Délmagyarország, 1975. július (65. évfolyam, 152-178. szám)

1975-07-13 / 163. szám

89 * Vasárnap, 1975. július é. Búzát aratnak a lebői dombon Nem jő jel, ha a búzatábla közepén gólya áll. Becsapódott szegény, vizet látott, azt hitte, béka is van benne. A víz önmagában neki kevés, nekünk sok. A „mifantológia" tudománya a tanú rá, hogy aratás idején a mi vidékünkön máskor is jártak nagy esők. A kukutyini zabhegyezés, egyes szólásmagyarázók szerint O. Nagy Gábor: Mi fán terem?) olyan esős időben történt, amikor csak csónakból vághatták le sarlóval a zabok hegyét. Lehegyezték tehát a zabot, nem kihegyezték. Jó sok csónakra lenne most szükség, de akkorákra, hogy teljes kombájn beleférjen. A tápéi komp, a mostani, talán kettőt is elvinne. Ez az egész onnan jutott eszembe, hogy akkor is elkövettek mindent a termés megmentéséért, meg most is. Összkomfortos fülke A „ki mint vet, úgy arat" bölcsességét is tapasztalat szülte. Máskor is lett volna olyan kegyetlen ősz, mint tavaly volt? Tápén, a lebői dombon a kombájnosok tábláról táblára haladva meg tudják mondani, milyen idő volt vetés idején. Sok víz volt akkor is, ragadós sár. Ahol elsüllyedt a traktor, meg a vetögép, most akkorát billen a kombájn, mint a tengerjáró hajó, ha a Bóra táncoltatja. Kutyavilág volt ősszel, és itt van mo6t a párja. Innen a kombájn fülkéjéből látom, hogy a zabhegyezés analógiájára nem lehet búzát hegyezni. Sokért nem adnák az aratók, ha lehetne. A búza fekszik, olyan a tábla felülről nézve, mint a magábafagyott hullám. Motollának hívják a kombájn mindig forgó szélmalomkerekét. Arra való rendes időben, hogy ráfektesse az ágaskodó gabonát a lent matató kaszára. Most is forog, de nem fektet, inkább megemeli egy kicsit a lapuló búzát, hogy elérje a százfogú kasza. Alacsonyan jár Gál Lajos „asztala", valósággal borotválja a földet. Döccenünk egyet, elkezdünk szántani. Púp volt a búza alatt, vagy mi léptünk gödörbe, de az egész vágószerkezet úgy beleszalad a földbe, mint kezdő aratónál a kasza hegye. Le kell ugrani a nagy gépről, és nagytakarítást csinálni. Vizsgáznak a gépek Tápé határán. Három új és két régi. Ezeregyszáz hektár aratnivaló az idei föladatuk. Az .új gépek sok újdonságot is hoztak. Teljes méterrel szélesebb rendet vágnak, mint a régiek, három forduló ezeken anynyi, mint a másikon négy. Ennél is többet jelent, hogy szinte futnak a mezőn, pedig most gyalog is nehéz futni. Ekkora gépnek a cammogás is előnyére válna. A rakott tartályban 23—25 mázsa gabona gyűlik össze, cipelni is elég a 70—90 mázsás saját súlyuk ráadásaként. Asztagnyi gabona belefér egyszerre a tartályba. Amikor ürítenek, emberderék vastagságban zuhatagként ömlik belőlük a szem. Szép vizsga. Beállok a fülkébe az amerikai kombájnon is, meg a Kolosz névre hallgató szovjet gyártmányún is. Tudós tesztelők legföljebb aratás végén mondhatnának véleményt mindegyikről, ekkora gépen megszámlálhatatlanul sok mérési lehetőség adódik, ennélfogva ugra-bugrálós felületesség lenne most nekem eldönteni, melyik a jobb. Az a biztos, a régieknél sokkal jobb mindegyik. Nekem tetszenek az olyan apróságok, hogy végig ülve arathat a kombájnos. A régin föl-fölállt, hogy mindent lásson, aztán úgy felejtette magát. Ezekben föl se tudna állni menetközben, de nem is kell, mert úgyis lát. Emlékszem rá, amikor az „őskombájn" nálunk megjelent, a napernyőjét kezdték fitymálni először. — Urat akarnak csinálni az arató