Délmagyarország, 1975. augusztus (65. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-31 / 204. szám

10 Vasárnap, 1975. augusztus 31. MAGAZIN Középkor PLASZTIKAI MŰTÉT A,' JL Ih'ébcc I8iws P&Jzsi BIZALMATLANSÁG Helyzetkép 1932—1936-ból A történettudomány már sok4 oldalúan feltárta Gömbös hatalomra kerülésének feltételeit és kormányzása „eredményeit". Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a történészeknek ne maradna felfedeznivalójuk ebből a korból. Mint ahogy dr. Hegyi András, a szegedi JATE bölcsészkarának tanársegédje is talált érdekes, izgalmas dokumentumokat, hogy a fasizmus elmélyülésének folyamatát Szeged életében bemutassa. Az egyetem gondozásában megjelenő Acta Historica legújabb kötetében a fiatal történész esősorban arra keresett választ, a fasizmus milyen formában hatott 1932—36. között Szeged társadalmára. Lépésről lépésre a különböző rétegek bonyolult érdekviszonyainak fátyofán keresztül hámozza ki, a történelem szekerét milyen erők merrefelé húzzák. A különböző események megidézésénél a tömegmozgalmak pontos helyrajsaq tavö a jEgpartikutórreabb csoportok, egyletek, Hubok törekvései is helyt kapnak. A nagy összefüggések meghatározása mellett a legapróbb mozzanatok, jelzések megtalálhatók a tanulmányban, és tulajdonképpen ez avatja az írást érdekes, színes olvasmánnyá, igényes helytörténeti híradóvá. Dr. Hegyi András megállapításai mindenekelőtt azt tisztázzák, hogy a totális fasizmus bevezetésének hívei milyen támogatásra leltek a városban. Szeged akkori politikai életének hivatalos vezető ereje a kormánypárt — mely akkor a Nemzeti Egység Pártja nevet viselte —, döntő befolyással volt a helyi politikára. Ugyanis a NEP mint a várospolitika meghatározója, túlnyomó többséget képviselt a törvényhatósági bizottságokban és a kisgy ülésben. (Mindkettő Szeged közéletének legfontosabb fóruma, itt döntöttek a város ügyeiben, itt határozták meg a várospolitika fő irányait.) Ezeken a fórumokon mindössze az lehetett kétséges, hogy a NEP melyik frakciójának álláspontja győzedelmeskedik. Mivel a kormánypárt teljes mértékben beépült az államapparátusba, így nemcsak közvetett, hanem direkt hatalmi tényező volt — természetesen a jobboldali politika fő vonalán haladva. A szegedi vezetés azonban nem egyértelműen üdvözölte Gömbös miniszterelnökségét, vegyes érzelmekkel fogadták intézkedéseit. A város érdekeivel egyező programot — mint például a közigazgatási reformot — azért támogatták, mert azt várták a terv megvalósulásától, hogy kedvezően érinti Szegedet, növeli a város jelentőségét, politikai súlyát. (A terv alapján Csongrád megyét egyesíteni kívánták Csanád megyével, az egyesített megyéhez csatolták volna Pest megye délkeleti részét Kiskunfélegyházával, valamint Békés megyének Csanád és Csongrád közé eső részét.) Négy polgári párt együtt tiltakozott azzal az intézkedéssel szemben, amikor a helyi önkormányzatok ellen támadást indított a kormány. Az általános korképhez tartozik, hogy Gömbös uralomra kerülése felerősítette a revíziós propagandát, amely alól az SZDP sem vonta Fekete Gyufa Biztató Fontos kérdésnek szeretnék a Végére járni. Jók az emberek — vagy rosz'szak inkább? Bízhatunk — úgy általában — embertársainkban, vagy okosabban tesszük, ha igen takarékosai) osztogatjuk bizalmunkat? Rögtön az elején megegyezhetünk valamiben: e kérdés vizsgálatából ki kell zárnunk a végleteket. Nyilván nem igaz, hogy mindenki rosszindulatú, kártékony, tisztességtelen, a mások rovására akar élni, hiszen, aki netán így vélekednék, az is tesz legalább egy kivételt: magamagát nem számítja bele a romlott emberiségbe. Másrészt az sem igaz, hogy mindenki becsületes, derék, jóakaratú, igyekvő — fölösleges volna bizonygatnom, hogy ez sem igaz. E két végletes megítélés közt azonban igen sok fajta szemléletnek, magatartásnak, „attitűdnek" jut hely; az optimisták sok színű táborának