Délmagyarország, 1975. augusztus (65. évfolyam, 179-204. szám)

1975-08-31 / 204. szám

10 Vasárnap, 1975. augusztus 31. DMJEM33Z N • f || fíuszti Péter A titok (Érdeklődő barátomnak, aki olajmérnök lett és fronclo) Hát nem tudtam megmagyarázni. Láttam, hogy nem hiszed. Ne haragudj! Megint úgy repültél vissza az orlyi repülőtérre, s onnan tovább, az óceán közepére, az olajkutató korongra, hogy nem tudtál meg semmit a titokról. Pedig mióta utoljára láttalak, idestova hét év telt el, s ezalatt sokat, hidd el, rengeteget dolgoztam, igyekezten) figyelni, tanulni, ellesni a lényeget, érdekes szerepeket játszottam itthon, külföldön, és ahol tudtam, néztem és habzsoltam a színházat, a mozit, a könyveket. Utaztam is, mikor tudtam, elámultam egy-egy elmesélhetetlen festmény, kőből, vasból, gyökérből kitörni akaró élő szobor előtt, és fejbe vágva ücsörögtem karcsú francia templomok és halszagú, nyüzsgő olasz kocsmák kemény padjain, és féltem a sohóban, és gyertyát gyújtottam Novogyevicsiben, és beszélgettem kemény halászokkal az Adrián, és hallgattam öregekkel a brassói havasokban, és — képzeld — még átrepültem az óceánt is, és láttam Amerikát, és aljatszottuk a Sirályt Prágában, az Otellót Moszkvában, és sikerünk volt, dicsértek az előkelő újságok, és — látod — ugyanott tartok, ugyanúgy beszéltem most is az Intercontinental bárjában — ahol pedig azóta már ismernek, kacsintanak, helyet csinálnak —, ugyanúgy beszéltem, mint hét éve a pirosan duruzsló kokszkályha mellett, az Erzsikében. Pedig vártam ezt a beszélgetést! Készültem rá! örültem, hogy megint ott ültél a nézőtérén, ragyogó arccal, minden este nézted az előadásokat, és láttad, hogy a közönség figyelte és élvezte a történetet: Oidipns, Lajos király, Peer Gynt, Nyina és Jagó históriáját. Szóval, a színházat láttad. A lényeget, a legfontosabbat, az élőadást. És vajon miért nem volt ez elég Neked? Mert nem volt elég! Te nagyon okos fiú vagy, de ne nevess ki, én nem örülök, hogy így értes2 a színházhoz. Hiszen azt hiszem, a színházban éppen az a jó, az a furcsa valami, az a titokzatos bizsergés, a várakozás, amikor elalszanak a lámpák, és felmegy a függöny, és együtt indulunk valami ismeretlen felé. Az előadás után jó fáradtan ültünk le, és Te kérdezgetni kezdtél, finoman, tapintatosan faggatni, de éreztem, hogy mindenképpen a titkot akarod megtudni. A titkot! Hát, talán ez volt a baj. Ettől zavarodtam megint össze, ugyanúgy, mint hét éve. Mert a titkot azóta sem sikerült megtudnom — ha egyáltalán van titok. Mégis, hogy van, hát akkor ez a titokzatos, megfejthetetlen, megmagyarázhatatlan színház? Hogy kell csinálni? Rendezni és játszani? Melyik pillanat, melyik délelőtt volt az, amikor Ádám Ottó megmondta, hogy milyenek legyünk? És hogy az egész előadás milyen legyen? És ő honnan tudta? Honnán?! Hogy a Sirály ilyen lett, ilyen fojtogató, hogy az emberek nem tudnak utána egymás szemébe nézni, hogy a Lajos király elrepül a történelem fölött, és virágok maradnak utána, és összeboruló fák, fülemüleszó és a kiolthatatlan szerelem. Hogy az Otelló erről is szól, a sokféle igazságról, a barátságról, szerelemről, féltékenységről, véletlenek tébolyult játékáról, és hogy végül egyformán nyeli el a jókat és rosszakat a feneketlen örvény. Igenl Ottó előadásai ilyenek. Valami sugárzás jön tőle, meg védő meleg, amivel körülfog minket, hogy a mi lelkünk és szívünk is előmerészkedjék a sötétből. És sokat, nagyon sokat tud az emberről. Néha beleborzongok, amikor egy-egy megérzése beigazolódik. És a sötét páholy milyen közel van hozzánk, milyen tűzzel él együtt az előadásával. Láttál együtt, hármunkat, az Otelló szünetében. Feri fújtatva káromkodott, én, mint egy rongy, lihegtem, pihegtem, csuromvizesen, de Ottó sem volt kevésbé elgyötört, ahogy az öltözőajtóban