emberből? Vigyáznak szegényre, hogy meg ne süsse a nap? Fehér kesztyűt nem adnak hozzá? Kesztyűt azóta se adnak, de a forgatható napernyő bekerülhetne a múzeumba, ha van még valahol. Ernyő helyett fülke van mindegyiken. Az amerikai úgy jár, mint az óra, de ' nyitva kell hagyni az ajtót, hogy levegő járja a fülkét. A másik akkor jó, ha bezárják. Az a fajta ventillátor, amelyiknek a kisöccsét asztalok mellett üldögélők hűtőzésére találták föl, végre beke- rült a fülke sarkába is. Az ülés már van olyan kényelmes, mint egy vezérigazgatói szék, ventillátorral kombinálva valóban kényelmes. Lánctalpas kímélet Nem lenne jó eltúlozni, de azt hiszem, jó úton járnak a konstruktőrök. „Csemegének'x- még egy hatalmas hűtőpalackot is szerkesztettek bele, ne kelljen áporodott vizet innia annak, akinek torkára száradt a por. Az már csak ráadás, hogy ventillátorral kombinálva a por sem marad meg a fülkében. Biztosan lesz még ennél jobb is, de iazt már összkomfortosként reklámozzák majd. Ide már pszichológus kellene. A konstruktőrök elkezdik kímélni a gép embereit, és az lesz belőle, hogy cserében úgy vigyáznak a masiniszták mindenre, így talán még sose vigyáztak. Hetvenöt lóerős kímélet, mondom magamban, amikor meg-megindul a tábla széléről a lánctalpas traktor. Ha csak kis kátyúban áll meg a százmázsás óriás, akkor is indul a lánctalpas. Pedig lehet, hogy kiugrana, ha kétszer, háromszor hátratolatna és újra meg újra nekiszaladna. Vigyáznak rá, sok fordulót nyernek, ha nem nyúzzák. Á tengelyszaggató erőlködésnél jobb a belátás: gyere koma, húzasd meg. Ballag a lánctalpassal most is Fári János, pótkocsis teherautót húz ki a szárazra. Száz mázsás rakománynyaí, tiszta búzával a teherautó is kíméletre szorul. Ahogy szárad a talaj, egyre kevesebb dolga van a lánctalpasnak, vezetője nézheti a nagy gépeket. Azt mondja, nem szereti nézni, mert az hiábavaló munka, inkább szántani szeretne. Erőltetik a szántást is egy-két helyen, teleszalad a barázda rqgtön vízzel, de az is nyereség, ha azzal végeznek, amivel lehet. Dombon vagyunk, itt hamarabb szárad a föld, innen nézve úgy látszik, nemsokára elmehet ez a lánctalpas is szántani. De csak innen nézve, mert amott gólya állt a búzatáblában. Aki pörSI Gál Lajos és Szekeres Lajos gépén kerültem egyet vendégként, de ott beszélgetni nem nagyon lehet, megállni pedig vétek lenne, ha egyszer arathatunk. — Sajnos, én ráérek — mondja Laczi József. Idejövet még találkoztunk a gorzsai szerelőkkel, akkor cserélték ki a kuplungtárcsát. Nem telt bele egy óra, tönkrement az is. Nyúzza a föld a gépeket, nagyon nyúzza. És éppen az az alkatrész ment tönkre, amit hét határban nem lehet kapni. Vadonatúj kombájn áll le miatta. Nem jó tehát, ha ráér a kombájnos. — Ügy hallottam, aratni ja, aratni szép, és aratni könnyű. — Szép is, jó is — mondja Laczi József —, tavaly még azt hittem, hogy könnyű is lehet. De már tavaly kiderült, hogy aratni nehéz, ilyen nehezet viszont az se próbált, aki hetedik vagy tizedik éve ül a nyeregben. — Milyen a kiszolgálás? — Elsőrendű. Amiben lehet, kedveznek, nekünk csak az a dolgunk, hogy arassunk. Ebédből például másfél adag az arató-norma, mindig forró, mindig meleg. Aratópálinka nincs, helyette kola van. Aratás végén derül ki, ki a jó kombájnos, de hogy milyen, már most látszik. Aki pöröl az agronómussal: induljunk már, elállt az eső. Aki nem nézi az órát, se azt, mennyit dolgozott eddig. Gál Lajosról és