is, azoknak, akik általában bíznak az emberekben, meg a pesszimisták sok árnyalatú táborának, azoknak, akik — általában — bizalmatlanok. Az olvasó, természetesen, most arra gondol, hogy némi célszerű köntörfalazás után majd kardot rántok a bizakodók mellett. Hiszen a nyilvánosság előtt minálunk az optimizmus a „vonalas", a haladónak minősülő — mondhatnám: a kötelező. A pesszimizmus legfeljebb is némely szűkebb körökben számít sikknek, modernnek — mondhatnám: kötelezőnek. Alig valószínű, ugye, hogy mellőzve az illendőt, a nyilvánosságnak előrecsomagolt optimizmus helyett holmi illetlen és csomagolatlan pesszimizmust fogok feltálalni. Márpedig az olyan retorikus kérdést, amelybe jóelőre s körültekintően be van építve az egyetlen lehetséges válasz is, magam sem szeretem — tehát mivégre szaporítanám? Legtisztább, ha én nem foglalok állást ez ügyben. Ráhagyom az ítéletet az olvasóra. (Tehát az ítéletet arról: bizhatunk-e jó lelkiismerettel az emberi tisztességben, becsületben, jóakaratban, vagy szapora rossz tapasztalatainkra hallgassunk inkább, mondván: az emberek nagy többsége végképp nem szolgál rá a bizalomra.) Induljunk ki talán a garázdaság egyik igazán hétköznapi, meglehetősen gyakori fajtájából. Régebbi újságcikkből idézi az ki magát. Egyedül az illegalitásban tevékenykedő kommunisták mertek szembeszállni a revíziós, soviniszta irredenta hullámmal. A szélsőjobb javára a harc azonban még 1934-ben sem dőlt el. Sőt a polgármesteri székért folytatott! küzdelem azt érzékeltette: az egyébként engedelmes szegedi parlament szembefordul a teljes fasiszta diktatúra kiépítésének tervével. Az új vezetők megválasztása azt jelentette, a kormányzati rendszer megszilárdulása nem járt együtt Gömbös szélsőséges terveinek egyértelmű elfogadásával, még az uralkodó csoportoknál sem. Egy évvel később az országgyűlési választások már a jobboldal előretörését és átmeneti győzelmét hozták. Ennek ellenére, mindenekelőtt a munkásság szívós és áldozatos osztályharca miatt a totális fasiszta diktatúra hívei akkor nem ludták eredeti célkitűzésüket a korlátlan parancsuralmi rendszer bevezetését megvalósítani. A kor politikai küzdelmei egyúttal tükörképét adják Szeged társadalmának. A tanulmány külön erénye, hogy szerzője ezt a társadalmat differenciáltan rajzolja meg. H. M. adatokat egy friss üjságtevél: „...a Tokaj expressz első osztályú kocsijainak a bőrüléseit csontig lenyúzták, az elektromos fűtő- és világítóberendezéseket felaprították, az olvasólámpákat és a tükröket porrá őrölték, a W. C.-kagylót pedig nem kis technikai bravúr árán fejjel lefelé fordították a munka utáni pihenésüket élvező, hazautazó ifjoncok.— Kétszáztíz darab izzót ütöttek szét " A Nyugati pályaudvar egyévi, műszaki veszteséglistája: „...361 darab ablaküveg, 113 W. C.-kagyló, 170 tükör, 27 576 izzólámpa—^ stb.". Mondom, nem a legfrísseb adatok; lehet, javult a helyzet, lehet, rosszabbodott azóta, de vizsgálódásunk szempontjából ennek nincs jelentősége. A rontás, a rombolás, a kártevés tízéves, százéves, vagy akár ezeréves esetei is tanulságosak lehetnek számunkra abból a szempontból, hogy olyan következtetésekhez, olyan jellemzőkhöz jussunk el, amelyek minden korban érvényesek voltak idáig. Olyanokhoz, amelyek holnapra is érvényesek maradnak. Vegyük példának az említett tükröket. Anélkül, hogy részletezném, hogyan készül a tükör, az üveghu- ' tától a táblaüveg csiszolásáig — leszabás méretre, újabb csiszolás, foncsorozás, felszerelés a vagonokban —, azonnal belátható, hogy a készítése, a felszerelés munkálatainak eme sorozatához képest a szóban levő tükröt sokkal-sokkal gyorsabban, eredményesebben, hatékonyabban lehet összetörni. Hasonló következtetésre jutnánk, ha egy villanykörte gyártási folyamatait kísérnénk nyomon, egy villanykörtéért, amely egyetlen mozdulattal szétverhető. Ami az első osztályú kocsik bőrüléseinek a