törülgette magát. Lehet, hogy igazad volt Kísértjük az istent! Minden estei De hogy pontosan elmeséljem, miként próbáltunk? Sajnos, nem tudok jó mondatokat: csináltuk, lépésről lépésre. Két-három hónap, tudod, sok idő. Sokat lehet dolgozni, és ml dolgoztunk is. Beszéltünk, vitáztunk, elkeseredtünk, aztán újra hittünk és próbáltunk, és reggel, és az előadások után, és a büfében, és az öltözőben meg az utcán, néha félve és nagyon halkan. és csak úgy mellékesen kimondtuk egymásnak a legfontosabb szavakat. Ezeket meg kell hallani, mint ahogy meg kell hallani a darabot, a rendezőt, egymást, a zenét, meg kell látni a díszletet, a bútorokat, a ruhát és a maszkokat. Talán ennyi csak! Figyelni kell nyitott szemmel és füllel, és főleg nyitott szívvel. Ez biztos, ezt már tudom! De hogy az előadás mikor születik meg, és a szerep mitől kel életre, hidd el, nekem is rejtély, mint ahogy minden könyv, festmény, szimfónia és ember is az. És még valami. A születés még nem minden. A születés csak a kezdet kezdete. Az újszülöttet szeretni kell, és vigyázni rá nagyon. hogy életben maradjon, hogy növekedjék, és erős, szép legyen. Hát, csak ilyen összevissza tudok beszélni erről. Pedig, ugye, mi csináljuk a színházat. Mi próbálunk, mi gyötrődünk, néha hetekig, mondatokon, szavakon, gesztusokon, mi komédiázunk, néha lázasan, betegen, néha úgy, hogy előadás előtt esetleg a legjobb barátunkat temetjük el. Hát akkor, persze hogy nekünk kellene erről pontosan és határozottan mindent tudni. És mégsem. Talán megérted, mert ha világosan, határozottan, egy mondatban tudnék mondani valamit, akkor nem kínlódnánk anynyit minden alkalommal, minden darabbal, minden szereppel. Igen, a szerep. Hogy ebből hogyan lesz ember, ha lesz, mégpedig élő ember, mitől és miből? Sajnos, öregem, ezt sem tudom. Ez is úgy van, mint az egész, összerakódik, sok mindenből, mint a gyerekek kaleidoszkópja, csak aztán finoman, ügyesen és vigyázva kell forgatni. Azt mondod, mintha Peer, Lajos király és Trepljov a főpróbák és a bemutató óta — valami nem pontosan lemérhetőt, de — változott. Lehlet. Biztosan változott. De hát mennyi minden is történt, menynyit vesztettem, mennyit kaptam, láttam, és milyen sokszor találkoztam azóta Nyinával, Móriával, Solvejggel, Anitrával, Trigorinnal és a Gombon tővel,, és még hány izgalmas emberrel, felkavaró élménnyel. Ennyit változott! Ennyit változtam! • Ennyit tudok mondanfl A múlt években majdnem minden este színpadon voltam. Tudod, ez elég veszélyes. Mivel lehetne a játék örömét megőrizni? Ez az egyetlen olyan kérdés, amelyre megpróbálok, válaszolni Neked. És lehet, hogy amit mondok, az sem egészen így van, vagy ha igen, talán csak rám érvényes. Élményeket gyűjtök, igazi élményeket. Különben ez nagyon jó játék is. Tudod, régen is, most is, nagyon szerettem és szeretek mesélni utazásokról, furcsa emberkékről, megfigyelésekről. Hát én nem akarom elfelejteni ezeket! Ezért írogatom, rajzolgatom, őrzöm meg az arcokat, beszélgetéseket, élő és halott maszkokat, vidám és szomorú mondatokat, ezért játszom előadás után tovább egy-egy szerep sorsával, ezért rakosgatom össze az iskolát, ezért építek föl magamban újra egy régen látott várost, szállodaszobát, kis hegyi házat, mert erősen belém vésődtek, élnek bennem. Hát csak éljenek tovább! Izgalmas találkozás lesz, ha megint szabadságot kapsz, és el tudsz jönni újra „vizsgáztatni". Talán fölismersz a régi emlékeink közül egy hangot, mozdulatot, grimaszt valamelyik szerepemben. Mert nehogy azt hidd, hogy az emberek figyelése csak kíváncsiskodás, leskelődés. Nekem fontos dolog ez. Mert az olyan darabokhoz, amilyeneket mi szeretünk, igazi emberek kellenek. Ezeket a darabokat — ha jól akarjuk játszani — szó szerint szívvel-lélekkel szabad csak. Másképpen nem! És