak. Szerencsére alaptalanul, mert Ellen Steward egészen különleges képességű együttese, ha nem is fukarkodott a szokatlan megoldásokkal, ha meg !s gyötörte a közönséget, azért érzékenyen ügyelt rá, az extremitások ne csapjanak át a meghökkentés öncélú mutatványaiba. Nekünk, nézőknek szánták a hajdani görögök szerepét, a Tróját fölégetőkét, akik bekísértük a hatalmas stúdió vaksötét poklába toloncolt rabnőket, asszonyokat, gyerekeket. Elemi erővel elkiáltott tiltakozás az előadás mindenfajta esztelen öldöklés ellen, a háború tömény extázisa, a fájdalom színeivel, az erőszak és kiszolgáltatottság árnyékában. Színészi és rendezői eszközei ennek a felfokozott idegállapotnak megfele'ően hitelesnek hatottak — pedig "nem kevesebbett, mint a drámai dialógusokat nélkülözték. Pontosabban helyettesítették azok hagyományos értelmi szerepét zenei effektusokkal, énekkel és az alig utánozható technikával kipréselt, hátborsóztató torokhangok (görög, sumér és a közönségnek általában érthetetlen szövegek) érzelmi tortúrájával. Elektrájuk már szolidabb, amolyan némajátékszerű cselekményszinopszist adott, sok-sok finom megoldással. A lélek rezzenéstelen csendjét apró csengettyűhangokkal fölbolygatva a gyilkosság és a bosszú képeihez távoli temetők lélekharangjait hallucinálta a képzelet. Agamemnon lemészárlása után is játszik, fekete lepellel, s a bosszú áramkörét, ahol a gyilkot egy valóságos és sziszegő vipera „személyesíti meg", időnként meg-megszakítja a békehírnök, galambbal a kezében. A két darab együtt, feketénfehéren mutatta föl a vérontás, a háború irtózatát és a békességóhajtást. Tanulságul ma sem hiábavaló az emberiségnek... MKOLÉNYI ISTVÁN A sziget Kitelepedett a teraszra, a nyugágyat laposra eresztette, s végigheveredett rajta. Átlapozta az újságokat, aztán sorra ledobta mindet a mozaikkövezetre. A napsugarak forrósodó simogatása verejtékcsöppeket gyöngyöztetett ki bőrén. Felbontott egy üveg sört; a hűtőszekrényből kivett barna üvegen még pára dermedezett. Fagyos kortyok bizsergették végig nyelőcsövét, fantasztikusan jólesett, állapította meg. Bekapcsolta a zsebrádiót, tánczenét keresett rajta, aztán lehunyt szemmel, a forróságnak tárt, csupasz testtel tűrte, hogy barnuljon, s arra gondolt, így kellene mindig, mindennap. Ez az igazi kikapcsolódás! Hunyt szemmel, elhatározott szándékkal élvezni a percek tétova múlását, tisztára mosni, kifacsarni és száradni tenni az agyat, míg fehérre nem izzik a forró napsütésben ... „semmittenni ..., tenni a semmit... — forgatta — hülyeség. Végül is a semmittevés legalább olyan fárasztó, mintha valaki elhatározza, hogy most mozdulatlanul hever. Meddig lehet ezt bírni? Egy fél óra múlva már viszketne az ember, feje búbjától a talpáig..." Felbontotta a második üveg sört. Felesége a fürdőszobából jött, rövid frottirköntöst fogott össze magán, haja csapzottan, ősi rendetlenséggel zuhogott le a vállára. Alig ismert rá. A frizuraköltemény, amit a hét elején csináltatott, most vizes, alaktalan sörénnyé bomlott. A fiatalasszony a terasz ajtófélfájának támaszkodott, paradicsomot majszolt. A jövedelmek fedezete A szokvány kérdést, melyet oly* szívesen feltesznek egymásnak az ismerősök — „mennyit keresel?" — mielőbb ki kellene bővítenünk. Azzal, hogy mit s mennyit dolgozol? Mert, sajnos, a kettő, munka és jövedelem nincs mindig arányban egymással, márpedig megbomló összhangjukat, eltorzult viszonyukat az egész társadalom kényszerűen nyögi. A tényleges munkával