váltótársáról hallom, belecsúsztak a minap egy gödörbe, amikor csúszni könnyű volt, megállni nehéz. Szívta a fogát mindenki: legalább egy hétre kiestek a munkából. Mire megvirradt, készeri volt a gép. Jó normával dolgoznak az aratók, 300 forint is lehet naponta a kereset, de 600 mázsát kellene learatni érte. Itt a dombtetőn 300 mázsa volt eddig a legtöbb. Közösen reménykedünk, hogy könnyebb lesz holnap, még könnyebb azután, de kölcsönösen le is intjük egymást. Az idei aratás már nem lesz könnyű. Látunk már most olyan táblát, hogy iskolában kellene tanítani: ez is búza. Kényszerhelyzetben vetni megpróbáltak már helikopterrel is, repülővel is, aratni csak kombájnnal tudunk. És ezt a táblát is le kell vágni, búza van benne. HORVÁTH DEZSŐ Katona ludit Nosztalgia Már el sem éred két karom, hold-melleim és tűzölem, már annyit pusztítottalak, hogy magam öltem meg, azt hiszem. Szemhéjam alatt ég a vér, úgy szeretlek, hogy szinte fáj. ha abroncsként fogsz a csillagok szikrázó fénybokraináL A vélemény és értéke Levél egy leendő áruházról Nemrégiben írtunk arról lapunkban, hogy a Dugonics tér, a Jókai utca és a Lenin körút között épül majd fel Szeged nagyáruháza már a következő ötéves tervben, ha sikerül előteremteni az építkezéshez szükséges tekintélyes összegeket. Am ha nem is kerül sor arra, hogy a következő ötéves tervben megépüljön az áruház, annyi haszna mindenképpen volt a tömb beépítésére kiírt tervpályázatnak, hogy kiderült: a kijelölt területen jól, a városkép és a szegediek hasznára lehet elhelyezni a tervezett épületeket. Tehát ha egyelőre nem is lesz pénz az áruházra, a területet fönn lehet tartani erre a célra. Mi sem természetesebb, mint reskedőváros. Inkább a véleméhogy az ilyen hír véleményeket vélt ki a szegediekből. Hiszen aki tudja, hogy milyen nehéz például olyan bútort megfelelő időben vásárolni, amilyen tetszik is az embernek, vagy aki tudja, hogy mennyivel könnyebb egy valódi nagyáruházban lebonyolítani egy-egy nagyobb bevásárlást, mint kisebb üzleteket sorra járni, az nyilván örömmel fogadja ezeket a terveket. Régi-régi gond Szegeden például a bútorvásárlás és a lakásberendezés. És ennek még csak nem is a bútorüzlet az oka, hanem a megfelelő alapterület hiánya. Amikor a pestiek, vagy miskolciak — ahol már megépültek a DOMUS áruházak — többszáz féle bútor közül választhatnak, s ráadásul válogathatnak sokezer féle, egy lakás berendezéséhez oly szükséges cikk között, Szegeden jó ha egy-két tucat bútortípus a választék, s a lakberendezési cikkek skálája is szegényes. Ennek pedig nyilván az a következménye, hogy ha egy fiatal házaspár lakáshoz jut — és szerencsére évente sok száz család van ily kellemes helyzetben — vagy hónapokig várhat a kedvére való bútorra, vagy megveszi azt, amit éppen kap. Szóval nagyon is elkelne Szegeden egy igazi nagyáruház, amely megfelelő alapterülettel rendelkezne ahhoz, hogy a „mindent egy helyen" válóban realitássá válhasson Szegeden is. Olyan realitássá, ahol a nagy alapterület lehetővé teszi az igazán nagy választék tartását és bemutatását is bútorban, lakberendezési tárgyakban, ruházati és műszaki cikkekben egyaránt. Az embernek tehát nemigen jutna eszébe, hogy valaki is akad, aki ellenezné e tervet. Pedig akad. Hogy ki, azt nem tudni, mert névtelenül érkezett a levél a tanácshoz, ám a hagyományos névtelen levelekkel szemben mégis figyelmet érdemel. Vajon miért ellenez valaki olyasmit, ami minden