Délmagyarország, 1975. augusztus (65. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-31 / 204. szám

Vasárnap, 1975. augusztus 31. MAGAZIN V A jubiláló szomszéd vár H

át megkezdődik7. Azaz: számomra már meg is kezdődött a tanév. Hatodikba megyünk. Legfőképp a fiam. De én is. En képes voltam a húsz százalék kedvezményről is lemondani, hogy egy héttel később kelljen szembenézni a feladatokkal. A 3 darab 320—40-essel, a 2 darab 321—32-essel — ez egyik sem az esti pesti gyors, hanem csinos kis általános iskolai füzetek, kék borításra váró, érintetlen-ártatlan, szamárfületlen diákszomorítók. Es anyaszomoritók. Mert tavaly is: bekötöttem kékbe, kiderült, hogy nylon borító kell. A félreértésből „beírás" lett: nem pucér nylonboritó, hanem a kék papírnak kell nylon esőkabát. Ez van. — Edes fiam! — hangzék a szózat elsőszülöttemhez. — Te már felsőtagozatos vagy, abból sem a legkisebb, mert a hatodikost csak két év választja el a nagyobbaktól, nemde? Vagyis: nyomás füzetet csomagolni! — Édesanyám — így a kész replika —, nem lehetne majd együtt a könyvekkel? De miért nem? — előzi meg a szememben szikrázó kérdést. Aztán megadóan, sóhajtozva nekifog. Nemakarásnak nyögés a vége? Ez számomra tanulság. Mindig így végződik — mire elmondom, meg is csinálnák, s kedvemre, nyilván jobban. De én még nem veszítettem el kísérletező kedvemet, mindig azt hiszem, más is meg tud valamit rendesen csinálni, pedig. _ Márpedig most, év elején kríüzálással kezdeni! Mikor a gyerek annyira éhes már az iskolanapra — biz'isten, háromszor bepakolta a táskáját! — hogy csak a szépre emlékezik. Hát jó. Megvárom még az első tanítási napokat. Ilyenkor, szeptember elején, még aránylag kevés a lecke, amit csak én tudok megcsinálni. Kérem, kedves pedagógusok, legyenek tekintettel rám. Egy szabad estét, ha kaphatnék, átköthetném a füzeteket, könyveket. Suttyomban. Előre is köszi. Sz. M. Szolnok tulajdonképpen nem nagy város. Lakóinak számát tekintve akkora, mint a főváros néhány év alatt felépült egyik új lakótelepe: Újpalota. A puszta számokra hagyatkozás azonban nem mond semmit. Történelmi példák sora bizonyítja, hogy egy település nagysága lakóitól függ ugyan, de nem egyszerűen a számuktól, hanem az ott élő emberek patriotizmusától, a bennük feszülő nemes energiák, az alkotni vágyás erejétől. Így szemlélve a fennállásának 900. évfordulóját ünneplő másik Tisza-parti várost, szomszéd várunkat, nem tűnik túlzásnak mindaz, amit a ma krónikásai dicsérő szóval elmondanak róla. Teljesen véletlen, hogy éppen 900 évvel ezelőtt kelt az az eddig megismert első írásos emlék, amely Szolnok város nevét említi. Tanúskodván egyben arról is, hogy a település nyilvánvalóan nem 1075-ben alapíttatott, hanem sokkal régebben. Bizonyított tény, hogy a város mai helyén már több ezer évvel ezelőtt is lakott település volt. Ilyen alapon az ünneplést akár meg is lehetne kérdőjelezni. Méginkább akkor, ha a folyamatosságot kérné számon valaki. Hiszen ki tudja, hányszor tették a földdel egyenlővé pusztító háborúk. S mégis helyénvaló a jubileumi emlékezés, mert a város nem a múltba merülő nosztalgiával, az ősi, hősi idők felidézgetésével ünnepel, hanem a jövő megalapozásával. Szolnok is az Európán átvezető utak egyik találkozópontja. Ez határozta meg történelmét, ebből fakadt múltjában minden, ami jó, de az is, ami rossz volt. És okosan tervező mai vezetői szerint szerencsés