meg nem szolgált pénzek valahol, valakik zsebéből hiányoznak. Vagy úgy, hogy társadalmilag hasznos tevékenységükért pem kapták kézhez a kellő javadalmazást, vagy úgy, hogy jövedelmük értékét mérsékli a mások besöpörte forint. Tíz év alatt havi kilencszáz forinttal nőtt a lakosság egy főre számított névleges jövedelme, s ezen belül például a társadalmi juttatások megkétszereződtek. Semmi gond, ha a gyarapodás tervszerűen megy végbe. Ebben az esetben a megteremtett fedezet — áruban vagy szolgáltatásokban — biztosítja a forint vásárlóerejének megőrzését. Az azonban nem iárható út, hogy gyorsan emelkednek a jövedelmek, de a kivitelben visszaesés tapasztalható, a vállalatok fenntartják a gazdaságtalan termelést, a beruházások elhúzódása szinte természetesnek számít. S persze, nemcsak a közvetlen termelök lazaságai, fegyelemsértései értendők ide. öt esztendeje, 1970-ben a munkások havi átlagbére a szocialista iparban 2015, 1974-ben 2572 forintot tett ki. Idén júliusban 2738 forint volt. Nincs bajunk az átlaggal. Azzal annál inkább, hogy a vállalatok — tisztelet .a kivételnek — lezserül eltekintenek a bérek és teljesítmények szoros összekötésétől. Növelik a jövedelmeket akkor is, amikor pusztán arról van szó, hogy megtartsák a munkaerőt — bár hatékonyan foglalkoztatni nem tudják! —, amikor a szervezetlenség szül- • te állásidőket mérhetetlen túlóráztatással „egyenlítik ki", s így tovább. Al'gha állíthatja bárki, hogy mindez csak a fizikai dolgozók esetében érvényes. idén január és július között — a tavalyi hasonló időszakhoz mérten — a lakosság pénzbevételei 11,3 százalékkal, a tervezettnél — 8,5 százalék — jóval gyorsabban növekedtek. Különösen szembetűnően bővültek — 19,2 százalékkal — a pénzbeni társadalmi juttatások. Az említett hét hónapban 140,6 milliárd forint került kifizetésre a lakosság kezéhez, s ez az összeg akkora, mint 1969-ben az egész évi pénzbevétel. Azt vallja a hétköznapi bölcsesség, hogy senkitől nem szabad sajnálni a pénzt, ha megdolgozott érte. Ám azon nagyon is lehet és kell töprengeni, hogy a jövedelmek ilyen gyors iramú gyarapodása közepette miért nem hasonló léptékű a hatékonyság javulása, az árukibocsátás és a szükségletek jobb összhangjának megteremtése? Hosszú távra érvényes útmutatásként állapította meg a párt XI. kongresszusának határozata: „A jövőben az életszínvonal emelésének azon tényezőit kell előtérbe helyezni, amelyek egyidejűleg szolgálják az' anyagi jólétet és a gazdasági hatékonyságot." Azaz mindenütt és mindenkinek, ha bérről, jövedelemnövekedésről dönt, azt kell alapul vennie, hogy a munka társadalmi hasznossága arányban álljon a jövedelemmel. A névleges bér növelése — ha nincs megfelelő árufedezete, ide értve a megvásárolható szolgáltatásokat is — nem jár tényleges életSzínvonal-emelkedésseL Á több pénzért ilyen esetben ugyanannyi árut, árujellegű szolgáltatást vásárolhatunk meg, mint korábban. Tehát „többet" kerestünk, de változatlan értéket képvisel a „több" pénzünk. Ez nyilvánvalóan értelmetlen, önámitás. Szerény, de minden' oldalról megalapozott — munkával és áruval egyaránt fedezett — jövede'.emés életszínvonal-emelkedésre sokkal inkább igent mondhatunk, mint a névleges bérek egyéni és vállalati teljesítménytől független növelésére. MÉSZÁROS OTTÓ — Nincs kedvem — rándított vállán férje kérdésére —, utálok víz nélkül napozni. A strandon? — biggyesztette ajkát. — Tudod mikor. Mondd, belegebednénk, ha egyszer a Balcsira szánnánk egy