szegedinek örömére szolgálna, s ráadásul miért teszi ezt névtelenül? Pedig hát „politikusán" szól a terv ellen — véleménye szerint a területet az egyetemek marxista tanszékei számára kellene biztosítani — s érveket is ír bőven az áruház ellen. Például azt, hogy Szeged nem kereskedőváros, földrajzi helyzete miatt sem alkalmas erre a célra. Hát ehhez csak azt kell hozzátenni, hogy Szeged éppen a kereskedelemnek és az ezt elősegítő földrajzi helyzetének köszönheti, hogy azzá lett, ami, hiszen már a középkorban is találkozópontja volt az Erdélyt, a délvidéket az ország szívével öszszekötő kereskedelmi utaknak, s később éppen ezekhez igazodva alakult ki az ipar, s a növekvő város jobbára csak századunkban kezdett igazán otthona lenni a tudományoknak és az oktatásnak. Dehát nem is ez a lényeg, hiszen egy nagyáruház építésétől egy település meg nem lesz ka*. nyek sorát érdemes folytatni. — Nincs szükség újabb üzletekre — írja a levél — éppen elég ami van, inkább az áruk minőségét, választékát javítanák és olcsóbb áron adnák, mint a tonnaszám gyártott selejtárunak óriási költséggel újabb eladóhelyet építenek. Hogy nincs szükség újabb üzletekre? Erről alighanem mindenkinek más a véleménye, sőt, a statisztika szerint is általában zsúfoltak a szegedi boltok, jóval több vevő és forgalom jut egy-egy négyzetméterre, mint országos átlagban. Ami az árakat illeti, az már hosszas fejtegetést igényelne. Erről csak annyit: a magyar népgazdaság és a kormány óriási nehézségekkel birkózik, hogy az árak ne kövessék a tőkés világpiac csillagászati áremelkedéseit, s valamit olcsóbban adni nem jóindulat kérdése, hanem alapvető gazdasági törvényszerűségeké. S az is tény, hogy az utóbbi években is nagyon sokat javult az áruk minősége — hiszen miért lenne például selejtgyártmány az Orion tévé, vagy a Lehel hűtőgép? —, s az emlegetett nagyobb választék biztosításának éppen a megfelelő eladótér, azaz nagyáruház megépítése az egyik alapfeltétel. A levélírót emellett az is foglalkoztatja: miért pont oda tervezik az áruházat, ahóvá? Szerinte e területnek semmi köze a kereskedelemhez, egyetemi fejlesztésekre kellene fenntartani, s ha már áruház kell, inkább a Centrumot emeljék meg egy-két emelettel. Pedig hát a város üzleti negyede hagyományosan a belváros, elsősorban a Kárász utca, s ennek szerves folytatásaként épül majd az új kereskedelmi központ. A Centrum áruház megtoldása részint nemigen oldana meg semmit, részint az épület sem alkalmas erre. A tervezett, új épület ráadásul a városképbe is jól illeszkedik majd egy olyan tömbben, amelynek rekonstrukciójára amúgyis sort kellett volna keríteni. Az egyetemek távlati fejlesztésére pedig nagyobb, összefüggő területekre van szükség — éppen a felsőoktatás érdekében — és er-' re a célra ki is van jelölve a hely Újszegeden, valamint az Április 4. útja és a Tisza közötti területen. Tudatosan és megfontoltan jelölték ki a szóbanforgó területet tehát a nagyáruház számára, amely jól illeszkedik majd a város kereskedelmi hálózatába és a városképbe egyaránt. S ha a terv a következő öt esztendőben nem is valósul meg esetleg, jó tudni, hogy mihelyt rendelkezésre áll a szükséges pénz, minőségi előrelépés következhet be a város kereskedelmében, amely bizony elmaradt az igényektől és Szeged fejlődésétől egyaránt. S hogy miért kellett ily hoszszadalmasan foglalkozni egy névtelen levéllel az áruház kapcsán? Csupán a tanulságért. SZAVAT ISTVÁN