fekvése egyik biztositéka lehet jövő fejlődésének is. Itt haladt át évszázadokon keresztül az erdélyi só, a Kárpátokban kitermelt fa, a hortobágyi pusztákról útnak indított jószág, Tokaj bora, az Alföld gabonája. És itt haladtak a hadiutak is. Nem volt olyan háború történelmünk során, amelynek hadai Szolnokot elkerülték volna. Várát megannyiszor ostromolták törökök, labancok, itt vívta a negyvennyolcas szabadságharc ichwer Lajos kántfej egyik legnagyobb csatáját Damjanich János honvédserege, s a Magyar Tanácsköztársaság idején hónapokig frontváros volt Szolnok. Erős bástya, amelynek lakói az országból idegyűlt munkásalakulatokkal együtt védték az első magyar proletárdiktatúrát. Veresége után is, még egy nappal tovább. Ez az egy nap lehetett a hadiesemények forgatagának a véletlene, de mindenképpen szimbólum. Jelképezi a város lakóinak élni akarását, forradalmi gondolkodását. Folytatása annak a történelmi feleletsornak, amellyel Szolnok lakói minden pusztulásra, megpróbáltatásra városuk újjá, szebbé varázsolásával válaszoltak. Ahogyan tették ezt a második világháború után is. S ma? Alig harminc esztendő után? Sétáljunk végig a város nemrég elkészült, négy forgalmi sávos főútján. Álljunk meg egy kicsit az ugyancsak új gyalogos aluljáró feletti forgalmi csomópontnál, a majdani városközpont szívében. S ha jártunk is ott egykét évtizede, de akárcsak egy-két éve is, alig ismerünk a városra. Nemcsak esetleg ismert házak, de egész utcák tűntek el azóta. Most azonban nem a háborús pusztítás, hanem az építők hada előtt járó bulldózerek söpörték el a régi kis épületeket, vályogházakat. A formálódó, új városközpont égbe nyúló irodaházai, modern szállodája, üzletsorai tanúskodnak arról, hogy a megyeszékhely milyen gyors fejlődésnek, virágzásnak indult. S ha egy ősszolnokival akadunk össze szemlélődés közben — ami egy idegenforgalomtól pezsgő nyári délelőttön nem is olyan könnyű —, bizonyosan magyarázni kezd? ott, azon az üres, elkerített helyen épül majd az új megyei kultúrpalota, mögötte az autóbusz-pályaudvar. Arra is felhívja a figyelmet, hogy nézzük meg a csupa üvegbe, betonba álmodott sportcsarnokot, s amire talán a legbüszkébbek — nemcsak ők, hanem az egész ország —, az új szolnoki vasútállomást. Ezt a bizonyos szolnoki patriótát nem a fantázia szülte. Ott élnek ők, ilyen emberek élnek ebben az ősi, Tisza-parti városban. Nemes lokálpatriotizmusukra jellemzésül egy adat: az alig több mint hatvanezres lakosság tavaly 32 millió forint értékű társadalmi munkával járult hozzá városának szebbé varázsolásához. A nagyszerű történelmi múlt örökösei ma így folytatják a hagyományokat. Így látják az egyenes utat a múltból a jövő felé, ahogyan a jubileumi ünnepségeikre invitáló soraikban is írják: „Emlékezünk azokra az emberekre, akik a történelem során számtalanszor építették újjá ezt a várost. Azokra, akiknek szorgos kezük munkája nyomán a felszabadulás óta válik városunk, a hajdani alföldi mezőváros, iparral is rendelkező felsőfokú regionális központtá. Elődeink példás tenniakarása, az elmúlt 900 év, s a szocialista jelen arra kötelez bennünket, hogy méltó módon ünnepeljük meg a jelent ... E szándékunkat bizonyítják a város fejlesztésében közös erőfeszítéssel elért eredményeink, további tenniakarásunk". V. J. Képeinken: légifelvétel a városról; esti fényben a jubileumi emlékmű; a Pelikán szálloda; a nemrég felavatott pályaudvar i