hetet? — És ha a Tiszára mennénk? — hunyorgott a férfi fölfelé, tenyerével beárnyékolta szemét. — Vannak ott is jó helyek... Emlékszel? A szigetre? A sziget! Ennek a szónak, a mögüle derengő emléksoroknak még mindig volt valami varázsa. Messzibe mosódott, múltbéli világot idézett, elkallódott szavak és suttogások vízpartját, alkonyati csendet, kétszemélyes magányuk rejtekét. Valamikori kezdetüket, amikor még vadul és szenvedélyesen idegenek voltak, és a szigeten, a keresett, lakatlan, ősvadon tájban szelídültek egymáshoz. Diákként, naivan, bátran és boldogan. Aztán évek teltek el, s a sziget eltűnt, mintha elsüllyedt volna. — Tényleg, a sziget! — A fiatalasszony arcán az emlékező mosoly kislányosan szép volt. Mintha évek simultak volna el vonásairól. Szeme most úgy csillant, mint akkor, egykoron, a folyóparti füzesek tövében, visszaverve az alkonyi nap sötétlő tüzét. — Emlékszel? Ugye, emlékszel? Másnap, vasárnap hajnalán, a Tisza partján imbolygott autójuk. Egy bokor tövében parkoltak le. Kiszedték a gumimatracokat, a nylonzacskókat, a sörösüvegeket Aztán fürdőruhára vetkőztek, és idéző, emlékező tekintetükkel a szürkés folyamtestbe ékelődött zöld szigetet bámulták. — Messziről szebbnek tűnik — mondta a férfi, amikor a gumimatracokon áteveztek a szigetre. — Hogy eliszaposodott! Az ember nem bír tiszta lábbal kikászálódni. — Ott hagytad a gyújtódat az autóban! — kotorászott felesége az egyik nylonszatyorban. — Ott hát. A cigi itt van, na, fújd fel! Vagy visszaúszol, vagy... Visszaúszott. A gyújtó azonban nem volt az autóban. Biztos otthon hagyták. Hosszas keresgélés után talált egy dobozt, néhány szál gyufával. „Valameddig elég lesz" — vont vállat, mikor beleereszkedett ismét a vize. Az egyik gumimatrac szelelt. Minden félórában pumpálni kellett. A magukkal hozott sonka, felvágott és sajt megolvadt délre. Ehetetlenül meleg volt, a fiatalasszony fintorgott, szagolgatta, nem evett belőle. A sör ugyancsak megmelegedett. „Elvégre a hűtőt csak nem cipelhetjük magunkkal!" A néhány gyufaszál és a sör kora délutánra elfogyott. „Legalább hoztunk volna vizet is... Francba, el ne dobd a csikket, miről gyújtasz rá azután ...? A fene ezt a sok szúnyogot! A spré? Persze, neked is csak ilyenkor jut az eszedbe. Otthon van, de úgy látszik, csak dísznek. Most befúhatnánk magunkat, s nem csípne ez a sok. átkozott dög!" A forróság elől előbb az aszszony, aztán a férfi is árnyékba húzódott. Egyikőjüknél mindig égő cigaretta füstölt. Kedvetlenül bámulták a vizet, és csapkodták a szúnyogokat, viszkettek és vakaróztak. Szomjukat élesre kaparta a nikotin. — Nem lehet még fürödni sem — dünnyögte a fiatalasszony — piszkos a víz is. — Nem volt itt ennyi szúnyog, én legalábbis nem emlékszem. — Kimart az izzadtság, ráadásul csupa koszos is vagyok. Csutakolhatom magamat estére! — Biztos az áradások miatt gazos, pocsolyás a part mindenütt .... Mind a ketten a nyugágyas, félárnyékos teraszra gondoltak, a jégszekrényből kivett sörre, a hűtött narancslére, a mélyhűtő • ben dermedő fagylaltkrémre, őszibarackra, paradicsomra. A legyektől, szúnyogoktól sterilizált, hús, illatos szobákra. És arra. mekkora marhaság volt ide jönni. De melyikőjük találta ki ezt a hülye kirándulást? És melyikőjük mondja ki végre, hogy gyerünk, elég volt, vár otthon bennünket a kényelem, az összkomfort. És vajon melyikőjük ismeri be: ez nem az a sziget, vagy ez nem az a régi. Az talán már nincs is. Lehet, hogy elsüllyedt. TAMÁSI ISTVÁN Jl'