lenyúzását, elektromos fűtő- és világítóberendezéseinek a felaprítását illeti, esek a műveletek ugyancsak nem igényeltek túl sok ráfordítást, sem időben, sem fáradtságban, sem szorgalomban. Egyáltalán: bármely történelmi korban vizsgálnánk meg a pusztítás, a rombolás, a kártevés, a gyilkolás műveleteit, a megszólalásig hasonló lenne az eredmény. A bőrüléseknél, a tükröknél, a villanykörtéknél, az utcai telefonfülkéknél milliószorta nagyobb értékek elpusztitásában is. Akik a háborút átélték, szerezhettek erről számtalan személyes tapasztalatot. Epületek, közművek, hidak, amelyek hosszú évekig épültek, a pillanat tört része alatt elpusztíthatok. Az évtizedes gonddal, szeretettel, töredelemmel fölnevelt ember életét egyetlen golyó kiolthatja. Világos ennyiből is a képlet: százak és ezrek munkáját egyetlen ember, az alkotás, az építés évtizedeit a rombolás egyetlen perce megsemmisítheti. Százszor és ezerszer hatékonyabbak tehát a pusztítás erői, mint a teremtésé. És lám, mindezek dacára mégis azt tapasztaljuk: gazdagodik a világ, gyarapodik az alkotásokban, az építésben — kétségkívül előre megy. Lehetséges volna ez, ha nem ezerszer annyi szándék, akarat, tehetség, erőfesztiés tömörülne az egyik fronton, a teremtésén, mint a másikon, a pusztításén? Pedig még korántsem teljes az előbbi mérleg. Hiszen nemcsak a szándékosan, a rosszindulattal okozott kár pusztítja az értékeket, hanem az is, amelyet nyilvánvalóan minden szándékosság nélkül, az ostobaság, a hozzá nem értés, a hanyagság okozott. Eldobnak egy égő cigarettát — egyetlen hanyag mozdulattal —, és leég a gyár, sok milliós érték pusztul el. Vagy leég az erdő, és a fák ezreiben sok évtized óta halmozódó értékek semmisülnek meg. Akár a hanyag mozdulat is elmaradhat, csak ne figyeljen oda, akinek oda kellene figyelnie, és máris indulhat ezernyi ember, neki a Dunának, a hideg víznek, hogy megpróbálja úgy-ahogy visszahalászni a vízbe bocsátott több millió forint értékű pakurát. A sokat emlegetett környezetszennyezést sem tekinthetjük általában szándékosnak, és erre is érvényes a képlet: a levegőt, a vizet, a talajt szennyezni köny. nyebb, mint tisztán megőrizni. Törvényszerűnek fogadhatjuk el végtére, hogy pusztítani százszor könnyebb, mint alkotni, teremteni — bár van az értékeknek olyan tartománya, ahol ezt a közhelytörvényt nem ilyen egyszerű bizonyítanom. Ahol ugyanis nincs megbízható mérőeszköz az értékek megállapítására, mert ezek az értékek sem forinttal — és egyáltalán: számmal, mennyiséggel — nem mérhetők. Pedig a szellemi-érzelmi világ, s az erkölcs értékei is, a humánun, az emberi együvé tartozás megmérhetetlen értékei is, a kidtúra embernemesítő, Időt álló értékei is Igen-igen lassan, évszázadok, sőt évezredek során, az egymást váltó nemzedékek legnemesebb törekvései, tevékenysége, áldozata révén halmozódtak fel, és — noha itt számokkal nem bizonyítható a képlet — igen valószínű, hogy érvényes ebben a tartományban is: szellemi, érzelmi, erkölcsi, kulturális értékeket ugyancsak jóval nehezebben, sokszor hosszabb ideig tartó, s nagyobb erőfeszítéssel lehet alkotni-teremteni — a rontás-rombolás iszonyú hatásfokához képest. Térjünk vissza ezek után az eredeti kérdéshez: jók az emberek, vagy rosszak inkább? Mondom, én rábízom a választ az olvasóra. S ha netán arra a következtetésre jutna, hogy a százszor-ezerszer hatékonyabb rontó erők ellenében is fejlődik, gazdagodik a világ, és ez a fejlődés csak a százszor-ezerszer annyi — sőt, még annál ls több — tisztességgel, munkával, alkotókedvvel magyarázható meg —, ha erre a következtetésre jut, hadd kerekítsem kl ezt az egyenletet még valamivel. Valami olyannal, ami sokunkban növelné a bizakodást, ha úgy tetszik: az optimizmust. Láttuk: mennyivel könnyebb értékeket pusztítani, mint értékeket teremteni. Nos, hát amennyivel könnyebb, legyen a kártevőkre nézve anynyival — veszélyesebb is.