mi kell még? Hát kellenek hozzá könnyes és vidám szemek, nagy kezek, arcok, mosolyok, ravaszkás, féltő pillantások, forró ölelésejc, csendes, meghitt beszélgetések, asztalon táncolások, cigánnyal éneklések, telefonvárások, aranyló borok, kigyúló fények, férfias kézszorítások, szembenézések, izzó gyűlöletek, sok elnéző szeretet, és még mennyi-mennyi minden, és mindenek fölött hinni, hogy szükség van ránk, és szükség van arra, amit csinálunk. Mindig készen lenni a feladatra, hogy mondani akarjunk valamit az emberről, a szerelemről, az életről. Megpróbálom a szép pillanatokat megfogni, megpróbálom nagykanállal kimerni a zsivajgó, karattyoló sokaságból, amit legjobban szeretek. Persze, néha szándékosan vagy véletlenül, utcákat és arcokat összecserélek a lefirkantott emlékőrző levelekben, a kis történeteket továbbfej. lesztem, alakjaimat kimaszkírozom, vagyis: nem egészen hitelesek. Ezért aztán, tudom, kapok majd a fejemre. Vagy, mint szilveszterkor, jó nagy hógombócot a nyakamba. Emlékszel, sokat röhögtünk, Tamáséktól jöttünk haza az év első hajnalán, a nagy hóesésben a kis Icob lilára mérgelődte magát, azt mondta, már megint másképp meséltem el, másmilyenre színeztem a sokszor hallott történeteimet. Tudtam én azt akkor is, már a mese közben, hogy a kis Icob ezért meg fog pukkadni. Másmilyenre színeztem. Hát ez csak nem baj? Csak nem bűn? Rúgtam a havat a Duna-parton, és kurjongattam bele az éjszakába. — Ne őrülj meg, Icobkám, ezzel a színezéssel. Hát vannak, akiknek ez a foglalkozásuk. A hivatásuk, hogy fantáziálnak, érdekes történeteket agyainak ki, s megpróbálják színesen előadni. — Kicsodák? Kicsodák? — kérdezte, és gyúrta a havat. — Hót, kérlek tisztelettel, például írók, színészek, költők. — Jó, jó, kérlek tisztelettel, de akkor legalább ne csinálj úgy, mintha Neked ezek a történetek, a játék csak ennyi lenne — és csattintott egyet az ujjával. — Mert én tudom, kínlódsz velük, gyötröd magadat meg minket. Hát akkor nyugodtan csináld rendesen, csináld komolyan, vállald, mert nem lehet mindent elhülyéskedni. — Érted, kérlek tisztelettel? Akkor jól fejbe vágott egy nagy hógolyóval, amit dühösen jó keményre gyúrt, és rohant a Margit-híd felé, és elbújt a szikrázó, porzó hófüggönybe, és csak a nevetése bugyborékolt, csilingeli végig a parton. Örökségünk: a népi kultúra A modern ipari civilizáció létrejöttével felszámolódik az évezredes hagyományokat őrző falu. Csökken a mezőgazdasági kereső népesség és nyomában az iparba és általában a városba áramlik a munkaerő, a mezőgazdasági termelésben pedig végbemegy az üzemi koncentráció. Minthogy foglalkozást és lakóhelyet a kereső népesség legszélesebb rétege változtatott, a társadalmak szerkezetében is alapvető változás ment végbe. A változás természetesen az életmódnak, a kultúrának, és a gondolkodásnak az átalakulásával is együttjár. A 17—18. századi Angliában — az ipari forradalom előestéjén — divat lett a népballadák és más népköltészeti alkotások gyűjtése, publikálásra. Ez a divat később átterjedt a kontinensre, a 19. század második felének kelet-európai irodalmát és zeneművészetét alkotó módon termékenyítette meg, majd végül olyan magasságokba emelkedett, amiket például Bartók és Kodály neve fémjelez. A szellemi kultúra alkotásai iránti figyelemmel csaknem egyidőben fordult az érdeklődés a vasár- és ünnepnapok, majd a szürke hétköznapok kézzel fogható tárgyi világa felé. Népviseleteket, bútorokat, különféle szerszámokat kezdtek gyűjteni, és ezeket Európa-szerte múzeumokba zsúfolták össze. Miközben népdalokat, népmeséket jegyeztek le, vagy ünnepi ruhákat vásároltak a múzeumi kiállítások részére, a kutatókat elsősorban az a meggondolás vezette, hogy a népi kultúra jellegzetes alkotásalt mentik meg a feledéstől, vagy .az enyészettől. Nagyon sokféle magyarázatot találtak azzal kapcsolatban is, hogy milyen közös sajátosságokkal rendelkeznek a kulturális alkotások, és hogy egyáltalában, minek köszönhetik létüket. Divatossá vált az a felfogás, mely elsősorban a nyelv szerint osztályozva a kultúra alkotásait, illetve alkotóit, ez utóbbiaknak etnikus származásában jelölte meg az összetartozás okát. Ez a vélemény, bár nyomában hasznos felismerésekre jutottak, mai tudásunk fényében mór alig állja meg a helyét. A néprajztudomány egyre inkább arra keresi a választ, milyen alkotó törvényszerűségeknek engedelmeskedve keletkeznek a népdalok, másfelől a kézműves munka szerszámai, illetve a mesék, vagy pedig az ünnepi viseletek. A múzeumok gyűjteményeiben és kiállításaiban is meglátszik az a szemléletbeli átalakulás, ami a múlt századtól napjainkig végbe ment a néprajz tudománytörténetében. A kutatók érdeklődése már nem csupán az ünnepi viseletek, a díszes bútordarabok, az ékszerek, az alkalmilag használt, vagy csak lakásdísznek szánt kerámiák felé fordult, hanem kiterjedt a szürke hétköznapok egymásutánjában is elkoptatott munkaruhákra, szerszámokra és konyhaeszközökre. A múzeumok hovatovább kicsinynek bizonyulnak. Gyarapodott a tudományos dokumentáció, a fotók, majd filmek, magnetofonszalagok tárolására szolgSK ratlfrrak száma is. A kiállítások nandezésében is változtak a szempontok: a zsúfolt vitrineket, amelyeknek látnivalójában a tátogató szinte alig tudott efigaaodni, felváltották az életkCpnaué kiállítási jelenetek. Már a múlt század pasztaiható, hogy egész házakat, mesteremberek lyeit bontják le és építik éei kiállítás keretéhez, rendezik be bútorokkal, eszközökkel, gazdasági mokkái stb. Ezek a gyújtuuóujsil a szabadtéri múzeumok etoS kiállításai. (Magyarországod a millienniumi kiállításon tott ilyen „néprajzi íakaC, a zönség.) Ahogyan tökéletesedtek az • ber alkotta tárgyi világ mi megőrzésének és kiáD&ásámfc módszerei, úgy változott a saellemi kultúra megöröküéeéiadk technikája és szempontreodasw®. Nem csupán a magnetofon korábban a fonográf meg a mofon) segítette a tudomány < bereit, hanem az a felis is, hogy egy-egy községnek (például falunak) a teljes népdaUdta csét vagy népmesei tudását Mi rögzítenünk, vagy esetleg egy «gf nótafának, mesemondónak a teljes repertoárját kell összegyűjt niük. Mindezeknek eredményeként • népi használati tárgyak és a népmesék, meg a többi népköltészeti alkotások kutatói összehasonlíthatatlanul több és pontosabb ismeretekkel rendelkeznek a régi korok hétköznapjairól, és az ember teremtő-alkotó munkájáról, mint tudománytörténeti elődeik. Ezt a nagyobb és árnyaltabb tudást a társadalom is igényli tőlük. A hagyományos népi kultúra elmúlásának utolsó fázisában ugyanis már általános társadalmi szükségletté válik a népi kultúra „felfedezése". Divat a modern lakásokban mázas tányérokat a falra aggatni, vagy kerekes rokkát szobadíszként megcsodálni. De ugyanilyen divat népdalokat énekelni, és váltakozó közösségi alkalmakkor feleleveníteni a hajdanvolt parasztok és mesteremberek tánctudását is. Érdekes, hogy ez a divat ma a városról terjed a falu felé annak ellenére, hogy éltető erőit, anyagismeretét szükségképpen a faluról szerzi be. A közművelődésnek ezek a megváltozott igényei, mondhatni tudatos „elvárásai" természetesen fokozott követelményeket támasztanak a tudománnyal szemben, megkívánják az igényes múzeumi kiállításokat, a szabadtéri néprajzi múzeumok létesítését, a népmesei kiadványok sorozatait éppen úgy, mint a népzenei hanglemezek sokaságát. DR. HOFFMANN TAMÁS, a Néprajzi Múzeum igazgatója Illusztrációnk: a Néprajzi Muzeum restaurátorai finnugor kiállításra készítik elő a különféle tárgyakat, emellett számos értékes szobrot, kerámiát „újítanak" fel. illetve óvnak meg -az idő rongálásától.